Az idei év első conja után pár nappal, miután az élmények egy picit leülepedtek bennem, elmerengtem azon, amit az egyik stand melletti beszélgetés részletet elkapva hallottam. Az egyik úriember lelkendezett a nagyszámú látogatókon, mire a másik egy kicsit gúnyosan megjegyezte: „Hát igen, sokan vannak. De nem tudni, hogy mennyien vannak itt a Play it miatt és mennyien a Holdfény miatt”.

 Én azok közé a szerencsések közé tartozom, aki tizenévesként átélhette a Fantasy és a Sci-Fi nagy-nagy virágzását kishazánkban, a kilencvenes években. Ki ne emlékezne abból az időből a Timothy Zahnos Star Wars folytatásra (és Mara Jade-re a Star Wars best ever badass szereplőjére), ahogy tűkön ülve vártuk a folytatást, mint a mai tizenévesek a Harry Pottert. De akkor indult a M.A.G.U.S. sorozat, jómagam akkor találkoztam először R. A. Salvatore nevével is. A Valhalla Kiadó neve mára legenda (pozitív és negatív értelemben is), alapítói jó érzékkel használták ki a rendszerváltás utáni zűrzavaros szerzői jogokat, és az eredeti művek mellett rengeteg nem hivatalos dolgot is kiadtak, amiket béna angol álneveken magyar írók írtak. De aki mondjuk olvasta ezeket a Star Wars neve alatt kiadott könyveket, az elismeri, hogy a nem hivatalosan kiadott Han Solo könyvei jobbak voltak, mint a későbbi Brian Daley féle hivatalos regények. Vagy ott van a Cherubion Kiadó, ahol szintén magyar írók munkájaként jelentek meg a Terminátor folytatások (és jó tizenöt évvel előrébb jártak, hiszen már akkor tudták, hogy az időben visszautazást, mint témáról a Terminátor 2. után már igazából nincs mit mesélni, és oda helyezték a történeteket, ami igazából már mindenkit érdekelt: a jövő harcaiba.). De engem, és még sok mást az, hogy ezeket magyar szerzők írták, nem igazán érdekelt, faltuk a könyveket, és visszagondolva egy fantasztikus időszak volt ez.

A Gundam ma már márkanév. A 70-es években debütáló sorozat olyan egyedi stílust teremtett meg mind a robotdesign, mind narratíva területén, ami azóta is szinte változatlan formában eladható az anime-piacon. Mivel több generáció is felnőtt már a Gundam sorozatokon, ezért a készítők építhetnek erre, és így idősebb korosztályokat is megcélozhatnak, elszakadva ezzel a shounen robotos animék hatásvadász, gyenge megoldásaitól. Sőt, a történelemfilozófia szinte kötelező elemévé vált már e sorozatoknak, de legalábbis mindig találkozunk valami aktuális, korra jellemző, elvontabb kérdéskörrel bennük. A Gundam 00-ban ez a terrorizmus és az energiaválság.

 A szerényen csak 2008 legjobbjának nevezett (egyes oldalakon finomítanak egyik legjobbjára,) Ga-Rei Zero-ba véletlenül futottam bele. Sőt, be kell vallanom, hogy igazából a plakátjával találkoztam először, és miután megvett kilóra, olvastam el egy ajánlót. És igen, ahogy a plakát úgy az ajánló is félrevitt, mert teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. DE ez nem panaszkodás, mert ez a más ez igencsak tetszetős volt.

A Bakemonogatari történetét folytató anime a folytatásokra jellemző problémákkal küzd. Ezeknek a problémáknak a nagy része persze abból fakad, hogy az előddel hasonlítjuk össze, de nem tehetünk róla, hiszen mégiscsak folytatásról van szó, ami alapoz az őt megelőző sorozatra. Így hát menthetetlenül belekeveredünk az összehasonlítgatás kiszámíthatóan egyszerű, egyet jobbra, egyet balra táncába.

A Nisemonogatari vizuális és narratív stílusa ugyanazokra az eszközökre épül mint elődje, de ez érthető is, hiszen ugyanaz az alkotó csoport áll mögötte (rendező, stúdió, stb.). Viszont ezúttal inkább a karakterábrázolásra terelődött a hangsúly, nevezetesen Araragi Koyomi két húgának bemutatására, illetve ezúttal a főszereplőnk árnyékában vámpír, Shinobu is nagyobb szerephez jut. Emiatt kevesebb a konkrét történés, sok esetben több rész öleli fel egy nap eseményeit, ami nagyrészt párbeszédekből áll. Nincs is értelme filler részekről beszélni a sorozat rövidsége miatt, viszont érezhetően megszaporodott a fanservice, ami a szokásosabb szituációk mellett extrémebbekkel (pl. a fogmosás, mint érzéki kínzás) is szórakoztatja az arra vevő nézőket.

A 60-as években kezdődő anime az alvilági szerencsejátékok és a yakuza veszélyes világába kalauzol minket. A történetet érdekesen megrajzolt karakterek, eposzi jelzőket és allegóriákat alkalmazó narrátor és fölösleges 3D animációk kísérik.

Három szempontból érdemes vizsgálni az animét. Először is ott a történet. Félig-meddig életrajzi, valójában az egész estét betöltő mahjong játszmák (a narrátor elbeszélésében: legendás éjszakák) között évek telnek el. A szereplőgárda „jó” oldala változatlan, csak az ellenfelek cserélődnek, még főhősünk segítői is többnyire ugyanazok maradnak. A cselekmény nagy részét tehát a mahjong játékok teszik ki. Viszont itt nem gyerekeknek szóló sorozatról van szó, amiben mindent szépen elmagyaráznak. Azért próbálják ismertetni a szabályokat, a narrátor és a fordítók is, lábjegyzetekben, de ez egy lehetetlen vállalkozás. Úgyhogy aki nem ismeri a mahjong szabályait, az lényegében képtelen teljes egészében megérteni a sorozatot. Persze a hangulati elemek ugyanúgy működnek, tehát úgy is izgulhatunk hogy mit fog húzni az ellenfél vagy Akagi, hogy nem fogjuk fel, kinek mi van a kezében és mit akar kirakni. Ezt még fűszerezzük egy kicsit a játék kínai szakkifejezéseivel, és teljesen el vagyunk veszve. Erre kontráznak rá azzal, hogy egy játék közben 1-2 perces magyarázatokat kapunk a narrátortól, hogy xy valójában mire gondol és mit tervez, és ezt látványosnak szánt 3D animációk próbálják érdekesebbé tenni.

Avagy hogyan lehet visszaélni egy ismert anime nevével. Kezdetben, mint tudjuk, volt a Blood – The Last Vampire című film, ami Mamoru Oshii mangájából készült. Iskolás lányka vámpírokat hentel, de igazából ő se ember. Aztán jött a Blood+ ami lényegében ugyanez, csak kinyújtva, szélesebb nézőközönségre szabva, eladhatóbb formátumban, átlagos Production I.G. munka. Aztán kitalálta a CLAMP, hogy ők is megcsinálják a maguk kis interpretációját, ugyanarról az iskoláslánykáról, aki szörnyeket hentel, de igazából ő se ember. A kis kalandból kiderült, hogy ez nem az ő műfajuk.

Ismét egy Xanime videóval jelentkezünk, ebben a részben a Seitokai Yakuindomo animét mutatják be nekünk

Az Xanime blogja a következő címen érhető el:

http://xanime.blog.hu/

Óriásrobotos világmegmentős anime, ami azért tartogat pár meglepetést. Eleinte semmi furcsát nem tapasztalunk, hétköznapi jelenetek középiskolások életéből, egy tipikus főszereplő, az a nem túl sokat gondolkodós fajta, aki inkább cselekedni szeret, mint agyalni. Aztán jön az első csavar, és kiderül, hogy amit eddig láttunk az egy számítógépes szimuláció és minden ember egy program. Innetől azt gondolnánk, hogy Mátrix. De nem.

Főszereplőnk nem az filozofálós típus, ezért neki több időbe telik felfogni a dolgokat, mint a nézőnek. És azután se lesz nagyon depis, továbbra is végzi a dolgát, lövöldözgeti az ellenséget a robotjával. Persze kibukik, de nincsenek egész részes filózások, csak néhány ingerült felkiáltás, hogy élet-e ez egyáltalán. Szóval ne számítsunk egy Ergo Proxy-ra vagy Ghost in the Shell-re, nem fejtik ki az egzisztenciális kérdéskört, csak felvetik. Sokkal fontosabb lesz a romantikus szál, ami szépen el is tereli főhősünk figyelmét, de aztán ez is tragikus lesz. Persze ez nem baj, de innentől már látjuk, hogy az anime nem anynira sci-fi, nem is annyira Mátrix, hanem inkább dráma, mégpedig az a fajta, amiben csúnya dolgok történnek a szereplőkkel és aztán sajnálhatjuk őket.