Érdekes módon a barátaim által írt ajánlón egy yaoi/shounen-ai sem volt. A 2011 legjobbjai listán azonban azonnal megakadt a szemem az egyetlen yaoin, és mert akkora hisztéria van a stílus körül, így a Sekaiichi Hatsukoi első évada lett az áldozatom.

 Mivel új vagyok, ezért én még büntetlenül elmerenghetek a már unalmas kérdésen: „mit is esznek a yaoin a tizenéves lányok?”. (És ha már, akkor a yurit miért nem nézik ennyien?) A merengésemben persze az a csúnya-csúnya sztereotípia is benne van, hogy vajon az olyan „kislánykák”, akik az Utenáról csak annyit tudtak felfogni, hogy „kevés volt benne az akció” (akció értsd lány-lány dolog), úgy egyébként mit fognak fel abból, amit látnak. De ez tényleg csak úgy mellékesen jutott eszembe, és nyilván mivel nem vagyok már (sajnos) tizenéves tini lány igazából ezt nem is én fogom megfejteni.
A saját válaszomat tudom erre a kérdésre. De felnőtt fejjel azt hiszem könnyebb is válaszolnom és külön bontanom, hogy mi tetszett vagy mi nem tetszett, miért tetszett és miért nem tetszett. Minden esetre én a saját szememmel álltam neki a történetnek, ha ez majd valakinek nem tetszik, vagy nem elég hozzáértően fanos látásmód előre is bocsánatot kérek. Szóval leültem, és mintha a Fiúk a klubból egyik évadát néztem volna.
 
 Az alapul szolgáló manga Nakamura Shungiku alkotása. Ő az aki a Jonjuo romanticát is elkövette, és ez már alapból reményt adott az animét övező előzetes várakozásoknak. Az pedig, hogy a rendező újra Chiaki Kon, aki már Jonjuo romantica anime verzióját is rendezte, szinte már biztosíték volt a sikerre.  

 Előre el kell mondanom, hogy ebben a vicces, romantikus köntösben bejött ez az egész. Sokszor nem is igazán fogtam fel, hogy fiú-fiú (izé férfi-férfi) jeleneteket nézek. Vicces volt minden esetre, hogy a szokásos klisék mellett (így a sene mélyhangú, (általában) idősebb, nagyon magabiztos, általában főnök míg az uke ugye (általában) fiatalabb, lányosabb, nyávogós, szenvedős.) a sene mindig de tényleg mindig cigizik. Úgy látszik ez a férfiasság egyik fokmérője náluk.
Az egész történet azzal kezdődik, hogy Onodera Ritsu bizonyítani akar, hogy nem csak apja miatt képes valamit elérni könyvszerkesztőként, ezért kilép apja vállalatából és a Marukawa Kiadónál vállal munkát. Persze a sors, mint mindig nála is vicces kedvében van, és az első munkanapján derül ki, hogy nem a szépirodalmi részleghez került, hanem a shoujo mangákéhoz. Ritsu nem csak, hogy semmit sem tud sem a mangákról sem a romantikáról, de valahol le is nézi ezt a műfajt. Végül mégiscsak marad, és ahogy ő egyre jobban belemerül a manga szerkesztés és kiadás rejtelmeibe, úgy ismerkedünk meg mi is a három párral, akiknek mind valahogy közük van a kiadó életéhez.

 Az első pár mindjárt Ritsu és főnöke Takano Masamune. Ritsu nem jön rá elsőre, hogy Takano nem más, mint az a Saga Masamune, akinek ő még a középiskolában, tíz évvel ezelőtt szerelmet vallott, és akivel egy ideig jártak is, de egy félreértés miatt Ritsu a mai napig úgy emlékszik rá, mint arra a személyre, aki csak kihasználta és kidobta őt. Mondjuk számomra sokadik belegondolásra is meredek, hogy Ritsu hogyan felejthette el az első szerelmét, mert azért ilyesmit, főleg ha még egyéb dolog is történik, nem igazán felejt el az ember. Bár én lányból vagyok, szóval fene tudja, nade akkor is. Legkedvencebb kedvencem Takano Matsamune és kész. Biztosan lehet ebben valami, hogy a shounen-ait ennyi lány szereti, mert én is teljesen beleszerelmesedtem Takanoba. Mondjuk, én alapból is vonzódom a komor, szomorúszemű, titokzatos karakterekhez legyen az nő vagy férfi (lásd Shizuma a Straberry Panicból), engem ezzel megvesznek.

 A második páros Hatori és Yoshino, akik gyermekkori jóbarátok. Hatori szerkesztő a Marukawa kiadónál, Yoshino pedig női álnéven ír sikeres shoujo mangákat. Egyelőre az első évadban azt láthattuk, ahogy ők ketten nem kevés félreértés árán összejöttek, de valószínűleg később (talán a második évadban majd?) egy szerelmi háromszög fog majd kialakulni Yoshino másik barátjával Yuu-val.
 A legkevésbé Kisa és a könyvesboltban dolgozó Yukina története érdekelt. Sőt nem csak teljesen érdektelen volt, de Kisát, a szép arcú fiúkért rajongó szerkesztőt egyenesen utáltam, nem tudtam vele azonosulni, ennyire nem szimpatikus szereplőt már régen láttam. Igazából nem is volt sok ideje az ő történetüknek a kibontakozásra, így nem tartom elképzelhetetlennek, hogy a második évadban megkedveljem, de most ez az első évadban nagyon nem ment.
 
Nekem személy szerint sem az OP, sem az ending nem tetszett. Mármint olyan romantikus, semmilyen volt. Maximum a macik és egyéb nyálas, giccses bigyók miatt maradt meg bennem. A grafika egy az egyben megegyezik a Jonjuo Romanticával, annak minden szépségével és hibájával. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy egyszerűsége mellett is oké volt, de azért itt is becsúsztak ugyanazok a hibák. Például a hátterek itt is elnagyoltak, és valahogy nekem nem volt elég élénk a színezés sem. A bishounen karakterek ugyan dögösek, de annyira hasonlítottak egymásra, hogy néha számomra teljesen összekeverhető volt Kisa Yoshinoval, de volt, hogy Takanot is csak a szemüvegéről ismertem fel. Aztán persze ahogy jobban megismertem a szereplőket, már nem volt ilyen gond.
 Mindenkinek tudom ajánlani, aki a stílussal csak ismerkedik, mert elég light az egész. Maximum csak egy csók látható, a többire csak utalás van a történetben, hogy megtörtént. Ez abból is látszik, hogy általában a dolgos hétköznapok után Veszprém-Budapest közötti röpke két és fél (x kettő) órás oda-vissza buszút közben szoktam magam utolérni. Míg a Sekaiichit simán megnéztem egy pénteki tömött buszon, addig a Junjou Romanticát erősen pironkodva eltettem a harmadik rész után, és a szobám magányában néztem végül végig. (Pedig még anno a Higurashi első évadának Sionos hentelős részeit is buszon néztem meg, el tudjátok képzelni a mellettem ülő csaj nem éppen őszinte, arcra fagyott mosolyát, amikor rám nézett a buszút végén.) Egyszóval első barangolásnak a shounen-ai világába több mint tökéletes.
 
 Tehát összességében minden megvolt ahhoz, hogy szeressem a Sekaiichi Hatsukoit. És szerettem is. A humort és a manga szerkesztés mindennapjait bemutató szösszeneteket imádtam.
 De.
 De ott van az a de.
 Lehet, hogy most yaoi fangörlök bérgyilkost küldenek rám, de a pontszámom egy kicsivel erősebb a közepesnél. Nem az volt a bajom, hogy shounen-ai nézek, hanem az, hogy ennek az animének az volt az egyetlen különlegessége, hogy férfiak között zajlik ami zajlik. Bájos volt, kedves volt, vicces volt, rendben volt. Még szerettem is, tényleg. Ezt az egészet yaoival akarták eladni, még ez is rendben van. De a fő pároson kívül más nem hagyott bennem mély nyomokat. Ezért így csak ennyi. Persze jöhetne a kérdés ide, hogy lehet-e romantikus vígjátékkal még világot megváltani? A válaszom erre az, hogy igen, biztos vagyok benne. De nem ez az anime lesz az.

 

 

Linkek:
ANN
Animeaddicts
Wiki