Már amikor leírom a címet: Strawberry Panic! fejem búbjától a lábujjam hegyéig elönt a jóleső, édes guilty pleasure érzés. Mert igen, ez az anime egy igazi bűnös élvezet a javából. Az összes animefan fújjol, ha szóba kerül, és bármennyire is kutakodom a magyar oldalakon talán egy helyen találtam róla valamit érdemben, viszont volt annál több utalás és gúnyos megjegyzés.
 Értem én értem, de tegyük most félre az előítéleteket pár percre, mert nekem valamit be kell vallanom: Helló, Elis vagyok és szeretem a Strawberry Panicot!

Utopisztikus anime ami sokban hajaz a hasonló típusú Miyazaki animékre (Laputa, Nausicaa), de azért nem üti meg azt a szintet.

Több sebből vérzik az anime. A legfőbb probléma, hogy túl sok dologra vállalkozik egyszerre, de egyik területen sem alkot nagyot, és ezt nem lehet rákenni arra, hogy csak 11 részes. Egyrészt itt van az utopisztikus sci-fi vonal. Ez az elején még elég markáns, de aztán a közepétől feledésbe merül, majd csak a végén köszön vissza, mikor futtában megoldást is kell találni. Ezzel párhuzamosan van egy kis társadalomkritika is, háborúkat idéző borzasztó képek, sortűz a tömegbe, a vakon hívő, imádkozó emberek groteszk ábrázolása stb. aztán 2 rész múlva már idétlen, vicces helyzeteken nevethetünk a főszereplőkkel együtt a sértődött, bújócskát játszó lányt keresve egy repülő fedélzetén, és figyelhetjük a két főszereplő között kialakuló, iskolás animékbe illő szeret – nem szeret kapcsolatot. Hasonló módon a sorozat elején megismert – a Rakéta Csapatra erősen emlékeztető – bajkeverő trió pályafutása is hirtelen véget ér, és hamar feledésbe is merül. Clain az elején még egy egészen értelmes fickónak tűnik, külön figyelemreméltó, hogy mikor először találkozik a terroristákkal, nem fogadja őket rögtön a bizalmába, és nem fogad el mindent rögtön első látásra vagy hallásra. Aztán viszont bugyuta poénok és rossz jellemábrázolás célpontja lesz. Mikor valami megütköztető történik akkor csak bámul, majd ösztönszerűen cselekszik, majd később mikor semmi akció nincs, akkor egy átlagos bizonytalan kamasz szintjét hozza, aki nem tud mit kezdeni egy lányhoz fűződő érzelmeivel.

Aztán az anime egyik szálon se megy végig. Nem lesz dráma, nem lesz romantikus befejezés, de nem is marad végig poénkodás. Azért lezárása van a cselekménynek, de rosszul előkészített, így nem is túl emlékezetes, ahogy az anime sem az.

Értékelés: 6,8

Linkek:
Wikipédia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb

Az Xanime ebben a hónapban az Onidere c. mangát vesézi ki nekünk, jó szórakozást!

Az Xanime blogja a következő címen érhető el:

http://xanime.blog.hu/

[Sziasztok kedves Olvasók! Ma ismét egy új szerző mutatkozik be az oldalainkon,
fogadjátok őt szeretettel! - Animecomment]

 Miközben ezt az animét néztem azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem néztem eddig friss dolgokat. Biztosan benne lehet az is, hogy új vagyok még ebben a szubkultúrában (a másfél év ugye igencsak újszülöttnek számít?) és egy hosszú-hosszú listával vérteztek fel barátaim, hogy mi is az, amit kötelező megnéznem. Azt hiszem a lista igencsak jól sikerült, mert a rajta szereplő címek egész egyszerűen beszippantottak ebbe a világba. Ezért aztán mikor önálló döntés előtt állok, hogy mit is kellene bepróbálni, kicsit mindig bizonytalankodom, és olyasmit választok, amihez bőven van anyag és kritika/vélemény, hogy ne fogjak mellé. 

 Mégis, amikor az Ano Hana (a teljes címe: Ano Hi Mita Hana no Namae o Bokutachi wa Mada Shiranai, ami nyersfordításban valami olyasmi, hogy: „Még mindig nem tudjuk annak a virágnak a nevét, amit azon a napon láttunk”) leírását megláttam egy a 2011 legjobbjait taglaló listában, azt éreztem, hogy ezt egyszerűen most meg kell néznem. 

Középiskola egy japán városkában a hegyek között, napjainkban. Évközben beiratkozó, városból érkező fiú, aki az iskola kollégiumában fog lakni. Öt fiatal lány, különböző személyiséggel, temperamentummal, mind igazi egyéniség. Végül pedig lehetőségek véges számú halmaza a románcra. Dióhéjban így néz ki egy átlagos bishoujo jellegű visual novel. A Katawa Shoujo ezt azzal dobja fel, hogy szereplőinek nagy része valamilyen testi fogyatékossággal rendelkezik. De nem kell megijedni, a végeredmény nem olyan meredek, mint amilyennek hangzik.

A játék keletkezésének története igazi lelkesítő anekdota. Egy doujin manga egyik oldaláról származott az alapötlet, és egy fórum olvasóinak annyira megtetszett, hogy rögtön elkezdett mindenki rajzokat és ötleteket bedobni. 2007 nyarán pedig megalakult a Four Leaf Studios, és elkezdődött a tényleges munka a rajongókból álló stábbal, akik szabadidejüket az alakulófélben levő programra áldozták. 2009-ben egy próbaváltozatot adtak ki, ami az első fejezetet tartalmazta csak, majd 2012. január 4-én jelent meg a végleges verzió. Tehát egy nemzetközi csapat által megalkotott visual novel játékkal van dolgunk, ami mégis teljesen "japán-szagú" olyan értelemben, hogy alkalmazza a megszokott kliséket, és a rendhagyó alapötlettől eltekintve a műfaj tipikus példájának nevezhető. Szóval hogyan is kezeljük? Úgy, mint egy rendes japán visual novel-t, vagy úgy, mint egy rajongói művet, egyfajta tisztelgést a játékműfaj, és általában a japán kultúra iránt? Igazából mindkét olvasat fontos, mert ha csak az előbbi szerint nézzük, akkor csalódunk a hiányosságok miatt, ha az utóbbit, akkor elámulunk az igényességen, ami jellemzi a grafikát és a történetet. Igazi határesettel van dolgunk, mert a neten található rajongói műveknél profibb, a kereskedelemben kiadottaktól viszont néhány vonatkozásokban elmarad, más téren viszont egyszerűen csak eltérő megoldásokat alkalmaz, úgyhogy időnként gondolkozóba eshetünk, jó irányból közelítünk-e a játékhoz.

Alien 9. Avagy Alien Nine. Avagy a szubtextus diadala az explicit tartalom felett. Látszólag eltúlzott vonalakkal megrajzolt kislányok üldöznek pokemonokhoz hasonló űrlényeket, hogy fenntartsák a rendet az iskolában, amolyan délutáni szakkörként. Valójában a társadalomba való beilleszkedés nehézségei, nemi erőszak, fóbia, és más komoly dolgok kerülnek terítékre az animében, de mindez erőszakos vagy erotikus jelenetek nélkül.

Megszokhattuk, hogy sok anime a felnőttéválásról, a társadalomba való beilleszkedésről és az ehhez szükséges erkölcsi értékek elsajátításáról szól. Az anime cselekménye direkt úgy épül fel, hogy a főszereplő bőrébe bújva mi is részesüljünk ezekből az értékekből, és megtudhassuk milyen a normális és elfogadott morális világkép (öregek tisztelete, őszinteség, becsületesség, a munka értéke stb). Az Alien 9 valami teljesen mást tesz. Otani Yuri bőrébe bújva inkább azt láthatjuk, milyen az, mikor valaki képtelen beilleszkedni ebbe a társadalomba. Leginkább talán egy szenvedélybeteg, alkoholista, vagy mentális beteg ember lélektani helyzetét ismerhetjük meg a szemén keresztül. Yuri beteges fóbiája az űrlényektől nem olyasmi, amit egy tóparti séta vagy egy beszélgetés egy barátnővel a naplementét nézve, padon ülve megoldana. Lássuk be, a legtöbb komoly lélektani gond az életben nem ilyen, csak a filmek hitetik ezt el velünk. Ezért Yuri mentálisan képtelen a rá rótt feladat ellátására, így alapvető helyzete a segítségre szorulókhoz, pl. a hajléktalanokhoz teszi hasonlóvá. Próbálnak is segíteni neki, a tanár ösztönzéssel, a barátnők vigasztalással. De egyik se hat. És itt nem történnek meg azok a hétköznapi csodák, amik a legtöbb animében igen, és amiktől hirtelen minden jóra fordul, a főhős megérti helyét az életben stb. Viszont a néző végig reménykedik, hogy csak lesz valami megoldás, ezért is szomorú a befejezés (az utolsó 1 perc, mikor már megy az ending zene, de azért még történnek dolgok).

Mint tudjuk a Neon Genesis Evangelion (továbbiakban NGE) kilencvenes évekbeli nagy sikere után sokan próbáltak az anime farvizén befutni, és hasonló módon pszichológiai elemeket csempészni a szokásos óráisrobotos, „tizenéves-fiú-megmenti-a-világot” jellegű shounen animékbe. A shounen jelző már kevés is, hiszen nem csak a „mindent-lehet-ha-erősen-akarod” ideológiáról van szó, hanem arról, hogy egy személyes, mentális krízis szoros összefüggésbe kerül egy világban levő, sőt, az egész világra kiterjedő krízissel. Ezt nevezhetnénk nagy okosan sekai-kei műfajnak, ami olyannyira nincs pontosan definiálva, hogy leginkább csak példákat tudunk, mondani, és azokhoz hasonlítani. Jó példa a sekai-kei-re az NGE, de ugyanígy jó példa a Saikano is, szóval tényleg nem az óriásrobotokon van a hangsúly. Viszont ezek után a jól hangzó példák után beszélhetünk még az utánzatokról, vagy klónokról is, amikre ugyanúgy igaz lesz minden, amit az eredetiről elmondunk, mert hát ugyebár másolatok. Viszont a másolatokat nem szeretjük. Az eredetiségnek a történelem során mindig is nagyobb értéke volt, az ipari tömegtermelés korában meg talán még jobban felerősödött az eredetiség irátni igényünk.

Egy újabb videó érkezett az Xanime csapatától, most a Sora no Otoshimono c. animét mutatják be nekünk. Jó szórakozást!

Az Xanime blogja a következő címen érhető el:

http://xanime.blog.hu/

- 1 -

Öt éves lehettem, mikor először találkoztunk a játszótéren egy meleg tavaszi délután. Egyrészes piros ruhájában, kezében egy kis zöld lapáttal olyan daccal állt a homokozó közepén, mint egy elkényeztetett hercegnő. Mégis sírva futott el, mikor néhány fiú megdobálta vizes homokkal. Attól a naptól fogva nem játszottam a többi nagycsoportossal az óvodámból, viszont minden hétvégén találkoztam a velem egyidős lánnyal, Eszterrel a játszótéren. Az oviban még nem igazán csúfoltak emiatt, általános iskolában már igen. Egyszer szünetben a táblára egy nagy szívet rajzoltak, benne a nevemmel és alatta Eszterével. Mikor a büféből felértünk a terembe rajtunk nevettek és mutogattak ránk. Eszter mérgesen rárivallt az osztályra, hogy ki volt az. Fogtam a rongyot és gyorsan letöröltem a táblát, majd látva, hogy Eszter szemében már gyűlnek a könnyek, kézen fogtam és kirángattam a teremből. Arról az óráról hiányoztunk, sétáltunk a folyosókon és beszélgettünk.

Egy 22 éves lány, aki látványtervező szakon végzett a Kaposvári egyetemen, szeret gyűjteni mindenféle apró mütyürt, és természetesen imádja az animéket, a mangákat és a japán kultúrát úgy általában. Milyen lehet animékkel foglalkozni és a szünetben manga-stílusban rajzolgatni egy művészeti iskola hallgatójaként?  Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a rajongást a szürke hétköznapokkal és az animés szubkultúrát érő negatív sztereotípiákkal? Ezekről a témákról és még sok minden másról kérdeztem Mikoshikit vele készült online interjúmban.