Ismét majdnem egy év eltelt, mióta a legutóbbi bejegyzés megjelent itt, a blogon, éppen ideje volt tehát, hogy feltűnjön egy ronin (fehér lovon?), és megmentsen minket a végleges süllyedéstől. Olvassátok szeretettel Kiyonori Kitae tollából a legújabb kritikánkat!

"The wind is rising, we must try to live."

Mindenki, aki akár egy fikarcnyit is érdeklődik az animék vagy akár Japán iránt, ismeri Miyazaki Hayaot, a japán Walt Disney-t, aki elkészítette az egyetlen Oscar díjas animét, mely legyőzte a Pixar, valamint a Disney összes nyugaton nagy hírnévnek örvendő filmjét. Miyazakiról órákig lehetne írni, hiszen 1971-ben kezdte pályafutását és utolsó filmje 2013-ban, 74 éves korában látta meg a napvilágot, és ennek a 42 évnek sok zseniális film lett az eredménye, kezdve a Kaze no Tani no Nausicaa-val (Nauszika - A szél harcosai), a Mononoke Himén keresztül a Vándorló Palotáig, és persze ne felejtsük a Porco Rossot, Kiki és Chihiro kalandjait valamint a kis halkislányt, Ponyot sem. És most elérkezett ennek az embernek is a búcsúja, egy olyan filmmel, ami hasonlít, de mégis nagyon sokban különbözik az eddigiektől.

"Life is wonderful, isn't it?" - Ez a mondat jellemzi leginkább Horikoshi Jirou életszemléletét, aki egy kisfiú, és minden nap repülőgépekkel álmodik, pilóta azonban nem lehet a szeme miatt, így hát eldönti, hogy repülőgéptervező lesz. Ez a kisfiú békésen éli életét, de innentől kezdve hű marad elhatározásához, miközben gyakran álmodik Capronival, az olasz repülőgéptervezővel és állandóan vidám. A film azt mutatja be, ahogy Jirou, aki egy rózsaszín felhőbe burkolózva éli kis életét, eléri azt, amire mindig is vágyott, megépíti a kor legtökéletesebb repülőgépét. Mindez egy boldog vígjátéknak hangzik, azonban ez a helyzet sokkal bonyolultabb, mint amilyennek előszörre látszik, ugyanis ezt a repülőgépet utána hadi célokra használták a japánok, és a második világháború egyik legrettegettebb eszköze lett. Tehát akkor Miyazaki támogatja a háborút, és emlékfilmet készített egy olyan embernek, aki gyilkolásra alkotott repülőket? Egyáltalán nem, ugyanis Jirou egy álmodozó zseni, aki utálja a háborút. Ez abban is megmutatkozik, ami szintén nagy port kavart a film körül, hogy a főszereplő láncdohányos. Igen, ez igaz, ugyanis ahogy Jirou ráébred, hogy miért van szükség az ő gépeire, valamint hogy milyen szörnyű a háború, egyre kevesebbet álmodik, és egyre többet dohányzik.

Tehát a két legnagyobb botrányra, a dohányzásra és a háborúmániára véleményem szerint ez a válasz, és bárki, aki elfogultság nélkül megnézi a filmet, rögtön láthatja, hogy Jirou közel sem egy megátalkodott gyilkos, és ezt az állítást tovább erősíti a tragikus szerelme Satomi Naoko-val, aki egy kedves, szeretettel teli nő, de semmi sem lehet tökéletes, és neki is meg vannak számlálva a napjai. "You must live, darling!" - Búcsúzik Naoko Jirou utolsó álmában, és ezzel záródik a film is egyben, így tisztelegve a szerelmük és kitartásuk előtt. A filmben tehát megtalálható a szerelem is, de ugyanolyan keserédes módon, ahogy Jirou álma is beteljesül.

A szereplőgárda többi tagja is valósághű: a kissé földhöz ragadt, de ugyanakkor a megjegyzéseivel a filmet színesítő Honjouval, aki Jirou először iskola-, majd munkatársa, és a kissé pukkancs Kaoyoval, Jirou húgával. Ebben a filmben nincsen gonosz, ahogy ez sokszor előfordul Miyazaki műveinél, a néző is láthatja, hogy az alkotó csupán egy pártatlan szemlélő, aki elmeséli egy tehetséges álmodozó életét. Mindehhez Hisaishi Joe biztosítja a tökéletes zenét, mert ha már egy film az animáció, grafika terén kiváló, akkor minőségben a betétdalok sem maradhatnak el. A hangulatos, hol vidám, hol szomorú zenék végig tökéletesen passzolnak, sehol sem csapják agyon a filmet. Igaz ez a Kaze Tachinu záródalára, endingjére is, aminek előadója ugyanaz az Arai Yumi (aka Matsutoya Yumi), aki a Kiki rádiójából is énekelt 1989-ben, csakhogy most egy sokkal lassabb, és egy kissé szomorkás dallal állt elő, ami méltó befejezése Miyazaki búcsú művének.

Azt hiszem, mindent elmondtam erről a műről, és úgy gondolom, hogy alsó korhatára azért ennek van, hiszen egy öt éves kisgyerek valószínűleg egyrészt unná, mert nagyon hosszú a rövid, céltalannak tűnő, de a hangulatról gondoskodó jelenetek miatt, másrészt pedig nem is értené teljesen ezt a filmet. Ez is mutatja, hogy ez most tényleg egy búcsú, és nem meglepő, hogy Miyazaki ennyit várt ennek a filmnek az elkészítésével. Most érezhetjük csak igazán, hogy a mester elbúcsúzott mindenkitől és ezzel egy időben adott nekünk valamit, ami egészen más, hiszen a Kaze Tanichu végig reális marad, és a mézes-mázos boldogság sem felfedezhető benne, ennek ellenére távolról sem egy sírós dráma, bár egy-egy jelenetén könnyen elérzékenyülhet az ember, én főleg az utolsóval voltam így, ahol Naoko elbúcsúzott Jiroutól.

Felmerülhet persze a kérdés, hogy akkor most mi lesz a Ghiblivel? Örömmel jelentem, hogy semmi, a fiatalabb generáció beérett, betanították őket Miyazaki és Takahata, így nincs mitől félni, sőt, már bejelentették a Ghibli történelem első filmfolytatását, a Porco Rosso 2-t, valamint sorozatot is fog készíteni a stúdió. Tehát az élet ott is megy tovább, miközben Miyazaki kiélvezi a megérdemelt pihenést, hiszen 75 évesen már épp itt volt az ideje annak a nyugdíjnak. Bár még mindig kérdéses, hogy valóban soha nem fog-e alkotni nekünk még egy kicsit, bár nekem az az érzésem most ezután a film élmény után, hogy ezt a bejelentést komolyan gondolja, de hát ki tudja...

Értékelés: 10

Linkek:
Wiki
ANN

 Új sorozatunk, az animekerekasztal mostani kiszemeltje a 2011-es év egyik legjobbja a Mawaru Penguindrum. Én választottam, ezért enyém a megtiszteltetés, hogy egy gondolatindító kezdő kritikaféleséget írjak, és bevallom, most először nehéz objektívnek maradnom, a rendező iránti elfogultságom miatt.

ElisB 

 Ha valahol el kellene kezdenem, akkor úgy kezdeném, hogy létezik egy zseniális rendező, Kunihiro Ikuhara, és réges-régen volt egyszer egy Utena. Ha nem lett volna Kunihiro Ikuhara és nem lett volna az Utena, talán soha nem küld az egyik barátom egy klippet és nem szeretek bele azonnal a szürreális, őrült világba, ami átsütött egy rövid AMV-n is és nem fedezem fel az animék csodáját. Jöhetnek, mehetnek az animék, a történetek, az élmények, a katarzisok és a mélypontok az életemben, de az Utena mindig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben… hiszen az első volt.

 A szerényen csak 2008 legjobbjának nevezett (egyes oldalakon finomítanak egyik legjobbjára,) Ga-Rei Zero-ba véletlenül futottam bele. Sőt, be kell vallanom, hogy igazából a plakátjával találkoztam először, és miután megvett kilóra, olvastam el egy ajánlót. És igen, ahogy a plakát úgy az ajánló is félrevitt, mert teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. DE ez nem panaszkodás, mert ez a más ez igencsak tetszetős volt.

[Sziasztok kedves Olvasók! Ma ismét egy új szerző mutatkozik be az oldalainkon,
fogadjátok őt szeretettel! - Animecomment]

 Miközben ezt az animét néztem azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem néztem eddig friss dolgokat. Biztosan benne lehet az is, hogy új vagyok még ebben a szubkultúrában (a másfél év ugye igencsak újszülöttnek számít?) és egy hosszú-hosszú listával vérteztek fel barátaim, hogy mi is az, amit kötelező megnéznem. Azt hiszem a lista igencsak jól sikerült, mert a rajta szereplő címek egész egyszerűen beszippantottak ebbe a világba. Ezért aztán mikor önálló döntés előtt állok, hogy mit is kellene bepróbálni, kicsit mindig bizonytalankodom, és olyasmit választok, amihez bőven van anyag és kritika/vélemény, hogy ne fogjak mellé. 

 Mégis, amikor az Ano Hana (a teljes címe: Ano Hi Mita Hana no Namae o Bokutachi wa Mada Shiranai, ami nyersfordításban valami olyasmi, hogy: „Még mindig nem tudjuk annak a virágnak a nevét, amit azon a napon láttunk”) leírását megláttam egy a 2011 legjobbjait taglaló listában, azt éreztem, hogy ezt egyszerűen most meg kell néznem. 

Az arc, amiről nem lehet elég epikus ismertetőt írni, de még hasonló ívűen monumentális és gigantikus történetet is nehéz találni...

Hát igen. Egy ideig gondolkodtam, hogy azért hasonlításképpen ideírnám a Tengen Toppa Gurrenn Lagannt, hogy érezzük a hatások volumenjét, de aztán lemondtam róla. Hogy miért is, azt abból a cikkből meg is lehet tudni (nem is olyan soká). Akik persze látták már a Lagannt, azok sejtik miért is gondoltam rá, ha epikus vonalon mozgok, nekik bizony intő jel lehet, hogy csak az az anime jutott eszembe az Enies Lobby emlegetésekor. Mert ami epikus az epikus, és habár gyűlölöm túlhasználni a szót, az Enies Lobby fő jellemzője az epikussága.
Ez persze így nem jelentene sokat, de ha mesélek egy kicsit, akkor máris megérthetjük miről is van szó, sőt - mivel itt Japán gondolkodásmódokról, kultúráról, és egyéb hasonló lószarokról is szoktunk írni - extraként még arra is kitérek, hogy ez hogyan is képezhet le nekünk valamit a Japánok nézeteiről. Lássuk:

Tulajdonképpen mi is ez a történet, mi is rejlik az Enies Lobbyn zajló események mögött? Nem, most nem a történet hátterére gondolok, ami egyébként brilliánsan köti össze a világ számos, nagyon mély felelősséggel járó pontját a szereplőkkel, és ezzel beleveti a kicsiny csapatot a mélyvízbe, hanem arra a mögöttes vonalra, ami a pompás csaták sorát, és a küzdelmek lényegét hozza létre. Ez a lényeg egyértelműen a továbblépés, annak a legmakacsabb, legkitartóbb formájában, amit még a bölcseletek legjava is csak hőstettként emleget. A főszereplőinknek le kell győzniük magukat, és ezt rendre meg is teszik. Legyen az megadás, elfogadása akár a halálnak vagy a gyengeségnek is, küzdelem a reményért, vagy éppen a túlélésért magért, ezekkel a motívumokkal együtt a szereplők átlényegülnek, néhol nem is csak lelkileg, de testileg is. Ezen átlényegülések persze már ott kezdődnek, hogy az egyik legnagyobb hírű erőd maga rég nem kihívás a csapatnak, és mindaz, amit a legfélelmetesebbnek vélhetett minden néző, eltörpül a legénység előtt, érehetően azt sugallva, ez a csapat már régen nem a kalózok egyike, hanem a kalózok egyik példája, akik formálják a kort és a világot magát.
Ha pedig arra keressük a választ, miért is annyira epikus mindez, hát itt van egy válasz, döntse el mindenki agának, ez mennyire tükröz bármit is Japán jelenlegi koncepcióiról, illetve arról, hogy ez mennyire lehet kapocs minden más kultúra felé. A kulcsszó, amit már emlegettem, az az önmagunk legyőzése, továbblépés a korlátokon, amiket mi magunk állítottunk fel. Az mindenkinek egyértelmű, hogy ez miért hőstett a világon mindenütt, elég csak arra gondolni, hogy az égő házból nem kijönni-menekülni mekkora ellentmondás ösztönnek és logikának - néhányan mégis megteszik, és kihoznak valaki mást magukkal, akiről mindenki más lemondott már - de hogy ebből a hőstett-koncepcióból hogyan is lesz epikus ív? Látszólag, emlékezve például a felemlegetett Lagannra is, ez a hőstett akkor válik epikussá Japánban, ha néhány kritérium teljesül. Persze sarkítás - Európai szemmel a Japán skatulyázós zsánerrendszer mikor nem az - de ezek a kritériumok könnyen felismerhetőek, és sablonosan össze is rakhatóak, mint holmi legódarabkák. A legfontosabb elem ebben a kirakósban az, hogy nincs kötelesség, sőt, senki, kivéve a lelkiismeretet, soha nem szólna, ha a karakterek feladnák a küzdelmet, és nem mennének tovább, ők mégis megteszik. A második elem az öntörvényűség, mert minden ilyen esetben nem azért szállnak szembe a karakterek valakivel, vagy valamivel, mert ott van előttük a nyilvánvaló ok, hanem valami olyasmiért, amire nem sokan gondolhattak volna. A főhősnek mindig van egy olyan sora, egy olyan vezérfonala, amire a történet világában általában senki sem gondol, és még mi is csak akkor értünk meg, ha végül kimondja azt, de a lényeg mindig az, hogy ez a pont mindig fölül akarja írni a normát, és mindig egy teljesen különc oldalról akarja megközelíteni a végül "jónak" titulált célt, és ami végül is teljesen párhuzamos a "jó" úttal. Egy ilyen erősen körbezárt körülményben talán már mindenki érzi, hogy mi is hiányzik, mi is az a darab, ami felrakja az epikum i-jére a pontot. Az utolsó legó a világméretűség, ami persze mindig vonatkoztatásban működik. Az előző pontok által körülírt karakterek, a saját akarat, ami végülis egy saját utat jelképez, néhol szó szerint utazással is járva, és a teljesen egyedi világnézet, találkoznak valamivel, ami világméretű, azaz ami nagyobb, erősebb, és teljesen új kategóriát jelent a karakterek számára, gyakorlatilag a világot magát, és ebből születik végül az igazi epikum; a karakterek nem csak jelképesen lépik át saját korlátaikat, de azokkal együtt az ismert világ tetejét, annak legnagyobb erejét is meghódítják.

Ez a hódítás pedig a szalmakalapos legénységnek lépésről-lépésre, minden tagot személyesen érintve, gyönyörűen részletezve, döbbenetes pillanatok sorozatát okozva gördül elénk, a monumentális történetív pedig nem áll meg ennél, és további nagy változások előszelét hozza el.

Értékelés: 10

Link: One Piece Wikia

"Az iskolai „egymás barátaiba vagyunk szerelmesek” történetekkel Dunát lehetne rekeszteni, és szerintem a forgatókönyvet is mindenki ismeri: két ember szövetkezik, hogy segítsék a másik boldogságát, majd rájönnek, hogy ők tulajdonképpen egymásba szerelmesek, és happy end. Nem hittem, hogy ezt lehetne tovább ragozni, de a Toradora!-nak sikerült."

Ahogyan azt Erda írta, megismételhetlen hangvételű cikkeinek ide vonatkozó darabjában, a Toradora egy a sok közül, és mégsem. Amikor nekikezdtem, ez, már az első epizódok közben is érződött, s végül nem kellett sokat várni arra az érzésre, ami teljesen magába kerített, és nem hagyott más lehetőséget, csak az anime befejezését - lehetőleg még egy ültőhelyben. Azok, akik nyomon követnek minket, talán sejtik a bevezető hangvételéből, hogy egy kiemelt cikk következik; igen, a Toradora képes volt mutatni valamit, amiért nekiültem egy újabb monstre kritikának, és amiért újra akartam olvasni más, már megszületett írásokat.
Végül kiderült, emlékeim helyesen működtek, volt még egy ehhez hasonló hatású anime a rövidke karrieremben, amiről így, bőven akartam írni, és végül rá tudtam venni vele nem egy embert, hogy lássanak neki egy olyan sorozatnak, ami egyébként szemük elé sem került volna; annak idején ez a Bokura Ga Ita volt.

A Toradora viszont, a Bokura Ga Itával szemben sokszoros előnyben van - míg az tisztán romantikus, téveszthetetlenül lánykáknak célzott, rózsás világokat teremtő mű, a Toradora térhódítása a humorérzékének és remek valóságot modellező erejének köszönhető. Ezen túl... Nos, ezen túl viszont a hasonlóság szíven ütő volt. Az érzések, amiket az előbbi minden mennyiségben a nézőbe tolt, már-már túladagolva azt, a Toradora ritka, pár részennként előbukkanó pillanataiban ugyanúgy tudta nyújtani, ezzel mindenek előtt romantikussá téve az animét. Mit mondhatnék, ilyen mértékű holdugrást ritkán látni; egy fiúknak készülő munka lepipálja érzések terén a lányoknak készült ömlesztett romantikát, majd ugyanabba a veszett szituációba rohan bele a történet végén, ezzel hajszál híján elrontva mindent, amit addig felépített. És tényleg csak hajszál híján, mert a Toradora ment végül, azzal az utolsó utáni mozaikkal, amivel életszerűvé és életben maradóvá teszi a két szerelmes kapcsolatát, amit, be kell vallani, semelyik néző sem akarna, tudna szétválasztani, látva az utolsó epizód kockáit.

Persze az előző sorok csak óvatosan vonatkoztathatóak; az olvasónak magának kell eldöntenie, tényleg beletartozik abba a csoportba végül, amelyik elfogad és kedvel egy olyan dolgot, mint "a romantikus Toradora," vagy csak örömmel néz meg egy vicces school life harem sorozatot, mint a Toradora...

"Képesek vagyunk még érezni azt, amit egy anime adni akar nekünk?
Mikor borzongtunk meg igazán utoljára, amikor néztünk egy animét?
Mikor tudott fájni a képernyőről villogó valóság?"

Írtam ilyesmiket annak idején, a Bokura Ga Ita kapcsán, de csakúgy ahogy akkor, a kérdések még mindig aktuálisak. Nem is kell válaszolnunk; ha szívünk dobogni kezd amikor a ritka szimfonikus melódia megszólal a Toradora folyamán, és annak az édes és gyenge hangocsának is hiszünk, akkor tudjuk, mire is emlékezünk, vagy miért is ejtünk mi is egy könnyet azokban a pillanatokban. Mert kell, ha van, és ha ez az igazi üzenet a sok nevettető és elrugaszkodott pillanat mellett. Kell, hogy felfigyeljünk rá, és hogy engedjük egészében hatni az illúziót, mert semmi sem olyan egyszerű, mint egy nevetés.

Furcsán és csonkán, ahogyan itt van, itt az írás - sokkal inkább kedvkeltő, mint kritika, és sokkal inkább ömlengés, mint bármilyen írás, de bátorkodom megjegyezni, a Toradorának nincsen szüksége az én szavaimra ahhoz, hogy nélkülük is azt jelentse, amit, és hasson azokra akikre tud. Tehát, ez a kellemesen animált, gyönyörű darab, a benne rejlő frissességgel, és aktív képekkel, amik sosem válnak ketté, sosem állnak igazán álló és mozgó részletek egyvelegéből, amik a perspektíva különbözőségeivel játszanak, itt van, és helyet követel. De nem csak képeivel, szinkronszínészeivel és zenéivel is tud hatni; a már említett, talán a legfontosabb, és leghihetőbb hang, Taiga hangja, egyedül is elvinné a hátán a sorozatot. Változatosságával gyakorlatilag mindent átad az animéből, így a hiányérzetnek nyoma sincs, kivéve persze azt az alkalmat, amikor az utolsó epizódnak is vége, és valahol a gyomrunk tájékán valami furcsa ürességet érzünk...

A valóságszagú, reálisan végződő anime; a mindent ellenségként kezelő gyerekek bizony sokszor kapnak pofont és ijednek meg az élettől, hogy aztán egy kicsit megérjenek, és ha megértek, bizony sokkal jobb döntéseket hoznak, mint azok, akiket nem pofoz fel annyiszor az élet. Nos, valami ilyesmi volt számomra a Toradora - remélem minél több olvasót indítok el megint egy sorozat felé, ritka írásszörnyetegeim egyikével, és remélem azt is, hogy az ezekre születő válaszok között végül találok egyet, amiben egy újabb hasonló cím akad.

Mert ilyen történetekből kellene még.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Azumanga, avagy a tökéletesen édes, mézesmázos agymenés Japánból, amit csak szeretni lehet, már ha az ember kibírja. Mert ki kell bírni több dolgot is, egyrészt a hülyeség többrétű, és alattomosan mindenhol megjelenő formáit, másrészt ezek ténylegesen minden egyes lehetőségben való kihasználását. Merthogy ha kihasználásról van szó, a hülyeségben az Azumanga a nyerő; minden minőségű és mennyiségű képi és alkalmazott agymenés megjelenik előttünk az egyszerű percekig való szóismétléstől az álmokban látott baromságokig.
De ennyire talán ne lovaljuk bele magunkat, mert ettől még az Azumanga tud nagyon cuki, sőt még kellemesen megérintő is lenni. A történet, ami hat lány életét követi végig a középiskolai években, szépen kavarog, és megmutatja nekünk a hat életet kicsit és nagyon közelről, az általános problémáktól a vágyakig, és a barátságtól a gondoskodásig.
Minden a történetben jelen lévő érzés és jelenség köthető valakihez, így kellemesen megoszlik a figyelem minden szereplő között, és nincsen központja a történetnek sem. Egyszer-egyszer a közös pillanatokon kívül is látjuk a lányokat, otthon, foglalkozva saját kis életükkel és problémáikkal, másszor pedig csak rájuk koncentrál a történet; legtöbbször és leghosszabban a kis csapat közös meséinek vagyunk része, és inkább pillanatképeknek, amik az iskolában játszódnak.

Az Azumanga  képi világa mindent tükröz, ami megjelenik benne, így főképpen a végtelen cukiságot, és a mérhetetlen emberi hülyeséget kellett a rajtolásnál egy tető alá hozni. A meglepően egyszerű animáció jól megoldja a problémát, és az animálás maga mégis jó minőségű; láthatunk lassú, kidolgozott mozgásokat, és persze átugorhatjuk a hátterek iránti igényeinket, úgy sem fog feltűnni, nincs rá szükség, úgy is minden szem a lányokra és dolgaikra fog koncentrálni.
A hangzás szintén jól meg van oldva, a szinkronhangok erősen szuggesztívek, és nagyon is szerethetőek, mindenkinek meg van a maga karakteres beszédstílusa, még az üteme is, ami még élvezhetőbbé, és Japán nyelvtudás nélkül is érthetővé teszi a Japánok számára parodizált életképeket. A zenék persze butácskák, meg kellemesek, rózsaszín felhőket kavarnak a fejünk fölé, s így összegezezve nem lehet azt mondani, hogy bármi is hibásan lenne megoldva az anime környékén.

Azumanga Daioh. Be kell valljam én csak a harmadik nekifutásra tudtam tovább nézni egy résznél, ez pedig az olvasóknak, akik velünk vannak huzamosabb ideje talán el is mond valamit. Persze amint tovább jutottam, és egyre jobban éreztem, hogy az Azumanga tartogat valami nagyon mást is, mint az eszeveszett baromság, amivel indít, nos azzal párhuzamosan automatikusan megszerettem, sőt olyan képeket és hatásokat kaptam, amiktől úgy gondolom, az első pár rész afféle próba; ha az ember elbukik rajtuk, akkor bizony túl komolyan veszi az élet dolgait. Az Azumanga Daioh csodáiról nem éri meg beszélni, ezeket látni kell, érezni, és szeretni. Ha tehát valaki úgy olvas, hogy még nem látta őket, hát akkor animére fel!
 

Értékelés: valahol a kenyérpirító és a törölköző között...

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A Bebop kis legénységének, a sármőr fejvadásznak, a zsörtölődő technikusnak az életébe pillanthatunk bele, egy rövidke szelet erejéig, s ez a szelet pont az, amelyikben két kis gyümölcsdarab is akad, a gyönyörű csaló, és a fiatal hacker-géniusz, akik megszínesítik, édesítik, és egy kicsit kesernyéssé is teszik az űrcowboyok fásult mindennapjait.
Persze a kinézet nem minden, és a sikertelen, gyakran amatőr módján, pénztelenül továbbálló csapatról kiderül, kiről előbb, kiről utóbb, mindegyikük legendás karakter, legalább olyannyira legendásan jó képességekkel rendelkezik, amennyire legendába illően rossz, és klisés, teljesen emberi tulajdonságokkal is. Nem kérdés, hőseink valamilyen mértékben bizonyosan tehernek érzik saját értékeiket, szivesen lennének teljesen átlagosak. Mindenki mögött ott ál a múlt, ami elől menekül, vagy nem menekülhet, és minden hiba végül kiömlik, és megoldódik a maga módján, koránt sem mindig a legjobb, legkellemesebb módokon.
Szó szót követhetne, de változni nem változna tőle semmi: a sorozatnak egyetlen jó pontja van, s ez adja mindenét: olyan mint az élet, kegyetlen, érthetetlen, fájdalommal teli, és legfőképpen emberi. Embereket látni a képernyőn, igazi életet a képzelet mögött, borzongani a két világ találkozásán, és megőrülni, amikor az ember hős lesz, és a hős mégis ember, halandó marad. Egy pont, egy olyan, ami filmnek, animének, művésznek olyan ritkán sikerül elérni, egy pont ami tíz másikat ér. Legalább.

A Cowboy Bebop univerzuma nem új, de nem is a szokványos; űrkaszinókat látunk villogni, űrkamionba szállunk és újra érezhetjük a kamionosok örökké belénk égett alakját, szinte pereg az ujjunk között a Föld krátereinek pora, nosztalgiázhatunk a mai kor épületeinek látványán. Mindezeket, és sokkal többet, szem és tudat figyelmét magára vonó képekkel, karakterekkel éri el az animáció, és egyszerűen nincs hiba, minden egyszerűség illik az egyszerű jelenethez, a bezártsághoz, a földhöz kötöttéghez és minden pont kell az ezernyi apró fényhez, amikor az űr végtelenjében veszünk el. A karakterek jellegzetességei megfogóak, mindenkinek ott lapul a sármja, csábereje valahol, mégis rejtve, már-már misztikus szintre emelve a rajzolás és animálás művészetét.
A film párbeszédeit meghangosító színészek tudnak gyomron vágó beleéltséget produkálni, a seiyuuk hangjai a karakterekéi is, az élet mászik és ugrál a füleinkbe, amikor éppen nem a zene veti el saját hangulatát a fejünkben. A zene, amelyre annyian utaltak a Cowboy Bebop esetén, a zene, ami zene, és más nem is lehetne, csakis igazi jazz és rock'n'roll.

"Diamonds don't make promises or deceive me
They don't lie all they do just shine like the sun
Stars up in the sky, I see them in your eyes
Can I see them now? Yes I see them now"

Le lehet-e írni a Cowboy Bebopot megfelelően? Talán, talán nem. Sokat gondolkodtam az írás elkezdésekor, írjak-e ismertetőt egy ilyen animéről, kell e az én szavaimmal leírni pont ezt a történetet, megint. Mégis, mi van, ha valamelyik olvasónk nem látta az animét? Ha valaki nem látta... Nos, neki meg kell néznie.

"Little diamonds don't you go away"

Értékelés: 10

Linkek:
Aoianime
Animeaddicts
Wikipedia

Egy legenda,
amiben legenda születik.

Akira, a titokzatos erő, az, amitől mindenki fél, hisz senki sem tudja mi az. A mozi őrült hajszáját, a nyolcvanas években, az animék igazi aranykorának küszöbén, láthatták először, a nézők és a film már akkor megkapta magának azt a helyet keleten, amit nyugaton például a Star Wars tudhat magáénak.
A legenda, amit az Akira-univerzuma kreál, a kor gondolkodását és félelmeit tükrözi, és mégis tud több lenni populáris kultúrcikknél. A Japán munkákban azóta is  nyomot hagyó pesszimista jövőkép megteremtése, a társadalom kiélezettsége, és egyszerre a tudományos határok feszegetése, mind jelen vannak az animében. Ahogyan az várható, a múltba nyúlik minden válasz akár a főszereplők kérdéseire, akár a felsejlő filozofikus, és társadalmi kérdésekre gondolunk.
A tudományos látásmód, az elmélet, miszerint egy mindeneket megalkotó akarat, erő létezik, és irányít minden élőt, tudattalanul, szerves részként, mindenkiben, s kiben-kiben aránytalanul megoszolva, és hogy ez az erő bármikor újra előtörhet, kísértetiesen hasonlít a háborúk árnyékára, mégis, a mögöttes tartalmak szöges ellentéte az, ami fekete-fehérré színezi a filmet. Az élet ezen princípiuma, mint megállíthatatlan, az ember számára pusztító szörnyeteg, rossz rémálomnak tűnik, és mégis túl könnyen hihetővé válik, egy jobbat és többet ígérő jövőben, ahol az utcákon nyílt háború folyik, és az emberiség semmit sem képes tenni.

Az ellentétek filmjét pedig a kor szabványához, sőt koron kívül esve készítették el az alkotók, olyan egyedülálló képi világot festve, amit nem lehet elfelejteni, és nem lehet eltéveszteni sem. Az alakok jól adják vissza a jövőkép hangulatát, a passzív őrületet, ami a szemünk előtt folyik, és a folyamatosan megjelenő elmosódó fények tökéletes kapcsolatai annak a világnak a mi rohanó útjainkkal. Az igény tökéletes mellőzése a képkockákon minden pillanatban igényesen és hiánytalanul a szemeink alá van rakva, a megváltozott horizont folyton felhívja a figyelmet a másságra, míg a régi szabályok, az egyenemberek jelenléte a jelenkor színeit viszik a képernyőre.
A hangzásvilág természetesen követi a természetellenest, hiányzik minden, ami egy mai városi hangorkánból hiányzik. Egyszerre csöndes a film a maga módján, és egyszerre halljuk a jövő elképzelt zajait, a jövőben élhető hangszínekkel és érzelmekkel. Erről lehet leginkább rádöbbenni, az ember mindegy hol, mindegy mikor, mindig is csak önmaga marad, nem tud túllépni saját korlátain.

Akira; Az anime. Sok ötlet és ihlet előfutára, egy biztos és állandó pont a Japán filmpiarban, s még sokszor fordul meg a víz ezen a földön, míg ez megváltozik. Az Akira egy olyan darabka kultúra, ami szinte kötelező, legalábbis elvárható azoktól, akik valamrevaló animeismerőnek mondják magukat, nem beszélve arról, hogy a populáris kultúra egyik alapköve is egyben. Nincs mese, ez sem az, de meg kell nézni. Pont.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Idegenség, ridegség, útkeresés - a technika új határokat nyit meg. A Ghost in the Shell mintegy két évvel később veszi fel a cyberpunk szálat, mint ahogy az Amerikában elindult, és pontot tesz a történet végére. Valami nagyon megváltozott a világban, amire nehéz könnyen emészthető választ adni. A GitS ezzel próbálkozik meg: hosszú képekkel, nagyon lazán.

A közeljövőbe helyezett történet egy bűnügyi történet közepébe csap bele. Több cyborgot hackertámadás ér, a jelenség technikailag nagyon új, ezért a legjobban felszerelt alakulatot küldik nyomozni. A csapat tagja a szinte teljesen robotizált Kusanagi, aki nagy elánnal veti bele magát a nyomozásba. Az akciójelenetekkel párhuzamosan feltárul előttünk egy nem túlzottan barátságos világ, és Kusanagi belső vívódása. A lányt felkavarják a nyomozás körüli események, egyre inkább magába fordulva szeretne választ kapni saját létezésére. Kezdi azt hinni, az állítólagos bűnelkövető választ adhat a kérdéseire, így indul a nyomára...

A Gits egy vérprofin megírt film, ami maximálisan kihasználja a 2D-s felület lehetőségeit, szinte játszik a benyomásokkal. A hátteret alkotó világot is sokkal inkább vágóképekből, mint a szereplők elmesélései alapján mutatja be, a színvilág örökre ott marad a néző fejében. A cyberpunk alapokat a történet főszála adja meg, amely egy nagyon erős üzenettel vágja agyon a nézőt az utolsó percekben: a hálózatok világában a hálózaton kívül csak periféria létezik, de ha benne vagy, létezel.

A kicsengés olyannyira nem banális, hogy marad utána egy kevéske hiányérzet. Egy kis vágyakozás a magyarázatra, amit nem kapunk meg. Csak ott maradunk a képernyő előtt, meredve a kanjikkal írt stáblistára. A Ghost in the Shell jó kis útravaló mindenkinek, akit elért internet. Mivel most ezt is azon olvasod, az ajánló Neked is szól.

Értékelés: 10

Linkek:
Animeaddicts
Aoianime
Wikipedia