Mindig gondban vagyok, amikor egy hárem visual novel anime adaptációról van szó, főleg, ha az lányoknak készült eredetileg, és az alkotók az akció műfajában is gondolkodtak. A viszolygásom több okra is visszavezethető. Egyrészt, mert a fiatal női célközönségnek készülő fordított hárem sorozatoktól talán az akció műfaja áll a legmesszebb (aki több ilyen adaptációt látott már, az talán egyetért velem), így e két műfaj kombinálásából általában semmi jó sem szokott kisülni (legalábbis, ha férfiszemmel nézzük, és tényleg az akciósorozatokhoz viszonyítunk), vagyis fölösleges erőltetni a kettőt együtt. Másrészt pedig, dacára a romantikus, sok szálon futó mézes-mázos szerelmi történetszálaknak, még romantika terén is nagyrészt értelmetlenek és fölöslegesek ezek a sorozatok, egyrészt (talán nem mondok nagy spoilert ezzel), a főszereplő hősnő sohasem választ magának fiút, másrészt a rengeteg szereplővel operáló animék esetében még jellemfejlődésről (mit fejlődésről, még vázolásról) sem beszélhetünk, így hát mindig is elgondolkodom azon, minek is készítik ezeket az animéket. Persze van tippen: főleg az igénytelen fujoshik vevők mindenre.

Az Animecomment új rovatában animékről olvashattok, ahogy eddig is. A kritikánál azonban kicsit többet tűztünk ki magunk elé célként. Kerekasztal beszélgetéshez híven itt is párbeszédet fogunk folytatni animékről, melyeknek során több nézőponttal és véleménnyel gazdagodhat az olvasó. A nyitó írás ezúttal Takumié, akinek több animés oldalon is megjelentek már írásai. Hozzá fogok csatlakozni én és ElisB. Első témánk pedig a Guilty Crown című elég friss anime. Az olvasáshoz jó szórakozást kíván:

A tavaly októberben startolt Guilty Crown-t hatalmas várakozások előzték meg, s most, a sorozat végeztével két vélemény oszlik meg a nézők között. Sokan az év szenzációjának tartják, míg rengetegen csalódtak a sorozatban. Előre lelövöm a poént: én sajnos az utóbbiak táborát gyarapítom. A GC-t sajnos felírhatjuk az animetörténelem legígéretesebb, de legtöbb csalódást okozó darabjai közé.

Még egyszer: Onii-chan~

Még egyszer, és még sokszor. Japánban mindent szabad, és azt is minden szinten lehet űzni. Ez van, ha az ember egyre-másra botlik bele egy-egy loli-hentai műremekbe, és azok között ugrásnyi különbségek vannak. Merthogy ez a film is sok kislányról szól, és egy idősebb fiúról, aki kvázi mindegyiknek valamilyen úton a bátyja lesz, de sokkal befogadhatóbb és kevésbé erőltetettebb az egész, mint például az Imouto Jiru, korábban (meg)emlegetett darabja.
De sajnos ezen sem lehet túlon-túl nagyot lépni, mert ezúttal is benne leszünk egy másik problémában, ami pedig szimplán nem más, mint a Japán perverzitás egy tipikus és talán már nem is annyira nagyot ütő példája. Hogy nevesítsük e gyereket, arról a viselkedésről van szó, amit főhősünk művel a két rész során végig, szemérmesség és lelkiismeretfurdalás nélkül. Mondhatnánk, ez manapság "nem akkora probléma," de tekintve a lánykák átlagéletkorát és viselkedésüket, ezt inkább mégse jelenteném ki.
Már-már ortodox, legalábbis a mai liberális társadalomban, látásmódom bizonyára sokaknak túl régimódi lehet, de mégis hozzászólok a témához, ami megjelenik az animében. Azzal, hogy a műnek műfajából adódó kötöttségei vannak, még nem biztos, hogy feloldhatunk minden konvenciót a témában, és a történet mesélésében, tehát  nem feltétlenül kellene párosítani olyan karakterisztikákat egy pornóműfajjal, amik például ebben a hentaiban is megjelennek, nevezetesen a szerelmes lelkű ifjút, és a mindent elfogadó, szerelmes-vágyódó lányokat, amiből persze a minden este mással, és minden este őszintén-törődve szerelmező ifjú története sül ki (vagy el). És persze nem is kell mondanom, hogy az sem segít sokat ezen a beállításon, hogy az egyik legfontosabb lányka-főszereplő éppenséggel egy űrből érkezett humanoid, mert éppen ő az, aki csak jóindulattal néz ki tizenkettőnek, és ő az, akinél ifjúnk valamivel több érzelmet, vagy affélét mutatott.

Az anime látványát tekintve éri el a legtöbb pontot, ez kétségtelen, az animáció éppenséggel elég magas minőségben pompázik, mondhatni szép, a lányok pedig legalább jól kidolgozottak a legfontosabb jelenetek közben is.
A hangok, nos elég gyerekesek, mind minőségben, mind hihetőségben. Ez lehet akár pozitívum is, ha arról beszélünk, hogy mennyire kapjuk vissza a "szinte" gyerekek között folyó szexuális interakciót az akciók során (ami ugye egy lolipornónál nem utolsó szempont).

Ajánlás: csak ínyenceknek és megszállottaknak. Ki-ki ossza be magát adott csoportokba, kérdés, hogy melyik rosszabb. Persze vannak olyanok is, akik azért néznek ilyesmit, hogy írhassanak róla, nos nekik sok bátorságot a további lelkületromboláshoz.

Értékelés: 4,4

Linkek:
ANN
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)

 Miközben az Ergo Proxy-t néztem, lehetőségem nyílt igen mély filozófiai és erkölcsi problémákon meditálni: hogyan értékeljek egy olyan animét, aminek több részébe is bele kellett tekernem? Miért készít valaki 23 részes sorozatot, amikor 13 részre sincsen elég ötlete? Vajon sikerül-e valamennyire is objektívnek maradnom, vagy az, hogy azért máshol ennyire nem húzták le ezt az animét, azt jelenti, hogy nagyon kezdek szubjektív lenni? Egyáltalán mi lehet az anime készítés értelme, mitől lesz jó egy rajzfilm? Fel tudok sorolni néhány olyan célt, amivel szerintem a közönség nagyobb része egyet tud érteni: szórakoztasson, tanítson, neveljen, gondolkoztasson el, tegyen jobbá, adjon feloldozást, katarzist. Márpedig ha ezek alapján tárgyilagosan értékeljük, az Ergo Proxy csúfosan megbukik.

Pedig egyáltalán nem indít rosszul! Gyönyörű számítógépes animáció, élesen, szépen rajzolt, nyúlánk karakterek, posztapokaliptikus világ, a fogyasztói társadalom nyugodtnak tűnő szigete (és egyben kritikája), női főhős, enyhén hátborzongató robotok, és valami emberfeletti elszabadul egy laboratóriumból. Akár klasszikus cyberpunk is lehetne, már várjuk, hogy leolvashassuk a pisztolyok márkajelzéseit, és olyan jól ismert kaliberű, de egzotikus magokkal készített lőszerekkel szaggassanak szét mindent, ami kevésbbé szilárd egy tíz centis páncéllemeznél - ugyan láttunk már ilyet például a Ghost in the Shell-ben, dehát óriások lábnyomában nem szégyen járni.

Aztán az egész belassul, hosszú részeken keresztül nem történik semmi érdekes,  előbb-utóbb gyanakodni kezdünk, hogy ez mégsem az a műfaj, hanem inkább olyan szörnyek-gyepálják-egymást, mint a Hellsing vagy a Claymore, de nem, az sem. Mert ahogy a sorozat halad, fokozatosan előtör a modern művész az alkotókból, beleszarnak a zongorádba, és megkérnek hogy játssz rajta valamit - a néző meg csak ül, és nem tudja, hogy most csak ő maradt le a vicc poénjáról, vagy egyszerűen tényleg ennyire rossz volt. Oda lyukadunk ki, hogy az egyetlen szerethető és emberi karakter, akivel azonosulni lehet, egy vírusos robot kislány, és nem tudom eldönteni, hogy engedjek a shift+del felett lebegő ujjaim csábításának, vagy azért nézzem végig mégis, hátha az utolsó rész utolsó percében egy zseniális csavarral a helyére kerül ez a sok kreténség (elárulom, nem kerül). Ugyan vannak a történetnek jó pillanatai, az elején és a végén van pár érdekes rész, mégis ha kiválogatnánk az igazán jó jeleneteket, egy hosszabb AMV-re való anyagot kapnánk csupán.

Beszéljünk akkor a technikai megvalósításról, hátha ez a sorozat erőssége. Mint már említettem, a kivitelezés a kornak megfelelő, szép grafika, folyékony animációval, bár a sorozat végére érezhetően elpuffogtatták a mesheket, néha a vonalak megvastagodnak, és gyanúsan sok lesz az állókép, ahol esetenként csak a szájak mozognak. Ráadásként a kép gyakran annyira sötét, hogy ha valaki nappal próbálná megnézni, lemaradna a jelenetek feléről, hacsak nem tekeri a monitoron a gammát az egekbe. Zeneileg nem egy nagy durranás, az opening fülbemászó ugyan, de a háttérzenéből egy dallamra sem emlékszem, a témához illően csak ritkán felhangzó, középszerű szimfónikus filmzene, ennyi. Hogy a szinkronszínészek mennyire tehetségesek, azt nem fogjuk tudni megítélni a sorozat alapján, a ritkán és lassan eldünnyögött mondatokból, monológokból.

Elképzelni sem tudom, miért szeretné bárki is önszántából megnézni az Ergo Proxy-t. Scifinek túl kevés benne a "sci", a cyberpunk rajongóknak nem elég technofíl és nem elég lázadó, az elcsépelt filozofálgatásból és öncélú művészieskedésből meg akinek nincs elege, az is talál ennél sokkal jobb műveket. Egyetlen célcsoportra tudok csak gondolni: azok, akiknek minden álma az, hogy valaha animét készitsenek, nézzék meg, és vonják le a következtetéseket. Ilyet többet ne.

Értékelés: 4.1

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN

Újabb dating-sim adaptáció kerül terítékre, ezúttal a félresikerült újító fajtából. A School Days bizonyos értelemben úttörő vállalkozás, jelentősen eltér a korábbiaktól. Ami talán a legfeltűnőbb, hogy szereplőiben - amellett, hogy sok tekintetben borzasztóan klisések - semmi követendő vagy értékes sincsen.
A férfi főszereplő nekiáll az életet nagykanállal habzsolni, és bárkin átgázol, a két központi lányfigura pedig nem ezzel a viselkedéssel helyezkedik szembe, hanem csak magának akarja kisajátítani a srácot. A szereplők kizárólag (vélt) önérdek mentén cselekszenek, egyáltalán nem érdeklik őket a következmények vagy mások érzései.
Ezzel még nem is lenne probléma, ha ez egy kicsit is reális volna. De nem az. Attól pedig nem lesz egy sorozat kiemelkedő, hogy egy sablont (szerethető szereplők) durván megváltoztatsz, és vársz a jó kis botrányra. A készítők szándéka pedig láthatólag ez volt. A sorozat bővelkedik kissé érthetetlen erőszakos jelenetekben, és gátlástalanul turkál a szereplők lelkivilágában. Az utóbbit persze nem is érezzük tolakodónak, annyira ostobák és kiszámíthatóak a szereplők, nehéz is volna tehát azt mondani, ízléstelen az egész. Sokkal inkább buta és taszító.
Persze, aki pont a fent leírtakra vágyik, annak tetszhet a sorozat. Nem arról van szó tehát, hogy nézhetetlenre sikerült volna. Sőt, a megvalósítás, az animáció ha kissé plasztikus is, hozza az elvárható szintet. Szóval nem akarok senkit eltántorítani, akinek ennek ellenére a School Days bejön, de bőven lehet találni igényesebbeket, sőt szebben animáltakat is.

Értékelés: 4,6


Linkek:

ANN
Aoianime