Pár héttel-hónappal azelőtt az ominózus áprilisi éjszaka előtt, mikor véletlenül az Animaxre kapcsoltam, és kezdetét vette animés pályafutásom, volt egy másik, hasonló eset. Annyira hasonló, hogy éjszaka kapcsolgattam és az Animaxen kötöttem ki. Ez ellenben nem került be a történelemkönyvekbe, mivel akkor este épp valami óriásrobotos diáklányos űrbogaras darabolós borzalom ment. Máig tisztázatlan, de feltehetőleg a Blue Gender volt. A lényeg viszont, hogy ott akkor megerősített abban a laikusként formált sztereotip meggyőződésemben, hogy minden anime beteg, minden japán beteg, mindenki, aki ilyet néz beteg. Egyes pontjaiban máig hiszek.

A 60-as években kezdődő anime az alvilági szerencsejátékok és a yakuza veszélyes világába kalauzol minket. A történetet érdekesen megrajzolt karakterek, eposzi jelzőket és allegóriákat alkalmazó narrátor és fölösleges 3D animációk kísérik.

Három szempontból érdemes vizsgálni az animét. Először is ott a történet. Félig-meddig életrajzi, valójában az egész estét betöltő mahjong játszmák (a narrátor elbeszélésében: legendás éjszakák) között évek telnek el. A szereplőgárda „jó” oldala változatlan, csak az ellenfelek cserélődnek, még főhősünk segítői is többnyire ugyanazok maradnak. A cselekmény nagy részét tehát a mahjong játékok teszik ki. Viszont itt nem gyerekeknek szóló sorozatról van szó, amiben mindent szépen elmagyaráznak. Azért próbálják ismertetni a szabályokat, a narrátor és a fordítók is, lábjegyzetekben, de ez egy lehetetlen vállalkozás. Úgyhogy aki nem ismeri a mahjong szabályait, az lényegében képtelen teljes egészében megérteni a sorozatot. Persze a hangulati elemek ugyanúgy működnek, tehát úgy is izgulhatunk hogy mit fog húzni az ellenfél vagy Akagi, hogy nem fogjuk fel, kinek mi van a kezében és mit akar kirakni. Ezt még fűszerezzük egy kicsit a játék kínai szakkifejezéseivel, és teljesen el vagyunk veszve. Erre kontráznak rá azzal, hogy egy játék közben 1-2 perces magyarázatokat kapunk a narrátortól, hogy xy valójában mire gondol és mit tervez, és ezt látványosnak szánt 3D animációk próbálják érdekesebbé tenni.

 Juiz, van tíz milliárdom, csináljunk egy jó animét! - Aha, akkor már csak egy kis tehetség kellene...

 Így is születhetett volna az Eden of the East, ha csak az eredményt nézzük, ugyanis ennél csilivilibb animét nem sokat láttam még: tökéletes animáció, gyönyörű grafika, modern és menő opening, mely alatt az Oasis zenéje szól, és a Honey and Clover letisztult, különleges karakterdizájnja, nem is sorolom tovább. De vajon arany-e minden ami fénylik?

 Hát, ha művészetről van szó, ahogyan azt mi szeretnénk gondolni az animék esetében, azt már tudjuk, hogy a nagy költségvetés nem feltétel, lásd például: She and her cat. De nyilván nem is elég önmagában, ráadásul a jelen esetben pont azokról a helyekről hiányzik, amik nekem szubjektíven a legjobban fájnak, így aztán bevallom kínszenvedés volt végignézni a 11 (!) részt. (Készült még két mozifilm is, de állítólag túl sokat nem tesznek hozzá a sorozathoz, így megkímélném magam tőlük.)

 A háttértörténet sok lehetőséget rejt, így önmagában nem lenne rossz: egy a világból kiábrándult, nagy politikai hatalommal rendelkező milliárdos összeszed tizenegy embert, akiknek fejenként tízmilliárd yent ad, hogy rendbetegyék az országot. A pénzhez egy mobiltelefon segítségével férhetnek hozzá, mellyel felhívhatják Juiz-t, aki végrehajtja kívánságaikat. További szabálya a játéknak, hogy csak egy maradhat, vagyis aki nem váltja meg Japánt, vagy elfogy a pénze, az meghal - erről gondoskodik a 12. kiválasztott, a supporter (persze senki se tudja, a tizenkét játékos közül ki az). Elképzelhetjük a játékosok reakcióit, van aki egy régi álmát valósítja meg nem törődve azzal, hogy meg kell halnia, mások a játék szervezője ellen fognak össze, de abban nagyjából mindenki egyet ért, hogy nem hagyhatják senkinek hogy nyerjen, hiszen akkor a többiek meghalnak. Még akár olyan izgalmas is lehetett volna a sorozat, mint mondjuk a Gantz, ha ezeknek a gondolatoknak a kifejtésére öt percnél többet fecséreltek volna, de nem.

 Az anime ott kezdődik, hogy Takizawa Akira-kun ruhátlanul, amnéziától szenvedve, összesen egy telefonnal és egy pisztollyal a kezében magához tér Washingtonban, és megmenti Morimi Saki-t a rendőröktől. Ezek után körülbelül a kilencedik részig olyannyira rejtélyes lesz minden rész, hogy szinte halálra unjuk magunkat, annyira nem történik semmi. Az utolsó két részben ömlesztve, nagymonológokban kapjuk a választ a legtöbb kérdésre, miközben a fejünket fogjuk, annyira blődek a megoldások (ráadásul a fő poént a Code Geass-ban már egyszer elsütötték, ezerszer jobban). Példaként csak egyet írok: hatvan rakétát fognak kilőni japán városokra, és miután Akira előadja, hogy persze egyedül, segítők nélkül ő sem lehetne hős, megkér húszezer NEET-et, hogy küldjék el mailben az ötleteiket a rakéták megállítására, majd Juiz a legjobbakat végrehajtja. És a NEET horda sebesen gépelni kezd: há lőjük le őket rakétávaaal! És lőn, felszállnak a vadászgépek és durr.

 Mi a baj? Először is ez a hatalmas ötlet csak úgy nem juthatott volna Akira eszébe, ha értelmi fogyatékos lenne, persze ha hamarabb felhívja vele Juizt, nem lehetett volna látványos tüzijátékot rajzolni. Másodszor körülbelül negyven jobb, olcsóbb, érdekesebb ötletet tudok kitalálni a megoldásra onnan kezdve hogy változtassák meg az indítókódokat vagy ne élesítsék a kilőtt rakétákat stb. És így el is jutunk a harmadik hibához, mégpedig hogy az írónak fogalma se volt, mennyire engedje a kiválasztottakat egymás kívánságainak keresztbetenni. Egyébként megjegyzem, Juiz (még AI létére is) túl nagy hatalommal rendelkezik, furcsa módon néha a legdurvább kérések (pl. haljon meg ez az ember mellettem) pillanatok alatt megtörténnek, máskor a legegyszerűbbekre is fél órát kell várni (pl. hozz egy üveg pezsgőt), de ez a kötekedés csak hab a tortán.

 Amiről még nem írtam, azok a szereplők. Ennyire egysíkú, érzelem és háttér nélküli karaktereket elképzelni sem tudom, hogy sikerült létrehozni, látszik hogy teljesen másodlagosak voltak a történet után. Akira hatalmas és menő hőshöz méltó, enyhén vigyorgó fapofával csinál végig mindent, Saki belső vívódásaira pedig leginkább hallgatása és maga elé nézése vet fényt, a többieknek a nevét se érdemes megjegyezni. Az is kiderül, hogy a legtöbb NEET igazán tehetséges, mindenféle lehetetlenül bonyolult szoftvereket írnak saját szórakozásukra,  éppen csak nem akarnak dolgozni. Ugyan a szüleik tartják el őket, de a családokat egy fél jelenetben sem láthatjuk. Az utolsó rész közben felvetődik, hogy talán valami mélyebb mondanivalója is van a sorozatnak, de nem sok időt vesztegettek a kifejtésére, inkább mentegetőzés szinten tehették bele az alkotók.

 Összességében az Eden of the East nem több egy virtuóz audiovizuális maszturbációnál: HD minőségben, 40 colos tévén, egy tál popcornnal meg lehet nézni unalmas téli estéken, mert végülis látványos, csak semmi értelme. Akik ennél többre vágynak, dobják a süllyesztőbe, avagy ahogy az Oasis is énekli az openingben: "if you won't save me, please don't waste my time."

Értékelés: 5,8

Linkek:
Wikipedia
ANN

Az animék közül nincs sok, ami nagyon kiüt az átlagból, de azokat mindannyian azonnal felismerjük, már borítóról, első percből, vagy éppen az azt ajánló ismerősből. Na a Mind Game pont ez a kategória: ránéztem az ajánlóban a képekre, és felhúztam a szemöldököm, belepillantottam, aztán elolvashattam Erda kolega ismertetőjét, és megértően bólogattam.

Aztán végül csak-csak sikerült megnéznem a filmet, merthogy ezt az alkotást is, a rendhagyó mindfuck absztraktokhoz hasonlatosan nem merte semmilyen menedzsment sorozattá termelni. Elmondhatom, a megnézéssel jól és rosszul is jártam; láthattam egy Japán alkotást realisztikus emberi jellemábrázolást lefesteni egy olyan megalkotott koncepcióban, amiben a realisztikus szónak még csak nyomát sem lelni, viszont mindezt valamiért egy olyan külsővel kellett látnom, ami az alkotás értékén köbgyököt vont.
Kibontva a leírtakat, el kell mondanom, hogy a szürreális világ ábrázolása egy afféle kicsapongó, késői példája lehetne a tudatfolyam technika alkalmazásának. A gondolatok közbeni ugrások, az összefüggőnek ható történetbeli váltások, az összefüggések, és a képek néha beütő teljes hiánya tökéletesen képzi a csapongó elme termékeit elénk, emellett még tanít is, és mesél is. Másra nem is számíthatunk, de elég is a fiatal férfiak önmarcangoló, boldogságot és szerelmet üldöző lelki világából ennyi - egy órányi agypukkasztó mozi.
Azt, hogy végül a szürreál avant garde mégis csak mindfuck marad, a stílust valamiért ragasztóként követő grafikus megvalósítás teszi. Nem értem, hogy miért kell egy szellemes alkotást olyan elcseszett motívumokkal megalkotni, amitől az ember úgy érzi, hogy a rendhagyó művészeknek megint nem volt ötletük, ezért vették Picassot és Dalit, jól összeturmixolták, és kicsapták elénk...

A fixáció, hogy a rendhagyó mindenképpen valami extraordinaire megoldást kíván, marad, az alkotás pedig az okosan bólogató művészek körétől ötöst kap. Tőlem is megkapja.

Értékelés: 5

Linkek:
Animeaddicts
Myanimelist

Rövid és értelmetlen történet középiskolába éppenhogy belépő lányoktól a kicsit idősebbekig, akik nagyon jó barinők lesznek, megismernek fiúkat ("juuuuuuuuj") és más lányokat ("fff-fff" cicabox) és persze mindenből megtanulják, hogyan is bízhatnak meg egymásban, mert végül is ők a legjobb barátnők.
Van itt nővér és kishug-szerű kapcsolat, komoly és bolond páros, ártatlan és okos meg hülye picsa társulás; minden ami kell ahhoz, hogy egymást, párokon belül is, és a kis hatoson belül mindenki mást szivassanak, vagy éppen segítsenek, összevesszenek és béküljenek. Kérem szépen ez mind eredeti, és forradalmi, de olyan szinten, hogy nem is találok szavakat.
Az egyetlen, ami talán kicsit nyersebb lett, az a stílus, mégpedig a szexuális utalásokat tekintve (fanszervíz!) amik vannak bőven, mégpedig bizonyára azért, hogy a kis japán pöcsöket is leültessék vele a tévék elé, a nővérek és hugok mellett (alatt, felett)...

A csöpögés persze szép, és kellemes a grafika, de erről is inkább a jó évjárat tehet, viszont az talán sokat mond el a sorozatról, hogy a legélvezetesebb képsorok a lányokról készült legszebb képekkel, az opening és az ending három percébe sűrűsödtek.
A hangok szintúgy nem csurrannak nagyot, talán a már említett endingen és openingen ívül. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy kávézóba belépve is megtaláljuk az alkalmas stábot a kiscsajokra - mert akármilyen sokszor és különleges módon vinnyognának is a középsulis japán lányok hangját adó szinkronszínésznénik, ez odaát népbetegség, nem pedig nagyigényű hangjáték.

Összefoglalva: az első rész végére már csüggedten fejlehorgasztós darab. Kiscsajoknak röhögni, egyebeknek kis adagban annál nagyobb mennyiségű tudatmódosító szer mellé - meglepetés, szintén - röhögni.

Értékelés: 5,2

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Aranyos, felhőcskés, napocskás, madárcsiripelős animézést kívánok minden olvasónak, hiszen a mai írással egy végtelenül naiv lány kalandjairól beszélhetünk. Nem, nem lolihentai, nem is Hello Kitty Island, de azért közelít. Ez a Mahou Tsukai ni Taisetsu na Koto. Mindenki megjegyezte, ugye? (Szerk.: Akkor is le kell írnod többször.)

Főhősünk, akit a 'kamera' hűségesen követ, hogy mást ne is mondjunk, még a fent említettnél is naivabb, lassan olyannyira, hogy a sorozat nézése közben nem meglepő, ha mi már nem is az élet akadályain, de az ártatlanság szobrát helyéről ledöntő lányka reakcióin fejeljük le az asztalt vagy a monitort. A történet, habár nem lényegtelen, eléggé sablonos, és nagyon is mezsikel görl. Főszereplőnk a nagyvárosba jön, hogy mágiát tanuljon, és neki minden újnak tűnik, mindent tanulnia kell, hogy ne vesszen el a város tömegében és életében. Rövidre zárva, a kedves kislány ha nem is fog elveszni, de a tanulás apróságain, szép tanulságokon, és néhány  fényes-csillogós mágián kívül mást nem is nagyon csinál. Ezzel el is megy a végtelennek tűnő tizenkét rész, katarzis nincs, pedig még az utolsó rész végén is nagyon reménykedtem. Hiányérzet annál inkább marad, minél inkább vártuk a nagy finálét, valahol mélyen pedig az ember nem érti, miért is ült le egy teljesen random magical girl anime elé, amikor jobbakból is válogathat bármikor, ajánlások alapján.

Az élmény persze nem olyan szörnyű, hiszen a képek kifejezetten szépek, néha a régies rajzolást és stílust idéző kockákat lehet látni a képernyőn, és eltűnődhetünk a régi animéken (lesz is rá időnk). Az emberi formák kicsit mind kecsesebbek az átlagosnál, az arcok pedig elegánsak, vagy éppen békések, mindenkiben megvan a szépség, amit a rajzolás is sejtet. A varázslatos világ képéhez pedig ugyanígy nagyon romantikus a zeneválaszték; emocionális ütemekből nincs hiány, csicsázott effektek mellé csicsázott csilingelős mágiahangok járnak, a mikrofonokba pedig kellemes férfihangok duruzsolnak - egy szó mint száz, az anime megvalósítása nagyon jó úton halad a shoujo megnevezés felé. (Az igazat megvallva ezt Japánban bizonyára csak csicsergő 10 éves lánykák nézték.)

Összevetve emlékeimet, és végiggondolva más emlékezetes animékre a kalandjaim során, büszke vagyok magamra, elvégre is sokan nem bírnak végigülni bizonyos csoportokba tartozó műveket. Más szóval: a Mahou Tsukai ni Taisetsu na Koto valami csodálatos, felvirágozó élmény, teli rózsaszín értékközvetítéssel, és furi figurákkal, tanítani akarással. A háttérben húzódó lehetséges szándék igazán értékelendő - kislányok számára. A többieknek... Nos nem ér annyit, hogy ezt is kipipálhassuk a listán.

Azért sem írtam le többször.

Értékelés: 5,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Ha lehet egy animét túlértékelni, akkor a Rozen Maiden egy kiváló példa. Slampos történet, mesterkélt szereplők, és agyonhasznált sablonok.

Jun beilleszkedési problémákkal küszködő gyerek, nővérével él egy házban, idejét pedig netezéssel és interneten vásárlással mulatja. Egy nap különös csomagot kap egy beszélő és mozgó baba, Shinku képében. Nincs is nagyon idejük bemutatkozni egymásnak, egy másik baba megtámadja őket. Shinku arra kéri a fiút, adjon neki erőt, húzza fel a gyűrűjét. A csatát megnyerik, ám a gyűrű felhúzásával Jun a baba szolgája lett. Kezdetét veszi a kalandok sorozata a babákkal...

A sztori egyszerű, és ismert elemekből építkezik: harc valamilyen cél érdekében kevés szereplő között, szülők és anyagi problémák nincsenek, mert az csak bonyolítaná a történetet; a házból gyakorlatilag ki sem lépnek, mert az megintcsak bonyolult lenne; a csók a szerelem beteljesedése, de hát odáig nem jutunk el; a felnőtté válás első lépése, hogy szembenézünk a félelmeinkkel; stb, stb.

A sorozat újdonságerejét mindössze az adja, hogy a fenti zsánerek kicsit szokatlan párosításban szerepelnek, és a babás történet alapjában véve cuki lenne. Azonban a gonosz babával vívott "harc" nagyon esetlen és a szereplők motiváció gyakran teljesen érthetetlenek. Jun szerepe sem eléggé kidolgozott, szerencsétlen arra sem képes, hogy egyáltalán megfogalmazódjanak benne értelmes kérdések a körülötte zajló eseményekről. Az összképet további filler részek súlyosbítják, amelyek kizárólag otakuk számára élvezhetőek.

Ajánlást nem nagyon tudok tenni. Még mielőtt nagyon lehúznám, csak annyit, hogy a sorozat végülis nézhető, nem bűnrossz, de a hibáit még nem nagyon láttam leírva sehol.

Értékelés: 5,5

Linkek:

ANN

Aoianime

Ki látott már hentait?
Mindenki nyújtja a kezét.

Ki látott már olyan hentait, amiben anya és lánya is szerepel?
Páran nem nyújtják a kezüket.

Ki látott már olyan hentait, ahol a boszorkányok spermából nyerik az energiát?
...
Senki?

Igen, itt a példa, hogy a Japánok még mindig képesek újat felmutatni a fantázia birodalmának bizonyos, elrejtett, sötét és számunkra nehezen fellelhető, pontjairól.
Ahogy az utolsó kédésből megtudhattuk, ez a hentai is egy fantasy-féleség, elvégre boszorkányokkal operál, illetve mágiával. Az pedig más kérdés, hogy a boszorkányaink szexéhes pi... hölgyek, és a mágiájukkal igyekeznek testi vágyaikat minél teljesebben kielégíteni. Eddig szokásos hentai.
És hogy ne is tudjak eltérni a tradícióktól, a két részes film legelején máris azzal kezdünk, hogy egy növény falloszt formál magából, és a többit már sejtjük is. Tehát az egyik legrégebb óta élő Japán tradíció, a csápos fantázia itt is helyet kapott. Még mindig szokásos hentai.
Azonban egy másik részlet viszont újítónak tűnik, mégpedig a kicsiny mellek, merthogy a főszereplő hölgynek éppenséggel picikék vannak. Félreértés ne essék, nem loliról van szó, a hölgyike alakja és a viselkedése nem enged erre apellálni. Mégsem szokásos hentai?

Nem. Ennek pedig megvannak a maga hátrányai is. A produkció grafikája, ahhoz képest, hogy egy bizonyos szintig érzékelhetően jelképes, egyáltalán nem megfelelő hentai minőségű. A testábrázolás erősen elmarad az újabb filmeknél szokott minőségtől, ami a film 2007-es mivoltát tekintve nem jó pont.

Tessék megnézni, és tessék tanulni! A hentai tartalmaz szinte mindent, amit egy hentaitól várhatunk, ez jelentsen akár jót akár rosszat, kinek-kinek személyes érdeklődése szerint.

Értékelés: 5

Linkek:
ANN
(Magyar nyelven mi vagyunk az elsők.)