Kedves Olvasók!
Fogadjátok újra szeretettel Kiyonori Kitae kritikáját a blogunkon!

Gondolom, mindenki ismeri a felfújtakat. Kívülről gyönyörű díszítés borítja őket, azonban ha az ember veszi a fáradságot, és belenéz, szembesül vele, hogy maga a sütemény kevés anyagot tartalmaz. Persze ennek ellenére finom, csak épp nem elég egy főétkezésre, és általában nem fogja meg úgy az embert, hogy az illető évek múltán is vissza-vissza gondoljon rá.

Az amerikai filmipar népszerű lett, és ezzel együtt megkezdődött a tömeggyártás. Mára már csak minden tizedik vagy huszadik film igazán jó, a többit pedig speciális effektekkel és kevéssé tehetséges, de előnyös kinézettel rendelkező színészekkel adják el. Ennek egy jó példája a Transformers 4, ami három óra hosszú, a története egyenlő a nullával, és mégis hatalmas bevétel fűződik a nevéhez. Sajnos az animeipar ugyanezt a tendenciát mutatja, az előző példához hasonló a Guilty Crown, ami egy csodálatos grafikával rendelkező sorozat, viszont nagyjából semmilyen logikus és izgalmas cselekményt nem tartalmaz. Mint a felfújtak.

Ki nem látott még csillogó szemű shoujo figurákat? Egyértelműen a romantikus történetek estek először áldozatul a tömeggyártásnak, mert ezeket a legkönnyebb eladni, hiszen sok embernek elég a cukormáz, nem néznek bele, és nem is zavarja őket a tartalom hiánya. Őszintén szólva az Itazura na Kiss volt az utolsó olyan shoujo (2012 nyarán láttam), amire azt tudtam mondani, hogy ez a rengeteg giccs és hülyeség ellenére tetszik. Ezután sok szezonális, újonnan indult műfajtársával próbálkoztam, de hamar lelohadt a lelkesedésem, inkább dobtam az összes nyáltenger sorozatot. A Tonari no Kaibutsu-kunt a nővérem hatására kezdtem el, és 1 rész elég volt ahhoz, hogy igazán lenyűgözzön a komolytalanságával, de ugyanakkor magával rántson. Hiába készült 2012-ben ez a sorozat, mégis minőségi lett, a Brains Base stúdió többi munkájához hasonlóan (Durarara!!, Baccano!, Natsume Yuujinchou stb).

Yoshida Haru a kelleténél nagyobb verekedésbe keveredik, ezért felfüggesztik, majd a büntetés lejárta után sem akar iskolába jönni. A bajkeverő, fekete hajú és szemű fiútól mindenki tart, az emberek nagy része legszívesebben messziről elkerülné, és pont ezért kerül a képbe Mizutani Shizuku, az érzéketlen, tanulásmániás lány, aki megkapja a feladatot: vigye el a házit a zűrös osztálytársnak. Ezen a ponton a nézők a jól megszokott sablonokat láthatják körvonalazódni, mondjuk kiderül, hogy valamilyen trauma miatt zárkózott be a srác, de a lány csak azért is utat talál a szívéhez. Jelen esetben azonban ezt Haru nem teszi lehetővé, ugyanis egy ötéves szintjén viselkedik és naiv örömmel fogadja Shizukut, barátjának tekinti, és elég gyorsan szerelmet is vall neki a maga tapintatlan, sokkoló módján, Shizuku pedig egészen egyedi módon reagál, és ezzel megkezdődik a páros közös története.

Haru és Shizuku különös, a shoujo történelemben talán egyedülálló páros, ugyanis mindketten független, önálló emberek. Haru például annak ellenére, hogy szereti Shizukut, végig kezelhetetlen és agresszív marad, Shizuku pedig céltudatos és érzéketlen. Persze vannak pozitív tulajdonságaik is, csak épp az a furcsaság lép föl a sorozat folyamán, hogy egyikük sem válik hibátlan csodálatossággá a szerelem hatására. És pont ezért szerethetőek. A mellékszereplők szintén sokan vannak, és a butácska szépségtől az antiszociális gimnazista lányon keresztül a nagy riválisig minden karakter megtalálható közöttük, és valahogy mégis sikerült megoldaniuk a készítőknek, hogy egyikük se váljon idegesítővé.

A grafika szép, bár messze van a reálistól, de nem rossz értelemben. A színek erősek, de nem zavaróak, a karakterdesign nyilván a legnagyobb részben a mangakának köszönhető, de ettől függetlenül meg kell említeni, hiszen az anime részét képezi, és nem lehet rá panasz. Az árnyékok leegyszerűsített, kissé furcsa ábrázolása pedig inkább egyedivé tette az összképet, mintsem rontott azon. A zenével sem nyúlt mellé Nakayama Masoto, annak ellenére, hogy eddig alig-alig foglalkozott ilyesmivel. Az opening hangulatos, bár nekem a zenéje nem tetszett különösebben, de ez szerintem inkább ízlés kérdése, képileg viszont zseniális, igaz, kissé elvont és kaotikus, de ezzel nagyon jól tükrözi magát a sorozatot, és ugyanakkor azt is érezteti, hogy miért más a Tonari no Kaibutsu-kun, mint a legtöbb shoujo.

Ha a fentebb leírtakat összegeznem kéne, azt mondanám, hogy ez az anime az ipar ellaposodása, unalmassá válása ellenére is teljes odafigyeléssel lett elkészítve, egy percre sem próbál jóllakatni minket a cukormázzal. Ennek ellenére természetesen ez is rendelkezik negatívumokkal, például a közepe táján kissé ellaposodik és nincs vége. Igaz, a folytatás lehetősége fennáll, mégis zavaró, hogy a Tonari no Kaibutsu-kun teljességgel lezáratlan, és a főszereplőink románcával kapcsolatban sem kapunk egyértelmű választ (bár szerintem magától értetődő a pozitív végkifejlet).  Szóval ezzel a sorozattal kapcsolatban is felmerülnek problémák, én mégis alkalmasnak találom a megtekintésre, főleg abban az esetben, ha valaki unja a tökéletes herceg és az esetleg félős, de mindenképpen ügyetlen lányka párosát.

Értékelés: 8.4

Linkek:
Wiki
ANN
AoiAnime

Amikor az első évadról írtam a kritikát, nem igazán voltam elégedett azzal, amit láttam. Úgy éreztem, hogy Nakamura Shungiku – Chiaki Kon alkotópárosa a már közösen jegyzett Jonjuo romanticával megtanulta a leckét, és ennek a leckének - aminek a címe „hogyan csináljunk sikeres boy’s love animét” - minden pontját tökéletesen fel is mondta a Sekaiichi Hatsukoi első évadában. Vagyis: végy három különböző személyiségű bichi párost, tedd őket tündi-bündi környezetbe, fűszerezd meg egy kis humorral, majd egy leheletnyi drámával a seme karaktereknél… de vigyázz, nehogy esetleg elfűszerezd a dolgot, mert a drámát könnyen túladagolja az ember, és az már árt, ha a célközönségnek esetleg gondolkodnia is kell. A recept működik, hiszen gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy az első évad felcsigázott annyira, hogy kétség nem volt afelől, hogy ne jöjjek vissza a második évadra. 
Tehát kiváló recept ez, hiszen sikert hoz. 
A többi meg nem számít.
Vagy mégis?

Előre leszögezném, ez a kritika a visual novel játékról szól, nem az animéről. Tervben van, hogy a 2006-os animéről, a 2010-es filmről és kicsit később a Fate/Zero-ról is fogok írni valamit, de gondoltam haladjunk időrendi sorrendben, kezdjük az alapművel. Mit is írhatnék 2004. legnagyobb számban eladott (a getchu.com adatai alapján, tehát csak internetes rendelések figyelembe vételével) visual noveljéről? Nyilván nem azt, hogy minden idők legjobb játéka, és próbáljátok ki ti is, mert ez nem a reklám helye (csak néha). További érdekes tény az eladási adatokon kívül, hogy a játék történetét egy anime sorozatban és egy filmben is feldolgozták, a történet előzményeiről light novel készült, amiből aztán anime is. Nem nehéz észrevenni az összefüggést ilyenkor az eladási listák és a feldolgozások között: amire ráharapnak a vevők, azt kell gyártani minden formában, ameddig tart a népszerűség. Ami beválik, az aztán több folytatást is megél. Persze ha csak ezt a szempontot vesszük – ami egyébként a „kiégett” veterán animésekre jellemző, akik elvből nem néznek meg már semmit, ami sikeres – akkor minden anime, ami népszerű lesz és üzletileg sikeres, eleve rossznak, pénzhajhásznak, sablonosnak, felszínesnek tekinthető. Ez a nem is olyan ritka érvelés nem csak az animékre vonatkoztatható, hanem általában véve a populáris kultúrára. De hogy rövidre zárjam ezt a kis elkalandozást/bevezetőt, nem siránkozás céljából láttam neki ennek a cikknek.

A Gundam ma már márkanév. A 70-es években debütáló sorozat olyan egyedi stílust teremtett meg mind a robotdesign, mind narratíva területén, ami azóta is szinte változatlan formában eladható az anime-piacon. Mivel több generáció is felnőtt már a Gundam sorozatokon, ezért a készítők építhetnek erre, és így idősebb korosztályokat is megcélozhatnak, elszakadva ezzel a shounen robotos animék hatásvadász, gyenge megoldásaitól. Sőt, a történelemfilozófia szinte kötelező elemévé vált már e sorozatoknak, de legalábbis mindig találkozunk valami aktuális, korra jellemző, elvontabb kérdéskörrel bennük. A Gundam 00-ban ez a terrorizmus és az energiaválság.

Egy könnyed, hat részes ONA az androidok közeli jövőben való elterjedéséről és a használatuk körül kialakuló társadalmi jelenségekről. A rendező Yoshiura Yasuhiro, aki jellemzően rövidebb művekkel szokott előállni, és sokaknak biztosan ismerősen cseng az általa rendezett Pale Cocoon című anime is.

Az Eve no Jikan egy kávézó neve, aminek a házi szabálya az, hogy nem szabad különbséget tenni emberek és androidok között. A hétköznapokban ez a különbségtétel elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az androidok feje felett egy hologrammkarika lebeg, mint valami virtuális glória. Ezen kívül persze a viselkedésük is programozott, gépekként viselkednek. Nem úgy az Eve no Jikan területén. Robotokhoz híven betartják a szabályokat, és úgy viselkednek, mint az emberek. Olyannyira, hogy a néző sem képes megmondani róluk, hogy emberek vagy gépek. Ez már az első részben is érdekes helyzet elé állítja a nézőt, és valóban hatásos ötlet. Erre játszik rá az anime kameromozgást utánzó effektekkel: a kép időnként egy emberi szem nézőpontját veszi fel, ide-oda kapkodja a fókuszt, míg máskor ez a mozgás teljesen szögletes és darabos, mintha egy robot szemszögéből látnánk a jelenetet. Szintén gyakori a jelenetek végén a hirtelen eltávolodás, ilyenkor a kávézó egyik sarkából látjuk a jelenetet, mintha egy biztonsági kamera perspektívájából néznénk az eseményeket. Szerencsére ez nem hat annyira furán, talán sokaknak egyáltalán nem is szúr szemet.

A sztori kicsit patetikusnak hat, két főszereplőnk, Sakisaka Rikuo és Masaki Masakazu androidokhoz fűződő kapcsolatát követi nyomon, többnyire párbeszédek segítségével, amiket a kávéház többi vendégével folytatnak. Persze garantált az erkölcsi fejlődés, a végére főszereplőink morálisan magsabb szintre kerülnek android témában, nyitottabbak és toleránsabbak lesznek, ahogy azt kell. Inkább az a szórakoztató a műben, hogy a nézőt is hasonló helyzetbe hozza, mint amiben a főszerpelők vannak. Hozzájuk hasonlóan nekünk is találgatnunk kell, ki ember és ki android, és ugyanúgy véleményt kell formálnunk, ami persze nem biztos, hogy egyezik a főszereplőkével. Más animékben ehhez kapunk segítséget, általában többet tudunk a szereplőknél, látjuk azt is, amit ők nem, és persze vannak szócsövek is, akik megmondják mi a korrekt az adott helyzetben. Ebben az animében ilyenek nincsenek, a főszereplőkön kívül legfeljebb a kávéház vezetőjére támaszkodhatnánk, de ő ritkán mond véleményt, csak a házi szabály betartására buzdít mindenkit. A beszélgetések során aztán rajtunk áll, mit gondolunk a szerelmespárról, akik egymásról se tudják biztosan, hogy emberek vagy android-e, vagy a kisgyerek-nagypapa párosról, akiknél szintén nem egyértelmű a helyzet. Persze felvetődnek komolyabb kérdések is, de ezek csak a nézőben fogalmazódnak meg, fiatal főhőseink nem mélyülnek el az erkölcsfilozófiában, csak az egyes személyek megítélése fontos számukra. Utópiának ez így kevés, gondolatébresztésnek viszont megfelel. Nem túl csicsás, nem fekszi meg nagyon a gyomrot, a színvilágot is a világosabb árnyalatok uralják. A végén kibontakozó dráma kissé erőltetettnek tűnhet, de logikus következménye és lezárása a két főszereplő között felgyülemlő feszültségnek. A szenzációhajhász, agyonreklámozott animék világában kikapcsolódás megnézni egy ilyen világosabb, egyszerűbb, és alapvetően optimista kicsengésű animét.

Értékelés: 8,3

Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb

Azt hiszem, a Kuragehime tipikusan japán történet, legalábbis abból a szempontból, hogy csak náluk tudok elképzelni még egy ilyen felállást: öt furábbnál furább(?) hobbival megáldott és mellesleg igen komoly önértékelési zavarokkal küzdő lány körülbástyázott mikroközösségébe egy végzetes napon berobban a szép szőke herceg, csak éppen fehér ló helyett tűsarkúban érkezik. De legalább eltökélt szándéka megmenteni a lányokat - igaz, nem a gonosz, félelmetes sárkánytól, hanem a toprongyos ruháktól, kócos hajaktól és ápolatlan külsőtől, egyszóval: önmaguktól.

 Az Amamizukan tagjai, az "anyácák" persze ezt csöppet sem veszik szívesen, hisz ha van valami, amitől irtóznak, akkor azok a divatos holmik és csinos lányok (para-toplista 1. és 1. helyezettjei). Örülhetnek, hogy még csak nem is sejtik, kelletlen vendégük a valóságban fiú (para-toplista szintén 1. helyezettje) - mert ez a tény garantáltan kiüldözné őket a világból. Történetünk hőse, Tsukimi sajnos már közel sem ilyen szerencsés, hisz áldott gyanútlansága Kuranosuke nemét illetően hamar szertefoszlik, így két topissága ellen irányuló tuning-támadás közt mindig eltökélten próbálja megőrizni a cross-desser fiú amúgy nyíltan vállalt titkát lakótársai előtt. Láthatjuk hát, hogy egy meglehetősen vegyes társaság keveredik itt össze, de ez nekünk csak annál jobb, hisz a mi szórakozásunk így előre borítékolható.

Ha már az előbb emlegettem Tsukimit, róla is nyugodt szívvel állítható, hogy kissé bogaras, de az igazság az, hogy inkább "medúzás". :) Gyerekkorában ugyanis egy érdekes asszociáció révén eljut ahhoz a felismeréshez, amely során képes lesz felfedezni az ezekben az állatokban rejlő titokzatos kecsességet, veszélyes szépséget, s mire a történet végére érünk, Kuranosuke segítségével rájön, hogyan tudná ezt a szemléletmódot a puszta szó és rajzok után kézzelfogható valósággá, matériává formálni. Közben a színen felbukkan Kuranosuke testvére is, a nőügyekben még meglehetősen járatlan Shuu, aki viszont Tsukimiben látja meg a bájt, pontosabban csak az öccse által csinossá varázsolt Tsukimit látja, s ha a lány 'civilben' mutatkozik előtte, fel sem ismeri. Mindenesetre mire bármelyikük is megmerné tenni az ártatlan közeledés első lépését, a politikai érdek közbe szól egy gátlástalan, mély dekoltázsú démon személyében, és a hercegek, hercegnők rögtön eltévednek a szív zűrös útjain, nem úgy, mint azokban a tündérmesékben, amelyeken felnőttünk, és amelyekben mindig minden olyan átkozottul egyértelmű és cáfolhatatlan volt.
Az anime roppant rövid, mindössze 11 rész, így az utolsó epizódban csak épp hogy pontot tehetünk a sorozat egyik fontos cselekményszálára, de persze attól még ott az inger, hogy milyen jó volna, ha most ez folytatódna. Mert szereplőinkkel kapcsolatban még sok kérdés felmerül, mind a jövőjükkel, mind a múltjukkal kapcsolatban, meg aztán különben is: az egy dolog, hogy valakiből hercegnőt csinálnak, de az már teljesen más tészta, hogy az illető képes lesz-e (akarja-e egyáltalán) megtartani, magáévá tenni ezt az új életet. És akkor még nem is beszéltünk a másik négy amamizukani lányról, akikről épp, hogy csak annyit tudunk meg, mi otakuságuk tárgya, és az hogyan deformálja mindennapi életüket! Persze, így is pont eléggé szórakoztatóak, viccesek, de volt olyan karakter, akire epizódonként alig jutott több pár mondatnyi szereplésnél, és én azért szívesen elidőztem volna egy picit többet mindegyikőjüknél. Annál is inkább, mert sok kedves seiyuu-színészem köszönt vissza és remekelt az animében, ami már megalapozta a szereplők megkedvelését. Persze, akit hozzám hasonlóan érdekel a történet folytatása, még mindig előveheti a mangát, de azt sem látom esélytelennek, hogy valaha ebből a sorozatból is készüljön egy második évad.

Ami nagyon pozitív volt még, az mindenképp a grafika javára írható: ugyan napjaink felhozatalában egyedinek, különlegesnek számít, de ez egyáltalán nem baj, maximálisan beleillik a sztori hangulatába és jól megragadható mindegyik karakter személyisége. A karikatúrák, erőteljes túlzások -komédia lévén- elengedhetetlen kellékei a Kuragehime eszköztárának, de ahol szépnek kell lenni, ott tényleg szépek a csajok.
Bár az imént még fájlaltam az anime rövidségét, és szívem szerint most is azt mondom, ha állja a standard 13-részes tálalást, az sem tett volna rosszat neki, viszont így is kerek egésszé áll össze az, amit kapunk, ráadásul nagyon hamar végezni lehet vele, a Hamupipőke-vonulathoz képest pedig egyáltalán nem erőltetett, ömlengős, hanem kifejezetten üde, könnyed - érdemes egy próbát tenni vele.

 Ha azt mondom, romantikus vígjáték, középiskolás lánnyal és fiúval, mindenki csak legyint, és előveszi a stílusnak fentartott skatulyát: ezekkel dunát lehet rekeszteni, ráadásul az etalon is megszületett már régebben a Lovely Complex képében. Ha megemlítem, hogy a főszereplő egy zárkózott lány, akivel senki nem mer szóba állni, mert félelmetesnek tartják különös viselkedése és a neve miatt, és olyan legendák keringenek róla, hogy ha valaki huzamosabb ideig a szemébe néz, biztosan baj éri - ez sem éppen különleges karakter, lásd például a Shichihengét, vagy a Toradora félreértett hősét. Sunako-chan (akit most Sawako-nak hívnak) középiskolai romantikus kalandjai, ez nem mondható túl eredetinek, és nem sokan fognak lázba jönni tőle.

 Pedig igazán kár lenne ennyivel leírni, hiszen a hangsúly teljesen máshol van a Kimi ni todoke esetében, és gyökeresen, mélységében különbözik a legtöbb hasonló sorozattól. A legfontosabb szerepet jelen esetben az érzelmek kapták, reális, pontosan felépített, folyamatosan fejlődő, a rajzolók és a szinkronszínészek által gyönyörűen kivitelezett érzelmek. És mennyire jó alanya Sawako-chan az amatőr lélekbúvárkodásnak! Mivel egészen kicsi kora óta magányos, a társas interakciókban az érzelmi intelligenciája valahol egy óvodáséval vetekszik, szinte tiszta lapként tekinthetünk rá. Erre rajzolja fel első alapvetéseit a találkozás Kazehaya-kunnal, aki nagyon nyíltan és mindig őszintén viszonyul mindenkihez, és meg van győződve róla, hogy a legszörnyűbb félreértés is megoldható ha megbeszélik azt.

 A rutinosok már ráncolhatják a homlokukat, hiszen általában a műfaj sajátossága, hogy folyamatos, cikibbnél cikibb vagy vicces félreértések akadályozzák meg a főszereplők egymásra találását, biztos van elég belőlük ebben az animében is. Van is, és Sawako a tanult kulccsal meg is oldja mindegyiket: szépen odaáll és megbeszéli a dolgokat (ilyet, a japánoktól?!). És ebben a rajzolt világban, ahol az iskolában nincsenek igazán rosszindulatú vagy gonosz gyerekek, ez a módszer meglepően jól is működik, az összes félreértés tisztázódik legtöbbször a következő részre (!). Eközben Sawako személyisége lépésről lépésre fejlődik, ahogy aranyos vagy megmosolyogtató kalandokat él át, barátokat szerez és ellenségeket, beilleszkedik az osztályközösségbe, és lassan ismerkedik a romantikusabb érzéseivel is. Saját korlátait elég jól felismerve nem nagyon akar szorosabb kapcsolatot Kazehaya-kunnal, ráadásul eleinte inkább mint megmentőjére, felsőbbrendű lényként tekint a fiúra, emiatt nyúlik a sorozat ilyen hosszúra. Ezzel persze nehezen lehet 25 részt kitölteni (igaz van egy összefoglaló is köztük), néha a sorozat elkalandozik, és Sawako barátnői kerülnek a középpontba, a saját problémás kapcsolataikkal. Szerencsére ezek a karakterek is megfelelően kidolgozottak, így pont ugyanakkora élmény az ő történeteiket megismerni, mint Sawakoét.

 Nade egy évad után a sorozatnak nincs vége, csak a középiskola első évének végéig sikerül eljutnia, és ez elég baljós dolgokat vetít előre. Úgy tűnik a gazdasági válság érezteti a hatását a japán szórakoztatóiparon is, és nem túl szimpatikus módon megpróbálják a lehető legtöbb bőrt lenyúzni a Kimi ni todoke mangáról: novellák, anime, videójáték, élő szereplős sorozat... Nehogy már ilyen gyorsan levágják az aranytojást tojó tyúkot! Csakhogy ötven vagy neadjisten mégtöbb részt a Lovely Complex sem bírt volna ki, és előre félek hogy nem fogják tudni ugyanebben a minőségben folytatni a második évadot. Persze ez mind csak találgatás, jövő ilyenkor majd jól lepontozzuk vagy felmagasztaljuk egyben az egész sorozatot. Addig is én már letettem a kalapom ez előtt a nem túl eredeti, de remekül megvalósított anime előtt, és kíváncsian várom a folytatást.

Értékelés: 8,3

Linkek:
Wikipedia
ANN

Még a nyár elején sikerült belefutnom ebbe az igazán hangulatos kis shoujoba. Többnyire mindenhonnan pozitív visszajelzéseket olvastam róla, ráadásul a trailer is igen kecsegtető volt, így belevágtam én is a dologba.

Főhősünk a szuperzárkózott Sawako-chan, akinek a mások számára teljesen szokványos mindennapi habitusok valóságos küzdelmet jelentenek, a szocializáció pedig a farkastörvény-tár szerint működik, hisz környezete az amúgy is halk szavú, „furcsa” lányt (mert ma már sajnos mindenki bogarasnak számít, aki nem harsog túl másokat) rendre egy hírhedt és biztos többetek által is látott japán horrorklasszis főszereplőjéhez hasonlítja, vagyis inkább már vele azonosítja…

Mivel Sawakonak amúgy sem erőssége a kommunikáció, a sorozatos félreértések tisztázására tett őszinte, de harmatgyenge próbálkozásai általában további félreértésekben végződnek. Ebbe a meglehetősen zárt, elszigetelt és érzelmileg lehangoló térbe nyit kiskaput a lány egyik osztálytársa, Kazehaya, aki egyre több érdeklődést mutat Sawako iránt, s kettejük barátkozása egyszerre kezdi kiszélesíteni nemcsak Sawako, de a többi ember perspektíváját is, hogy aztán új barátságok és kapcsolatok szülessenek, és mi nézők úgy érezzük, az élet önmagában, epic fightok nélkül is egy csodálatos, nagy kaland.

A történetünk tehát végtelenül egyszerű, ugyanakkor a forma, amiben tálalják legalább ennyire emberi, kedves. Nincs semmi sem elkapkodva, amit látunk, az valóban egy virágzási folyamat, aminek minden fázisát örömmel fogják figyelemmel kísérni a romantikára fogékonyak, az pedig plusz öröm, hogy a főszereplőink mellett mások is kiérdemelnek egy-két epizódnyi figyelmet a saját történetükkel.

A szentimentális közegen nagyon sokat dob a humor is, ami főleg abban jelentkezik, ahogy a legkülönbözőbb figurák a legkülönbözőbb módon rájátszanak Sawako ’a világgal még ismerkedő’ vagy épp ’horrorisztikusnak’ vélt énjére, de a fiatalok egymás közti bájos zavara, esetlensége is sokszor csalhat mosolyt az arcunkra. A sorozat legőrültebb karaktere mindenképp Pin sensei, aki előszeretettel teszi ki tanítványait érzelmi szadizmusnak, s ez meglehetősen érdekes egy alapvetően csendes, visszafogott történetben – de véleményem szerint már miatta is érdemes belekukkantani az epizódokba.

Ugyanakkor, ha már a humornál tartunk, van mégis egy kis visszás érzésem is… az egyik az eredetiséggel kapcsolatos (mindjárt kitérek rá, hogy jön össze a kettő). Koppintásnak nem nevezném semmi esetre sem: egyedi és önállóan megállni képes alkotás, ez kétségtelen - de bizonyos momentumokban érezni lehet a nagy elődök domináns hatását (főleg a Kare Kanoét, de nekem még a LoveCom is eszembe jutott helyenként). Ezzel természetesen semmi baj, de sajnos a remek humor, amit fentebb említettem még mindig nem éri el pl. a LoveCom szintjét, és a lelki mélység, komolyabb vonulat sem a KareKanoét. Épp ezért a számos potenciál ellenére, amit magában hordoz a sorozat, folyamatosan hiányérzetem volt valahogy, nem zavaró mértékben, csak éppen annyira, hogy érdemesnek érezzem megemlíteni itt.

Mindezek függvényében nekem a KimiTodo továbbra is egy nagyon kellemes élmény, most már emlék, ugyanakkor úgy látom, az emberek hajlamosak picit túlértékelni. Egy ismerősömmel beszélgettünk, s szerinte teljesen természetes, hogy időnként felkapjanak egy-egy shoujot is a sok shouta démonvadász és ecchi+hárem sorozat között, amik mostanában ellepték a piacot. Hát azt hiszem, igaza lehet. Végül, de nem utolsó sorban az én szubjektív ecsetelésem után jöjjön valami közérdekűbb is: Japánban a napokban kezdték el vetíteni a második szezont, ami garantáltan ott folytatja az eseményeket, ahol oly hirtelen el kellett búcsúznunk hőseinktől, úgyhogy lassan lehet kezdeni megint ráhangolódni a dolgokra.

Értékelés: 8.5

Linkek:
MyAnimeList
AnimeAddicts