A 60-as években kezdődő anime az alvilági szerencsejátékok és a yakuza veszélyes világába kalauzol minket. A történetet érdekesen megrajzolt karakterek, eposzi jelzőket és allegóriákat alkalmazó narrátor és fölösleges 3D animációk kísérik.

Három szempontból érdemes vizsgálni az animét. Először is ott a történet. Félig-meddig életrajzi, valójában az egész estét betöltő mahjong játszmák (a narrátor elbeszélésében: legendás éjszakák) között évek telnek el. A szereplőgárda „jó” oldala változatlan, csak az ellenfelek cserélődnek, még főhősünk segítői is többnyire ugyanazok maradnak. A cselekmény nagy részét tehát a mahjong játékok teszik ki. Viszont itt nem gyerekeknek szóló sorozatról van szó, amiben mindent szépen elmagyaráznak. Azért próbálják ismertetni a szabályokat, a narrátor és a fordítók is, lábjegyzetekben, de ez egy lehetetlen vállalkozás. Úgyhogy aki nem ismeri a mahjong szabályait, az lényegében képtelen teljes egészében megérteni a sorozatot. Persze a hangulati elemek ugyanúgy működnek, tehát úgy is izgulhatunk hogy mit fog húzni az ellenfél vagy Akagi, hogy nem fogjuk fel, kinek mi van a kezében és mit akar kirakni. Ezt még fűszerezzük egy kicsit a játék kínai szakkifejezéseivel, és teljesen el vagyunk veszve. Erre kontráznak rá azzal, hogy egy játék közben 1-2 perces magyarázatokat kapunk a narrátortól, hogy xy valójában mire gondol és mit tervez, és ezt látványosnak szánt 3D animációk próbálják érdekesebbé tenni.

Ezzel el is érkeztünk a következő szemponthoz, a látványvilághoz. Az első ami „szemet szúr” az a karakter dizájn. Leginkább Akagi szúrhatja a szemünket, hiszen a feje rengeteg éles idomot tartalmaz, melyek közül talán a leginkább az orra a hangsúlyos. Az orr a legtöbb szereplőnél elég hangsúlyos, kampós, túlméretezett. Ha ehhez még hozzávesszük a fejformákat, a főbb arcvonásokat, a karikaturisztikus ábrázolás alapjait kapjuk. A sok rosszfiú persze véresen komoly, viselkedésükben nem fedezhetünk fel semmi szatirikusat, és a narrátor se viccel el semmit. Ha a szereplők ábrázolásában humoros elemeket fedezünk is, ezek nem nevettetőek, inkább egyfajta redukált nevetésről van szó, a cirkuszi és a karneváli világ maszkjairól, amik inkább groteszkek, mint nevetségesek. Azonban tegyük hozzá, ez a groteszk hatás csupán az ábrázolásban van jelen, a történetben nem. A külcsínnél maradva szót kell még ejtenünk a 3D grafikákról is. Ezek mindig a a mahjong köveket mutatják, sokszor egy kő jelentőségét emeleik ki azzal, hogy a „kamera” körbejárja, máskor egy játékosnál fala mögé mozog a „kamera”, hogy meglepődve tapasztaljuk, valójában blöfföl. Persze ezt csak azután tudjuk meg, hogy a narrátor tájékoztat róla bennünket.

Végül a narrátor szerepét kell átgondolnunk az animével kapcsolatban, ami már csak azért is kiemelkedő, mert az ő hangját többet fogjuk hallani, mint a főszereplőét. A narrátor által elmesélt történet és a valós cselekmény között van pár árnyalatni különbség. Nem csak kommentálja az eseményeket és megmagyarázza – értelmezi – nekünk a különböző lépéseket és taktikákat, hanem reflektál az egyes szereplők személyiségére is. Mesélői eszközökkel színezi ki a történteket, visszatérő elemeket használ (legendás éjszaka, a sötétségbe alászálló zseni stb.) amiket mintha lovagregényekből lopott volna. Érezhető, menynire nem illik ez a fajta pátosz a korrupt, sokszor agresszív yakuzákhoz és az alvilághoz. Mégsem beszél a semmibe a narrátor, romantikus nézőpontját alátámasztani látszik a szereplők szerencsejátékról alkotott nézete, hiszen ők is filozófiai mélységű dialógusokat folytatnak arról, milyen az igazi szerencsejátékos, vagy mi a szerencsejátékok lényege. A transzcendencia nyíltan jelen van ezekben a dialógusokban, és ezt próbálja a narrátor is belecsempészni a cselekmény összefoglalásába.

Így egy rétegzett anime lesz a szemünk előtt, amiben az egyes rétegek különböző mértékű és jellegű kölcsönhatásban állnak egymással. A narrátor a szereplőkkel, a két fél viszonya a karakterek ábrázolásával, a narrátor bonyolult magyarázatai a számítógépes animációkkal stb. Látszik, hogy egy átgondolt koncepció van a dolgok mögött, és az alapötlet tetszetős, de az egyes részek megvalósítása már problémákba ütközik időnként. Az egész részeket átölelő magyarázatok és okoskodások, hogy a főszereplő honnan tudta, hogy ellenfele mit fog eldobni a kezéből, a narrátor gyors magyarázatai a játék állásáról, az eltúlzott hanulatkeltő elemek türelmet követelnek meg a nézőtől. A történet szaggatottsága szintén nehézkessé teszi az anime befogadását. Mégis lehet élvezni, bármennyire is nem értjük a mahjong szabályait, és így a sorozat nagy részét kitevő játszmákat, az érzelmileg színezett és felerősített tartalom eljut hozzánk. Ez persze egy elég ironikus végkövetkeztetésre ad lehetőséget, arra, hogy nem baj, ha nem értjük amit látunk, ha érzelmileg tudunk viszonyulni hozzá, akkor tudjuk élvezni. És az ember kicsit hülyének érezheti magát, hogy ez rá is érvényes. Persze ez a konklúzió csak azokra igaz, akik nem ismerik a mahjong szabályait, de kis hazánkban nyilván nem sok ilyen ember van. Éppen ezért nehéz az értékelés, mert ebben az esetben is megmutatkozik, hogy több dolgot lehet értékelni egy animével kapcsolatban. Egyrészt magát az animét, mint kép, hang és történet egységét; másrészt lehet a befogadási élményt is. Bár én most egy értelmezést is nyújtottam az ismertetés mellett, és továbbléptem a sorozattól, levonva egy lehetséges konklúziót, amire mutathat az anime, ezt nem veszem figyelembe az értékelésnél.

Értékelés: 5,5

Linkek:
Wikipédia
ANN
AnimeAddicts