Egyszer minden jónak vége szakad, így a végéhez érkezett a mi kis listázós akciónk is. A befejező része a túlélőcsomagnak rendhagyó, mivel ide tartogattuk azokat az animéket, amiket nem tudtunk besorolni a megadott műfajokba zökkenőmentesen, de mégis elég fontosnak érezzük őket, hogy említésre kerüljenek. Következzenek tehát a különdíjazottak a teljesség igénye nélkül. 

Krimi

A krimi műfaj széles körben elterjedt a világ minden táján, a sorozatok, filmek, könyvek és természetesen az animék és mangák piacán is kiemelt népszerűséget élvez. Ebből következik, hogy nem animespecifikus területről beszélünk, bár, mint minden más műfajban, itt is megjelennek olyan sajátosságok, amik az animés és mangás krimit megkülönböztetik a nyugati populáris kultúra stílusjegyeitől (például misztikus lények és események gyakori szerepeltetése). A jó krimiben mindig “jó” és “rossz” epikus küzdelmét láthatjuk, teletűzdelve ármánykodással, csalással trükkökkel és átveréssel, a néző számára sokszor lenyűgözően árnyalt és részletes
jellemrajzokkal, jól kifundált gonoszkodással. Bátran kijelenthetjük, hogy a jó krimi lapja a részletesen kidolgozott, már-már mesteri és zseniális gazemberek jellemrajza. Természetesen egy gonosz zsenivel csak egy mesterdetektív veheti föl eredményesen a versenyt. Talán nem véletlen, hogy Hercule Poirot-t, vagy Sherlock Holmes-ot tekintjük a szakmai nagymestereinek, ugyanis mindketten páratlan megfigyelőképességgel, bámulatos intelligenciával és a “szürke kis sejtek” lankadatlan edzésével szerezték világhírnevüket. Az animehősök között is akad néhány, akiket méltán említhetünk egy lapon a mesterekkel.

Mahou Shoujo

Ahogy nálunk hungarikum a pálinka, a paprika és a gulyás, úgy Japánnak is megvannak a maga nemzeti büszkeségei, japanikumjai, és az egyik ilyen mindenképpen a mahou shoujo műfaj. A műfaj jellemzői közé tartozik a többnyire fiatal lányokból álló szereplőgárda, az átalakulós jelenetek, a varázslat (egyébként a barátság is az) a segítő állatkák és valami sablonos természetfeletti gonosz, ami ellen küzdeni kell a varázslatos lánykáknak. Ezeken kívül a mahou shoujo animék négy ízesítésben fogyaszthatók:

Cyberpunk

Avagy a sci-fi sötét oldala. Kiborgok, androidok, mesterséges intelligenciák és egyéb félig-meddig emberi lények gondolkoznak létezésükön a nem is olyan távoli jövőben, ami általában egy nyomasztó utópia pénzéhes cégekkel, őrült tudósokkal stb. Az alapgondolat minden esetben ugyanaz: hogyan változtatja meg a technika az embert, illetve a kettő összeolvadásából születő dolgok nevezhetőek-e embernek.

A túlélőcsomag második részében a yaoi, yuri, ecchi és hárem műfajok kerülnek bemutatásra.

Yaoi

Yaoi vagyis boy’s love = fiú x fiú szerelem. A műfaj határai ugyanolyan tágak, mint a yurinál, és ahogy ott is, úgy itt is a célközönség a fiatal tizenéves lányok népes tábora. Egy töretlen népszerűségű stílusról van szó, amelynek sikere megfejthetetlen az egyszerű halandók számára, de a megoldás valahol a japán kultúrában és a régen élt japán nők félénkségében keresendő… de most nem is ez a lényeg.

Általánosságban elmondható, hogy a művek jó részénél inkább a humor és a könnyedség dominál és talán ez könnyebben befogadható szélesebb rétegek számára is, azonban ritkán ugyan, de találkozhatunk komplexebb történetekkel is. Ennek a műfajnak is  megvannak a maga kliséi, és itt a tömkelegével futkározó bishi karakterek jellemében és a kapcsolaton belüli pozíciójában érhetők tetten ezek a klisék. Mégpedig két fogalommal kell megismerkednünk: a seme típusú karakterek a férfiasabbak, szinte mindig idősebbek, sikeresek vagy vezető beosztásúak (MINDIG dohányoznak), nagyon de nagyon komorak és titokzatosak és sohasem értjük, hogy mit esznek az ukékben. Az uke karakterek igazi kis nyunyók, lányos, fiatalabb, érzékeny, lelkizős, cuki fiúk, akik gyakran első szexuális élményüket köszönhetik a semének.

Rám hárult a feladat - pontosabban én jelöltem ki magam rá - hogy bevezetőt írjak az Animecomment új miniprojektjéhez. Egy közbecsúszott mandulagyulladás miatt viszont a megszokottnál rövidebbre kell fogjam a mondandómat.

Ebben a túlélőcsomagban olyan animéket fogunk nektek röviden ajánlani egy tematikus műfaji bontásban, amik szerintünk az adott műfajok alapművei. Lehet nem a legjobbak, és biztosan nem a legújabbak, hanem inkább olyanok, amik már kiállták az idő próbáját, és azóta is utánozni próbálják az egyes elemeiket. Ezek a klasszikusok nem mindig lettek kultuszanimék - bár sok igen - és sokat elfelejtettünk, vagy ki is hagytunk kalandozásaink során az animék világában. Viszont ha valakit érdekel egy műfaj, és nem a legjobbakat - persze szubjektív vélemény szerint - szeretné megnézni, hanem inkább az örökzöldekre kíváncsi, akkor ez a lista neki való.

 A Mondocon egyik legjobb része kétségkívül az odaút és a megérkezés.
Mivel a Hungexpós helyszín viszonylag kevés útvonalon közelíthető meg, ezért fantasztikus látvány, ahogy egy délelőttre megtörik a napok váltakozó monotonitása, és ellepik a 2-es metrót egy másik világból érkezett, a CP-be öltözött emberkék. Egy hétvégére hirtelen megdőlnek a normálisról alkotott fogalmak, kisebbségbe kerülnek a hétköznapi ruhába öltözött emberek a Déli- Pályaudvar/Őrs vezér tér – Pillangó utca vonalon. Bár lenne jelentősége a dolognak, most ez a beszámoló a Mondoconról szól, nem a hazai állapotokról, így kihagynám az értekezést arról, hogy miért is fontos az, amit az előbb a metróról írtam, miért fontos a „láthatóság” fogalma. De amíg vannak a Hungexpo körül cirkálva olyan autók, amiből kopasz fazonok azt üvöltözik – természetesen ki nem szállnak, mert ahhoz nem elég bátrak- „ötttözzzémááttebuziiiii!” addig, nem szabad megfeledkezni erről. És ha esetleg egy másik csoportról mondja azt valaki a fülünk hallatára, hogy miért nem marad otthon a négy fal között, tessék erre gondolni.
Az elején már el kell mondanom, hogy sajnos, közbejött egy program erre a hétvégére, ezért csak pár órát tudtam eltölteni a conon. Ez a pár óra pedig körülbelül annyira volt elég, hogy magamba szívjam az egésznek a hangulatát, végigfussak a pavilonok között, és elköltsem az erre a célra elraktározott pénzemet. Így előre is bocsánatot kérek a rövidségért.

 Az idei év első conja után pár nappal, miután az élmények egy picit leülepedtek bennem, elmerengtem azon, amit az egyik stand melletti beszélgetés részletet elkapva hallottam. Az egyik úriember lelkendezett a nagyszámú látogatókon, mire a másik egy kicsit gúnyosan megjegyezte: „Hát igen, sokan vannak. De nem tudni, hogy mennyien vannak itt a Play it miatt és mennyien a Holdfény miatt”.

 Én azok közé a szerencsések közé tartozom, aki tizenévesként átélhette a Fantasy és a Sci-Fi nagy-nagy virágzását kishazánkban, a kilencvenes években. Ki ne emlékezne abból az időből a Timothy Zahnos Star Wars folytatásra (és Mara Jade-re a Star Wars best ever badass szereplőjére), ahogy tűkön ülve vártuk a folytatást, mint a mai tizenévesek a Harry Pottert. De akkor indult a M.A.G.U.S. sorozat, jómagam akkor találkoztam először R. A. Salvatore nevével is. A Valhalla Kiadó neve mára legenda (pozitív és negatív értelemben is), alapítói jó érzékkel használták ki a rendszerváltás utáni zűrzavaros szerzői jogokat, és az eredeti művek mellett rengeteg nem hivatalos dolgot is kiadtak, amiket béna angol álneveken magyar írók írtak. De aki mondjuk olvasta ezeket a Star Wars neve alatt kiadott könyveket, az elismeri, hogy a nem hivatalosan kiadott Han Solo könyvei jobbak voltak, mint a későbbi Brian Daley féle hivatalos regények. Vagy ott van a Cherubion Kiadó, ahol szintén magyar írók munkájaként jelentek meg a Terminátor folytatások (és jó tizenöt évvel előrébb jártak, hiszen már akkor tudták, hogy az időben visszautazást, mint témáról a Terminátor 2. után már igazából nincs mit mesélni, és oda helyezték a történeteket, ami igazából már mindenkit érdekelt: a jövő harcaiba.). De engem, és még sok mást az, hogy ezeket magyar szerzők írták, nem igazán érdekelt, faltuk a könyveket, és visszagondolva egy fantasztikus időszak volt ez.

Itt az új év, ami a maják szerint ráadásul az utolsó is. Próféciák és pánikkeltés helyett viszont inkább egy jövőbe mutató, jövőt fürkésző cikkel szeretném gazdagabbá tenni a blogot. Meglepve tapasztaltam, hogy az Animecommenten még nincs Vocaloid cikk, és úgy gondoltam ez sürgős orvoslásra szorul. Ha kicsit körbenéztek a neten rengeteg írást találhattok a témában, és kivételesen a Wikipédiás szócikket is tudom ajánlani (persze az angolt), a felhasználók és rajongók aktivitásának köszönhetően a szócikk közel kétszáz hivatkozással, és naprakész adatokkal rendelkezik. Ehhez képest én csak egy bemutató, kedvcsináló szösszenettel tudok szolgálni, ami leginkább a laikus olvasónak lesz hasznos, akinek nincs kedve helyből kisregényeket olvasni idegen nyelven. Na azért így se lesz rövid.

Függetlenül attól, ki hol találkozott a szóval, a kérdésre, hogy mi a Vocaloid adható egy egyszerű, konkrét válasz, ami az ilyen válaszok jellegéhez híven utólagos magyarázkodás nélkül mit sem ér. Nos, a rövid válasz: a Vocaloid egy Yamaha által kifejlesztett program, ami énekhangot képes szintetizálni. Valahogy úgy, ahogy a szintetizátor képes nekünk gitár, zongora, orgona stb hangokat megszólaltatni, ez a program is egy elektronikus hangszer funkcióját látja el. A program először 2003-ban jelent meg Angliában és Japánban szinte egy időben. Azóta a Vocaloid 2 is elkészült, a 3. verzió pedig már a fejlesztés végső szakaszaiban jár.

Egy kicsit a szoftver működéséről. A Yamaha csak a program motorját fejlesztette ki, ehhez még szükség van ún. hangkönyvtárakra, hogy énekhangot kapjunk. A hangkönyvtárakat más cégek készítik, Angliában a Power FX és a Zero-G, Japánban a Crypton Future Media a legismertebbek. Ezek a cégek felvételeket készítettek egy adott személy hangjáról, ebből lett a program hangja. A „hangdonoroknak” azonban nem kell énekeseknek lenniük, sőt, elég ritkán azok. Az énekhangot a digitalizált adatok alapján a program állítja elő, tehát a végeredményként megszülető hang, amivel aztán a felhasználó operálhat, már teljes mértékben mesterséges, nem felvett hangszegmensek összevágásából jön létre. A Vocaloid program mindig egy adott hanggal, hangkönyvtárral jelenik meg, és a bevett marketingstratégia az, hogy a dobozra egy virtuális énekes neve, esetleg rajzolt képe kerül. Ezt a rajzolt alakot is vocaloidnak nevezzük (köznév, kis betű), a szoftver neve már eleve egy szójáték (Vocal + Android = Vocaloid). Így beszélhetünk pl. az angol Zero-G cég termékéről, Leonról, a virtuális soul énekesről.

Mindez persze kevés ahhoz, hogy megértsük a Vocaloid szavacskát tartalmazó videókat a Youtube-on, amikből a cikk írása idején 412 ezer van. Valójában inkább egy médiajelenségről van szó, ami nem csak zenei, hanem vizuális vonatkozásokkal is bír. Sokan forradalomról szeretnek beszélni, ők ennek a kezdetét 2007. augusztus 31-re teszik, mikor a Crypton Future Media kiadta a Hatsune Miku néven megismert virtuális énekest, akinek a Vocaloid 2 adta a hangját. A CFM nagy újítása az volt, hogy hangdonorként egy seiyut, egy animéket szinkronizáló nőt választott, a kevésbé ismert Fujita Sakit. Így Hatsune Miku hangja is leginkább arra alkalmas, hogy animékbe illő popzenéket készítsenek vele. Már csak rajzolni kellett egy tizenévesnek kinéző lánykát anime stílusban, és máris szerzett az addig többnyire csak amatőr zenészek által használt program egy többmilliós rajongótábort.

Az otakuk, vagy más néven az animék, mangák (és csatolt műfajok, pl. light novel, eroge stb.) iránt rajongó szubkultúra egyik legjellemzőbb sajátossága az aktivitás. Nem csak animeconokon, és más élő rendezvényeken, hanem az interneten is. Ez az aktivitás felrázta az addig kevésbé népszerű programmal foglalkozó közösséget, és az interneten hamarosan sajátos kreatív közösségek alakultak ki. A saját alkotásaikat a netre feltöltő és ott megtárgyaló művészjelöltek és rajongók között van aki tud hangszeren játszani, de van aki a rajzoláshoz ért vagy a számítógépes grafikához, és az animációk készítéséhez használt programokhoz. Sokan csak felhasználói szinten, néhányan viszont munkájukból kifolyólag elég profi illusztrátorok, grafikusok, animátorok stb. Ne gondoljuk, hogy csak a tizenévesek néznek animéket és olvasnak mangákat. Ilyen csoportusolások együttműködésével jönnek létre ma is a videómegosztó oldalakon látható, sokszor AMV-szerű videóklippek, melyekben Hatsune Miku vagy más vocaloidok énekelnek és táncolnak. Az összetartóbb, több igényes művet is előállító csoportok, akiknek a videói akár több millió megtekintést is kaptak pár hónap alatt, nem kerülték el a lemezkiadó cégek figyelmét. Szerződést ajánlottak a zenekaroknak, akik között általában több az illusztrátor és grafikus, mint zenész, és így jelentek meg az első Vocaloid lemezek, amiknek a borítóján Hatsune Miku látható. Ilyen együttes pl. a Supercell. Még mindig dolgoznak a Vocaloid programmal, de más amatőr énekesekkel is készítenek lemezeket, és az együttes 11 állandó tagja közül egyik sem részesült iskolai zenei képzésben. Befutásuk óta olyan felkéréseket kaptak és teljesítettek, mint a Naruto Shippuden egyik endingje, a Bakemonogatari endingje, a most is futó Guilty Crown több zenéje is, és nem utolsósorban említeném meg, hogy egyik videóklippjük alapján (Black Rock Shooter) azonos címmel OVA készült, illetve nemsokára anime is lesz.

Látható, hogy a Vocaloid jelenség túlnő a zene korlátain. Animék és mangák készülnek vocaloidok ihletésével, más animékben pedig utalásokat találhatunk rájuk (pl. Lucky Star, Sayonara Zetsubou Sensei). Marketing téren még jobban kihasználják a program használóinak vagy inkább a programmal készített művek rajongóinak népes táborát, és például a Toyota a 2011-es Corolla modelljét is Hatsune Mikuval reklámozza. A jéghegy csúcsa mégis az élő koncertek megvalósulása volt. A különböző technikákat alkalmazó koncertek már Japánon kívül is megrendezésre kerülnek több ezer fős közönségek előtt, egyre gyakrabban. Talán a leglátványosabb az a megoldás, mikor egy átlátszó plexilapra vetítik a vocaloidokat, akik popsztárokat idéző mozgáskultúrát mutatnak be a koncert során. Táncolnak, énekelnek, bemutatják az őket kísérő zenekar tagjait, tapsra buzdítják a közönséget, a koncert végén elköszönnek, majd visszajönnek még egy szám erejéig. Persze mindezt egy előre megírt program alapján, aminek a koreográfiáján hónapokig dolgozott egy kis csapat. Viszont a számok, amiket előadnak, ugyanazok, amik az interneten lettek ismertek.

A Vocaloiddal kapcsolatos médiajelenség szép példa arra, hogy a populáris kultúra újratermeli önmagát. Pontosabban egy adott popzenei réteg rajongói saját maguk számára állítanak elő audio-vizuális tartalmakat, így a szórakoztató iparnak már csak a forgalmazás szerepe jut. Hatsune Miku pedig az ideális popsztár: örökké fiatal marad, nem keveredik botrányokba, nem lesz belőle kiégett drogfüggő vagy alkoholista tinédzser anyuka pár év hírnév után. Ráadásul elénekel bármilyen számot teljesen ingyen, bárkinek, bárhol, nincs levédetve a neve, a külalakját meg amúgy is szabadon variálják a rajongók alkotásaikban, csak nagyon kevés képi attribútum van, ami változatlan marad. Lényegében inkább egy márkanév, amihez minden konkrét tartalmat a márkanév fogyasztói tábora állít elő. Persze nem csak a szigorúan vett, tipikus japán popzenéről beszélhetünk, a rock, a metál, a dance, trance, hardcore, nightcore, jazz, és még számtalan más műfaj is képviselteti magát a 16 éves virtuális díva repertoárjában, ami több tízezer saját számot tartalmaz és még sokkal több feldolgozást, amik mögött még több alkotó áll, szerte a világon.

A Google Chrome egyik reklámjával szeretnék búcsúzni, ami remekül összefoglalja egyrészt a már említett kreatív közösségek működését, másrészt az üzenetemet az olvasóknak: fogjatok össze és alkossatok valami újat!

Szóval doujinshi, azaz az amatőr lelkességek, az animék szerelmespárocskáinak rajongóinak, a nem arra célzott animék teljesen random szereplőinek szexuális elkeverése, és még megannyi, kimondani túl parázna dolgok gyűjteménye. Rengeteg a kérdés, de főként az a legizgatóbb, hogyan és miért lehet egy amatőr műfaj annyira csábító, hogy minden fangörl doujinshit akar rajzolni.

Ez után a fantasztikusra sikerült bekezdés után már csak egy kérdésem van. Hol is írtam hülyeséget a fenti bekezdés során? Eltaláltátok, sehol.
De bizony kihagytam ennél sokkal több, és sokkal lényegesebb tényt. Mert azt már mind nagyon jól tudjuk, hogy a fangörlizmus pont olyan látványos, amennyire mélyen van az értelmi színvonal és a lényegesség horizontja alatt. Megmondva a tutit, el is kell mondanom milyen információt is hiányol átlagosan a nyugati társadalom a doujinshikkel kapcsolatban:

A doujinshi, mint kiadási forma, gyakorlatilag egyidős a manga kiadási formájával, és annyiban különbözik lényegileg, hogy a kiadás és a kereskedelem szintje nem vállalati mértékű. A doujinshi az az eredeti munka, amit a szerző maga gyártat le, és ad el akár konvenciókon, akár rövid közvetítéssel üzleteknek.
A doujin, amit manapság tapasztalunk, és ami ettől fügetlenül koránt sem teszi ki túlzottan mérvadó százalékát a kategória egészének, a '80-as években ütötte fel a fejét először, és egyből sikert aratott. Ekkor kezdtek el a fanok, az otakuk, és az amatőr művészek saját doujinshiket alkotni, megszülettek a történetfolytatások, a hentai átírások, és lassan, a doujinshik egy kicsiny szegletével eljutottunk odáig, hogy a világban elharapózó Japanimánia a kétezres évek közepén egyre jobban felfigyel a rövid, főként mainstream animékhez kapcsolható munkákra, vagy azok elektronikus formáira. Csakúgy, ahogy az animékkel hajdanán, a két fő tévképzet hipergyorsan elterjedt; a doujinshik az elvetemült fanok új műfaja lettek - a furcsa rajzfilmeket a furcsa képregényekként követték a köztudatban, és rögtön előjött a megbélyegzés, ezek kilencvenkilenc százaléka is hentai - azaz pornó. Ez az az elképzelés, ami még évekig akár erősen fog gyökerezni a legtöbb laikusban, márpedig a jelenlegi környezet sem segít; próbáljunk csak meg bármilyen főbb animét/mangát keresni a neten egy plusz doujinshi taggal. A találatok kilencven százaléka bizony hentai.

Míg a doujinshi ipar évente hihetetlen összegegket mozgat meg japánban, hatalmas méretű kiállításokat és vásárokat él meg, kísérője a mindennapi életnek, választékossága és egyedi remekei megérthetetlen magasságokba szöknek árban, egyes darabok a nyugati festmény, vagy könyvgyűjtőkhöz hasonlatos mozgalmas utakat járnak be, addig a japánban otakunak - azaz az elvetemült rajongónak - kezében forgó különféle speciális hentaik, híres karakterek megszemélyesítéséből születő remekek jutnak el nyugatra legsűrűbben. Ezeket minden elvetemült fanboy és fangörl begyűjti, így a gyakorlatilag kifordított tendencia megint görbe tükröt mutat Japán távoli kultúrájára.
Nem csoda, a türelmesebb szörfölők is előbb utóbb ráunnak a folyton-folyvást feltűnő extrém darabokra, és legszivesebben kitörölnék emlékeikből a szónak még csak a jelentését is, miközben, az önhibán kívüli tájékozatlan indulás bosszújaként nem látnak csodás rajzolású, népszerű mangákat megszégyenítő, szemeket rabul ejtő történeteket, és nem látják a gyönyörű testeket ábrázoló, szenzitív képsorokkal játszó, teljesen egészséges szexet felvonultató H doujinok egyikét sem.

Bizonyíték?
Nézz utána magad.
Megéri.