Túl nehéz volt a reggel, a tavasz cirógató szele nyúlt be az ablakon, és töltötte meg a szobát. A reggeli napsütés látványa is cirógató megelet varázsolt a szobába. A felkelés túl nehéz volt - egyáltalán nem is volt igazán értelme felkelni egy ilyen napon. Az óra mégis fülsértően zajongott, és végül Makoto adta meg magát a szokásos rutinnak. Hugi már lenn ette a reggelit, amikor ő lerohant. Már megint késésben volt. Apa az újság mögül köszönt, és nézett megint furán, a mindig rohanó reggel egyik biztos pontjaként, majd anya köszönt el a konyhapult mellől.
Ha egy anime így kezdődik, akkor az erőltetett jelenetekhez, a vérhez, és drámai kérdésekhez szokott rajongó egy kicsit azonnal kényelmesebb, pozitívabb lesz, vagy éppen felhúzza a szemöldökét, hisz tényleg nem ehhez szokott. A Toki wo Kakeru Shoujo mégis így indul, és a különbség, amivel kezd, végig megmarad, és folyamatosan jelzi nekünk, hogy egy egyáltalán nem átlagos animét nézünk. Az a családmodell, ami az egész történetnek, az animének kicsit pozitívebb hátteret ad, talán a leggyakoribb jelenség amivel a képernyőkön és a mangák oldalain találkozhatunk. Tény viszont, hogy nincs is sok olyan sorozat, ami annyira közelítene a valósághoz, mint ezek a kivételes darabok.
A Koi Kaze a valós helyzetek és valós reakciók ábrázolásában alkot kiválót, és visszaadja mindazt, ami miatt feszélyezve érezzük magunkat egy válás utáni családban. Persze nem minden anime ugyanolyan, és habár akadnak olyanok, amelyek a valóságtól elrugaszkodott világban játszódnak, ezekben is találhatunk akár a való életről mintázott családokat. A mindent túlélő, és rendőröket minduntalan kikerülő Great Teacher Onizuka története például ilyen. Az Onizuka által bemutatott családok mindegyikének meg van a maga defektje, mégis mindegyik tud a földön járni, mindegyik fogható problémákban fuldoklik, amit a túlbuzgó tanár úgy kavar fel, ahogy nem szégyell.
Ezen művektől eltekintve viszont, elmondható, hogy a Japán média valamiért egyáltalán nem preferálja az átlagos családot. Ha az anyáknak és apáknak nincs különösebb szerepe, gyakorlatilag teljesen kimaradnak a sorozatokból és filmekből, mintha jelenlétük, ha van is, nem számítana, illetve a tragédiák és a végletekig menő komédiák őket egyáltalán nem érintenék. Kérdés, hogy mennyire is jó úgy ahogy ez van. A komédiáknál persze nem gondolkodunk el az ilyesmin, viszont mi van akkor, amikor egy drámai animében egy család tagjának élete pokolba fullad, és egyetlen családtagot sem láthatunk, amint az felfigyel és segít. Mi ez, ha nem egy rossz példa elöljárása, főleg, ha tudjuk, hogy Japánban a korhatárok sokkal lejjebb járnak, tehát az, amit nekünk tizennégy éves kor után illik látni már tizenkét évesen általánosnak vesz valaki.
A shounenek, főleg a harcaikról híres végenincs sorozatok operálnak különösen kevés háttérrel, ha mégis megjelenik a híres-hírhedt bandák egyikének a családja, az sem éppen az általános. Mit várhatunk azoknak a vérrokonaitól, akik világméretű veszélyek végére tesznek pontot, és verekedési szakágaik élén állnak? Hát nem egy kedves és aranyos hozzáállást, így amikor Luffy évek után találkozik a nagyapjával, először is egy olyan kiadós verést kap tőle, amibe többen belehalnának, még a One Piece híresen halálkerülő világában is. Mondhatnánk persze, hogy a verekedős sorozatok természetesen kivételesek, de rögtön jön a kontra. A School Days folyamán miért nem látunk soha egyetlen szülőt sem, aki esetleg próbálkozott volna megóvni gyermekét a bajtól, vagy éppen visszatartani attól, hogy halomra szeretkezzenek a többivel? Az iskolai életről szóló történetek szintén díszes példái a család teljes hiányának, sőt talán kirívóbbak is, mint egy küzdelmekről szóló anime, lévén az adott tény, az iskola az élet egy olyan időszakáról szól, ahol a családnak még szerves része az ember. Persze kerülgethetjük a témát, mint az Azumanga Daioh, ahol a szülők megjelenítéséből a sorozat gúnyos macskatréfát csinál, de ha egy tanuló életében csak az iskola, a város néhány pontja, a telefon és saját szobájának magánya létezik, az igen szemöldökrángató tapasztalat, nem is beszélve a hihetőséről. Talán mindez nem is meglepő, hiszen ezek a sorozatok azok, amik el akarják hitetni velünk azt is, hogy három és négy éven keresztül lehet egyetlen fiú vagy lány után áhítozni.
Túllépve a család hiányos, vagy egyáltalán nem megjelenített mivoltán az animék többségében, elérkezünk azokhoz a történetekhez, melyek a családi környezet tragédiáit, sanyarú helyzetét, elhidegülését, elvesztését használják fő fegyverükként. Az ilyen történetek már-már túl sokszor utalnak különösen kegyetlen, vagy éppen kirekesztett alaphelyzetekre, ahol csak egyetlen választás akad, s ez pedig halálhoz, elszigetelődéshez, megbélyegződéshez vezet. Ha a számokat nézzük, ez a kategória is sokkal előzi be a "normális családot" megjelentető animéket, viszont ezekben az esetekben legalább az ok egyértelmű. A sanyarú sors persze brilliáns történeteket sző, erre rengeteg példát láttunk már, de ettől még a mennyiségi kérdés fennáll.
Ki ne emlékezne az Elric testvéreket végig kísértő családi tragédiáról, a küszködésről, amivel szembenéznek a Fullmetal Alchemist részei során, nem is beszélve a sorozatban megjelenő többi részletezett családot. De nem kell messzire mennünk, a mindenki által ismert és véleményekkel már bőven ellátott Elfen Lied is bőven kiveszi a részét a sokkolásból, és mélyen sebzett gyermekeket sodor elénk. Persze a család miatt, és annak elfogadásával szenvedő karakterek problémái sem mindig olyan egyértelműek és uralkodóak, mint az előző esetekben, viszont jelenlétük mindenképpen lehet meghatározó, ha bizonyos főszereplők személyiséségét vizsgáljuk. A Black Lagoon Rockja például, eltűnése után fél évvel, visszatérve Japánba, pár méterre családja házától végleg elveti a lehetőségét, hogy találkozzon velük, és habár hetekig tartózkodik a városban, soha többé nem keresi meg újra őket.
Szerencsére van másik, népesebb tábora is az animéknek, amikkel foglalkozhatunk a nem hétköznapi családok szempontjából, ez pedig természetesen a Japánok egyik legfelkapottabb kategóriája, a komédia, ami szinte minden más zsánerrel keveredett már. Dunát-Tiszát lehet rekeszteni azokkal az animékkel, amikben a központi karaktereket körülveszik a hibbantabbnál hibbantabb, csodabogár családtagok, minden korlátot átlépő kívácsisággal, túlságosan is szókimondó, bárminemű értelmes hozzáállást nélkülöző viselkedéssel, amiket elnézve szinte mindig a főszereplőnk marad az egyetlen normálisnak mondható személy. A Lovely Complexben megjelenő főszereplői családok gyermekeikkel szembeni cinizmusa még csak enyhe példa, vannak sokkal cirkalmasabban kihúzott családtagok is a műfajban.
Az érzékeny és érzelmeiket önmaguk előtt görgető lányok, akik ezen oldalukat heveny erőszakossággal takarják, szinte köznapi karakterek, Kaname és Hina alakjai legendásak, de koránt sem egyedülállóak. A Full Metal Panic és a Love Hina után még számtalan anime veti be a sémát a háremek első tagjaként. De ha már nőkről beszélünk, az anya szerepében is sokszor látható a hiperaktív, saját gyerekei agyára mászó, csak kivételes esetekben komoly nő, míg a távolabbi rokonok közül szinte biztos akad egy, aki az óceánoknál is szélesebb türelemmel, és ehhez mért lágy viselkedéssel rendelkezik, mint egy angyal, mondhatnánk, és gondolhatunk egyúttal az Ah, My Goddess című remekre is.
A férfi oldalon, apák szerepében főleg tetszelgő díszpéldány, a vetítési idő kilencven százalékát valahol máshol töltő alak, akinek (fő)szereplő létére soha sem fogjuk látni az arcát, mert mindig újság van előtte, és azt akkor sem veszi le, ha a ház oldala leszakad, ha pedig anyát éppen megerőszakolják a konyhapulton, akkor el tudja kérni tőle a sót - legalább nem kell felállnia az asztaltól. Egy másik, és sokkal fárasztóbb archetípus a kotnyeles apa, aki folyton kölyökként kérdezősködik, és soha nem érti meg a gyermekei problémáit, mindig figyelmeztetni kell, ha a gyereknek éppen szerelmi csalódása van - anya vagy hugi persze mindig tökéletes megérzéssel rendelkezik, hogy segíthessen neki ebben. Ha ehhez nincs szerencsénk, pedig látványos egyszereplős tragikomédia kezdődik a család többi tagja előtt, lásd: Bleach - Kurosaki Isshin és az egészfalas anyakép esete. Ezek mellé említhető még az ezermester, vagy éppen semmit tevő unokatestvér, aki pár epizódonként benéz a családhoz, ekkor is csak lézeng, és jól körülhatárolt ideáljai alapján udvarolgat, vagy éppen használja fel a család javait, ezért cserébe kitűnő személyiségét, vagy egy véletlenül pont akkor beütött problémára véletlenül pont kéznél levő orvosságot ajánl, általában félvállról, ezért pedig nagyon szeretik.
Amennyiben a példákat végigolvasva tűnődésen kapjuk magunkat, nem meglepő, hiszen több felsorolt karaktertípus egyáltalán nem csak családokon belül jelenik meg az animékben. Miért írhatók mégis ide? Sokszor az animék és mangák történetei kreálnak olyan háztartásokat, amik végül mindenképpen egy tanulságos együttéléshez vezetnek el, amit legtöbbünk, de a karakterek családjai is megirigyelhetnek, és lesznek nem is kevés történetben családnak nevezett, családként kezelt kapcsok. Persze ezeket sem kell túl komolyan venni, akár család akár nem, mert a melodramatikus lelkesedés egy kötődés felé krónikus zsepifüggőséghez, és latin-amerikai sorozatokhoz vezet.
Egy szó, mint ezer másik, az animék tudnak újat mutatni nekünk, legalábbis egy ideig. Hogy az egy idő után egyre könnyebben felismerhető helyzetek és karakterek mennyi ideig képesek az embert a képernyők elé kötni, mindenkinél más, viszont tény, hogy hatásos. Japánban már felnőtt az a generáció, aki elhiszi, hogy létezik igazi goth-loli és a családtag szabad préda, és csak akkor veszi észre a családját, ha az hasonlít egy animében látottra. Ezzel a gondolatmenettel már csak egy lépésre vagyunk a választól - vajon egy iskolás mennyit törődik a családjával, ha iskolai életről szóló animéken nőtt fel? Házi feladat utánanézni.
Hogy mégse zárjuk röidre a témát ennyivel, hozzá kell tenni, a család, csak úgy, ahogy például az érzelmek, az élet és a felelősségek olyan témák, amiket megéri egyszer-egyszer kiemelni abból a bonyolult képből, amiket az animék építenek elénk. Az anime és mangakultúra Japán sajátja, és az ipar kiinduló és célpontja is Japán és az ő lakói. Egy kultúrába kukkantunk bele tehát, ezzel együtt észben is kell tartani, hogy vannak különbségek kultúra és kultúra között, mielőtt kétségek és fenntartások nélkül elfogadjuk és magunkévá tesszük mindazt amit adni akarnak, bőven elég, ha ők maguk, vak vezet világtalant módján lesik el az élet csínját a képernyőkről, és lesznek olyanok, amilyen karakterhez hasonlítják őket.
Amikor nekikezdtem ennek az írásak, kissé el voltam tévedve, ugyanis azt hittem, hogy már írtunk a Love Hináról. Pedig, nem. Így köztünk megmondva ez éppenséggel olyasmi, amivel nem kérkednem kellene, hiszen amíg egy olyan oldal, mint a miénk nem írt a Love Hináról, addig nem is igazán animeoldal.
Az animék érdekes, és nyugati szemmel különleges témái közül csak az egyik, de mondhatom, számomra egy igen kiemelhető téma is a szolgálók életéről és megpróbáltatásairól szóló, japánosan maid, sorozatok.
Amikor először felfedeztem az ANN top50 listáját, feltűnt, hogy az összes kedvencem jó helyezéssel szerepel rajta (sőt akkoriban gyakorlatilag az összes anime rajta volt, amit egyáltalán láttam). Azóta is időről időre visszatérek, hogy újabb figyelemre érdemes animéket vadásszak róla. Az aztán végképp szemet szúr, amikor egyszercsak valami felkúszik a második helyre, és hogy ez éppen a kicsit vicces, kicsit megható, de leginkább semmilyen dating-sim adaptáció Clannad folytatása, eléggé meglepett. Rögtön összeesküvés elméleteket kezdtem felállítani az anime rajongók új generációjáról, akiknek ez lehetett az első jelentősebb alkotás amit látnak, közvetlenül a Dragonball 26271. része után (végülis valamiért a Dark Knight is előkelő helyet szerzett az IMDB toplistájában), de rá kellett jönnöm, hogy a megfejtéshez akkor jutok legközelebb, ha saját szememmel járok utána.