Az időutazás nem idegen fogalom az animék világában. Ugyanígy az sem, hogy az értelmesebb történettel rendelkező visual novel játékokból animét csinálnak, ami aztán sokszor csalódás azoknak, akik játszottak a játékkal, jobb esetben pedig inspiráció a játék kipróbálására azoknak, akik nem. A szokásos, adaptációkkal kapcsolatos problémák, de a legtöbb anime már eleve adaptációja egy mangának, szóval tényleg semmi meglepő ilyen téren.
A Steins;Gate címében a szemfülesek rögtön felfigyelnek a szokatlan írásjelre, a pontosvesszőre. A magyar nyelvben is hanyagolt írásjel visszatérő eleme a Nitroplus játékainak, így a 2008-ban megjelent Chaos;Head-nek, amiből egy nem túl sikeres anime is készült. Láthatóan nem adták fel a reményt, mert a 2009-ben megjelent Steins;Gate is animeként végezte, és persze mangaként, és már készül a film is. Szerencsére a pontosvesszőn kívül a két animének semmi köze nincs egymáshoz.
Valójában hihetetlenül nehéz a Steins;Gate-ről írni, amennyiben átfogó képet szeretnénk alkotni. Olyan sokszínű az anime, olyan sok műfajt érint, hogy még egy rövid áttekintés is több oldalasra nyúlna. Emiatt a legtöbb ember általában csak bizonyos részeit vagy néhány vonását szereti, és mindig maradnak zavaró részek, amik viszont éppen másnak a kedvencei.
Egyrészt a Steins;Gate egy jól kigondolt időutazós sci-fi. Konkrét időutazás viszont csak két alkalommal fordul benne elő, a jól kidolgozott tudományos háttérből nyilvánvalóvá válik, hogy anyagot sokkal nehezebb mozgatni az időben, mint információt, elektromágneses hullámok formájában. Ezért sokkal egyszerűbb, és fizikailag elképzelhetőbb is, hogy sms-t küldjünk a múltba. Később az agyhullámokkal együtt a tudat visszaküldése, bár kicsit meredekebb, még mindig nem olyan hihetetlen, és persze már ma is folynak olyan irányú kutatások, hogy az agyhullámokat digitális jelekké alakítsuk. A többi pedig „népszerű kvantumfizika”, amit a délutáni sorozatokban és egyes animékben is látunk: pillangóeffektus, párhuzamos dimenziók, lehetséges világok, idővonalak, stb. Ezeknek komoly tudományos háttere van, és többnyire bizonyításra váró elméletek a fizikában, amik próbálnak egy átfogó modellt alkotni, amiben a fizika törvényei ugyanúgy érvényesek az égitestekre, mint az elemi részecskék alkotóelemeire. A Steins;Gate valamivel igényesebben kezeli ezeket az elméleteket (hát még a játék... konkrétan felsorolnak 11 elméletet ami a fizikában az időutazással foglalkozik), de így is rengeteg utánaolvasás vár arra, akit érdekel, mennyire helytállóak a sorozatban látottak.
Ezen kívül a Steins;Gate története alapvetően egy összeesküvés-elméleten alapul. Az LHC üzembe helyezésekor felröppenő pletykák, és vad találgatások között több is volt, ami világvégét jósolt, fekete lyukakat, átjárókat más dimenziókba, káros sugárzásokat stb. A Steins;Gate-ben szereplő SERN (utalás a CERN-re) titkos terve mintha egy lenne ezek közül, sőt, rengeteg valós elemet is tartalmaz, bár még így is elég hihetetlen. Ebből a szempontból is élethűen utánozza az összeesküvés-elméleteket, amik direkt úgy épülnek fel, hogy összezavarják az embert, és csak nehezen lehessen eldönteni róluk, mennyi a valós bennük. Én meglepődtem, mennyi fiktívnek gondolt elem alapul a valóságon az animében. Az olyan egyértelmű dolgokon kívül, mint az LHC, létezik IBN 5100 is, és John Titor alakját se az anime találta ki. Még a szereplők által használt fórum is egy létező japán oldal. A háttérnek ez a megteremtése is mutatja, hogy nem a tizenéves, látványos effektekhez, robotokhoz és lézerfegyverekhez szokott közönséget próbálták megfogni a sorozat készítői.
A Steins;Gate másrészt thriller is. A főszereplőt olyan helyzetekbe hozza, olyan döntésekre kényszeríti, amik idegileg lassan kikészítik. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a főszereplő nem a megszokott naiv, idealista tizenéves fiú, hanem egy alapvetően gondolkodó karakter, akinek a természetéhez tartozik, hogy talán kicsit túl sokat agyal a dolgokon. Egyes jelenetek nagyon hatásosak, és olyan hirtelenséggel történnek, hogy még fel sem ocsúdtunk, a békés társalgásból fél perc alatt túszdráma lesz, az idő lelassulni látszik és mintha valahogy szaggatottan múlna, a lámpa vibráló fénye hihetelenül élessé válik, fénye olyan hideggé, hogy úgy tűnik, mintha az összes szín a szürke valamelyik árnyalatába sápadna tőle. És ahogy egy remegő kezű nő mániákusan ismételget egy nevet, ujja lassan, esetlenül a pisztoly ravaszára simul. Még látjuk a főszereplő hitetlenkedő arcát hasonló közelségből, alsó nézetből, majd halljuk a lövést, egy zsebóra törötten hullik a földre, követi a lehanyatló test, még pár dühödt, értetlenkedő felkiáltás – mintha a saját hangunkat hallanánk: mi a fene történik?! – és vége a résznek. Igazából ez egyáltalán nem ritka, a legtöbb rész úgy ér véget, hogy tépjük a hajunkat és verjük az asztalt (lásd Youtube-on reakcióvideók, de csak óvatosan, a legtöbb spoilerveszélyes).
Ez a komolyabb történetszál viszont csak a sorozat közepe felé veszi kezdetét, az első pár rész arra helyez nagy hangsúlyt, hogy bemutassa a szereplők hétköznapjait, tehát mondhatjuk, hogy a Steins;Gate a humor és az életkép regiszterekkel is bír, sőt az első pár részben még ezek uralkodnak. Ez abból a szempontból fontos, hogy jobban megérthessük, miért küzd főhősünk, és a mellékszereplők ne csak mellékszereplők legyenek. Ezért nagyon könnyen megszerethető karakterekkel dolgozik az anime. A főszereplő Hououin Kyouma (polgári nevén Okabe Rintarou, vagy becenevén Okarin) egy elsős egyetemista, aki őrült tudósnak kiáltotta ki magát, és titkos labort működtet egy katódcsöves tévéket árusító bolt emeleti helyiségében. Őrült tudóshoz híven elég bogaras, sokszor zavarában kikapcsolt mobiljához beszél, és pompás gonosz nevetése van. Eleinte akár komikus karakternek is tűnhet, és ha nem lennének a zavaró kérdések már a kezdetektől fogva, akkor akár egy könnyedebb, humoros sci-fi sorozatról is írhatnék itt most. Ezt a vonalat erősíti őrült tudósunk „túsza” (valójában gyerekkori barát típusú karakter), Mayushii (polgári nevén Shiina Mayuri), az agyilag szőke (értsd: kawaii) cosplay jelmezeket készítő lány és Daru (polgári nevén Hashida Itaru), aki a sztereotipikus túlsúlyos otaku, és emellett „szuper hacker” is. Hármukhoz csatlakozik rövid idő múltán a laborban Makise Kurisu, az Amerikából hazatérő fizikus zseni, aki remek párost alkot őrült tudósunkkal, már csak azért is, mert mindketten alapvetően értelmiségi figurák. Párbeszédeik, vicces cívódásuk és szurkálódásaik amellett, hogy a sorozatban jelentős nevetésforrások, fontos hangulati tényezők is, és később segítenek visszahozni a hétköznapok légkörét, miközben persze Okarinnal együtt tudjuk, milyen elborult dolgok fognak történni a következő pár napban, amiket persze próbál megakadályozni főhősünk úgy, hogy visszaküldi a tudatát pár nappal a múltba, amiről viszont a többiek nem sejtenek semmit eleinte.
Az borzongáson, nagy nevetéseken, az agyaláson és az idegbajon kívül a jól megírt párbeszédek ragadhatnak meg a nézőben. Az Okarin és Kurisu között kibontakozó romantikus szálnál se vitték túlzásba a nyálat. Idő sem jut a sok romantikázásra, de az utolsó pár részben kapnak 2-3 jelenetet, ami egyrészt bőven elég egy sci-fi sorozatba, másrészt nem idegen a szereplők személyiségétől, beleillik a sorozatba, és ugyanakkor igényesen kivitelezett is. De becsúsznak még olyan jelenetek is, amiknél érezzük, hogy a játékban itt valószínűleg tovább fajulnak a dolgok, és az őrült nőszeméllyel való dulakodás nem áll meg pár pofonnál. Az animében viszont ez a jelenet is erősebb, egy kétségbeesett férfi és egy érzelmileg sérült nő közti primitív testi harc, ami során mindketten emberalatti ösztönlényként jelennek meg. Az ilyen jeleneteket érdemes animébe átültetni.
Az ügyesen megoldott részleteken, karaktereken és jeleneteken túl általában véve a történetvezetés keltheti fel a néző figyelmét. Egyrészt a párhuzamos világok miatt, és mert a semmissé vált jelenre csak Okarin emlékszik, a sorozat nagy részében egyfajta kettősség van. A néző tudja, mi minden történt vagy fog megtörténni egy párhuzamos világban, és azt is tudja, hogy bizonyos események elkerülhetetlenek. Az aktuális jelenben viszont Okarin nem oszthatja meg tervét a barátaival, ugyanazt az őrült tudós szerepet kell játszania, és gondjai ellenére van mikor tényleg képes meg is feledkezni róla, hogy akivel épp együtt nevet, pár nap múlva esetleg meghal, ahogy azt már többször is látta. Ez a megoldás anélkül elgondolkodtató és hatásos, hogy mindig külön szájbarágósan utalni kellene rá, éppen elég az, hogy gyorsan változnak a jelenetek és a hangulatok. Másrészt a sorozat nyomozós-összeesküvéses része is ad folyamatos gondolkodnivalót, a lassan kibontakozó rejtélyek és a hétköznapok látszólagos eseménytelensége egy jellegzetes tempót ad a sorozatnak. Az első fele az animének lassabbnak tűnhet, kevesebb benne az akció és megrázó jelenet, éppen ezért az erősebb ingerekre vágyók ezen nehezen jutnak túl. Igazából ez a 24 rész miatt van, a történet lassan bontakozik ki, és sok energiát fektet az alapozásba, hogy aztán a végén ne lássuk úgy, hogy voltak felesleges szereplők. A késleltető részek, amikben a mellékszereplőkre összpontosítanak szervesen kapcsolódnak a fő történetszálhoz, és sokszor előremozdítják a zsákutcába jutott Okarint. A főgonoszt pedig, aki a szálakat mozgatja soha nem láthatjuk, csak a neki dolgozó ügynökökkel találkozhatunk, akik ugyanúgy csak bábok egy nagyszabású játékban, ahogy a főszereplő is. Így mindig kiderülnek új dolgok, illetve mindig marad min töprengeni, mi fog történni a következő részben. Hétről hétre nézve persze ez elég idegesítő tud lenni.
Számomra a Steins;Gate volt 2011 legjobb animéje, az igényes történet, a csavarok, a vér és belső szervek nélkül is erős jelenetek, a poénok és a szereplők miatt, akik könnyen a néző szívéhez nőnek, végül pedig azért, mert ilyen sok mindent bele tudtak gyömöszölni egy sorozatba úgy, hogy egységes végeredményt kapjunk.
Értékelés: 9,6