Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor sikerül rábukkanni valami igazán nehezen beszerezhető sorozatra, én már azelőtt kicsit kuriózumnak érzem, mielőtt még egyáltalán láttam volna belőle valamit. Go Nagai eredeti történetének, a Cutie Honey kései ’90-es évekbeli feldolgozásával, a Cutie Honey F-fel pontosan ez volt a helyzet: a csapat, amely a feliratot készítette, ideje korán lemondott a projektről, viszont kis kutakodás után sikerült hozzáférni a német csatornákon vetített epizódokhoz, így a sikerélmény mellé nem kevés nosztalgia is társult, amikor hosszú idő után újra felcsendültek azok a hangok, akik gyakorlatilag minden animében közreműködtek, amit valaha levetített az ORF vagy az RTL. Mindezeket, plusz azt a tényt figyelembe véve, hogy ez a feldolgozás az eredetitől eltérően egy hamisítatlan és klasszikus mahou shoujo, olyan készítőbrigáddal a háta mögött, amivel a Sailor Moon Stars büszkélkedhet, nem kevés várakozással ugrottam neki a történetnek, minden fent említett baljóslatú jel ellenére.
Főszereplőnk ezúttal is Kisaragi Honey, akinek eddigi gondtalan élete fenekestül felfordul, amikor szeretett apját a Panther Claw nevű bűnszervezet elrabolja. Honey tehát rögtön a mélyvízbe kerül, de a segítség nem várat sokáig magára: egy titokzatos idegen bukkan fel a semmiből, hogy rábízzon két ékszert a lányra, melyekkel állítólag még az apuka kísérletezett anno. Ezekkel a lány gyakorlatilag bárkivé át tud változni, a harcokban pedig felöltheti Cutie Honey alakját. Hosszú küzdelem veszi tehát kezdetét Kisaragi professzor felkutatásáért és a Panther Claw felszámolásáért.
Az alaptörténet tehát a jól megszokott sémára épül, bár mindenképp üdítő megoldás, hogy a főhősnek nem rögtön a világ megmentésén kell fáradoznia, hanem személyes motiváció áll a háttérben. Az apja iránt érzett szüntelen aggodalom meg is adja a sorozat alaphangulatát, mely a többi mahou shoujohoz képest pár fokkal komorabb hangnemet üt meg. Ennek megfelelően az első részek sem az ügyetlen szárny- és erőpróbálgatásokról szólnak, hanem tempósan zajlik a Panther Claw-ritkítás. Az animét három nagyobb fejezetre bonthatjuk, melyekben Honeynak hol a féldémon Sister Jillel, hol a magát ikertestvérnek kikiáltó és Honey-éhoz hasonló erőket birtokló Seiraval, hol pedig önön félelmeivel és képességeivel kell elszámolnia. Izgalmakból tehát nincs hiány és hiába a kb. 40 rész, mindig van valami, amiért az ember leül a képernyő elé, még ha tudja is, hogy a következő rész sem lesz érdemben másabb, mint az előző.
Ha jó és rossz pontokról beszélünk, az előbbinél mindenképp érdemes megemlíteni a szereplőgárdát. Az alapsorozatból, de más Go Nagai-féle sztorikból is rengeteg ismerős arc köszön vissza, bár nem feltétlenül a régi rajongók örömére, hisz a személyiségek alaposan át lettek szabva a romantikus shoujo szabályainak megfelelően. Egyébként az anime itt is egy rendkívül szimpatikus megoldáshoz nyúl, amikor a hagyományos útról letérve Honey a harmadik fejezetben már nem tudja megőrizni a titkát barátai előtt, és az iskola romba dőlését követően társaival és tanáraival (az iskola méreteit meghazudtolva összesen vannak vagy 10-en), no és persze Seijivel, állandó harcos társával karöltve alkotnak egy kisebb csapatot, hol új iskolát keresve, hol pedig a Panther Claw szörnyei ellen harcolva.
Negatívumból nincs sokkal több, csak annál mélyebb, amely miatt az anime hol (kicsit) gagyi, hol (kicsit) hiteltelen. Gagyi, mert hősnőnk, mielőtt felöltené Cutey Honey alakját, rendre különböző álcákkal örvendeztet meg, ami még nem is baj, hisz üldözéshez tökéletes a motoros Hurricane Honey, az ellenség megzavarásához pedig a dögös díva, Stage Honey bőrébe bújni. De az a Mermaid Honey, aki az egyik pillanatban még egy ukulelét szorongat, a másikban pedig már elektromos gitáron nyomatja a rock’n rollt, enyhén ciki. A kardot leszámítva hasonlóan röhejesek Honey fegyverei is, amik olyanok, mintha a Matel sorozatgyártmányai lennének. Így annyira nem is meglepő, hogy bár Honey amúgy is jó vívó lévén ügyesebb, mint az átlag, rendre jól elverik minden epizódban, és ha a fiúknak szerencséjük van, akkor még egy alapos ruhaszakadásnak is a szemtanúi lehetnek, úgy mellmagasságban. Láthatjuk: az eredeti mentalitásból próbáltak valamennyit megtartani a készítők, de alapvetően mégiscsak egy romantikus drámáról van szó, melyben a harcok némileg komolyabbak és nem egy szereplő inthet idő előtt búcsút az életének. Leszámítva persze azokat, akiknek eszük ágában sincs meghalni. Egyik jó példa erre a legállhatatosabb gonosztevő, akit valaha is láttam, Sister Jill: kb. 28-szor és –féleképp pusztítják el, ő azért csak-csak visszatér, hogy még csúnyábban, még kevesebb ruhában törjön a békés polgárok életére. Ebből adódik a hiteltelenség is, a nézőben ott motoszkál a kérdés, hogy mennyire lehet és/vagy kell így az érintett szereplők halálát komolyan venni.
Valamelyest kárpótolhat azért minket a megvalósítás: a karakterdizájn egytől egyig ugyanaz, mint az utolsó Sailor Moon-évadé, szóval, akik azt szerették, valószínűleg a Cutie Honey F-fel is hamar megbarátkoznak, már csak a hasonló történetvezetés miatt is. A zene szintúgy az SM mintájára készült, jellegzetes hangszere a szaxofon, valamint nem egy lírai dal is felcsendül a megfelelő jelenetekben.
Mindent összevetve hiába lebeg a sorozat felett az eredeti ötlet minden shounen és ecchi-momentumával együtt, ez a verzió valószínűleg csak egy szűkebb körben kap esélyt, de az anime hullámzó teljesítménye és a sok-sok apró logikai buktató (amiket én minden erőmmel igyekszem fordítási bakinak betudni) náluk sem garantál maradéktalan sikert.
Értékelés: 6.7
Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia