Így karácsony küszöbén, reméljük örültök majd a Minden Idők Legjobb Animéit felsoroltató listánk első három helyezettjének. Eljött hát az idő, hogy lehulljon a lepel, itt a harmadik helyezett; mert minden műfajnak megvannak az átléphetetlen, időtlen oszlopai. A Neon Genesis Evangelion pedig valami olyasmi, amit aki csak látta, sosem fog elfelejteni.

Nem mintha a sorozat alkotott volna kifejezetten újat, vagy éppen kreatívat, mert a mecha, és a földöntúli entitások keverése a nyugat angyalaival, Japános képzavarként már régesrég jelen van a japán fikcióban. A megvalósítás sem tűnik ki semmilyen sztenderdből, mégis, valami feltornázza a filmet idáig, a világ animét ismerő társadalmának folytonos köztudatáig, és az animekultúra egyik kötelező ismeretanyagává teszi.

Ez a valami pedig - ha szabad egyáltalán amatőr billentyűforgatóként megmondanom a tutit, az emberek végletesen emberi, végzetesen defektes érzelmeinek és a történet rideg és kegyetlen, de tökéletes logikájáának köszönhető. A háború, amit az ember vív az ismeretlen ellen, nem más, mint pár túl magasra került elborult elme harca, önmaguk hibái ellen, amiben végül nem győzhetnek. A NGE realitása pedig nem hagyja meg senkinek a remény legapróbb látszatát sem, az emberek összeomlanak, kapcsolatok esnek szét, "jók" halnak meg - mindez a világ általunk is élt törvényei szerint, sosem figyelve arra, ki mit érdemel.

Az Evangelion tehát, szememben, az előző évtizedek egyik legnagyobb sci-fi tragédiája, és mint ilyen, összekavart már milliónyi nézőt, és vitára, elmélkedésre késztetett már megannyi firkászt; így például minket is.

Ho ho ho hóóó!

Nehéz az ilyesmit leírni, és még milyen nehéz egy ilyen súlyos képpel alátámasztani egy bizonyos kor után...

Minden, és lehetőleg a legjobb esetre viszont, jó hírünk van. Eljött a harmadik karácsonyunk, amire egy kis ajándékkal kedveskedünk. Persze kis hazai fiókos kollégákként semmi komollyal nem tudunk szolgálni, mégis, gondoltuk örültök majd, ha a sokáig húzott MILA lista a végére ér. A végére bizony, így hát nem is tudtuk mihez kezdünk, ha véget ér, azonban a szerencse - a drága, aktív blog.hu fejlesztőcsapat képében - hozott nekünk egy rég várt lehetőséget, így meg is alakítottuk az AnimeComment közösséget. Nagy karácsonyi melegséggel szeretettel várunk titeket a köreinkbe, hogy sokkal élőbb kapcsolatot ápolhassunk. Persze ha a közösségesdi nem válik be, az egész ötlet megy a kukába, és elkönyveljük, hogy tényleg semmi de semmi szükség arra, hogy próbáljunk kapcsolódni. (Nem vagyunk mi vonat...)
Azt persze mi is tudjuk, minden közösségnek kell mozgatórugó, éppen ezért igyekszünk versenyt rendezni a jövő év bujaságában. Terjesszétek az igét, főleg ha nem olvasnak minket a baráti körötökben, és regisztráljatok, hogy legyen kiknek megrendezni a versenyt, aminek a nyereményeiről hamarosan nyilatkozunk.

Most, hogy ilyen szépen sikerült a tudtotokra adnom, hogy jöhettek anyázni meg követelőzni, megyek, eszek bejglit tejcsivel, és nézek még egy kis Hayate no Gotokut - persze csakis a gonosz, fenyegetőző mikulás miatt, aki mindig figyelmezteti Hayatét mi vár rá amiért rossz volt...

Ui.: A még-egy-közösségi-oldal-és-hánynom-kell-szindróma
áldozatait is megértjük. Persze, hogy meg...

A linket kicsivel lejjebb találjátok meg.

Na ez volt az a sorozat, ami először lőtte ki alólam a széket igazán, egy igen hosszú, általatok is érezhető szünet után, ezzel újra belevetve a munkába, és abba az érdekes állapotba, amikor újra érdekelni kezd, hogy mitől is olyan vonzók számunkra az animék.
Gondolom nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy elmondom, még mindig nincs meg a megoldás, viszont a Black Lagoon már nagyon is a fejemben van. A maga realisztikumával, és a mögüle néha kilépő hihetetlen mutatványokkal a felszínen, a kalózlét egy olyan szférájába áthatunk bele, ami nem is olyan vonzó, ahogyan azt a Karib tengeri vidám pajtások társasága bemutatta. Mert akárhogyan is történt, és akármennyire is az arcunkba lett téve a mocsok és a káosz, a Black Lagoon fogható, életet oldalról szemlélő, gettómélyi, folyton egy zombikhoz hasonuló életképet ad a főszereplőiről, és némely eseteket kivéve egyáltalán nem tetszeleg a banda a jók oldalán - éppenhogy oldalon se nagyon állnak, hacsak nem a pénz, vagy éppen az önmaguk oldalát számítjuk.
Mit is lehet ezen a sivár, és mesteri, képen túl mesélni a Black Lagoonról? A márkajelét persze meg kell említeni; Revy az igazi "gunman" nő a férfiak között, de mindegyik fölött, és bizony, sok tekintetben minden szint alatt. Revy, a maga kettősségével a sorozat legkirívóbb tükre, és persze a fanszervíz fő szolgáltatója is, mint ilyen, végig a szemünk előtt táncol, cseppet sem szépnek mondhatóan. És pesze, mint az a sorozat közben ki is derül, nem csak a mi szemünk előtt van ott a fegyvereket lóbáló vad nőszemély, hanem az "igazi" főszereplő, az irodából szalajtott városi fickó előtt is. A kalózok világában túl naiv és gyámoltalan emberünk a másik, gyakran érthetetlennek tűnő karakter. Ragaszkodva a régi élete ideáljaihoz, és megélve az árnyasabbik oldal szabadságát, egyre és egyre jobban látjuk, akármennyire is változni látszik, sosem áll egyik oldalra sem; mindkét oldal furcsa görbe tükre lesz, aki sehol sincs otthon, ragasztva ezt a kórt ránk is, hogy soha ne érezzük Roanapurba valónak magunkat - teszem hozzá, igen helyesen.

Habár azt is írtam Revyről, nem szép, koránt sem a grafikáról beszéltem, mert a Lagoon bizony belehúzott minőség terén, és habár a ruhacserét lespórolták a szereplőkről, bőven visszajárt a kispórolt munka a dinamikus mozgások, hátterek, és egyáltalán nem utolsó sorban az alakok kiemelkedő minőségében - mert a fanszervíz itt aztán nagyon konkrét. Mindenképpen díjazható a tónusos különbségek jelenléte is a sorozatban, hiszen amikor a bűn városában vagyunk, a vöröstől sötétebb, koránt sem vidám színek kísérik a képet, míg gyakorlatilag bárhol máshol, a színek a trópusok és tenger találkozásának viámságát tükrözik. Ezalól kivétel csak egy van, a békés Japán nagyváros börtönszerű képe, ami félelmetesen hasonul a bűntanya képével.
Úgy ahogyan a képek, a hangok is kivételesek. Mondhatni, brilliáns válogatott volt a mikrofonok előtt, és mindegyik szereplő, még a mellékszereplők is hihetetlenül jól passzoló hangokat kaptak, így a hangulat és a hátborzongás sosem áll le teljesen. A zenék vegyesvágottak, de ettől még remekelnek, egyik főként említhető darab az ending lassú melódiája, ami akkor is belénk ütemezi a Black Lagoon kettősségét, ha egy teljesen akciódús epizód végén vagyunk.

A kalózok világa bizony igen kétélű, a modern világban pedig ez csak még erősebben kirajzolódik a karakterek köré; a Black Lagoon ebben alkot gyönyörűt, megmutat mindent, mélytől a sallangosig, a naiv nemességtől a féktelen és értelmetlen dühig, és közben csakis az akcióban tér el a puskaporszagú valóságtól. Hátborzongató realisztikuma a naivaknak és a kicsiknek egyáltalán nem ajánlott, a karakterek lelki világának és viselkedésének lefestése viszont mindenkinek kötelező lehetne. Többször is.

Értékelés: 9,8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A nem is annyira távoli jövőben, egy sötétebbnél sötétebb titkokkal és technikákkal teli világban játszódik a Mull Metal Panic!, ami saját nevét soha sem kísérti meg, és pánikból pánikba, azaz krízisből krízisbe kergeti a főszereplőket, akik, valljuk be, nem túl valós jellemek.
Igen, a szokások itt is győztek a filmkészítők fantáziája felett, de valami mégis belepiszkít az elrugaszkodott mechás anime átlagképébe. Ez pedig a valósághű cselekmények sora. A pánik, ami a címben benne van rendszeresen lejátszódik, a már felemlegetett krízisek tényleg valóságszagú hadikrízisek, a katonaélettel járó árnyak, a célpontok nehezen elfogadható helye mind-mind feltűnnek az animében, és valahogyan mindig jó helyre kerülnek. Például poénok mellé, amik fergetegesen eltaláltak. Kötelező jelleggel mindenütt jelen vannak a balfékek, így az iskolában és a seregben is találkozni fogunk idegesítő fazonokkal, akiket rendszeresen lehet elgyepálni, vagy mert a seregben ez nem szémít, vagy mert az ikolában is mindennaposnak tűnik. Az anime persze nem az első iskolát és sereget, titkos megbizatásokat, iskoláskorú szuperkatonákat felvonultató darab, viszont valamiben nagyon is az első, és számomra foglalja is magának a helyet.
A sorozat dolgozik egy ritkán megfogott réteggel, amiket nem sűrűn látni animék körül. Ilyen példának kedvéért a military-otaku, amiből több is feltűnik a FMP-k során. Ezt persze csak kedvezővé teszi a tény, hogy a közeli jövőben játszódó anime rengeteg fegyvertípust modultat föl, ami egy az egyben avagy futurisztikus kinézettel megálmodott mai fegyverekből táplálkozik. A téma és a stílus, amit ez kölcsönzött az egész animének, olyan miliőt keltett, amitől jómagam - mondani szokás - férfias, földhöz ragadt valómban jobban megkedveltem a képernyőn pergő kockákat.

A leírtakból persze már sejthető, de leírásra is kerül, a grafika minősége és megvalósítása remek, egyszerű és mégis tud részletes lenni, nem kockás, nem nagyolódik el, így minden lényeges részlet jól áttekinthető és észrevehető. Bizonyára, ha egy military-otakunak akar eleget tenni az ipar, és egyszerre minden rétegnek is szeretné eladni amit csinál, ez a legjobb választás, ami az anime sikerét nézve igazolható is.
A hangok, mint a Japán szinkronok többsége jó, de tovább is megy, és nagyon élvezhető marad minden hangjában. Pár szót persze megint megérdemel a kiemelkedett military téma. A gyakorlatlanabb nemzetek monoton hangjaihoz képest, egy katonás, érzelmeket nem tükröző japán szinkron a vérbeli katona meghangosítására még mindig élmény, és tud kifejezetten rajongást keltő lenni. Az eddig hallott hangok és hangszerepek közül talán Souske hangszínésze lenne az egyik legmagasabbra értékelt, bizonyára top hármas alakítás a listámon (szerk.: seiyuu lista valóban fog készülni nálunk).

Látva az írást nem csodálkoznék, ha sokan azt hinnék, egy átkos sereganiméről van szó, holott koránt sem ilyen egyszerű a helyzet. Az anime nagysága és domborítása épül a téma köré, azonban ettől még hibátlan iskolai anime, bő lére engedett komikummal, csini iskolás, és egyenruhás bigékkel, csúnya főgonosszal, és mindent átszövő összeesküvésekkel. Egyszerűen megkerülhetetlenül jó. Tessék elkezdeni a kiképzést rögtön!

Értékelés: 9,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Zárójel nyit, fanszervíz a négyzeten plusz fanszervíz szorozva másodlagos karakterek, zárójel bezárva, szorozva nekomimi faktorral.

Röviden ennyi a kis - és leplezetlenül különös  - iskola élete, azaz mondhatnánk a főszereplőé, a környezet meg nem számít, legalábbis nem így látszik. Hogy a "kis balek, akit minden nő akar" sablon hogy lehet ennyire érdekes mégis, na ezt akartam kitalálni a sorozat alatt, és végül jót sikerült szórakoznom, hiszen megszokott, és a csekélyke újító pillanatok remek poénokat raktak elém.
A fanszervízt ettől még tárgyalni kell, hiszen a Kanokon ebben is multizsáner; minden lehetséges fétisből (na jó, csak majdnem) van benne, kezdve az nekomimi és loli utalásokkal egészképernyős reklámozásával, át a nem-emberi szépségeken, a már-már nem is fétis pedofil poénokig. Mondjuk talán az igazán jellemző lehet, hogy ezekre jobban emlékszem, mint a sztorira.

A képek persze ötcsillagosak, hiszen az egész műsor a fanszervízre épít, nomeg a (majdnem Kifelejtettem) bishi cukiságra. Be kell vallani, a lányok tudnak őrjítően kinézni, és ehhez nem kell minden részben menetrendszerűen kivillantaniuk a cickókat - megjegyzendő, van akinek nem lenne mit; benne viszont pont ez a varázserő.
A hangzás ehhez, és a sokéves átlaghoz, képest remekül tartja a színvonalat. Nem a zenékről beszélek, azok eléggé átlagosak a hamar-felejtés szindróma fellépéséhez, inkább a szinkronhangokról, amik engem, még a távlati memória homálya ellenére is emlékeztetnek egyik évekkel ezelőtti bejegyzésemre, amiben a japán hölgyek bizonyos erotikus jellemzőit taglaltam. Igazi ecchi, méghozzá a javából.

Pártatlanságomat fenntartva - remek ecchi komédia, fantasztikus képáradat, átlagos történet, már csak popcorn kell és kóla, meg egy kis lusta délután, és hajlandóság a realitások mellőzésére, főként a szépség oltárán.

Én meg még mindig hallani akarom azokat a hangokat.
Élőben!
 

Értékelés: 7,5

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Önmagában már az az utcai üldözős jelenet is épp elég különös, amelyben az üldözött egy fiatal lány, üldözője pedig egy hatalmas panda. Ennél jobban meg már csak akkor lepődik meg a néző, amikor kiderül, hogy a lány voltaképpen fiú, a panda pedig az apja. S hogy hova is "igyekszik" ez a furcsa páros? A leendő ara családjához. Most pedig nyomjuk meg a szünet gombot.

A Ranma 1/2 végzetes bonyodalma még valamikor a sorozat előtt következik be: amit mi láthatunk, azok már javában a következmények, melyeket a megoldás helyett egyre csak újabb kalamajkák követnek. Címszereplőnk, Saotome Ranma apjával Kínába indult, hogy harcművészeti képességeit csiszolja, ám amikor Jusenkyo elátkozott forrásvidékére érkeznek, a kínai Murphy törvénye ("amibe nem tanácsos beleesni, abba úgyis bele fogsz") őket sem kíméli. A források több ezer éves történetük során arról váltak hírhedté, hogy korábban mindegyikbe belefulladt vagy ember vagy állat, s ha valaki beleesik az egyikbe... Nos, az igencsak kínos következményekkel fog járni. A mi esetünkben (mivel a források egy lány és egy panda tragikus halálát okozták), ha hideg víz éri őket, Ranma lánnyá, Genma pedig pandává változik. Meleg víz hatására viszont visszanyerik eredeti és természetadta állapotukat, ám valljuk be, ez egy kamaszfiú számára meglehetősen sovány vígasz. Főleg, ha apja és annak kebelbarátja épp a nyakába akarnak varrni egy házasságot, hogy a két család (no és persze teljesen mellékesen dojoik is) egyesüljenek. Hősünknél már csak a menyasszonyi maskarába erőltetett Akane tolerálja rosszabbul a kialakult helyzetet, és nem kevésbé Ranmát.

A Digital Dojo az össz-történet első 18 részét foglalja magában, ez az időszak pedig a karakterek részéről az összecsiszolódásé, nézői oldalról pedig a szereplőkkel való ismerkedésé. Beleláthatunk a "kicsit sem komolytalan" Tendo család mindennapjaiba, hogy aztán kirajzolódjon előttünk az apa és három lányának igencsak eltérő és ebből fakadóan sok kacagtató jelenetet szülő jelleme, valamint sor kerül a további, kisebb-nagyobb szerepekben tetszelgő figurák felvonultatására is. Ha végig nézünk a listán, láthatjuk, hogy szinte mindenkinek van valami bogara, kezdve a menthetetlenül szerelmes Tofu doktorral, a félelmetesen lüke Kuno testvéreken át egészen a Ranma életére törő régi ellenségekig.
A legtöbb komikum bölcsője természetesen a gender-bender probléma, ami általában mindig rosszkor és rossz helyen következik be. Az egész akkor válik igazán érdekessé, amikor más, Jusenkyot szintén megjárt szereplő is színre lép. Ezenkívül nem egy karakterünk úgy szerelmes az egyik Ranmába, hogy közben az ellenkező neműt a pokolra kívánja, s fogalma sincs róla, hogy a kettő valójában egy és ugyanazon személy. A sorozatnak mindenképp ehhez kapcsolódó, plusz érdeme, hogy ha van is egy ecchi-beütésű vonulata, az korántsem erőltetett vagy ízléstelen módon jelenik meg.

A nevettetés mellett a sorozat másik éltető ereje a harcokban teljesül ki. Nemcsak Ranma, de Akane is értője egy-két fogásnak, s amikor a lány nem épp Ranmát gyepálja, mindig akad valaki, aki ilyen-olyan okból versenyre kel velük: vagy személyes bosszúból vagy egy iskolai megmérettetés keretén belül. S amit látunk, kérem szépen, az nem pusztán harc, hanem művészet a javából! Itt válik világossá, hogy csili-vili mechák és bankaiok nélkül is maximálisan le lehet kötni a nézők figyelmét, s a saját példámból kiindulva még azoknak a tekintetét is képes a képernyőre tapasztani egy-egy ilyen jelenet, akiknek amúgy nem kenyerük a shounen fight. Az egész pedig csak még látványosabb lesz, amikor a harcokat kombinálják valami mással, ebben az esetben például ritmikus gimnasztikával. 

Ami a rajzolást illeti, számomra igazi kuriózum volt: a képi világ nagyon-nagyon színes, ennek ellenére mégsem harsány vagy bántó a szemnek. Sőt, nekem például kifejezetten jól esett elnézegetni akár a helyszíneket, akár a karaktereket, főleg hogy ezutóbbiak még szemmel láthatóan egy másik kor női és férfi ideáljainak a grafikus megtestesítői: a mai animékben divatos nyurga-nyulán alakok helyett arányos és egészséges testfelépítésű szereplőket láthatunk, s talán ezért, talán nem, de valahogy az egész sokkal barátságosabb, emberközelibb. 

Történet és látvány szempontjából tehát minden adott a remek és bíztató kezdéshez. Az egyetlen, ami beárnyékolja az örömömet, a félelem a következő évadok és úgy általában a sorozat lehetséges önismétlésétől. Fogalmam sincs egyelőre, hogy mi vár rám, de egyet biztosan tudok: amikor észrevettem, hogy az első évad végére értem, reflexszerűen a szívemhez kaptam, majd eszembe jutott és megnyugtatott a gondolat, hogy itt és most még közel sincs vége semminek. 

Értékelés: 8.6

Link:
Wikipedia
 

A nemtörődöm arc, a folyton benne füstölgő cigaretta, a formaságokra semmit sem adó külső, és persze a komolyan az utolsó pillanatig sem vehető ötletek már tíz éve velünk vannak. Ez a tíz év, és a még mindig töretlen siker, népszerűségi listák sokasága mutatja be, a világon nagyon is sokan szeretik a két lábbal a földön járó tanárokat, főleg ha azok többet törődnek a diákokkal, mint a tananyaggal. Persze az ilyen tanárokat mindenki szereti, és habár legtöbbünknek ilyenből aligha jut ki egy-egy az iskolai évek során, a GTO megmutatja nekünk, milyen őrült emlékeket adhatott volna, ha minket is tanít egy Great Teacher.

Mert a GTO menő, Onizuka pedig ott van a szeren, és az őrült mutatványokkal megmutatja nekünk, milyen is, ha valaki még mindig elég naiv és őrült egyszerre ahhoz, hogy szembeálljon  rendszerrel, pár égetnivaló kölyökért. Mindenki, akinek már benőtt a feje lágya, legalább félig, tudja mit is jelent ez, egy olyan világban, mint a miénk, és tudja, hogy mennyire hatalmas élmény és példa is lehetne ez ha valóban megtörténne velünk, vagy bárki mással, amíg az iskolapadot koptatjuk. A GTO más szóval egy hatalmas álom, és egyszerre remény is; reméljük lesznek még majd ilyen tanárok, és változik meg még így osztály mielőtt tizenévesen, és máris kiégve kell kilépnie az életbe.

Végszóként, és eszeveszett baromságként persze hozzá kell tennem, én is tanárnak tanulok, én is tanítani akarok. Nem is tagadhatom, hogy a GTO-nak ebben nem volt szerepe, és azt sem felejtem el, hogy ez az írás egy lista tagja, amiben a számunkra legkedvesebb animéket soroljuk fel, viszont részemről a GTO minden értéke eltörpül az imént elsütött hülyevagyok kikiáltás előtt. Kell-e több, mint egy ilyen bizonyíték, hogy ez a sorozat kilépett a képernyő mögül, és motivált legalább egyvalakit arra, hogy tegyen valamit az életben? Szerintem, szerintünk, nem.

Mert vannak még naiv barmok, és mert vannak még olyan filmek, mint a GTO.

Aranyos, felhőcskés, napocskás, madárcsiripelős animézést kívánok minden olvasónak, hiszen a mai írással egy végtelenül naiv lány kalandjairól beszélhetünk. Nem, nem lolihentai, nem is Hello Kitty Island, de azért közelít. Ez a Mahou Tsukai ni Taisetsu na Koto. Mindenki megjegyezte, ugye? (Szerk.: Akkor is le kell írnod többször.)

Főhősünk, akit a 'kamera' hűségesen követ, hogy mást ne is mondjunk, még a fent említettnél is naivabb, lassan olyannyira, hogy a sorozat nézése közben nem meglepő, ha mi már nem is az élet akadályain, de az ártatlanság szobrát helyéről ledöntő lányka reakcióin fejeljük le az asztalt vagy a monitort. A történet, habár nem lényegtelen, eléggé sablonos, és nagyon is mezsikel görl. Főszereplőnk a nagyvárosba jön, hogy mágiát tanuljon, és neki minden újnak tűnik, mindent tanulnia kell, hogy ne vesszen el a város tömegében és életében. Rövidre zárva, a kedves kislány ha nem is fog elveszni, de a tanulás apróságain, szép tanulságokon, és néhány  fényes-csillogós mágián kívül mást nem is nagyon csinál. Ezzel el is megy a végtelennek tűnő tizenkét rész, katarzis nincs, pedig még az utolsó rész végén is nagyon reménykedtem. Hiányérzet annál inkább marad, minél inkább vártuk a nagy finálét, valahol mélyen pedig az ember nem érti, miért is ült le egy teljesen random magical girl anime elé, amikor jobbakból is válogathat bármikor, ajánlások alapján.

Az élmény persze nem olyan szörnyű, hiszen a képek kifejezetten szépek, néha a régies rajzolást és stílust idéző kockákat lehet látni a képernyőn, és eltűnődhetünk a régi animéken (lesz is rá időnk). Az emberi formák kicsit mind kecsesebbek az átlagosnál, az arcok pedig elegánsak, vagy éppen békések, mindenkiben megvan a szépség, amit a rajzolás is sejtet. A varázslatos világ képéhez pedig ugyanígy nagyon romantikus a zeneválaszték; emocionális ütemekből nincs hiány, csicsázott effektek mellé csicsázott csilingelős mágiahangok járnak, a mikrofonokba pedig kellemes férfihangok duruzsolnak - egy szó mint száz, az anime megvalósítása nagyon jó úton halad a shoujo megnevezés felé. (Az igazat megvallva ezt Japánban bizonyára csak csicsergő 10 éves lánykák nézték.)

Összevetve emlékeimet, és végiggondolva más emlékezetes animékre a kalandjaim során, büszke vagyok magamra, elvégre is sokan nem bírnak végigülni bizonyos csoportokba tartozó műveket. Más szóval: a Mahou Tsukai ni Taisetsu na Koto valami csodálatos, felvirágozó élmény, teli rózsaszín értékközvetítéssel, és furi figurákkal, tanítani akarással. A háttérben húzódó lehetséges szándék igazán értékelendő - kislányok számára. A többieknek... Nos nem ér annyit, hogy ezt is kipipálhassuk a listán.

Azért sem írtam le többször.

Értékelés: 5,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Első gondolatom az volt, hogy áldozat vagyok... egy szörnyű átverés áldozata! Megpróbálom megmagyarázni. Régebben szemeztem már a Zero no Tsukaima-val, de elég hatásos visszatartó erő volt idáig az, hogy több helyen is "magical girl" besorolást kapott, ráadásul a Harry Potter óta igen felkapott varázslós témájú animéből is volt szerencsém néhány szörnyen rosszat kifogni. Ezért aztán Khaos kritikáját is csak elnéző félmosollyal olvastam, hogy hát ha ez tetszik neki, akkor lelke rajta.

Aztán az egész kiment a fejemből, és némi idő elteltével véletlenül, minden előítélettől mentesen néhány részt megnéztem belőle. Hát Khaos, bocsánat! Mostmár tudom, miért szeretted annyira.

Minden híresztelés ellenére ez nem magical girl (legfeljebb annyiban hogy varázslók vannak benne, akik egy része lány): sokkal kevesebb köze van a stílushoz, mint egyik legnagyobb kedvencemnek, a Full Moon wo Sagashite-nek. Ha tényleg meg kellene határozni a stílusát, akkor talán fantasy-nak mondanám, méghozzá a Full Metal Alchemist-el, a 12 Kokuki-val, vagy a Scrapped Princess-el egy lapon említhető fantasynak. Éppen elég furcsa csavar van benne ahhoz, hogy a világ frissnek hasson, hogy minden percet a felfedezés izgalmával nézhessünk, még ha alapvetően klisékre építkezik is. Első ránézésre az alaptörténetet, miszerint Hiraga Saito-kunt a mi világunk Japánjából véletlenül megidézi familiárisnak Zero Louise, a kétbalkezes varázslótanonc, csak azért alakították így, hogy jobban tudjunk azonosulni a fiúval. Viszont ahogy a történet előrehalad, a sorozat nagyon jól rájátszik arra az érzésre, hogy mi Saito-val együtt a közös világunk miatt már tudunk valamit, amiről a többi szereplőnek gőze sem lehet. Azok a jelenetek, amikor egyszercsak bekattan, hogy amit látunk, az tulajdonképpen egy rakétavető, vagy amikor a világháborús japán Zero vadászgép kicakkoz néhány sárkányt, annyira hátborzongatóan eltaláltak, hogy teljesen más kategóriájú animékben is megállnák a helyüket. Mert azért alapvetően a Zero no Tsukaima mégiscsak legnagyobbrészt egy romantikus vígjáték, kellően friss, de azért repetitív poénokkal, és elég összetett, szerethető, jól tervezett és megvalósított karakterekkel - legalábbis a főszereplők esetében.

Most joggal kérdezheted, hogy ha tényleg ennyire jó anime ez, akkor miért szerepel olyan rosszul más oldalakon?

Hát először is mert nincs vége, semmilyen értelemben sem. Amit eddig leírtam, sajnos mind-mind csak az első szériára érvényes. Egy év és egy rendezőváltás után ugyanis csináltak neki egy folytatást, sőt mióta legutóbb foglalkoztunk vele itt, az Animecommenten, egy újabb harmadik széria is kijött hozzá, a Princess no Rondo. Kötelességem írni ezekről is, és mindenkit figyelmeztetek, most következik a fekete leves.

Miközben az utolsó részeken szenvedtem, sokat gondolkoztam a világmegváltó "és ezt így hogy?" kérdésen, és arra jutottam, hogy valószínüleg a következő beszélgetés zajlott le a producer és a rendező között:

- Te figyelj már, kicsit pénzszűkében vagyunk, kéne valami folytatás amit sokan néznek.
- Hát, ott van a tavalyi Zero, annak nincs vége.
- Ja tudom, a lapos kiscsajjal. De sokan nézzék, érted, úgyhogy legyen benne még több csöcs, érted?
- Igen, eddig is volt benne, akkor teszünk többet meg nagyobbat. Történet mi legyen?
- Az nem kell, vagyis mittudomén, legyen valami gonosz és nézzen gonoszan, de azért senki ne haljon meg mert az rosszat tesz a nézettségnek...

Ezzel azt hiszem mindent elmondtam. Az új szériák tökéletesen megerőszakolják az ismert karakterek jellemét, a világot, a történetet, mindent: amit csak lehet feláldoznak a szent cél, a fanservice oltárán. Összesen talán öt percbe lehetne sűríteni a 24 rész alatt fellelhető jó jeleneteket. A szereplők jelleme képes egyik pillanatról a másikra megváltozni, aki véletlenül meghal legkésőbb öt rész múlva feltámad, és a főgonoszokról sohase tudjuk meg, hogy végülis kik ők és mit akarnak, egyszer-egyszer feltűnnek de gyorsan lerendezik őket. Hogy mekkora ökörség az egész, jól szemlélteti az az epizód, amikor a szereplők azon gondolkoznak, hogy az egyik szerencsétlen lánynak igaziak-e a dinnye méretű mellei... Könyörgöm, mi lenne, szilikon? Vagy fel lehet venni a varázsló akadémián tantárgynak a plasztikai sebészet-mágiát?

Nem szeretnék erre több szót pazarolni, mert rosszat tesz a vérnyomásomnak, és egészen biztos vagyok benne, hogy a hiba egy része bennem van, mert sokkal többet vártam az első 12 rész után. Ha valaki szereti, hogy kiszolgálják az izlését, és kellő mennyiségű limonádé valamint pattogatott kukorica áll a rendelkezésére, pár unalmas percet nyugodtan agyoncsaphat az utolsó két évaddal is - én nem vagyok ennek a célközönsége. Ha megfogott a világ, kíváncsi vagy a főszereplők közötti románc kibontakozására, vagy csak szimplán loli ösztönöktől vezérelve megtekintenéd Chibi Louise nem létező melleit, megnyugtatlak, emiatt nem kell végigszenvedned 24x24 percet. Sokkal jobban jársz, ha hátradőlsz a karosszékedben, becsukod a szemed, és elképzelsz egy neked tetsző befejezést - bármilyen rossz legyen is a fantáziád, nem tudod az utolsó szériák készítőit alulmúlni.

Jöjjenek a kötelező körök a technikai megvalósításról. Sajnos az opening és az ending sem lett kiemelkedő, talán csak az első szériában, de ez egyéni izlés kérdése. Az aláfestő zenék elég fülbemászóak, és a rajzok is hozzák az elvárt színvonalat, bár a második és a harmadik évadban akadnak furcsa jelenetek, mintha a minőségellenőr szabira ment volna és végre kiamatőrködhették volna magukat a rajzolók, persze szegényeknek nem róhatjuk fel azt a hibát, hogy bonyolultabb szögekből sokszor képtelenek ábrázolni az amúgy is lehetetlenül nagy melleket.

Mint arra az olvasó is rájött, kevés animére gondolok vissza ambivalensebb érzésekkel, mint a Zero no Tsukaima-ra. Szívem szerint külön pontoznám a három évadot, vagyis fenéket, legszivesebben az utolsó kettőt meg se néztem volna. De abban is teljesen biztos vagyok, hogy az első szériát nagy kár lett volna kihagyni, tele van olyan jelenetekkel, amiket azóta se tudok kiverni a fejemből. 



Értékelés: 7.1

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Animeaddicts 
ANN