Amikor az első évadról írtam a kritikát, nem igazán voltam elégedett azzal, amit láttam. Úgy éreztem, hogy Nakamura Shungiku – Chiaki Kon alkotópárosa a már közösen jegyzett Jonjuo romanticával megtanulta a leckét, és ennek a leckének - aminek a címe „hogyan csináljunk sikeres boy’s love animét” - minden pontját tökéletesen fel is mondta a Sekaiichi Hatsukoi első évadában. Vagyis: végy három különböző személyiségű bichi párost, tedd őket tündi-bündi környezetbe, fűszerezd meg egy kis humorral, majd egy leheletnyi drámával a seme karaktereknél… de vigyázz, nehogy esetleg elfűszerezd a dolgot, mert a drámát könnyen túladagolja az ember, és az már árt, ha a célközönségnek esetleg gondolkodnia is kell. A recept működik, hiszen gondolom, nem vagyok egyedül azzal, hogy az első évad felcsigázott annyira, hogy kétség nem volt afelől, hogy ne jöjjek vissza a második évadra. 
Tehát kiváló recept ez, hiszen sikert hoz. 
A többi meg nem számít.
Vagy mégis?

A második évad pontosan ezen a kitaposott nyomvonalon indult el, amin az első járt, de valahogy azt a bizonyos fűszerezést jobban eltalálták, kicsit talán jobban és bátrabban meglódult a kéz az adagoláskor. Ennek köszönhetően ez az évad, minden továbbra is ordító hiba ellenére, valahogy jól működött. Bájos volt, kedves volt, örültem minden újra látott szereplőnek, majd azon kaptam magam, hogy a mosoly állandósult a képemen, és a Sekaiichi Hatsukoi egy kis felfrissülést hozott a nyári, izzasztó kánikulában.
Nade, nézzük akkor érdemben.

Kezdjük a hibákkal, mert pozitívan szeretném zárni ezt az irományt.
Össze is foglalhatnánk azzal, hogy a hibák jellemzően ugyanazok voltak, mint az első évad esetében. Vagyis, túlságosan befogadhatónak szánták, és ennek a karakterek jelleme esett áldozatul, még akkor is, ha néminemű fejlődést láthattunk.
(Aki már nem emlékezne rá, röviden a három páros: Takano a Marukawa kiadó shoujo manga részlegének vezetője + Ritsu, aki egy új szerkesztő. Yoshino aki mangaka + Hatori, a szerkesztője. Valamint Kisa, aki szintén szerkesztő + Yukina, aki egy könyvesboltban dolgozik.)
A karakterdizájn is ugyanaz maradt, ezért továbbra is összetéveszthetőek voltak a szereplők. (főleg a meglepetés negyedik páros behozásakor, a seme karakter egy az egyben megegyezett kinézetre Hatorival).
Az arányok ismét nem voltak megfelelőek. Nyilván Takano és Ritsu története volt a vezérszál, ezzel jól is gazdálkodtak a készítők, de a másik két pár ismét kárát látta annak, hogy 12 rész talán túl sok három páros életének bemutatásához. Ebben az évadban Kisa jelleme kapott mélyítést, viszont a Yoshino+Hatori páros belengetett szerelmi háromszöge méltánytalanul hanyagolva lett. Sokkal több rejlett ebben a történetszálban annál, amint amivé sikkadt végül. Pont ezért, a behozott negyedik pár is valahol felesleges volt, és értékes perceket vett el a 3 eredeti párostól.
Végül pedig a vesszőparipám: a drámai részek ismét csak a felszínt karcolták, akár Kisa, akár Takano esetében. Nyugodtan elfért volna egy picivel több dráma, egy picivel több sötétség, egy kicsivel több keserédes könny, hiszen az élet sem csak tündi-bündő mackókból áll, és ettől függetlenül megtartotta volna ez az évad a báját.

De akkor most jöjjenek a pozitív dolgok:
Humor: míg az előző évadban a manga kiadó mindennapjai szolgáltatták a humor forrását, addig az új évadban rengeteg helyzetkomikum is felbukkant, ami biztosította a mosoly állandóságát. Leginkább Takano és Ritsu kapcsolatában emelkedett meg a humorfaktorok száma, és bármilyen furán is fog ez hangozni, de ez nagyon jót tett az ő karakterépítésüknek.
Nagy pillanatok: az első évadban nem volt olyan momentum, ami különösen emlékezetes lett volna. Visszagondolva igazából semmit nem tudtam volna kiemelni, végig amolyan átlagos szintet hozott. Ezzel szemben ebben az évadban több ilyen csúcspont is akadt, az egyik ilyen Takano és Ritsu vitája volt a szakadó esőben. (ezt a jelenetet többször visszapörgettem egymás után, mert a sértett kisfiúként álló Takano vagy ahogy leidiótázza Ritsut az egyszerűen mindent visz), vagy amikor Kisa azon panaszkodik, hogy egyáltalán nem ismeri a másikat, és Yukina egy szuszra ledarálja, hogy mit kell róla tudni a magasságától és a lábméretétől kezdve odáig, hogy mi a kedvenc étele vagy könyve, vagy Yukina arckifejezése, amikor Kisa leordítja a fejét a telefonban… Az ilyen és ehhez hasonló jelenetek teszik igazán bájossá és jól működővé ezt az évadot.
Karakterépítés: igen-igen, az előző bekezdésemben is látszik, hogy míg az előző kritikában azon keseregtem, hogy Kisát nem igazán kedveltem és a párosukról igazából semmit sem tudunk meg, így a karakterépítés és mélyítés náluk a legszembetűnőbb. Kisa egy picit több lett, mint egydimenziós karakter, és ugyanez az építkezés igaz Takano és Ritsu párosára is, bár esetükben egy folyamatról beszélhetünk, ami a második évad végére érett be.

 Összességében tehát, aki leül ez elé az anime elé, annak garantált a könnyed kikapcsolódás és a mosoly, de ennél többet most se várjunk a Sekaiichi Hatsukoitól. Nem tökéletes mű, de a hibákért kárpótolja az embert a báj, a humor és a szerethető karakterek. Ha az első évadra 7,6-ot adtam, akkor a második évad megérdemel egy 8 feletti pontszámot.

Értékelés: 8,2

Linkek:

ANN

AnimeAddicts