Kedves Olvasók!
Fogadjátok újra szeretettel Kiyonori Kitae kritikáját a blogunkon!
Gondolom, mindenki ismeri a felfújtakat. Kívülről gyönyörű díszítés borítja őket, azonban ha az ember veszi a fáradságot, és belenéz, szembesül vele, hogy maga a sütemény kevés anyagot tartalmaz. Persze ennek ellenére finom, csak épp nem elég egy főétkezésre, és általában nem fogja meg úgy az embert, hogy az illető évek múltán is vissza-vissza gondoljon rá.
Az amerikai filmipar népszerű lett, és ezzel együtt megkezdődött a tömeggyártás. Mára már csak minden tizedik vagy huszadik film igazán jó, a többit pedig speciális effektekkel és kevéssé tehetséges, de előnyös kinézettel rendelkező színészekkel adják el. Ennek egy jó példája a Transformers 4, ami három óra hosszú, a története egyenlő a nullával, és mégis hatalmas bevétel fűződik a nevéhez. Sajnos az animeipar ugyanezt a tendenciát mutatja, az előző példához hasonló a Guilty Crown, ami egy csodálatos grafikával rendelkező sorozat, viszont nagyjából semmilyen logikus és izgalmas cselekményt nem tartalmaz. Mint a felfújtak.
Ki nem látott még csillogó szemű shoujo figurákat? Egyértelműen a romantikus történetek estek először áldozatul a tömeggyártásnak, mert ezeket a legkönnyebb eladni, hiszen sok embernek elég a cukormáz, nem néznek bele, és nem is zavarja őket a tartalom hiánya. Őszintén szólva az Itazura na Kiss volt az utolsó olyan shoujo (2012 nyarán láttam), amire azt tudtam mondani, hogy ez a rengeteg giccs és hülyeség ellenére tetszik. Ezután sok szezonális, újonnan indult műfajtársával próbálkoztam, de hamar lelohadt a lelkesedésem, inkább dobtam az összes nyáltenger sorozatot. A Tonari no Kaibutsu-kunt a nővérem hatására kezdtem el, és 1 rész elég volt ahhoz, hogy igazán lenyűgözzön a komolytalanságával, de ugyanakkor magával rántson. Hiába készült 2012-ben ez a sorozat, mégis minőségi lett, a Brains Base stúdió többi munkájához hasonlóan (Durarara!!, Baccano!, Natsume Yuujinchou stb).
Yoshida Haru a kelleténél nagyobb verekedésbe keveredik, ezért felfüggesztik, majd a büntetés lejárta után sem akar iskolába jönni. A bajkeverő, fekete hajú és szemű fiútól mindenki tart, az emberek nagy része legszívesebben messziről elkerülné, és pont ezért kerül a képbe Mizutani Shizuku, az érzéketlen, tanulásmániás lány, aki megkapja a feladatot: vigye el a házit a zűrös osztálytársnak. Ezen a ponton a nézők a jól megszokott sablonokat láthatják körvonalazódni, mondjuk kiderül, hogy valamilyen trauma miatt zárkózott be a srác, de a lány csak azért is utat talál a szívéhez. Jelen esetben azonban ezt Haru nem teszi lehetővé, ugyanis egy ötéves szintjén viselkedik és naiv örömmel fogadja Shizukut, barátjának tekinti, és elég gyorsan szerelmet is vall neki a maga tapintatlan, sokkoló módján, Shizuku pedig egészen egyedi módon reagál, és ezzel megkezdődik a páros közös története.
Haru és Shizuku különös, a shoujo történelemben talán egyedülálló páros, ugyanis mindketten független, önálló emberek. Haru például annak ellenére, hogy szereti Shizukut, végig kezelhetetlen és agresszív marad, Shizuku pedig céltudatos és érzéketlen. Persze vannak pozitív tulajdonságaik is, csak épp az a furcsaság lép föl a sorozat folyamán, hogy egyikük sem válik hibátlan csodálatossággá a szerelem hatására. És pont ezért szerethetőek. A mellékszereplők szintén sokan vannak, és a butácska szépségtől az antiszociális gimnazista lányon keresztül a nagy riválisig minden karakter megtalálható közöttük, és valahogy mégis sikerült megoldaniuk a készítőknek, hogy egyikük se váljon idegesítővé.
A grafika szép, bár messze van a reálistól, de nem rossz értelemben. A színek erősek, de nem zavaróak, a karakterdesign nyilván a legnagyobb részben a mangakának köszönhető, de ettől függetlenül meg kell említeni, hiszen az anime részét képezi, és nem lehet rá panasz. Az árnyékok leegyszerűsített, kissé furcsa ábrázolása pedig inkább egyedivé tette az összképet, mintsem rontott azon. A zenével sem nyúlt mellé Nakayama Masoto, annak ellenére, hogy eddig alig-alig foglalkozott ilyesmivel. Az opening hangulatos, bár nekem a zenéje nem tetszett különösebben, de ez szerintem inkább ízlés kérdése, képileg viszont zseniális, igaz, kissé elvont és kaotikus, de ezzel nagyon jól tükrözi magát a sorozatot, és ugyanakkor azt is érezteti, hogy miért más a Tonari no Kaibutsu-kun, mint a legtöbb shoujo.
Ha a fentebb leírtakat összegeznem kéne, azt mondanám, hogy ez az anime az ipar ellaposodása, unalmassá válása ellenére is teljes odafigyeléssel lett elkészítve, egy percre sem próbál jóllakatni minket a cukormázzal. Ennek ellenére természetesen ez is rendelkezik negatívumokkal, például a közepe táján kissé ellaposodik és nincs vége. Igaz, a folytatás lehetősége fennáll, mégis zavaró, hogy a Tonari no Kaibutsu-kun teljességgel lezáratlan, és a főszereplőink románcával kapcsolatban sem kapunk egyértelmű választ (bár szerintem magától értetődő a pozitív végkifejlet). Szóval ezzel a sorozattal kapcsolatban is felmerülnek problémák, én mégis alkalmasnak találom a megtekintésre, főleg abban az esetben, ha valaki unja a tökéletes herceg és az esetleg félős, de mindenképpen ügyetlen lányka párosát.
Értékelés: 8.4