Már-már kezdtem megijedni, hogy elvesztettem az összes humorérzékemet, miután a Lucky Star és a Minami Ke nagy részét sikerült fapofával végignéznem, aztán szerencsére belefutottam egy újabb sorozatba, ami már-már megközelíti a fetrengve röhögtetésnek azt a fokát, amire a Lovelycom képes volt - legalábbis a hozzám hasonló elvetemült viccek kedvelői számára mindenképpen, akik jót tudnak azon szórakozni, hogy "két medve megy az erdőben, az egyik jobbra, a másik barna".

A recept nagyon egyszerű, végy négy darab galamblelkű szépfiút, és zárd őket össze egy folyamatosan horrorfilmeket néző, csontvázakkal játszó, teljesen magábafordult lánnyal, és ígérd meg nekik, hogy ha sikerül ebből a kis szörnyből hölgyet faragniuk, elengeded a lakbért. A két véglet egymással való ütköztetése, és az, ahogy a történet egy pillanat alatt képes egy teljesen váratlan irányba elindulni, ahol aztán természetesen a sötétségben vinnyogva rohangálnak az eddig makulátlan karakterek karikatúrái, esetleg szökőkútszerűen tör fel a vér, garantáltan biztosítja a szórakozást.

Alapvetően az egész sorozat ezekre az elemekre épül, és a legfőbb célja a nevettetés, emellett egy kevés mondanivalót is tartalmaz. Sunako-chant az első szerelme azzal utasítja el, hogy sohasem járna ilyen csúnya lánnyal, amitől szegény teljesen magába fordul, és legjobb barátja egy anatómiai szemléltető bábu lesz, nameg pár csontváz. Kyohei ezzel szemben annyira szép fiúnak született, hogy egész életében körülrajongták a nők (és nem csak ők), amit kis túlzással a szülei végre egy kis nyugalomra vágyva úgy reagáltak le, hogy elküldték otthonról. A sorozatból kiderül, az embernek mennyi problémát tud okozni a külseje, akár szép, akár csúnya, és az is, hogy igényességgel egy bazinagy adag szépséget lehet pótolni, ráadásul a szépség másodlagos a belső értékekhez képest - bizony ezek hatalmas közhelyek, nem is fektettek rájuk túl nagy hangsúlyt a készítők. Emellett megfogalmaz egy egészséges kritikát a mai fiatalok között meglapuló gótikus stílust kedvelőkről, amit nem kell túlzottan erőlködni, hogy párhuzamba állítsunk a 21. században divatosabb emóval.

Az anime részei csak lazán kapcsolódnak egymáshoz, van ugyan egy ívelése a történetnek, de leginkább a mindennapi életből kiragadott epizódokat mutatnak be, ráadásul olyanokat, amiket ezerszer láthattunk már máshol: iskolai kultúrális és sportfesztivál, nyaralás egy lakatlan szigeten, stb. Mindezt az egészen szokatlan környezet és karakterek dobják fel, amikor megjelenik Sunako-chan chibis formájában, fekete aurát árasztva maga körül, a háttérzene átcsap metálba, és valami egészen elborult humorú hülyeség veszi kezdetét - sohasem gondoltam volna, hogy a következő mondat valaha is el fog hangzani egy animében: "ó milyen szépen csillognak a beleid!"
Hamár a zenénél tartunk, nem mondhatnám, hogy bármi kiemelkedőt mutatott volna a Yamato Nadeshiko, de a gitártémák néha annyira eltaláltak, hogy az egyszeri rokkernek tényleg kedve támad headbangelni. A grafikusok igazán jó munkát végeztek, a csillogó szépfiútól a chibin át a pálcikaemberig minden féle ábrázolást sikerült felvonultatniuk, habár a perspektíva egyszer-kétszer megbicsaklik - jó jó, tudom, ilyesmibe belekötni egy vígjátéknál nem illik.



Hányszor lehet elsütni azt a poént, hogy Sunako-chan orrából vízágyúszerűen dőlni kezd a vér, ha szikrázóan szép "teremtményeket" lát? Hát meglepően sokszor, de azért 26 részt ennyire repetitív poénokra alapozni mégsem túl szerencsés, 4-5 "filler" rész is akad, ami azért annyira nem vicces, hanem már-már ciki. Ettől eltekintve szerintem az ilyen fajta elvont történetek és a képi humor kedvelőinek mindenképpen kötelező darab a Yamato Nadeshiko, mégsem ajánlanám az érzékenyebb lelkületűeknek a megtekintését - ugyan agresszió elég ritkán fordul elő, mégis a háttérből adódóan elég sok benne a vér és egyéb gusztustalan dolog.

Értékelés: 8,4

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
ANN