Aki animével elsősorban interneten találkozik, megfigyelhetett néhány érdekes trendet. Mármint azon kívül, hogy szemmel láthatóan egyre többen érdeklődnek a téma iránt, s szépen gyarapszik a honlapok és látogatóik száma.
Konkrétan, ami észrevehető volt az utóbbi három évben, az a műfaji kibontakozás. A kezdeti rácsodálkozást követően - "Jé, rajzolt, élvezhető, és nem South Park!" - a kommersz vagy nagyon ismert sorozatok és Miyazaki filmek szűk választékának kimerítése után a figyelem részben elfordult a rétegsorozatok irányába. Ez főleg az idősebb rajongókra igaz, akik már kommersznek találják a népszerű sorozatok tetemes hányadát, s zavarónak a visszatérő kliséket. Ezzel párhuzamosan haladt persze a nézők számbeli bővülése, így persze a kommerszre is bőven van igény - és jól is van ez így. Így létezhetnek egyszerre inkább huszonéveseket (Aoianime) és tizenéveseket (Animeaddicts, AnimGo) megcélzó portálok, és az ezzel együttjáró stílus és dizájnelemek.
Ezzel együtt én a teljes online közösséget kb. 60-80 ezerre becsülöm, és gyorsan növekvőnek. Amikor bő egy hónapja elindítottam a blogot, azt tapasztaltam, hiány elsősorban a rétegműfajok témájában van - nem igazán születnek kritikák, legfeljebb leírások. Ami nyomtatásban megjelenik, kevesekhez jut el, és gyakran elég drágán. Emellett ott van a nyomtatott sajtó legnagyobb korlátja, hogy fent kell tartania az eladásokat - így kevésbé jut tér a népszerű mellett az érdekesebb területekre.
Nem mondom, hogy az AnimeComment ezt az űrt jól kitöltené, csak remélem, részben igen.
Lehet kommentelni.

Értékelés: 10

Linkek:

Aoianime (sorozat)
Aoianime (End of Evangelion)

ANN (sorozat)
ANN (End of Evangelion)


 

Könnyen meglepődhet, aki visszagondol, hol találkozott először animékkel. Sokak szerint a 90-es években egyértelműen rétegműfajnak számított hazánkban, és mostanra ért el a szélesebb közönséghez. A mainstream animéknél ez tényleg így van. Kiterjedt internet-használat híján valószínűleg nem sokan tudtak róla, hogy animációgyártás fellegvára valójában távolról sem az USA, sőt. Jelenleg az iparág 70%-a van Japánban (!).
A 90-es években az első sorozatok, amelyekről egyáltalán elhangzott, hogy honnan is származnak, az RTL Klub délután vetített sorozatai voltak: Dragon Ball, a Pálya Ördögei, Candy, Candy vagy a Sailor Moon. A TV2-n is voltak hasonló próbálkozások. Sajnos a nézettséget növelendő a vetített animék korosztályát - kíváncsi lennék, hogy tudatlanságból vagy botránykeltésből - rosszul súlyozták be, ami egyáltalán nem tett jót a műfaj megítélésének. "Erőszakos japán rajzfilm", mint stigma épült be. Ennek, hála a jó égnek lassan vége lesz.
Ami felettébb különös, hogy korábban az MTV is vetített rendszeresen animéket - csak éppen azzal szinte senki sem foglalkozott, hol is készültek. A legismertebb példa a Nils Holgersson csodálatos utazása a vadludakkal, vagy a Maja, a méhecske. Érdekes, hogy ha kicsit is a köztudatban lett volna ez, talán elkerülhető lett volna, hogy kvázi lekerüljenek az animék a hazai képernyőkről néhány évre.
Talán azért is érdemes erre visszatekinteni, mert ma már annyi beszerzési forrás áll rendelkezésre - főleg az internet. Gyakorlatilag semmi sem gátolja, hogy bárki jó zenéket hallgathasson, jó filmeket nézzen, vagy más alkotásokkal is megismerkedjen rendesen. Például animékkel. Így már annak is egyre kisebb a jelentősége, hogy a meghatározó médiaszereplők hogy viseltetnek a dolog irányában. Ez is egyfajta szabadság.
A televízió szerepe talán az lehet, hogy ízelítőt adjon az egyes művészetekből. Néhány klipp, néhány film. Nem kell sok, csak legyen igényes, és olyan, ami joggal képviseli a műfajt. Ezért örülök külön annak, hogy az Animaxnak a névváltozatás és tulajdonoscsere óta jobb filmcsomagokat sikerült beszereznie, mint korábban.
A televiziós megjelenéssel párhuzamosan az internetről megrendeléssel vagy letöltéssel azonban bármi elérhető. S az is elég jól nyomonkövethető a különböző közösségi site-okon, hogyan változik az ízlésvilág is. Nem elhanyagolható szerepe van ebben, hogy egyre több 20 éven felüli rendszeres animenéző is van, megjelennek szépen a felnőtteknek szóló sorozatok, és bekerülnek a mozikba az újabb Satoshi Kon- és Miyazaki-alkotások.
Ami a közeljövő kérdése, hogy az animetv, és a többi potenciális adó reagál-e majd ezekre a trendekre, vagy marad az animenézés a laptopok és PC-k képernyőjén.

Újabb dating-sim adaptáció kerül terítékre, ezúttal a félresikerült újító fajtából. A School Days bizonyos értelemben úttörő vállalkozás, jelentősen eltér a korábbiaktól. Ami talán a legfeltűnőbb, hogy szereplőiben - amellett, hogy sok tekintetben borzasztóan klisések - semmi követendő vagy értékes sincsen.
A férfi főszereplő nekiáll az életet nagykanállal habzsolni, és bárkin átgázol, a két központi lányfigura pedig nem ezzel a viselkedéssel helyezkedik szembe, hanem csak magának akarja kisajátítani a srácot. A szereplők kizárólag (vélt) önérdek mentén cselekszenek, egyáltalán nem érdeklik őket a következmények vagy mások érzései.
Ezzel még nem is lenne probléma, ha ez egy kicsit is reális volna. De nem az. Attól pedig nem lesz egy sorozat kiemelkedő, hogy egy sablont (szerethető szereplők) durván megváltoztatsz, és vársz a jó kis botrányra. A készítők szándéka pedig láthatólag ez volt. A sorozat bővelkedik kissé érthetetlen erőszakos jelenetekben, és gátlástalanul turkál a szereplők lelkivilágában. Az utóbbit persze nem is érezzük tolakodónak, annyira ostobák és kiszámíthatóak a szereplők, nehéz is volna tehát azt mondani, ízléstelen az egész. Sokkal inkább buta és taszító.
Persze, aki pont a fent leírtakra vágyik, annak tetszhet a sorozat. Nem arról van szó tehát, hogy nézhetetlenre sikerült volna. Sőt, a megvalósítás, az animáció ha kissé plasztikus is, hozza az elvárható szintet. Szóval nem akarok senkit eltántorítani, akinek ennek ellenére a School Days bejön, de bőven lehet találni igényesebbeket, sőt szebben animáltakat is.

Mint már egy korábbi poszt-ban említettem, Shinkai Makoto munkásságát összességében elég nagyra tartom, és nem éppen az egész estés filmjei miatt...
A She and her cat egy pár perces szösszenet mindössze, Makoto egyedül készítette még 1999-ben, fekete-fehérben. Cselekménye gyakorlatilag nincsen, egy fiatal nő életébe pillanthatunk bele a macskája nézőpontjából. Ez a kis rövidfilm éppen ezért telitalálat: nyoma sincsen erőltetett párbeszédeknek, vagy popkultúrális behatásoknak. Ami marad, a tiszta élményképek, és a mindennapok elmosódott kontrasztjai. Egy ember életéből elkapott pillanatfelvételek kristály tisztaságban.
Ha másért nem is, a hossza miatt mindenképpen érdemes megnézni. 5 perc szívmelegítés, felesleges tiszteletkörök és sallangok nélkül. Egy igazi független film az anime világából.

(Vigyázat, spoiler!)
A Key stúdió és a Kyoto Animation első közös projektje talán a legismertebb dating sim adaptáció. Nem véletlenül, hiszen valamivel előbb került adásba, mint a Kanon ismertebb, 2006-os változata.
A Kanonnal igen erős a klisék párhuzama, ezekkel most nem foglalkoznék. Az érdekességeket tekintve több szempontból is kitűnik a sorozat. Először is, a történetvezetés nem lineáris. A jelenkorban zajló események mintegy párhuzamba vannak állítva egy ezer évvel ezelőtti történettel, mely a főszereplő Yukito egy ősével estek meg.
A másik, hogy a jelenkori fejezet egyáltalán nem a megszokott irányokba vezet. Az ősei által keresett rejtély, a repülő lány legendájának kutatása helyett a személyes tragédiát választja, elvéve a nézőktől a kedvesen naív képet, ami a sorozat elején még élénken él mindenkiben: egy szokásos félig alternatív világban vagyunk, ahol a férfi-női szerepek végletesen egyszerűek.
Ehelyett kapunk egy allegóriáktól korántsem mentes, kicsit nehezen emészthető sorozatot igazán jó betétdalokkal. Bár sok szempontból igazán jól sikerült munkával van dolgunk, az AIR nem bírja kezelni a tragédiába sodródó befejezés és az álmokba ringató szórakoztatás között feszülő ellentmondást. A végeredmény jó, csak valahogy túl könnyen csalódást okoz. Szórakoztató műfajban evez, de mégsem szórakoztat. Tragikus, de nem vész el semmi. Minden benne van, hogy kiemelkedő legyen, mégis "csak" szimplán maradandó élmény.

A Kanon - annak ellenére, hogy alapvetően egy szokásos randiszimulációs játék anime-változata - igen jól szerepel a különböző portálok értékeléseiben. Pedig nem gyakori, hogy egy bishoujo 8,74-et kapjon az Animenewsnetwork-ön. A technikailag profi kivitelezés fontos, de ebben azért láthatunk bőven hasonlóakat.
A szokásos kliséelemek mind a helyükön vannak: rengeteg lányos lány iskolai egyenruhában  (tényleg) elképesztő szemmérettel, egy központi srác, háttérbe húzódó tradicionális szülők, akik hülyére dolgozzák magukat a gyerekeikért, és gabonatáblán átrohanó kislány. Minden ahogy a nagykönyvben meg van írva, hősünk halad előre különösebben nem célorientáltan, konfliktus igazából nincsen, minden lány olyan szerethetően alárendelt és aranyos, hogy olyan már nem is létezhet. Szóval egy szokásos seinen randizós történet a valóságtól elkeseredett embereknek esti órákra.
A Kanon láthatólag két dologgal tűnik ki a mezőnyből. Az egyik az egyes résztörténetek kidolgozottsága: az egyéni sorsokat valamiféle csodák irányítják és sodorják félre. Itt jön a képbe fősősünk, aki mindent helyrerak a maga lendületes és ironikus (!) módján. Ez az érdekes az egész sorozatban: Yuichi kirívóan reális karakter a történetben. Ezt külön kiemeli, hogy a fontosabb szereplők közül csak neki nincsenek ököl méretű szemei. Kiemelkedő szerepe mintegy külön sugallja, hogy egy létező világgal van dolgunk, és bárki találhat megmenteni való lányokat az életben, ha elég kiforott, és jó ember, sőt, majd válogathat is közülük.
A Kanon ezért kiemelkedő bishoujo, mert az illuziót jóval magasabb szinten viszi, mint mondjuk elődei. Egyszerre valószínűtlen és realista. Kérdés, mennyire lesz hatással a további alkotásokra. A Clannad eddigi két része alapján, úgy tűnik, teljes mértékben, legalábbis stúdión belül. A 8,67-es debütáló értékelése legalábbis több, mint imponáló.

Értékelés: 9,2

Ó, hát már megint ezeket a meséket nézed..? Főleg valamelyik családtagtól már sokan hallhatták ezt a kedvesen naív kérdést animenézés közben. Ilyenkor lehet rázni a fejet, meg tiltakozni, hogy anyukám, Te egy másik korban élsz, nézd má' mindjárt szétlövi a fejét, má' hogy volna ez mese? Még ha a Walt Disney (többnyire) bugyuta történeteiben létezne is halál, a lényeges különbség nem itt van.
A Magyarországon is vetített sorozatok nagy többsége eddig shounen volt. Álatlában úgy szokták meghatározni, hogy fiatalabb, tizenéves fiúknak készült animék ezek. A fiú kitételnek egyébiránt nincsen túl nagy jelentősége, az egyébként ide sorolt Inuyasha-ért többnyire lányok rajonganak. A továbbiakban ezeket hasonlítom össze a tényleg gyerekeknek készült "mesékkel" (de rossz szó).
Hogy a shounen karakterek összetettebbek, közhely. Nézzük meg ezt közelebbről. A szereplők valódi kockázatot vállalnak döntéseikkel (halál, testi vagy lelki sérülés), s valódi áldozatokra is hajlandóak céljaikért (gyermekkor elvesztése - Fullmetal Alchemist). Döntéseiknek következményeik vannak, felelősek a tetteikért (ha lemegy az alvilágba, a szeretteit lehet, örökre otthagyja - Yu Yu Hakusho). A helyzetüket tovább bonyolítja, hogy ellenfeleik/ellenségeik is motívációkkal rendelkező személyek, és gyakran egyáltalán nem egyértelmű, hogy a tulajdonképpeni főszereplő erkölcsileg felettük állna (Light és L - Death Note).
A shounen világában tehát nem csak a döntések kimenetele, de még azok jogossága is árnyaltabb, mint a mesékében.  A mese világa egydimenziós:  a  jó és a  rossz küzdelme, ha kemény is, és kimenetele kétes, a rossz szerepe elítélendő, pusztulnia kell. Elsőrangú nevelés egy gyermeknek, tényleg. Kidomborítja az erényt és a gyarlóságot, a kérdés igénye nélkül, hogy ezeket miért is hívjuk így. A shounen már bemutatja az igazi problémákat, még ha maga a történet nem is valós (alternatív univerzum, varázslók, démonok, stb.) Megint közhely, de valamiféle nevelés a felnőtt létre.
Nem ér ott véget a történet, hogy a legkisebb királyfi megszerezte a királylányt. A királylány nem biztos, hogy ezt akarta.

Egy lány álmában zuhan lefele, s találkozik egy fekete madárral, akit megszólít. A különős álom véget ér még a földet érés előtt. Egy fallal körbevett városban találja magát feltűnően kedves korabeliek között. Nem emlékszik semmire az álom előtti életéből, s mint kiderül, a körülötte lévők sem, ők is hasonlóan kerültek oda, s haibane-knek nevezik magukat. A sorozatban szépen felépül az őket övező világ, és kibontakozik a szereplők személyes tragédiája.
A teljesen fiktív történet középpontjában az egyén és közeli emberi kapcsolatainak viszonya áll, maga a keretsztori még jobban kiemeli ezt, s egyedi légkört ad a sorozatnak. A mondanivaló elsőre igen banálisnak tűnik, mégis nagyon ritka téma a filmek körében: az egyén önmagát csak másokon keresztül képes meghatározni, s értelmet adni saját létezésének. A Haibane Renmei erénye, hogy ezt a cselekményen keresztül, nagy gonddal felépítve közelíti meg, s így válik hitelessé. Ebben mind a szereplők nagyfokú kidolgozottsága, mind az eredeti szinkron sokat segít, ami szintén kiváló munka.
A fenti, önmagunkkal való konfliktus megalapozása köré épül az egész sorozat. Megismerhetünk egy fiktív valóságot, ahol kevés szabály uralkodik az ember felett, aki egyszerre kiszolgáltatott és felelős másokért. Ez a kettősség néhány gyönyörűen stilizált jelentesorban csúcsosodik ki, és ismerhetünk meg rá egy lehetséges, morálisan elfogadható választ. Ha ezt nem látjuk mögötte, akkor is egy nagyon kellemes hangulatú, kedves történet, amelyben egy kicsit önmagunkra ismerhetünk.
Nekem egyik személyes kedvencem, az egyik legjobb pszichológiai tárgyú anime. S ez különösebb külcsín nélkül. Egyszerű barna tónusok, klasszis seinen karakterdizájn.