Maria-sama ga miteru, azaz Szűz Mária figyel ránk... Amikor még csak amv-ket láttam az animéből, már akkor sem értettem, hogy mi a jó abban a 'csakazértis'-en kívül, ha két lánynak pont egy Mária-szobor előtt kell csókot váltania, és a rejtély még a sorozat végére sem oldódott meg számomra, bár a fenntartásaim, miszerint az egész sorozat apropója a vallásos réteg polgárpukkasztása, többnyire megenyhültek. Ennek egyszerű oka az, hogy a Lilian lányiskolát, mely történetünk fő  és szinte kizárólagos helyszíne, sikerült olyan közeggé alakítani, amelybe hangulata és a diákok közti szoros és szeretetteljes kapcsolatrendszer miatt  kényelmesen bele lehet képzelni, hogy finom-modoros lányok idealizáljanak valakit és egymásba szeressenek.

Az animéhez végül ismerős ajánlása után jutottam el és még mielőtt bármit láttam volna az elsőéves Yumi és a többi rózsa történetéből, már kilóra meg lettem véve, hála a szépen kidolgozott és a képernyőről abszolút átjövő őszies hangulatnak. Bizonyos hibák felett azonban így sem tudok szó nélkül elmenni.
Történetünk szerint az iskolában egy eddig egész jól bevált rendszer működik, mely a diákok közti kapcsolat, bizalom elmélyítése szempontjából tökéletes célt szolgál. Minden cicerói címet elhagyva a lényeg annyi, hogy egy kisebb közösség további három csoportra bontható, melyek jó esetben egy harmad-, másod- és elsőéves diákból állnak. Így épül ki a nővérek és húgok rendszere. Főhősünk, Yumi a teljes véletlennek köszönhetően keveredik el épp abba és lesz később a tagja, amelyhez bálványozott példaképe, Sachiko is tartozik. Innentől kezdve az itteni lányok életéről, egymáshoz fűződő kapcsolataikról tudhatunk meg többet olyan körítéssel, mint például a romantikus animékből kihagyhatatlan Valentin-nap vagy egy szimpla iskolai színi előadás.
Az mindenképpen pozitívum számomra, hogy a sorozat nem csak az ilyen sabloneseményekből építkezett, volt amikor egy-egy epizód témáját specifikusan a Lilianre jellemző probléma vagy esemény adta és még úgy ahogy le is kötötte az ember figyelmét. Igazi sztori azonban ettől függetlenül nem bontakozik ki az első évad 13 részében, gondolom csak a többi szériával együtt kapunk valami nagyot, a legutolsó negyedik például még idei termés. Minden esetre ez a pár rész tökéletes volt arra, hogy a nem kevés szereplőt kicsit jobban megismerhessük és mindenki kiválogathassa a maga számára legszimpatikusabbat vagy épp ellenszenvesebbet. Mert hogy nekem olyan is akadt. Bár azt hittem, a töménytelen shoujo, amit eddig láttam, kicsit harcedzettebbé tett a "kawaii, de idióta" főszereplőkkel szemben, Yumi-chan azért nem egyszer kikezdte az idegeimet. Nagy megkönnyebbülés volt így, hogy a 13 rész alatt nem folyamatosan és kizárólagosan csak az ő fejét kellett nézni, hanem mások is kisebb-nagyobb szerephez jutottak.

Ami a grafikát illeti, mint azt korábban is említettem, a környezetrajzok nagyon megkapóak és hangulatosak, az őszi közegnek köszönhetően főleg a zöldes-barnás, világos színek dominálnak. Egyedül a karakterdizájn nyomja rá a bélyeget az összhatásra, sajnos egy-két jobban elkapott pillanaton kívül nem tud sokkal többet mutatni az átlagosnál - ami azért is fájó, mert a ritkán előforduló grimaszok kifejezetten színesítették a sorozatot és oldották a fegyelmezett, kimért légkört; talán ha egy kicsivel rugalmasabbak lettek volna a készítők, ez a probléma is orvosolva lehetne.

Az animével kapcsolatban még érdemes szót ejteni az egyes részeket kiegészítő kis másfél perces szösszenetekről, melyeknek már tagadhatatlanul a szórakoztatás és nevettetés a céljuk. A Maria-sama ni wa naisho a szokásos "bakik a felvételen" című műsort hozza, de azt igen jól. Amikor ezeket és a rendes epizódok végén lévő előzeteseket néztem, mindig az jutott eszembe, hogy vajon miért nem engedett meg magának az anime valamennyivel több humort? Számomra például sokat dobott volna az egészen, főleg ebben a legelső szériában, amikor az érzelmek még annyira nem is, csak a szereplők kerültek inkább reflektorfénybe.

Értékelés: 6.9

Linkek:
MAL
ANN

A mai napon terítékre kerülő animénk szereplői cicák - az állatbőrbe bújtatott karakterek azonban ne tévesszenek meg senkit, súlyosabb műről van szó, mint az első blikkre tűnik.

Előljáróban érdemes megemlíteni, hogy a Night on the Galactic Railroad eredetileg Miyazawa Kenji jó régen írt ifjúsági művének adaptációja. A történet központi figurája Giovanni, egy szegény kisfiú, aki az iskola mellett több munkát is vállal, hogy valahogy megéljenek betegeskedő édesanyjával. Mivel nem veti fel a pénz és többnyire kimarad a korosztálya szokásos bandázásaiból, osztálytársai gyakran űznek gúnyt belőle vagy tesznek gonosz megjegyzéseket az édesapjára. Az egyetlen kivétel ezalól Campanella, aki amolyan kertek alatti módon, de  legalább kiáll Giovanni mellett.

A cselekményt magát tulajdonképp egy végtelennek tetsző, szürreális utazásként írhatjuk le. Giovanni egy városi ünnepségről hazafelé tartva álomba szenderül egy réten, s mire észbe kap, máris egy robosztus mozdony kocsijában találja magát és Campanellát, hogy aztán együtt szeljék át a Tejútrendszert, csillagképtől csillagképig vándorolva. Fura, bizarr és varázslatos helyeken fordulnak meg, s míg egyik állomástól a másikig érnek, néha egy-egy utas osztja meg velük a saját történetét.
Az anime tempója nagyon-nagyon lassú. A mozi majd' kétórás időtartama alatt alig pár helyszín és szereplő kap kiemelkedőbb helyet, a film azonban a legvégéig ki van töltve. Sokan talán unalmasnak, vontatottnak érezhetik, mivel a szereplők közt nagyon kevés dialógus hangzik el - engem például lassan, de biztosan kezdett irritálni Campanella kifejezéstelen arccal párosuló mély hallgatása. Viszont az anime magában hordozza a tempó másik, pozitívabb értelmezési lehetőségét is, azáltal, hogy adaptáció: vannak olyan feldolgozások, amik egyszerűen le sem tagadhatják könyvszerűségüket, s ahogy némán pásztázzuk tekintetünkkel a környezetet, szinte halljuk a fejünkben az író odapasszoló sorait, leírásait, akár még úgy is, hogy magát az eredeti művet nem olvastuk.
Ebbe a pozitív körbe tartozik még a részletesség is: szereplőink rutincselekedetei olyan szépen és körültekintően vannak kidolgozva, hogy egészen közel kerülnek hozzánk a történet minden szürrealitása ellenére és legalább annyira lebilincseli az arra fogékonyak figyelmét, mint mondjuk egy izgalmasabb vagy drámaibb fordulat.

A Night on the Galactic Railroad 1985-ös anime, ennek megfelelően a karakterdizájnon kicsit érzékelni az idő múlását, de összességében a grafika és a mozgásmechanizmus szép és folyamatos. Maximum a sötét képvilág nyomhatja rá a bélyegét a  film hangulatára, főleg a zenei aláfestések során, amelyek gyakran túlzóak és drámai eseményeket sugallnak: bevallom, nem egy résznél engem inkább nyomasztott, mint lenyűgözött volna a kettő összhatása.

Miyazawa Kenji története nem társtalan a világirodalomban: Saint-Exupéry műve, A kis herceg hasonló világélményt dolgoz fel. Giovanni és Campanella utazása bár kezdetben céltalannak tűnik, hőseink gondolatai az egyén és közösség boldogsága körül forognak. Ha maguk az egyes állomások és utasok közvetlenül nem is segítik őket közelebb az univerzum ezen rejtélyének megoldásához, kétségtelen, hogy a kaland mindkettejük számára sorsfordító véget ér.

Értékelés: 7,8

Link:
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)
Wikipedia

A két fiú történetét színdarabként és musicalként is bemutatták, illetve a mű időtlenségét jelzi, hogy mind a mai napig nem egy japán énekes, illetve manga és anime tesz róla említést vagy használja referenciaként. (Ilyen többek közt a nemrég tárgyalt Hantsuki is.)

A minden idők számunkra legjobb animéinek listájában elértünk arra a részre, ahol már számolgatni tudtuk a szavazatokat és mindenkinek volt szava, avagy szájíze a sorbarendezéskor. Éppen ezért van a tizenkettedik helyen két anime is, azaz nem is kettő, hiszen az Ah! My Godess egyik sorozatát sem illene önállóként iderakni egy listába. Ah! az az Ah! egyáltalán? A rajongók a mai napig vitáznak a fordított cím mibenlétén: "Ah! vagy Oh! ez itt a kérdés..."

Talán mindannyian ismerjük az AMG abszurd, mégis magával ragadó világát, nem hiába, a viszonylag öreg első ovák után, a sokáig futó manga többször is kitermelte saját sorozatait több ízben is, mindig a korhoz, és mindig más stílushoz igazodva. A reménytelenül kedves és romantikus miliő talán még émelyítő is némelyek számára, viszont kétségtelen, hogy ez is hozzátartozik ahhoz, ami miatt még a macsóalkatú, és a férfias egyéniségek is simán végignézik, aztán letagadják, vagy éppen legyintenek.
Miért is ne nézné meg bárki is, hisz akármilyen is a belső, ha az első pillanatok, és a legszebb, legindexebb jelenetek tele vannak olyan változatossággal, mint az AMG, nincs olyan ember, akit ne fogna meg valamelyik oldala valamelyik sorozatnak. A mechano-teokratikus - engedtessen meg ilyen szavakkal élnem - mennyek, a halovány északi motívumok a menny rendszerében, a különleges, és milyen jó, zenék pedig csak pár példa ezekre az érdekes apróságokra, azokra, amiket az érdeklődők remélhetőleg maguk fedeznek fel hamarosan.

De minden felfedezés előtt át kell térnünk egy kis gyöngyszemre, ami tud egyenlően szomorkás és vidám lenni, nem kiemelkedő, mégis csodás munka. A Fruits Basket egyszerre tudja ezeket, és azon filmek sorában van, amik egyszerre nyújthatnak jó szórakozást, de el is gondolkodtathatnak.

Persze halálkomolyan nem kell venni egy animét, mégis, néha kell egy kis mélyrelátás a nevetések között, mert az élet sem csak egy oldalból áll. Erre tökéletes a FB, hiszen egy olyan lányról szól, aki nemtől függetlenül mindannyiunk felelősségektől fulldokló, leterhelt valóját is jelképezhetik, aki mégis képes és készséges ha a másokról való segítésről van szó, egy olyan helyzetben, ami mostanra már talán sokunk számára igen-igen közeli, és persze ismerős lehet, legalábbis bizonyos részleteiben. Mégis az anime nyújt elegendő nevetést, mókát, hogy az érzelmek harcait, kudarcait elviselhetővé tegye, és megmentse önmagát a melodramatikus végzetbe fulladástól. Ezt elolvasva nem csodálom, ha azt olvassa ki bárki a kis kedvcsinálóból, hogy a FB egy olyan darab, ami késélen egyensúlyozza önmagát. Így is van, de ebben az esetben, egyként a ritka többi közül ez a tánc igen szép lett. Anjánljuk mindenkinek!

Érdeklődőknek:
Ah!/Oh! My Godess írásaink
Fruits Basket írásaink

Kellemes animézést!

Az oldal apróbb módosításokon ment át, egyrészt megjelent, újra a legolvasottabb írásokat soroló modul, most már megoldva a korábbi problémákat, illetve megváltoztak az oldalpanelek, amivel egy régi problémát, a címlista oldalt elnyújtó hatását próbáljuk csökkenteni, persze ez eredményezheti azt, hogy kevésbé átlátható a lista.

Ezért fordulunk hozzátok a mai kérdéssel:

• maradjon-e így felhő elrendezésben a címlista,
• vagy jobban preferáljátok a régi, egysoros listát?

Válaszaitokra hozzászólásban számítunk.

Akárhogy is nézzük, egy kórház nem épp a legromantikusabb miliő, amit el tudunk képzelni egy első szerelem helyszínéül, a Hanbun no tsuki...-ban azonban mégis két olyan fiatallal ismerkedhetünk meg, akik betegek és betegségek között találnak egymásra.

Hétköznapi hősünk ezúttal a 17 éves Yuuichi, aki egy vírusos fertőzés miatt hónapok óta tengeti napjait a kórházban. Mivel a betegséget jól viseli és nincs ágyhoz kötve, úgy érzi az unalom előbb fel fogja őrölni, mint bármi más nyavalya, ezért rendszeresen kereket old az éjszaka közepén, a betegbarátnak alig nevezhető Akiko nővér nem kis bosszúságára. Egy átlagos napon aztán Yuuichi megpillant egy lányt a kórház túlsó felében, s némi egyezkedés árán Akiko hamarosan megteremti az első találkozás lehetőségét a lánnyal. Rika - ahogy az már csak lenni szokott - persze nem egyszerű eset: noha a Yuuichivel szembeni viselkedése is hagy maga után némi kívánnivalót, még nagyobb baj az, hogy olyan súlyos szívelégtelenséggel küzd, aminél soha sem lesz garantálható a teljes felépülés.

A két fiatal történetét egy hat részes sorozat mutatja be, ebből az első hármat Yuuichi és Rika jó pár zökkenővel tarkított, de végeredményben sikeres összecsiszolódásának szentelték, majd ezután fokozatosan előtérbe kerül Rika betegsége, illetve a mindent eldöntő operáció. Ennek megfelelően alakul az anime hangulata is: eleinte a könnyedebb hangvétel dominál, míg a későbbiekben együtt rágódhatunk az élet nagy dolgain főhősünkkel.
A két főszereplő egyszerre hétköznapi és reális: bár Rika jó pár megnyilvánulása számomra elég következetlennek hatott és néhány túlzása emlékeztet rá, hogy azért mégis csak egy animeszereplő, Yuuichivel együtt meglehetősen jól hozzák az érzelmileg még bizonytalan kamaszokat, és jó pár sztereotípiát alátámasztanak, amit az ilyen korú lányokról és fiúkról úgy általában gondolni szoktunk. Ettől függetlenül egyikük sem kiemelkedő karakter; akik igazán szórakoztatóak voltak, azok egyértelműen Akiko nővér és Tsukasa, Yuuichi osztálytársa, ők a tulajdonképpeni humorfelelősök. Akit még érdemes megemlíteni, az Rika kezelőorvosa, Natsume, talán a legösszetettebb és kiismerhetetlenebb személyiség  az animében - története és a belőle leszűrt tanulság azonban gyaníthatólag sokaknak ismerős, jópárszor lerágott, de még mindig jól beváló csont - hogy még mindig működik, az talán annak köszönhető, hogy egy 6 részes, nyugodt és harmonikus tempójú sorozattól nem is nagyon várhatunk többet.
A történetben hangsúlyos és szimbolikus helyet tölt be Rika könyvszeretete - azok a  finoman adagolt jelenetek, melyekben idézetek hangzanak el és kvázi ezek segítségével kommunikálnak szereplőink, az egyik legjobban megragadott és szimpatikusabb megoldás, amivel valaha találkoztam animében.

A Hantsukit 2006-ban vetítették a tévében, a grafikája pedig hozza az akkori évek színvonalát: Ise, a csendes kis vidéki város hangulatát jól visszaadják a helyszíni rajzok, a karakterdizájn pedig az apró ingadozások ellenére is szerethető. Ami a zenét illeti, nekem kicsit felejtős, bár tény, hogy mindegyiknek megvan a maga jól eltalált helye, legyen szó akár drámai felismerésről vagy egy újabb Zebra Mask-féle akcióról.

Mindent összevetve a Hantsuki egy kellemes-melankolikus darab, melynek nagy előnye a letisztultság és a hihető történet, szereplőgárda. Ezen kívül azonban maradandót, újdonságot nem fog nyújtani, de a romantikus dráma kedvelőinek bizonyára jó kis időtöltés lesz.

Értékelés: 7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

 Dunát lehetne rekeszteni azokkal az animékkel, melyekben a főhős valamilyen hírességgé válásának útját követhetjük nyomon, legyen szó akár zenéről, vagy mint ahogy az a Skip Beat esetében is van, filmszínészetről. Érdekes csavar nélkül egy ilyen történetet eladni ma már lehetetlen, aktuális főhősünk, Kyoko-chan is bővelkedik jellembeli torzulásokban, hogy egy picit feldobja ezt a klisét. Nagyon fiatalon Tokyo-ba költözik legjobb gyerekkori barátjával, Fuwa Sho-val, aki éppen jó úton halad a popsztárrá válás rögös útján, majd egy szép napon kiderül, hogy a fiú végig csak ingyen cselédnek használta, hogy kényelmesebbé tegye saját életét a nagyvárosban.

Ezzel Kyoko-ban megpattan valami, és elhatározza, hogy bosszút áll: teljesen megváltoztatja a külsejét és betör a showbiznisz világába, hogy megmutassa Sho-nak, nem olyan kis senki ő, mint ahogy gondolta. Egyetlen apró probléma van csak, bosszúból, ha az ember mindenkit utál, nehéz komoly rajongótábort összeszedni, még ha a színészi adottságai meg is vannak hozzá. Ezért az LME produkciós iroda létrehozza az igen ciki nevű "Love Me" részleget, hogy szerethető sztárt faragjanak a Kyoko-hoz hasonló vadócokból.

Sajnos a történetnek nincs vége a 25. résznél, éppen csak egy pár perces "jaj de jó hogy Kyoko-chan jó úton halad" lezárást kapunk, amitől az otaku felmászik a falra, buzgón szidja a készítők felmenőit és folytatásban reménykedik (pedig állítólag nem jött be annyira az első széria, hogy belekezdjenek), majd nekiáll elolvasni a mangát, amiben a sztori már előrébb jutott. Itt aztán kiderülnek olyan turpisságok, hogy a sorozat gyakorlatilag jelenetről jelenetre pontosan megegyezik a mangával, legfeljebb egy-egy hosszabb párbeszédet rövidítettek le, és az anime legnagyobb erősségét, az eredeti képi ábrázolást is nagyrészt a mangából vették át. Nincs is ezzel semmi baj, mert az összes vicces rajzot átmentették, csak kicsit az alkotás hozzáadott értéke kérdőjeleződik így meg. Szerencsére azért ebből is van éppen elég, a szinkronszínészek nagyon jó munkát végeztek, éppen úgy, ahogy a zeneszerző is, és valahogy animációban jobban átjön az, hogy Kyoko-nak milyen tehetsége is van a színészethez. Többször eszembe jutott hogy hű tényleg milyen jól játszik, akarom mondani milyen jól megrajzolták hogy milyen jól játszik vagy hogy is van ez?

Mindenképpen csak ajánlani tudom azoknak, akik szeretik az effajta sztárrá válós, jellem fejlődős sorozatokat, de azoknak is, akik csak kikapcsolódni és egy jót nevetni vágynak. A sok nyúlánk szépfiú miatt a shoujo rajongók sem érezhetik elhanyagolva magukat, de arra mindenképpen legyen felkészülve a néző, hogy fel fogja idegesíteni magát, amikor nagyon rossz helyen fejeződik be az utolsó rész. Ez kisebb problémát jelent azoknak, akik a többit bepótolják a mangából, de ha valaki egy kerek egész történetre vágyik, az bele se kezdjen.

Külön pozitívum, hogy a sorozat különösebb warezelés nélkül elérhető a Crunchyroll-on.

Értékelés: 8.1

Linkek:
CrunchyRoll
ANN
Magyarul mi vagyunk az elsők.

 A 76 részes első széria és a két film után tovább folytatódik rengeteg rajongó kedvenc boxolós sorozata. Lássuk be, nem nagy meglepetés, hiszen mindenki tudta hogy Ippo-nak kevés a japán bajnok cím, és még csak Miyata-kunnal sem láthattuk bunyózni - ráadásul nagyon sokan szerették a sorozatot, nyugodtan ráfér még egy bőr lehúzása.

Egy név, amit már mindenki ismer, akár szereti, akár nem a meséket, avagy az animékkel szembeni előítéletek megtestesítőjét, legalábbis Magyarországon. De mint az Anime Comment számára minden idők egyik legjobb animéi közé tartozó sorozat nem erről kell hogy szóljon ez az írás, hanem arról, hogy velünk együtt nagyon sokaknak miért ez a régi sorozat a kedvencei egyike.

A nyolcvanas évek közepe óta az animék radikális változásnak indultak és meghatározzák az anime-ipart ma is. A Dragon Ball az egyik olyan stílust létrehozó anime, amit még ma is számtalan másik követ. Akármelyik, napjainkban legsikeresebb műsorról beszélünk, One Piece, Bleach, Naruto, Inuyasha, mindegyikben érezhető a Dragon Ball seinenjének nyoma, sikerük pedig őhozzá hasonló.
Hogy miért? Talán mert a Dragon Ball nem egy robosztus és epikus főhőssel indított, poénzuhatagokkal tarkította saját kis folyamát, és folyton tudott nagyobb lenni. Akár jó akár nem, a végtelenített sora az egyre erősebb és átléphetetlenebb ellennek, az egész folyam túl barátságos ahhoz, hogy leírhasa az ember, és a sarokba tegye, s habár mindez nem írható le például a Dragon Ball Z-ről, az a sorozat is megérte saját sikerét az elődből táplálkozva, milliók rajongása pedig nem lehet véletlen...

Sokat írtunk a Dragon Ballról.

Ritkán szoktam belevégni új sorozatokba, de amikor megláttam, hogy a Ristorante Paradiso egy kellemes olasz étteremmel és pár éltes úriemberrel kecsegtet, úgy éreztem, ez alkalommal muszáj lesz kivételt tenni, hisz a hangulatosság garantált lesz.

Főszereplőnk jelen esetben a huszas évei elején járó Nicoletta, aki nagy utat tesz meg Japánból Rómába, csak hogy felkutassa rég nem látott édesanyját, aki anno még egy szerelem kedvéért mondott le lánya neveléséről és ruccant ki, majd ragadt az olasz fővárosban. (Az anya, Olga választottja soha nem kezdett volna egy elvált asszonnyal, ezért hozza meg az erkölcsileg ennek ellenére továbbra is  megkérdőjelezhető döntését). Nicoletta  tehát teljesen felpaprikázva érkezik a Casetta Dell'orso nevű étterembe, melynek tulajdonosai soha nem látott mostohaapja és felesége, Olga. A fiatal lánynak feltett szándéka, hogy kitáláljon a férfi előtt és jól beolvasson anyjának, ám mielőtt ez megtörténhetne, Olga egy kis időt kér, cserébe pedig teljes ellátást biztosít Nicolettának. Nicoletta elfogadja az ideiglenes békeszerződést, ám továbbra sem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy egy idegen országban van, különösebb (élet)célok nélkül, ráadásul az étterem egyik pincére, Claudio is mély benyomást tesz rá. Ennek megfelelően random módon, de legalább jön az ötlet, hogy csatlakozzon a Casetta Dell'orso stábjához, mint lelkes tanonc. Az élet azonban nem csak krumplipucolásból és panírozásból áll a konyhában sem, hisz minél több időt tölt el az ízlésesen titkozatos étterem idős dolgozói társaságában, annál inkább összeáll előtte a hely és Claudioék közös múltja, s választ kapunk olyan kérdésekre is, mint, hogy miért csak idős úriemberek dolgoznak az étteremben? Miért visel mindenki szemüveget? És mit tudnak ezek a férfiak, hogy a hely Róma egyik legzsúfoltabb falatozója minden este, melyet főleg a hasonló korú és egyedülálló hölgyek látogatnak?

Nicolettan kívül tehát a hat idős férfi életébe is bepillantást nyerhetünk: ahogy az lenni szokott, elviekben mindegyikük egy-egy típust testesítene meg, de szerencsére nem a hárem animékből ismert klisékkel tarkítva - a készítők törekedtek a valóságszerűségre, ezért a csapatban többek-közt nem fűnek-fának udvarló amarózót, hanem a korának megfelelően zsémbes öregembert láthatunk. A sorozat egyébként ezen a ponton saját farkába harap, hisz ahhoz képest, hogy a bácsik hatan vannak, csak egy-kettő személyisége tárul fel valamelyest jobban vagy különállóbban a többiekétől. Noha mindenkinek megvan a saját epizódja, amikor egy hangyányival jobban meg lehet őket ismerni, ez még mindig nagyon kevés. Idős emberekről van szó, s bár 11 részben nem tárulhatnak fel élettörténetek, én nem bántam volna, ha egy kicsit alaposabban a múltba nézünk.

Műfajilag joseiről beszélhetünk, ennek megfelelően a történetvezetés csöppet sem harsány, mondhatnánk azt is, hogy senki sem fog szívrohamot kapni az anime nézése közben. A sorozat egyik legfontosabb eszköze a hangulatteremtés, ami maximálisan át is jön, és nincs ember, aki a legvégén ne vágyakozna legalább egy nagyon kicsit Rómába -  gyakoriak az állóképek, amik a környezetrajzok esetében nem jelentenek problémát, hisz azok nagyon szépek, és az épületek, csak úgy mint a zene, hűen tükrözik az ódon és varázslatos európaiságot. Épp ezért szúr szemet a számítógépes grafika, ami -szó se róla, szép és jó és modern, de ebbe az animébe egyszerűen nem illik bele, ráadásul tökéletesen felesleges is. Azonban, hogy ne csak ezen bosszankodjunk, ott van még a karakterdizájn is, amit nyugodt szívvel lehet egyedinek nevezni, én viszont mégis maradnék a csúnyánál, főleg ami a női szereplőket illeti. A szögletes, markáns áll és a lepényszáj még csak-csak passzol az idős férfiakhoz, ám egy előkelő hölgy esetében ez már nagyonis kétséges:  bizonyos nézőpontból mutatva nem egy dívának beállított asszonyról jutott eszembe a gonosz nyugati boszorkány az Óz, a csodák csodájából.

Mindent összevetve a Ristorante Paradisot leginkább a sorozatban is látható, szépen tálalt fogások egyikéhez lehetne hasonlítani: egy röpke, hangulatos, borozgatós anime az intellektuális környezetváltozásra vágyók számára, amit csak az ment meg a középszerű semlegességtől, hogy nem a jól megszokott japán környezetben és egy sushi-bárban játszódik, hanem próbál valamit pedzegetni Európával.

Értékelés: 7

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

A következőkben szerkesztőink munkásságáról, nálunk betöltött szerepéről olvashattok. Ha animét ajánlanátok, illetve kritikát vártok tőlünk bármiről, amiről nem írtunk még, kommenteljetek ide, és hamarosan teljesítjük a kérést. Amennyiben viszont inkább a sajátos bemutatkozásokra vagytok kíváncsiak, vagy direkt az egyik szerkesztőnktől kérnétek írást, nézzetek utánunk a szerkesztők rovatban.

Public Hikikomori, alapítónk és adminunk írásai velősek, és érdeklődése igen lehatárolt, talán pont ez az ami miatt olyan jól szerepel a mindent és mindenkit megszóló Szubkult rovat sorai között első sorban hozzánk, az animésekhez. Azonban ez nem minden, hiszen ő maga kezdett bele az egyelőre stagnáló Anime hatása Magyarországon sorozatba, illetve, kissé talán cinikus módon, pont egy sarkalatos pontot, a Dragon Ballt részletezte történeti bontásban, és számtalan egyéb vonatkozásban.

Nite, habár sosem írta elénk kifejezetten, legalábbis az oldal működésének első fejezetét folyamatosan színesebbé tette unos-untig jelentkező sportanime kritikáival. Ezek sajna se külön címkét nem kaptak, se pedig egyéb megkülönböztetést. Kellemes keresgélést az úriember munkái között.
A nyár elején admini rangot kapott, ezzel véglegessé vált rang- és korbeli tekintélye (aka. ő lett az oldal mindehez hozzászóló keresztapja).

Khaos, ahogy belépett az oldal szerkesztőségébe azonnal követelt magának helyet, és írásai egy furcsa részének hamar kapott is külön rovatot; a fanart írások az ő alkotásai voltak, pár kivételtől eltekintve, szárnybontogatásként született ebben a rovatban BLEACH ep sorozat is, s később fanartistákkal készített interjúk is kerültek a rovatba. Szubkult téren ő is érdekelt, de ami méginkább érdekes lehet, egy igen elmélyült terület, a családon belüli kapcsolatok megjelenése az animékben is foglalkoztatja az amatőr bloggert; éppen most futó sorozatában az érintett animék kritikái mellé csipeget egy kicsit a felszínre kerített kapcsolódó tények közül. A One Piece című klasszis méretű anime kritikasorozata az ő billentyűzetéből szökik majd az oldal bejegyzései közé.
A nyár elején őt is elismerték az admini ranggal, azóta az oldal fejlesztésén is egyre többet dolgozik.

Erda, mindeki buzgólkodó bloggere, érkezése után azonnal megreformálta a szerkesztőség gyorsaságát, és gyakran önmaga vállalta be az oldal cikkfenntartását, ami kifejezetten élményszámba menő teljesítmény, és emellett még sokkal is tartozunk neki. Miközben ő is kivette részét a szubkult apró fricskáiból, adott nekünk szinte teljes önállósággal két rovatot, amelyeket teljes mértékben csak ő lát át: az AMV és az OST írásai szinte kizárólag az ő keze alól születtek, és ezekkel olyan mélyről jövő érzéket rakott az olvasóink elé, hogy nem lepett meg a felé érkezett zsűris felkérés az IronChef felől.
Kisebb munkái neki is akadtak, a Memories, és a Ruoruni Kenshin kifejtése és teljes megismerése körül bizony kellemesen időzhettünk mindannyian.
A nyár eleji elismerésből ő is megkapta a részét, adminként ezen túl már hivatalosan is az oldal sürgölődő anyukája lehet.

Shizu, aki újabb boldogságot hozott az oldalaink közé, első cikkei után nagy elhatározásra jutott: ő majd készít az oldalnak egy Miyazaki sorozatot, ezzel pedig újra csak sikerült belopnia magát sokunk szívébe, az oldal pedig az animekultúra egy igen jelentős szeletéről mutat saját kis véleménycsokrot. Köszönjük neki.

Peorth, a legújabb AnimeCommenter, aki előszeretettel válogat iskolás, és ifjúsági történetek közül, stílusa ehhez hasonlóan friss, ő maga pedig harmatos lendülettel dolgozik írásain, hozva egy kis szelet a bejegyzéseink közé.