Ha létezik a világon groteszk felállás, a Tokyo Godfathers szereplőgárdája mindenképp a 'legesleg' címmel büszkélkedhet ezügyben. Adott ugyanis három hajléktalan és egy kisbaba - ja hogy ez még nem nagy ügy?
Akkor menjünk kicsit tovább: adott egy hajdanán szebb napokat látott transzvesztita, egy iszákos  és kisstílű középkorú férfi és egy, a családi felelősségrevonás elől menekülő fiatal lány. Ja és persze a kisbaba, akire a biztos fagyhalál várna karácsony napján egy kiselejtezett holmikupac tetején, ha három antihősünk rá nem találna és döntene(?) úgy, hogy maguk kutatják fel a nyilván jobb sorsra érdemes kislány szüleit.

Satoshi Kon másfélórás mozifilmje 2003-ban készült és pár decembervégi nap eseményeit dolgozza fel onnantól kezdve, hogy a meleg Hanaban felébrednek vélt anyai ösztönei, s magával rángatja a nem kívánt kalandba két társát, Gint és Miyukit. A sebtében Kyokonak elkeresztelt csecsemő helyzete azonban sokkal bonyolultabb, mint az elsőre tűnik, s noha a nyomkeresés útja végig jó kis "hintekkel" van kikövezve, szereplőink minél közelebb jutnak a baba szüleihez, annál furcsább, olykor pedig kifejezetten veszélyes helyeken, szituációkban fordulnak meg. Míg az események pörögnek, Ginék múltjáról is lekerül a lepel, s a mozi végére maximálisan feltárul előttünk napjaink esendő emberének a korrajza, egy társadalom számtalan előítélettel szembesített rétegének a tablója. Vagy legalábbis egy szelete.
A filmben egymást váltogatják a karácsonyi csoda fantasztikus és a valóság félelmetesen jól elkapott elemei: mire kezdtem volna hitetlenkedni, hogy főszereplőink egy tipikus akciófilmhez illően megint az utolsó pillanatban kapják meg az újabb lökést a továbblépéshez, addig a következő jelenetben már olyan képsorokat nézhettem, amikről az ember tudja, hogy a szomorú és kegyetlen valóság részeit képezik és nincs ez másként egy nagyvárosi éjszakában sem. Az ezeket összekötő központi motívum azonban mégiscsak a humor, amely jól oldja a reálist az irreálissal, s ezt nagyban erősítik azok a tipikus gesztusok és mozdulatok, amelyek az anime végére karaktereink elengedhetetlen attribútumaivá válnak, mint például a folyamatos szipákolások vagy Hana kényeskedő, minden ízében nőket imitáló mozdulatai.

A grafikára tehát egyáltalán nem lehet panasz, s ahogy a történetvezetésben, úgy itt is helyett kapott a realisztikusabb ábrázolás, valamint bizonyos jelenetekben a kissé túlzó, kisebb gyerekeknek szánt rajzfilmek intenzív grimaszolásai.
A Tokyo Godfathersben végig jelen van e furcsa kettőség, mely azonban nem furcsább magánál az alaphelyzetnél vagy a szereplőknél sem. Mindezeknek az egyvelege pedig egy abszurd mozifilm, mely ugyan nem dönget falakat, de a sztori temperamentumával és kiszámíthatatlan fordulataival remekül helyt állt hasonló típusú, akár élőszereplős filmek között is.

Értékelés: 7,9

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

"Uniformisokat akartam rajzolni, ezért a történetet mindenképp egy iskolába kellett helyeznem. De mivel többre vágytam, mint egy átlagos iskolai életet bemutató manga, ezért a magam módján megbolondítottam kicsit a sztorit" - írja mangája elején Tachibana Higuchi, a Gakuen Alice szülőanyja. Aki végig nézi a sorozatot, a saját szemével győzödhet meg róla, hogy a mangakának maradéktalanul sikerült valóra váltania előzetes terveit.
Az Alice Akadémia nem egy hétköznapi intézmény - míg szélesebb körökben csak "zseniképzőként emlegetik", addig valójában olyan diákoknak ad otthont, akik valamilyen velük született rendkívüli képességgel, azaz alice-szal rendelkeznek. Az alice-ok nagyon sokfélék lehetnek, az ártalmatlantól a veszélyesig, a hasznostól a (látszólag) haszontalanig, s csak a tulajdonosától függ, hogy átokként vagy áldásként tekint-e saját alice-ére.  Ilyen erő például a gondolatolvasás, gyógyítás, illetve plüss állatok vagy rajzok életre keltése - ezek a képességek típusuktól függően többféle szempont alapján kategorizálhatók, s nem egy közülük olyan erő, amit nem csak a japán kormány, de több alvilági szervezet is szívesen a fegyvertárában tudna. Ennek köszönhető, hogy az iskola fokozott védelem alatt áll, s a  felsőbb hatalom valósággal vadászik a potenciális alice-tulajdonosokra - nem egy gyereket már óvodáskorában elszakítanak a szüleitől, s a diákok a későbbiekben sem tarthatják a kapcsolatot a külvilággal, nehogy ezek az erők rossz kezekbe kerüljenek.

Az anime főhőse a 10 éves Mikan, aki vidáman tengeti gondtalan mindennapjait egy vidéki falucskában, míg egy nap szembesül a szörnyű hírrel, miszerint legjobb barátnője, a meglehetősen különc Hotaru egyik napról a másikra Tokióba utazik, hogy a titokzatos Alice Akadémia tanulója legyen. Mikan, bár beletörődik a helyzetbe, hosszú hónapok múlva, amikor Hotaru -ígéretével szemben- még mindig nem ad életjelet magáról, a legnagyobb titokban mégis útra kel, hogy felkutassa az Akadémiát, és a saját szemével győződjen meg barátnője hogylétéről. Természetesen mivel az Akadémia területére kívülálló nem teheti be a lábát, Mikannak nem egy problémával kell szembe néznie nagyon rövidke idő alatt, aminek szemtanúja, majd később a bajban a lány segítője lesz az iskola egyik tanára, Narumi sensei. Innentől kezdve az események felgyorsulnak, s mielőtt észre venné, Mikan máris az akadémia gólyája lesz - kiderül ugyanis, hogy neki is van egy átlagon felüli ereje, mégpedig mások alice-ának a semlegesítése, ám ez a kinti, alice szempontjából ingerszegény világban mindvégig felfedezetlen, rejtett képesség volt. Azonban most, hogy Mikan is az iskola tanulója lesz, nemcsak hogy újra találkozhat a feltalálói hajlammal megáldott Hotaruval, de lehetősége lesz egy eddig elképzelhetetlennek tartott világ megismerésére  és önmaga átértékelésére is.

A sok szórakoztató és vicces-trükkös, alice-okkal teli légkör ellenére azonban az élet korántsem csak móka és kacagás: egyfelől ott vannak azok a diákok, akik fizikálisan vagy mentálisan csak problémásan tudják kezelni egyedülálló képességiket; mások pusztán lenézik azokat, akiknek nincs vagy haszontalannak titulált alice-ük van. Másfelől problémák vannak az intézmény vezetésében is, elvek ütköznek egymással. Mindennek tetejében pedig sötét pletykák keringenek arról, hogy az iskola embertelen munkára kényszeríti a veszélyes és gyakorlatilag korlátlan erőkkel bíró fiatalokat, mint például Mikan egyik arrogánsabb osztálytársát, Natsumét. 

Bár a történet és az iskola mindenképp "büszkélkedhet" egy sötét vonulattal is, az anime alapvetően vérbeli komédia, s ennek megfelelően a különböző személyiségekből és zabolátlan helyzetekből fakadó, olykor pihent humor dominál. Bár shoujoról beszélünk, a műfaji jellegzetességek csak nyomokban fedezhetők fel. Ezzel szemben a hangos nyekkenésekkel kísért pofonok és ütlegelések csak úgy záporoznak, s számok tekintetében nem maradnak el az iskola területén felbukkanó fura lények sem, mint például a brutális teddy mackó vagy a gigászi méretű, mutáns csirke.
A történet során nem egy fordulatnál az lehet az érzésünk, hogy a Gakuen Alice nem volt rest kölcsönözni pár alapötletet korábbi shoujokból (pl. Card Captor Sakura), ám a sorozat nagy szerencséje, hogy ezeket a jeleneteket a maga bohókás és groteszk módján teljesen felpezsdítette, mintha csak azt akarta volna megmutatni, mennyi mindent (őrültséget) ki lehet még hozni egy egyszerű szituációból, ha van egy kis merszünk.
Másik műfaji szempont szerint az animét még nevezhetnénk iskolai mindennapokat bemutató történetnek, de mennyire lehet átlagos egy ilyen iskola? Anélkül, hogy unos-untalan ismételném magam, a mangaka választása mindenképp gyümölcsöző volt, hisz példának okáért míg egy átlagos történetben nem hogy kettő, de  egy epizódnyi iskolai fesztivált is rekordidő alatt meg lehet unni, addig itt az ünneplésre durván hat részt rászántak, igaz egy izgalmasabb gyerekkrimivel megszakítva, s mindent összevetve talán ezt nevezném a sorozat leghangulatosabb és fantáziadúsabb szakaszának.

És akkor most lássuk a negatívumokat! A meglehetősen szokatlan tanár-diák viszonyok, a gyakran közepes színvonalú karakterábrázolás és jó pár szembe ötlő baki felett még mindig szemet lehet húnyni, a legnagyobb baj azonban akkor van, ha a néző nagy elvárásokkal vág bele a sorozatba. Ezzel nem a történetet szeretném minősíteni, hisz a szórakozás és kikapcsolódás garantált, ám a legvégén nekem az volt az érzésem, hogy amit láttam, nem más, mint egy kis ízelítő vagy inkább kedvcsináló a mangához: a drámai vonulat gyakorlatilag pitiáner módon le lett csapva, hisz a titkozatos múltakról épp csak annyit lehet megtudni, amennyitől már nem illik felháborodni. A legfontosabb kérdések azonban továbbra is megválaszolatlanak maradnak, továbbá én még személy szerint szívesen láttam volna azt is, ahogy az iskola és a főbb karaktereink ténylegesen elindulnak a változás útján. A manga 2003 óta folyamatosan fut napjainkig, nem csoda hát, ha mindezeket figyelembe véve, nem egy, jelenleg pletykaszintű hír röppent fel egy lehetséges második évadról. Hogy ebből valaha is lesz-e valami, azt nem lehet tudni, de egy biztos: lenne még miről mesélni.

Összességében a Gakuen Alice egy jól sikerült, de az otakuk tovább éléséhez ebben az egy szezonos formájában nem feltétlenül létszükségletű anime: bár egy-két koncepicó önállósága olykor-olykor megkérdőjelezhető, azt senkin sem lehet számon kérni, amíg el tud rugaszkodni annyira az eredetitől, hogy abból valami újat hozzon ki és ne egyszerű koppintás legyen. Az anime bátran és termékenyen használja fel a rendelkezésére álló eszközöket, s toldja meg a maga szórakoztató bolondságaival, aminek az eredménye egy  nagyon vicces és gyakorlatilag megunhatatlan sorozat lesz-lehet, a műfaj kedvelői számára.

Értékelés: 8

Linkek:
Aoianime
AniDB

És ez is elérkezett! A One Piece-nek a listákon, minden listán rajta kell lennie, több okból is. Kezdjek neki az adatoknak? Nincs értelme, hiszen aki eddig sem hitt neki az ezután sem fog, aki meg nézi az úgy is egyetért. Japán jelenleg is egyik legnézettebb, hetente futó sorozata egyértelműen jelen volt a shounenek újkori térhódításában, jókora szereppel.

A történettel talán már boldog-boldogtalan tisztában van, egy kis kalózcsapat járja a vizeket és folyton belekötnek valakibe illetve beléjük köt valaki, a végcél pedig a One Piece, az a kincs, ami a birtoklóját a kalózkirállyá teszi. Egyszerű és még sem, a világ pedig a történet bogozódásának 11 éve alatt egyre csak mélyül és mélyül. Oda zsenije nem csoda, hogy leköti a mai Japán fiatalságot, míg máshol a világon mondhatni alig vannak olyanok, akik ráveszik magukat hogy belekezdjenek egy akkora sorozatba, ami négyszáz rész után csak most ér el a legjobb feléhez...

A One Piece-ről sokat írtunk.

Az a pár őrültebb anime, amihez eddig szerencsém volt, megtanított arra, hogy egy beszélő kutya legyen a legkevesebb, amin ezentúl fennakadhatok. Ám amikor megtudtam, hogy kis snauzerünk nem csak lelkes fecsegő és sorozatfüggő, de még a vécéhasználat kultúráját is ismeri, először elbizonytalanodtam, majd  esélyt adva a filmnek, lelkiekben felkészültem egy újabb Pom Poko-féle komolytalan komolykodásra. Ehhez képest ami kikerekedett a történetből a majd' két óra alatt, egy fogalommá vált  a 'kellemes csalódással'.

Történetünk főszereplője a 11 éves Hiromi - az ő kutyája Junkers. Sőt, nemcsak kutyája, de valósággal egyetlen társa is a kislánynak. Bár nem kéne így lennie, Hiromi mégis azoknak a magányos gyerekeknek a sorsát éli, akik alig látják szüleiket, mert azok megállás nélkül dolgoznak. Mire Hirominak sikerül az évek során hozzászoknia ehhez a különös, de korántsem szokatlan felálláshoz, addigra újabb traumákkal kell szembesülnie: nem elég, hogy plátói szerelméről, Keisukeről hirtelen kiderül, hogy menyasszonya van, de véletlenül fültanúja lesz annak is, amikor szülei a válásról beszélgetnek. Egyedüli vígaszt Junkers jelent(het) számára, aki olykor esetlen, de mindig jószívű és őszinte szavakkal bíztatja Hiromit. Közben az igazi segítség sem várat sokáig magára, Junkers elárulja hogy képes teljesíteni kis gazdája három kívánságát. Vajon élni fog Hiromi a lehetőséggel? S ha igen, mennyire képes egy 11 éves kislány megfontolt és előrelátó döntést hozni?

Maga a beszélő csodakutya ötlete nem éppen a legerdetibb gondolat, mégis a legtöbb példa, amit láthattunk rá a mozizás történetében, csúfos blődibe fordult át azáltal, hogy ostoba és gyerekes poénokkal valamiféle cirkuszi látványosságot csináltak szegény négylábúból. Ennek az animének egyértelmű előnye, hogy egyfelől megkíméli a nézőt a szereplők szokásos első döbbenetétől (hisz a történet elején már eleve adott és természetes tény, hogy Junkers nem hétköznapi snauzer), másfelől pedig Hiromi teljes mértékben egyenrangú félként, barátként kezeli Junkerst, ugyanakkor a megbecsülése jeleként vigyáz rá, hogy a kutya képessége titok maradjon, a saját érdekében. Kifejezetten jót tett a filmnek az is, hogy bár Junkers személye központi elem, az események mégsem körülötte forognak, hanem egy meglehetősen komoly és aktuális problémakört boncolgatnak: a szinte szülők nélkül felnövő gyerekek helyzete és a válás hírének feldolgozása rögtön visszarántja a nézőt a valóságba a csodák világából. Komoly és megható filmnek lehetünk tehát a szemtanúi, de azért nem egy jelenet van, amin elmosolyodunk, hála az állandóan jelenlévő sziporkázó humornak vagy egy-egy viccesebb helyzetkomikumnak. A történet menete lassú lépésekben halad a végkifejlet felé, ám úgy hiszem, a hosszúság itt elkerülhetetlen: 70-90 percben nehezen lehetett volna ilyen szépen kibontani mindent.

A karakterdizájn a mai animékhez képest teljesen más, de ez nem is olyan meglepő, hisz a mozi lassan 15 éves lesz. Ennek tudatában ne számítsunk különösebb részletkidolgozásra, árnyékolásra vagy hatalmas szemekre. Az érzelmek kifejezése viszont nagyon is a helyén van, s Hiromi egyik legszebb arcát akkor láthatjuk, amikor karácsony estéjén kipirul a futástól. A hátterek kidolgozottsága megint csak külön fejezetet érdemelne: a szép, erős színezéssel nem fukarkodtak a rajzolók, ráadásul a technika, amivel dolgoztak, olyan hatást kelt, mintha csak pár perccel ezelőtt satírozták volna be az adott felületet. Amíg néztem az animét, olyan érzésem volt a hátterekkel kapcsolatban, mintha azok valójában gyönyörű képeslapok lennének. Mivel a szereplők színezése ettől valamennyire eltér, az összhatás néha úgy festett, mintha a karakterek és a bg rétegét kivágták, majd egymásra lapították volna. Ettől független a vizuális élmény még mindig az egyik legjobb, amit valaha láttam és igazán üdítő a sok, számítógéppel színezett és képileg tökéletességre hajazó sorozatokhoz képest.
Itt említeném meg a filmzenét is, ami mind hangulatában, mind dinamikájában tökéletesen passzol a maga jelenetéhez, s már a kezdő dallamok azonnal belopták magukat a szívembe. Ezt az élményt a két énekes betétdal csak tovább fokozta, és akkor még nem is beszéltünk a két főszereplő hangját adó seiyuuk zseniális munkájáról.

Valaki azt írta a mozifilm kapcsán, hogy mindig is lesznek olyan animék, amiket alig ismernek, pedig igazán érdemes lenne megnézni őket. Nos, az illetővel csak osztozni tudok ezen a véleményen: a Junkers come here nem más, mint egy vérbeli családi film, mely a kellemes kikapcsolódás mellett pár fontos gondolattal is megajándékozza a nézőket,  ráadásul tökéletesen megfér egy polcon olyan Ghibli-klasszikusok mellett is, mint a Totoro vagy a Kiki.

Értékelés: 9

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Makoto Shinkai még csak négy filmet tett le a világ elé, de ez elég volt, hogy sokak az új Miyazakinak nevezzék. Shinkai neve és jelenléte bizonyítja, hogy az animeipar tartogat meglepetéseket még, és van olyan alkotó Japánban, aki a már-már túlzottan beskálázott és rendszerezett animék közül is ki tud ugrasztani olyan képsorokat, amik elsöpörnek maguk körül minden korlátot.

Hogy miért nem csak egy film címe került ide? Nem lenne igazságos, de nem is lenne igazi, ha egy Shinkai filmre akarnánk rátukmálni a legjobb címet, hiszen mindegyik olyan film, amiből leginkább maga az alkotó és a stílusa világít ki és teszi azzá a filmet ami. Makoto Shinkai tehát nekünk afféle kis ajándék, valami, amitől még sokat várhatunk, egy sorozat, aminek minden epizódja borzongatóan szép, és egyszerre szomorú.

A Kanojo to Kanojo no Neko elbűvölő egyszerűsége és pillanatok alatt beomló fájdalmas életképei, a Hoshi no Koe tehetetlen, semmibe vesző értelmetlensége és a mindent elválasztó távolság szimbolikus képe, a Kumo no Muko, Yakusoku no Basho felejtésbe merülő ígérete, és a küzdelem azért, amit a világon egyedül értéknek lehet nevezni, és a Byousoku 5 Centimeter szívet tépő lassú utazása a sosem felejthető fájdalommal egy életen át megér minden egyes pillanatot, amit a képernyők előtt töltünk, nem is mellesleg többet ad, mint sok-sok órányi egyéb film és anime együtt véve.

Pár írás és gondolat Makoto Shinkai műveiről.

Golden Boy, avagy a csoda már elkezdődött, és biciklivel járja Japán útjait az élet igazi tanulságait keresve. Nem meglepő, akinek 200 körül áll az IQ-ja annak túl sok mindenre jut ideje gondolkodni, főleg ha az illető még képes is elmenni értük bárhová.
A Japán-járó észlény pedig nem rest, és mindenütt megold minden problémát, mert tanulni jó, és minél többet tanul az ember, annál inkább döbben rá, mennyit nem tud, de ebben az érdekes esetben az anime szerethetősége nem abban van, hogy a nemtudás olyan magas szintű amilyennek az akadémikus réteg láttatni szereti, hanem abban, hogy a hétköznapibbnál hétkönapibb dolgok felé halad. Az aranysrác, akinek meggyűlik a baja mindenfél problémával, ami Japánban jelen lehet, még meg is nevettet, és nem felejti ki a fanszervízt sem előlünk. Az évszázad legpikánsabban legperverzebben csattanó poénjaira ki ne lenne kíváncsi, még akkor is, ha a pár rész már kamaszkorban jár. Pont jó kor; ami minden korban/korra hat.

Golden Boy. Educational!
 

Minden idők talán legsikerebb shounen sorozata az azonos című, vele egyidőben futó mangára épült, és korántsem úgy indult, amilyenné később vált. Mondhatni, a Piccolo shaga-ig A Dragon Ball egy nagyon szimpatikus vígjátéksorozat, néha meglepő módon elgondolkodtató pillanatokkal.

A legelső saga fokozottan ilyen. Bulma, a sárkánygömböket kereső lány egy kisebb antihős csapatot gyűjt maga köré, akikkel megoldanak jónéhány pillanatig sem komolyan vehető konfliktust. A saga utolsó két része a teljes sorozat legjobb pillanatai közé tartozik. A gömbök iránt leginkább érdeklődő szereplőink magunk döbbennek rá, hogy nincsen szükségük semmiféle sárkányra sem a boldoguláshoz.

Ez egyben a teljes Dragon Ball utolsó egy egyben egyetlen fejezete, amelyben nem bontakozik ki tétre menő harc. A harcos szereplők erősek ugyan, de erejük a teljesen képtelen helyzetek tömkelegében csak egy a szórakoztató elemek között.

Ajánlom mindenkinek, akiben egy kicsit sematikus kép él a shounen sorozatokról. Kicsit különös, hogy erre éppen a Dragon Ball egy része a legjobb megoldás, ami pedig először szokott előkerülni, mint "káros" példa.

Értékelés: 9,1

FLCL - azaz a Fenomenálisan Lökött Citromízű Lapkomédia, mert az egésznek körülbelül ennyi értelme van. Mégis, valahogy az egész hasonlít az élet egy érdekes korszakára, amin mindenki átesik egyszer, mert ki ne érezte volna magát elhanyagoltnak, feleslegesnek, elveszettnek, és ki ne érezte volna magát teljesen egyedül ebben a hatalmas világban. Mindenki volt már kiskamasz, és mindenkinek vannak róla érdekes emlékei.
Kinek szebbek, kinek kevésbé, de az FLCL valamit visszahoz az akkori világ körülöttünk forgó furcsa kegyetlenségéből és érdektelenségéből, még a nagy változásokat is megkapjuk, és szerelmesek is leszünk, vagyis azt hisszük, de aztán mégsem, és mégis, csak másba és máshogyan. Persze mindig vannak mások, csak ők kívül állnak, vagy éppen nem vesszük észre őket, mint ahogy a világot is csak úgy vettük észre, ahogyan mi láttuk és látni akartuk. Na az FLCL ilyen komédia, és mégsem. Mi sem vettük észre, hogy benne vagyunk a cikkben, igaz-e? Pedig a filmben is benne voltunk.

Tudattódulatok tőlünk az FLCLről.

Genshiken, avagy az elvetemült otakuk vs. mindenki, mindenkit pedig itt Saku-channak hívják. Hogy miért érdekes ez a sorozat, és miért kerül bele egy ilyen listába? Az akart-akaratlan csatározás az otakuk és a normális ember között annyi ismerős pillanatot, elhangzott mondatot, és megérthetetlen gondolatot tartalmaz, amennyivel mindannyian évek alatt kerülünk szembe, de egy mindenképpen közös, szembekerültünk velük, akár erről, akár arról az oldalról közelítjük meg az animét, mindenhonnan megkapjuk a magunk pironkodtató dezsavűit.
És hogy ez miért jó? Ki tudja, talán azért mert lényegében megtanulunk saját magunkon nevetni, vagy éppen belelátunk abba, amit nem értünk meg annyira, hiszen mindazok mellett, amik mindenkivel előfordulnak, amire mindannyian ráismerünk, bizony rengeteg olyan dolog van, amire korántsem, de talán pont ezért leszünk egy kicsit toleránsabbak a végén, mert őrültek, agyalágyultak és idióták vannak, tudjuk, az emberi hülyeség határtalan, és időtlen. Az otakuk is azok, hívjuk őket akár kockának, akár függőnek, akár ... (és ide jöhet a te, vagy a barátod neve is).

Aki egy ilyen oldalon olvas egy ilyen írást, annak biztosan nem kell többet mondanom arról, miért is szeretjük a Genshikent, persze ha ez még nincs így, akkor már meg is van a célirány: irány a képernyők elé!

Genshiken írásaink.

A blog kicsit ritkábban frissül, de mi továbbra is írunk, amikor tudunk. Ne feledjétek, bármikor lehet csatlakozni a csapathoz egy kritika beküldésével.

Három új admint is köszönthetünk, Erda, Khaos és Nite személyében, akik engem követően a légrégebbi motorosok a blogon. Gratu nekik!

Folytatódik a MILA, a 20 legjobb animét bemutató sorozatunk. Holnap a Genshiken kerül terítékre.