A 76 részes első széria és a két film után tovább folytatódik rengeteg rajongó kedvenc boxolós sorozata. Lássuk be, nem nagy meglepetés, hiszen mindenki tudta hogy Ippo-nak kevés a japán bajnok cím, és még csak Miyata-kunnal sem láthattuk bunyózni - ráadásul nagyon sokan szerették a sorozatot, nyugodtan ráfér még egy bőr lehúzása.
A New Challenger a maga 26 részével ismét csak az eleje egy nagyobb lélegzetvételű műnek, leginkább nagyszájú kedvencünk, Takamura karrierjére összpontosít. Kamogawa edző nagyon is tisztában van vele, hogy a nagyobb súlycsoportokban egy japán boxolónak esélye sem lenne, így Takamurának sokszor emberfeletti erőfeszítéseket kell tennie, hogy a mérlegeléseken átmenjen. Emiatt úgy tűnik, nem tud a világbajnoki meccsén a legjobb formájában indulni, és megtudhatjuk, milyen az, amikor tényleg emberére akad, és nagyon bedühödik.
Találkozhatunk persze az előző sorozatból megismert többi karakterrel is, kiderül, hogy sikerül-e meghódítani a pehelysúlyú világbajnoki címet Date-sannak, Ippo kétszer is megvédi címét, és persze új rajongója is akad, aki miatta választja a Kamogawa-gymet.
Ha egy animét hét év után egyszercsak folytatnak, a rajongók minig kritikus szemmel ülnek le nézni, és folyamatosan a nagy elődhöz próbálják hasonlítgatni. Ha a rajzolási stílus túlságosan régies marad, akkor az a baj, ha túl nagyot újítanak akkor meg az a baj - elárulom, a New Challenger alkotói ilyen szempontból szerintem tökéletes munkát végeztek. Be kell lássuk, hogy az első széria sokszor elnagyolt vonalakkal dolgozott, és még csak szélesvásznú sem volt, a folytatásban megtartották a rajzolási stílust, de minden vonal letisztultabb, vékonyabb, a nagy felbontáshoz jobban illeszkedőbb lett. Jól összehasonlítható ez azoknál a részeknél, amikor a szereplők olyan dolgokra emlékeznek vissza, melyek az első sorozatban történtek, ilyenkor néha több perces jeleneteket rajzoltak újra a készítők az új technikával, és mégis teljes mértékben rájuk lehet ismerni.
A szinkronszínészek egy része sajnos lecserélődött, de az újak annyira jól hozzák a régiek karakterét, hogy a 26 rész végére teljesen úgy tűnik, mindig is ilyen volt a hangjuk. Az opening, ending, és a háttérzenék stílusukban az első szériához annyira hasonlítanak, és mégis frissek: az új zeneszerzőt is csak dícsérni lehet.
Egyedül a történettel szemben voltam túl kritikus az elején. Sokkal kevesebb hétköznapi, lelki problémára keresi a választ, a karakterek jelleme ezáltal elnagyoltabbnak tűnik, de végülis profi boxolókról van már szó. A hangsúly áthelyeződött a meccsek technikai elemzésére, és majdnem minden részben elkezdődik, folyik vagy befejeződik egy bunyó. Eleinte ez a tempó nagyon zavart, és terveztem is, hogy lehúzom miatta a sorozatot, de végülis a meccsek semmit nem veszítettek izgalmasságukból, és pont annyira a székbe szögeztek, ha nem jobban, mint az első sorozatban. A végére teljesen kibékültem az új stílussal, és bár reménykedek benne, hogy a folytatásban mégis nagyobb hangsúlyt kapnak a karakterek, mindenkinek a saját ízlésére bízom, hogy ítélkezzen: jobb vagy rosszabb fordulatot vett a történetvezetés.
Összefoglalásul csak annyit írhatok, a New Challenger nem csak kedvenc boxolóink életébe érkezett meg, de az első sorozat is megkapta a maga ellenfelét: a rajongók máris nehezen tudják eldönteni, melyiket is szeressék jobban. A folytatás az eddigiek alapján teljesen méltónak is tűnik figyelmükre, és bízom benne, hogy legalább ilyen jó stílusban meg sem áll a 76. részig.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.