A 60-as években kezdődő anime az alvilági szerencsejátékok és a yakuza veszélyes világába kalauzol minket. A történetet érdekesen megrajzolt karakterek, eposzi jelzőket és allegóriákat alkalmazó narrátor és fölösleges 3D animációk kísérik.

Három szempontból érdemes vizsgálni az animét. Először is ott a történet. Félig-meddig életrajzi, valójában az egész estét betöltő mahjong játszmák (a narrátor elbeszélésében: legendás éjszakák) között évek telnek el. A szereplőgárda „jó” oldala változatlan, csak az ellenfelek cserélődnek, még főhősünk segítői is többnyire ugyanazok maradnak. A cselekmény nagy részét tehát a mahjong játékok teszik ki. Viszont itt nem gyerekeknek szóló sorozatról van szó, amiben mindent szépen elmagyaráznak. Azért próbálják ismertetni a szabályokat, a narrátor és a fordítók is, lábjegyzetekben, de ez egy lehetetlen vállalkozás. Úgyhogy aki nem ismeri a mahjong szabályait, az lényegében képtelen teljes egészében megérteni a sorozatot. Persze a hangulati elemek ugyanúgy működnek, tehát úgy is izgulhatunk hogy mit fog húzni az ellenfél vagy Akagi, hogy nem fogjuk fel, kinek mi van a kezében és mit akar kirakni. Ezt még fűszerezzük egy kicsit a játék kínai szakkifejezéseivel, és teljesen el vagyunk veszve. Erre kontráznak rá azzal, hogy egy játék közben 1-2 perces magyarázatokat kapunk a narrátortól, hogy xy valójában mire gondol és mit tervez, és ezt látványosnak szánt 3D animációk próbálják érdekesebbé tenni.

Avagy hogyan lehet visszaélni egy ismert anime nevével. Kezdetben, mint tudjuk, volt a Blood – The Last Vampire című film, ami Mamoru Oshii mangájából készült. Iskolás lányka vámpírokat hentel, de igazából ő se ember. Aztán jött a Blood+ ami lényegében ugyanez, csak kinyújtva, szélesebb nézőközönségre szabva, eladhatóbb formátumban, átlagos Production I.G. munka. Aztán kitalálta a CLAMP, hogy ők is megcsinálják a maguk kis interpretációját, ugyanarról az iskoláslánykáról, aki szörnyeket hentel, de igazából ő se ember. A kis kalandból kiderült, hogy ez nem az ő műfajuk.

Óriásrobotos világmegmentős anime, ami azért tartogat pár meglepetést. Eleinte semmi furcsát nem tapasztalunk, hétköznapi jelenetek középiskolások életéből, egy tipikus főszereplő, az a nem túl sokat gondolkodós fajta, aki inkább cselekedni szeret, mint agyalni. Aztán jön az első csavar, és kiderül, hogy amit eddig láttunk az egy számítógépes szimuláció és minden ember egy program. Innetől azt gondolnánk, hogy Mátrix. De nem.

Főszereplőnk nem az filozofálós típus, ezért neki több időbe telik felfogni a dolgokat, mint a nézőnek. És azután se lesz nagyon depis, továbbra is végzi a dolgát, lövöldözgeti az ellenséget a robotjával. Persze kibukik, de nincsenek egész részes filózások, csak néhány ingerült felkiáltás, hogy élet-e ez egyáltalán. Szóval ne számítsunk egy Ergo Proxy-ra vagy Ghost in the Shell-re, nem fejtik ki az egzisztenciális kérdéskört, csak felvetik. Sokkal fontosabb lesz a romantikus szál, ami szépen el is tereli főhősünk figyelmét, de aztán ez is tragikus lesz. Persze ez nem baj, de innentől már látjuk, hogy az anime nem anynira sci-fi, nem is annyira Mátrix, hanem inkább dráma, mégpedig az a fajta, amiben csúnya dolgok történnek a szereplőkkel és aztán sajnálhatjuk őket.

 Már amikor leírom a címet: Strawberry Panic! fejem búbjától a lábujjam hegyéig elönt a jóleső, édes guilty pleasure érzés. Mert igen, ez az anime egy igazi bűnös élvezet a javából. Az összes animefan fújjol, ha szóba kerül, és bármennyire is kutakodom a magyar oldalakon talán egy helyen találtam róla valamit érdemben, viszont volt annál több utalás és gúnyos megjegyzés.
 Értem én értem, de tegyük most félre az előítéleteket pár percre, mert nekem valamit be kell vallanom: Helló, Elis vagyok és szeretem a Strawberry Panicot!

Utopisztikus anime ami sokban hajaz a hasonló típusú Miyazaki animékre (Laputa, Nausicaa), de azért nem üti meg azt a szintet.

Több sebből vérzik az anime. A legfőbb probléma, hogy túl sok dologra vállalkozik egyszerre, de egyik területen sem alkot nagyot, és ezt nem lehet rákenni arra, hogy csak 11 részes. Egyrészt itt van az utopisztikus sci-fi vonal. Ez az elején még elég markáns, de aztán a közepétől feledésbe merül, majd csak a végén köszön vissza, mikor futtában megoldást is kell találni. Ezzel párhuzamosan van egy kis társadalomkritika is, háborúkat idéző borzasztó képek, sortűz a tömegbe, a vakon hívő, imádkozó emberek groteszk ábrázolása stb. aztán 2 rész múlva már idétlen, vicces helyzeteken nevethetünk a főszereplőkkel együtt a sértődött, bújócskát játszó lányt keresve egy repülő fedélzetén, és figyelhetjük a két főszereplő között kialakuló, iskolás animékbe illő szeret – nem szeret kapcsolatot. Hasonló módon a sorozat elején megismert – a Rakéta Csapatra erősen emlékeztető – bajkeverő trió pályafutása is hirtelen véget ér, és hamar feledésbe is merül. Clain az elején még egy egészen értelmes fickónak tűnik, külön figyelemreméltó, hogy mikor először találkozik a terroristákkal, nem fogadja őket rögtön a bizalmába, és nem fogad el mindent rögtön első látásra vagy hallásra. Aztán viszont bugyuta poénok és rossz jellemábrázolás célpontja lesz. Mikor valami megütköztető történik akkor csak bámul, majd ösztönszerűen cselekszik, majd később mikor semmi akció nincs, akkor egy átlagos bizonytalan kamasz szintjét hozza, aki nem tud mit kezdeni egy lányhoz fűződő érzelmeivel.

Aztán az anime egyik szálon se megy végig. Nem lesz dráma, nem lesz romantikus befejezés, de nem is marad végig poénkodás. Azért lezárása van a cselekménynek, de rosszul előkészített, így nem is túl emlékezetes, ahogy az anime sem az.

Értékelés: 6,8

Linkek:
Wikipédia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb

[Sziasztok kedves Olvasók! Ma ismét egy új szerző mutatkozik be az oldalainkon,
fogadjátok őt szeretettel! - Animecomment]

 Miközben ezt az animét néztem azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem néztem eddig friss dolgokat. Biztosan benne lehet az is, hogy új vagyok még ebben a szubkultúrában (a másfél év ugye igencsak újszülöttnek számít?) és egy hosszú-hosszú listával vérteztek fel barátaim, hogy mi is az, amit kötelező megnéznem. Azt hiszem a lista igencsak jól sikerült, mert a rajta szereplő címek egész egyszerűen beszippantottak ebbe a világba. Ezért aztán mikor önálló döntés előtt állok, hogy mit is kellene bepróbálni, kicsit mindig bizonytalankodom, és olyasmit választok, amihez bőven van anyag és kritika/vélemény, hogy ne fogjak mellé. 

 Mégis, amikor az Ano Hana (a teljes címe: Ano Hi Mita Hana no Namae o Bokutachi wa Mada Shiranai, ami nyersfordításban valami olyasmi, hogy: „Még mindig nem tudjuk annak a virágnak a nevét, amit azon a napon láttunk”) leírását megláttam egy a 2011 legjobbjait taglaló listában, azt éreztem, hogy ezt egyszerűen most meg kell néznem. 

Középiskola egy japán városkában a hegyek között, napjainkban. Évközben beiratkozó, városból érkező fiú, aki az iskola kollégiumában fog lakni. Öt fiatal lány, különböző személyiséggel, temperamentummal, mind igazi egyéniség. Végül pedig lehetőségek véges számú halmaza a románcra. Dióhéjban így néz ki egy átlagos bishoujo jellegű visual novel. A Katawa Shoujo ezt azzal dobja fel, hogy szereplőinek nagy része valamilyen testi fogyatékossággal rendelkezik. De nem kell megijedni, a végeredmény nem olyan meredek, mint amilyennek hangzik.

A játék keletkezésének története igazi lelkesítő anekdota. Egy doujin manga egyik oldaláról származott az alapötlet, és egy fórum olvasóinak annyira megtetszett, hogy rögtön elkezdett mindenki rajzokat és ötleteket bedobni. 2007 nyarán pedig megalakult a Four Leaf Studios, és elkezdődött a tényleges munka a rajongókból álló stábbal, akik szabadidejüket az alakulófélben levő programra áldozták. 2009-ben egy próbaváltozatot adtak ki, ami az első fejezetet tartalmazta csak, majd 2012. január 4-én jelent meg a végleges verzió. Tehát egy nemzetközi csapat által megalkotott visual novel játékkal van dolgunk, ami mégis teljesen "japán-szagú" olyan értelemben, hogy alkalmazza a megszokott kliséket, és a rendhagyó alapötlettől eltekintve a műfaj tipikus példájának nevezhető. Szóval hogyan is kezeljük? Úgy, mint egy rendes japán visual novel-t, vagy úgy, mint egy rajongói művet, egyfajta tisztelgést a játékműfaj, és általában a japán kultúra iránt? Igazából mindkét olvasat fontos, mert ha csak az előbbi szerint nézzük, akkor csalódunk a hiányosságok miatt, ha az utóbbit, akkor elámulunk az igényességen, ami jellemzi a grafikát és a történetet. Igazi határesettel van dolgunk, mert a neten található rajongói műveknél profibb, a kereskedelemben kiadottaktól viszont néhány vonatkozásokban elmarad, más téren viszont egyszerűen csak eltérő megoldásokat alkalmaz, úgyhogy időnként gondolkozóba eshetünk, jó irányból közelítünk-e a játékhoz.

Alien 9. Avagy Alien Nine. Avagy a szubtextus diadala az explicit tartalom felett. Látszólag eltúlzott vonalakkal megrajzolt kislányok üldöznek pokemonokhoz hasonló űrlényeket, hogy fenntartsák a rendet az iskolában, amolyan délutáni szakkörként. Valójában a társadalomba való beilleszkedés nehézségei, nemi erőszak, fóbia, és más komoly dolgok kerülnek terítékre az animében, de mindez erőszakos vagy erotikus jelenetek nélkül.

Megszokhattuk, hogy sok anime a felnőttéválásról, a társadalomba való beilleszkedésről és az ehhez szükséges erkölcsi értékek elsajátításáról szól. Az anime cselekménye direkt úgy épül fel, hogy a főszereplő bőrébe bújva mi is részesüljünk ezekből az értékekből, és megtudhassuk milyen a normális és elfogadott morális világkép (öregek tisztelete, őszinteség, becsületesség, a munka értéke stb). Az Alien 9 valami teljesen mást tesz. Otani Yuri bőrébe bújva inkább azt láthatjuk, milyen az, mikor valaki képtelen beilleszkedni ebbe a társadalomba. Leginkább talán egy szenvedélybeteg, alkoholista, vagy mentális beteg ember lélektani helyzetét ismerhetjük meg a szemén keresztül. Yuri beteges fóbiája az űrlényektől nem olyasmi, amit egy tóparti séta vagy egy beszélgetés egy barátnővel a naplementét nézve, padon ülve megoldana. Lássuk be, a legtöbb komoly lélektani gond az életben nem ilyen, csak a filmek hitetik ezt el velünk. Ezért Yuri mentálisan képtelen a rá rótt feladat ellátására, így alapvető helyzete a segítségre szorulókhoz, pl. a hajléktalanokhoz teszi hasonlóvá. Próbálnak is segíteni neki, a tanár ösztönzéssel, a barátnők vigasztalással. De egyik se hat. És itt nem történnek meg azok a hétköznapi csodák, amik a legtöbb animében igen, és amiktől hirtelen minden jóra fordul, a főhős megérti helyét az életben stb. Viszont a néző végig reménykedik, hogy csak lesz valami megoldás, ezért is szomorú a befejezés (az utolsó 1 perc, mikor már megy az ending zene, de azért még történnek dolgok).

Mint tudjuk a Neon Genesis Evangelion (továbbiakban NGE) kilencvenes évekbeli nagy sikere után sokan próbáltak az anime farvizén befutni, és hasonló módon pszichológiai elemeket csempészni a szokásos óráisrobotos, „tizenéves-fiú-megmenti-a-világot” jellegű shounen animékbe. A shounen jelző már kevés is, hiszen nem csak a „mindent-lehet-ha-erősen-akarod” ideológiáról van szó, hanem arról, hogy egy személyes, mentális krízis szoros összefüggésbe kerül egy világban levő, sőt, az egész világra kiterjedő krízissel. Ezt nevezhetnénk nagy okosan sekai-kei műfajnak, ami olyannyira nincs pontosan definiálva, hogy leginkább csak példákat tudunk, mondani, és azokhoz hasonlítani. Jó példa a sekai-kei-re az NGE, de ugyanígy jó példa a Saikano is, szóval tényleg nem az óriásrobotokon van a hangsúly. Viszont ezek után a jól hangzó példák után beszélhetünk még az utánzatokról, vagy klónokról is, amikre ugyanúgy igaz lesz minden, amit az eredetiről elmondunk, mert hát ugyebár másolatok. Viszont a másolatokat nem szeretjük. Az eredetiségnek a történelem során mindig is nagyobb értéke volt, az ipari tömegtermelés korában meg talán még jobban felerősödött az eredetiség irátni igényünk.