Gondolom, senkinek nem mond újat az, hogy animék sikerének egy része az attraktív női szereplőktől származik. A mai Ecchi, románc, és hárem animék, valamint ezek keverékei szinte mind követik a jól bevált receptet, már-már olyan érzést keltve, hogy a különböző stúdiók nem is csinálnak mást csak kicsit átrajzolják a szereplőket, illetve módosítanak néhol a történeten. Korunk anime betegsége a sablonosodás, valamint a futószalagon jövő sorozatok, melyek elődeik sikerét próbálják meglovagolni, de gyakran hol a szűkös költségvetés, hol maga a megvalósítás áll az útjukba. A címben szereplő sorozat is követi a formát, hisz az alapjáraton erős Ecchi műfaj mellé még bepakol egy kis háremet, nem kevés románct, és egy nagy adag shounent, na meg persze megfűszerezi a mostanában divatos démonos, angyalos ellentéttel. Hogy ez mennyire elég? Láthatólag működik.

Egy érdekes alapötlettel bíró, ám könnyed anime a Shaft-tól. Alapból adott a gazdag családba született főhősünk, aki apja árnyékában felnőve, de a nyomdokaiban járva igyekszik felépíteni saját, sikerorientált életét, amiben a kudarc nem megengedett. A komikus vonás rögtön az első másodpercekben feltűnik a családi krédó képében: soha nem tartozni senkinek. Persze ez még nem tűnik olyan rendkívülinek, de az anime hamar felállít egy olyan szituációt, amiben a főszereplő a végletekig ragaszkodva elveihez belekényszerül egy új élethelyzetbe. Ezek után pedig az anime két dologgal próbálkozik párhuzamosan. Egyrészt furcsa karaktereket mutat be, majd vicces szituációkba keveri őket, másrészt – többnyire a részek végén elhangzó monológokban, bár sokszor a részek közben is – társadalomkritikát fogalmaz meg.

Erről az animéről kétféle írást olvashattok. Az egyiket olyan írta, aki csak úgy véletlenül megnézte, esetleg kicsit utánanézett, hogy lám, ez egy játékból készült, de véleményének alapja nagyrészt az animére támaszkodik. A másik fajtát olyan írta, aki játszott a játékkal vagy más Type-Moon játékokkal, és ez az írásában is meglátszik, sok háttérinfót épít be, és inkább arról nyilatkozik, hogy jól avagy gyengére sikeredett az adaptáció. Persze a játékot általában tisztelni szokták, hiszen ha már megemlítik, akkor nyilván végig is játszották, mert ha nem tetszett volna, nem játszák végig a több száz óra játékidőt nyújtó (olvasási és nyelvismereti szinttől függ, és végül is regényt olvasol, csak közben megállsz a képeket is nézegetni) visual novel-t. Én ebből a kettőből az utóbbi táborba tartozok, viszont az adaptálással kapcsolatos problémák helyett inkább egy történetközpontú olvasatot szeretnék felvázolni, és ez alatt nem azt értem, milyen menők vagy unalmasak a harcok és ki mennyire tápos, hanem hogy itt vannak különböző személyiségek, akik egy különleges helyzetben ütköztetik az érdekeiket. Igen, ez tényleg unalmasabban hangozhat egyeseknek, de ha már az ember nekifog írni valamiről rendesen, akkor az a legkevesebb, hogy komolyan vegye.

Előre leszögezném, ez a kritika a visual novel játékról szól, nem az animéről. Tervben van, hogy a 2006-os animéről, a 2010-es filmről és kicsit később a Fate/Zero-ról is fogok írni valamit, de gondoltam haladjunk időrendi sorrendben, kezdjük az alapművel. Mit is írhatnék 2004. legnagyobb számban eladott (a getchu.com adatai alapján, tehát csak internetes rendelések figyelembe vételével) visual noveljéről? Nyilván nem azt, hogy minden idők legjobb játéka, és próbáljátok ki ti is, mert ez nem a reklám helye (csak néha). További érdekes tény az eladási adatokon kívül, hogy a játék történetét egy anime sorozatban és egy filmben is feldolgozták, a történet előzményeiről light novel készült, amiből aztán anime is. Nem nehéz észrevenni az összefüggést ilyenkor az eladási listák és a feldolgozások között: amire ráharapnak a vevők, azt kell gyártani minden formában, ameddig tart a népszerűség. Ami beválik, az aztán több folytatást is megél. Persze ha csak ezt a szempontot vesszük – ami egyébként a „kiégett” veterán animésekre jellemző, akik elvből nem néznek meg már semmit, ami sikeres – akkor minden anime, ami népszerű lesz és üzletileg sikeres, eleve rossznak, pénzhajhásznak, sablonosnak, felszínesnek tekinthető. Ez a nem is olyan ritka érvelés nem csak az animékre vonatkoztatható, hanem általában véve a populáris kultúrára. De hogy rövidre zárjam ezt a kis elkalandozást/bevezetőt, nem siránkozás céljából láttam neki ennek a cikknek.

A .hack animék újabb tagja egy rövid, három részes ova, amit viszont a megszokottól eltérően nem Mashimo Kouichi (Noir, Madlax, Requiem for the Phantom valamint az összes eddigi .hack anime) rendezett. A Quantum egy új sor, egy tiszta lap, ami arra hivatott, hogy megújítson egy már ismert és sikeres franchise-t. Persze panasz nem érheti az eddigi animéket sem, de nyilvánvaló, hogy nem lehet a végtelenségig nyúzni a bőrt egy alapötletről, időnként kell egy kicsit újítani is. 

Az első másodpercben leeshet mindenkinek, aki belekezd ebbe a sorozatba, hogy egy újabb ecchi komédiával van dolga, speciális effektekkel és leszakadó ruhákkal fűszerezett harcokkal, minimális férfi szerepléssel, háttérbe szoruló történettel és sablonos, ám annál formásabbra megrajzolt karakterekkel, akik valami érthetetlen oknál fogva mind szerelmesek lesznek a főszereplőbe. És nem kell csalódnunk, mert tényleg ezt kapjuk, ha jobban elmerülünk az animében, ami egyébként egy alternatív jelenben játszódik.

Az egyetlen felüdülést jelentő karakter talán Yagyuu Jubei, aki kettős személyisége miatt kapott egy kis pikantériát, és a vérszomjasabb énje tartogathat néhány titkot ami esetleg felkeltheti az érdeklődésünket. A többiek vagy túl sablonosak, vagy csak komikus mellékszereplők.

A Gundam ma már márkanév. A 70-es években debütáló sorozat olyan egyedi stílust teremtett meg mind a robotdesign, mind narratíva területén, ami azóta is szinte változatlan formában eladható az anime-piacon. Mivel több generáció is felnőtt már a Gundam sorozatokon, ezért a készítők építhetnek erre, és így idősebb korosztályokat is megcélozhatnak, elszakadva ezzel a shounen robotos animék hatásvadász, gyenge megoldásaitól. Sőt, a történelemfilozófia szinte kötelező elemévé vált már e sorozatoknak, de legalábbis mindig találkozunk valami aktuális, korra jellemző, elvontabb kérdéskörrel bennük. A Gundam 00-ban ez a terrorizmus és az energiaválság.

 A szerényen csak 2008 legjobbjának nevezett (egyes oldalakon finomítanak egyik legjobbjára,) Ga-Rei Zero-ba véletlenül futottam bele. Sőt, be kell vallanom, hogy igazából a plakátjával találkoztam először, és miután megvett kilóra, olvastam el egy ajánlót. És igen, ahogy a plakát úgy az ajánló is félrevitt, mert teljesen másra számítottam, mint amit kaptam. DE ez nem panaszkodás, mert ez a más ez igencsak tetszetős volt.

A Bakemonogatari történetét folytató anime a folytatásokra jellemző problémákkal küzd. Ezeknek a problémáknak a nagy része persze abból fakad, hogy az előddel hasonlítjuk össze, de nem tehetünk róla, hiszen mégiscsak folytatásról van szó, ami alapoz az őt megelőző sorozatra. Így hát menthetetlenül belekeveredünk az összehasonlítgatás kiszámíthatóan egyszerű, egyet jobbra, egyet balra táncába.

A Nisemonogatari vizuális és narratív stílusa ugyanazokra az eszközökre épül mint elődje, de ez érthető is, hiszen ugyanaz az alkotó csoport áll mögötte (rendező, stúdió, stb.). Viszont ezúttal inkább a karakterábrázolásra terelődött a hangsúly, nevezetesen Araragi Koyomi két húgának bemutatására, illetve ezúttal a főszereplőnk árnyékában vámpír, Shinobu is nagyobb szerephez jut. Emiatt kevesebb a konkrét történés, sok esetben több rész öleli fel egy nap eseményeit, ami nagyrészt párbeszédekből áll. Nincs is értelme filler részekről beszélni a sorozat rövidsége miatt, viszont érezhetően megszaporodott a fanservice, ami a szokásosabb szituációk mellett extrémebbekkel (pl. a fogmosás, mint érzéki kínzás) is szórakoztatja az arra vevő nézőket.