Az Azumanga Daioh által kikezdett úton járva a Lucky Star nem hozott sok újat a műfajba - teljesen hasonló "háttérsztori", négypaneles manga-adaptációként. A kivitelezés viszont sok szempontból sokkal jobban sikerült.
Miért is lett jobb a Lucky Star? Elsősorban azért, mert nem képtelen, egy-két jellemzővel leírható butuska karaktereket emelt át az eredeti mangából, hanem igazán érdekes szereplőket. Akik, bár ugyanolyan valószínűtlenek, a személyes hülyeségek egy sokkal életszerűbb és szórakoztatóbb sorát vonultatják fel. Mert egy RPG-anime-függő szerep sokkal több poént rejt magában, mint az, hogy valaki szereti a macskákat... Ez utóbbi pedig a Garfieldnál is sokkal unalmasabb.
A karakterdizájn viszont több, mint árulkodó arra nézve, kinek szánhatták a sorozatot. Az elképesztő hajkoronák és a képtelen testarányok egy B-kategóriás otakuknak szánt tömegtermékre hajaznak leginkább, semmint egy családi vígjátékra. Ez a sorozat értékéből nem sokat von le, de elég zavaró lehet elsőre. Másodikra pedig az, ami már az Azumangánál is gond volt: ne adagoljuk túlzottan. Nincsen igazi történet, hamar bele lehetne úgy unni. Pedig kár volna érte.

Négykockás kis "comix"-ból lehet "filmet" csinálni, ahogy az kiderült az abszolút melléfogás Garfield-oknál is. Egyszerűen, ha megbontod a "három-kocka-és-akkor-egy-poén" ritmust, egy teljesen másik művet kapsz, csak a szereplőket hagytad meg. De mit lehet velük kezdeni, mikor lényegében egydimenziósak? (Itt nem a Kázmér és Hubáról, meg a többi remekműről beszélek).
A japánoknak ez valahogy mégis sikerült. A titok egyszerű: kis ötperces részekben adták le őket esténként, a mangát követve. Nem akartak kitalálni agyafúrt kalandos történeteket a kis egyszerű és szerethető karakterek fölé, és a végeredmény igancsak tetszetős lett. DVD-kiadásban 26 rész, mindegyik egy hét öt eredeti részét öleli fel.
Túl bőven nem lehet az Azumanga Daioh-t leírni. Néhány középiskolás lány jól elvan, szépen lassan evickélnek a végzés felé, és semmi érdekes nem történik velük. A nem túlzottan épületes kerettörténetet a karakterszereplők dodják fel, az ismétlődő poénok kellemesen kikapcsolják az embert.
Erős negatívum, hogy az tv-adás ötperces epizódjai optimálisabban adagolták ezt a fajta humort. Nagy dózisban erőltetté válik, túl sok a 26 rész egy hónapra szétosztva is. A sorozat tehát összefoglalva nem több, mint aminek látszani akar: könnyű kikapcsolódás hajtós napok estéire.

Már többször eszembe jutott, hogy az animék korhatárát leginkább két értékkel kellene jellemezni, mint pl. a társasjátékoknál is, mivel nem mindig egyértelmű a célközönség. Jónéhány egészen kis gyerekeknek készített anime van, amit a felnőttek is tudnak élvezni - de a Battle Athletes nem egészen ilyen.
A történet Kanzaki Akariról és barátairól - na meg ellenfeleiről - szól, ahogy a jövő nagy sportakadémiáján az első helyért küzdenek, nem mindig a legsportszerűbben, ám jól megtűzdelve poénokkal.
A teljesen elborult, néha egészen vicces sportszámok még elmennek, bár azért bizonyos kor felett az ember hajlamos a "hú, de állat" felkiáltás helyett inkább az "ez meg mi a ..." kezdetűt használni. A karakterek és a poénok is néha sablonosak kicsit, és a rajzolási stílus is elég régies (mondhatnám hogy múlt századbeli, mivel '97-ben készült) de igazából nem is ez a baj ezzel a sorozattal. Ha a Battle Athletes összes kis hibáját meg is bocsájtjuk, rá kell jönnünk hogy igazi erőssége sincs amit ki lehetne emelni.

Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem egy rossz anime. Ha valaki szereti a sport témájú sorozatokat, az nagyot nem fog csalódni, a főszereplő átesik a megszokott fázisokon amíg az utolsóból egyre jobb lesz, majd meg kell küzdenie saját korlátaival, hogy végül elérje az első helyet. Több szereplőnek is igen mélyre nyúló múltja van, amiből sikerült pár hihető, átélhető drámai részt összehozni. Ami miatt a kisebbek is biztosan szeretni fogják, az a jó humor, és az a mennyiségű fantázia, amit a készítők belefektettek a környezetbe, a sportszámokba, a karakterekbe.
De ha már elmúltál 12 éves és sport rajongó se vagy, a poénok miatt érdemes egy esélyt adni ennek a sorozatnak - legfeljebb 2 rész után leteszed, ha túl gyerekesnek találod.

Értékelés: 7.0

Linkek:
ANN:
http://www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Aoianime:
http://www.aoianime.hu/

Ritka az a sorozat amiről ennyire nehéz objektíven írni. A Full Moon wo Sagashite erejéből márpedig semmit nem vesz el sem az idő, sem az újranézés: mindig üt. Mindig talál. Pont sziven.
Mitsuki minden vágya, hogy énekes legyen. Torokrákja miatt, melyet csak bonyolult műtéttel lehetne eltávolítani, erre vajmi kevés esélye van. Miután két shinigamitól megtudja, hogy alig egy év van hátra az életéből, teljes erejével az álmai valóraváltásába kezd.
Eleinte leginkább a shinigamik varázserejéből, és a valóságba való beillesztésükből fakadó komikumra épít a sorozat, de pár rész elteltével egyre komolyabb témák is terítékre kerülnek a humor mellett. A történet több drámai csúcsponton át építi fel azt a végletes feszültséget, mely alól a néző - szokás szerint - csak az utolsó részben kap feloldozást, egy olyan elemi erővel megható katarzisban, hogy macsó legyen a talpán akinek száraz marad a szeme.
A történetben nagy szerepet játszik a zene, és Mitsuki karrierének építése is. A zeneipart európai szemmel nézve kicsit furcsának tűnik, hogy néha egy-egy single kiadásával sztár lehet valaki, ettől függetlenül a sorozat kiemelkedően jó és igényes számokkal büszkélkedhet - beleértve az openinget és az endinget -, melyek nagyban hozzájárulnak a hangulatához.
Bár a rajzolás technikája hagy némi kívánnivalót, főleg a távolban lévő karakterek esetében, azért felveszi a versenyt a hasonló korú animékkel. Az 52 rész egyáltalán nem tűnik soknak, természetesen akad néhány töltelék is köztük.
Mindent összevetve a Full Moon wo Sagashite több korosztály számára is élvezhető, szinte univerzális történet: a kisebbeknek egy szép mese a szerelemről és álmaink megvalósításáról, az öregebbeknek pedig egy megrázó anime jellemfejlődésről, sorsról, kitartásról és önfeláldozásról.

Az Aria azonos című mangából készült anime feldolgozása kiváló idegnyugtató - feltéve, hogy nem akarunk belőle egyszerre egy résznél többet megnézni. Én megtettem, óriási hiba volt.
Történetünk a távoli jövőben játszódik a benépesített kellemes atmoszférájú Marson, annak is Új-Velence nevű városában. Hamar megismerkedhetünk főszereplőinkkel, akik a három helyi gondoláscégnél tanulják a szakmát. A sorozat lényegében az ő mindannapi életükre épülő kedvesen butuska helyzetkomikumokból áll, különösebb üresjárat vagy fordulat nélkül.
Nem kapunk szívrohamot a tempótól, szegényekkel két évadon keresztül nem történik ugyanis semmi. Hiába kerülnek egy új környzetbe az elején a társaságoknál, nemhogy emberileg nem fejlődnek sehova, de új poénokat sem találnak ki. Ismerős az, amikor egy haveroddal ugyanazon röhögtök már tizedjére is? Persze, akkor valamelyikőtök egyszer csak bedobja, hogy "Nem vagyunk egy kissé unalmasak?" Szereplőink nem ennyire összetett emberi lények, képesek éveken keresztül nevetni, grimaszolni ugyanazokan a poénokon, amiből elvileg azt kellene leszűrnöm, hogy autisták.
A sorozat pozitívuma, hogy a láthatólag tehetséges seiyuu-k szinkronhangjaikkal el tudják hitetni, szereplőink tényleg boldogok és önfeledtek úgy, ahogy vannak. Nem is az ő teljesítményükön múlik, hogy a "de-szép-a-világ" illuzió nem teljes. A mangának még meg van az előnye, hogy az ember olvasás közben szabadon alakíthatja az olvasás sebességét. Itt ez hiányzik, rosszul sikerült az adaptáció.
Mégsem óvnék tőle mindenkit. Kis adagokban tényleg lehet élvezni vagy 14 év alatt. Egyébként komoly sokkhatás. Én szóltam előre.

Értékelés: 6,0

Linkek:

ANN (1. évad)
ANN (2. évad)
 

Nem kell sci-fi szakértőnek lenni ahhoz, hogy valaki észrevegye, a Nadesico egy igazi műfaji unikum, nem csak az animéken belül. A receptje igen rafinált: vegyél néhány klisét, némi sci-fi alapvetést, és csavarj ki mindent, amennyire csak lehet fanyar, néha követhetetlen humorral és cinizmussal.
A zseniális sorozat az első földi civil űrcsatahajó történetét követi végig, egy Naprendszeren belüli háború és egy befelé forduló legénység kíséretében. A különc figurák egyrészt lopott karakterek, másrészt abszolút egységet alkotnak a Nadesico különös hangulatával. Nem paródiát látunk - bár néhol előbukkannak arra utaló jelenetek - az alkotók magától értetődő lazasággal csinálnak hülyét a nézőből. Mindezt annyira lazán, amelyet pár évvel később csak a Paprika múlt felül.
Nem lehet elmenni a történet mellett sem, bár részletezni annyira nem érdemes, a kissé középszerű megírás a kortársakhoz képest méltatlan grafika mellett hozzájárult ahhoz, hogy a Nadesico ne váljon igazán elismert animévé. Bár el kell ismerni, rajongótábora így is bőven akad, és egy halványra sikeredett mozi is készült belőle később.
Így maradt a rétegműfajok kedvelőinek egy igazi csemege. Ajánlom minden "gyüjtőnek", ha értitek, mire gondolok.

Értékelés: 8,2

Újabb Satoshi Kon-alkotás kerül terítékre, ezúttal személyes kedvencem, a Paranoia Agent. A sorozat masszív társadalomkritikájával és abszurd történetvezetésével méltán érdemelte ki a "japán Twin Peaks" címet.
Egy rejtélyes támadó körül bontakozik ki a történet: egy baseballütős fiatal sorra üt el embereket Tokió-szerte, az áldozatok pedig alig tudnak valamiről beszámolni, csak egy árnyat látnak görkorcsolyával elsuhanni. Maga a történet csupán keretként szolgál a japán nagyvárosok frusztrált és megviselt lelkivilágú figuráinak bemutatásához. Itt semmi sem az, aminek látszik, de ezeknek a tényeknek semmi jelentőségük a kibontakozó nyomozás szempontjából: mindenki a saját démonaival küzd és megpróbálja a maga hasznára fordítani az eseményeket.
A Paranoia Agent nagy erénye, hogy nem esik túlzásokba, nem veszi annyira komolyan magát, hogy elhiggyük: egy velejéig romlott helyen vagyunk, amelyen nem csak nem lehet, de nem is érdemes segíteni. A megismert karakterek már-már bántóan valóságosak, egy igazi városi környezet termékei, nem egy negatív érték megtestesítői.
Még valami: nem ajánlom mindenkinek. Elsősorban annak fog tetszeni, akik felszínesnek találták a Mátrix álomvilág-illuzióját. Hiszen az igazi illuzió bennünk van, nem kényszeríti ránk egy külső erő. Magunknak hazudunk - sugallja Satoshi Kon. Ebben pedig nagyon is van megszívlelendő.

Satoshi Kon természetesen legújabb filmjével sem okozott csalódást, s egy igen intelligens alkotással lepett meg mindenkit.
A Paprika legnagyobb erénye talán az, hogy miközben szórakoztat és szellemileg is megmozgatja a nézőt, teljesen hülyére veszi. Ezt persze a szó átvitt értelmében. Már ha valaki csak az intrót végignézi, nyilvánvalóvá válik a dolog. A vizuális játék itt tömény manipuláció, minden rosszándék nélkül:
www.youtube.com/watch

A rendező szokásához híven álomképekre húzza fel filmjét. S teszi mindezt úgy, hogy a virtuális és való világ párhuzamba állítása legalább olyan frissességet és újdonságot hoz magával, mint annak idején a Lain vagy a Mátrix. Ez pedig nem kis dolog. Előre persze nem jelenthetjük ki, hogy Kon megkoronázta életművét, de annyit legalábbis igen, hogy magasra állította a mércét. Montázs a köbön.
Sajnos nem volna teljes a kép, ha nem írnék egy aprócska negatívumot. A játékidő túl szűkre szabja a teret. Nem az elmosódó és kissé érdektelen cselekménynek, hanem, hogy a néző egyszerre képes legyen a filmet lenyelni és feldolgozni. Hiába alszol rá egy jót, meg kell nézni többször. Ez nem egyértelmű gond, de legalábbis érdekes.
Egy azonban biztos: a Paprika-t látni kell.

Értékelés: 9,8

Linkek:

ANN
Aoianime
 

A Satoshi Kon-életmű első filmje közben végig motoszkált a fejemben: Ez egy baromi jó film, de  miért anime? Miért nem élő szereplőkkel forgatták le? Miután utánaolvastam, kiderült, tényleg élőszereplősnek szánták.
A Perfect Blue egy kevés szereplővel és sok kistotállal operáló thiller. Főszereplője karriere fordulópontjához érkezett, egy sikeres hakni-lánycsapat frontemberéből színésszé lép elő. Azonban a váltás nem egyszerű. Megterheli lelkileg, álmok gyötrik, és talán az élete is veszélybe kerül...
Kon filmje ügyesen mozgatja a szálakat, a feszültséget végig fenntartja. Az álom- és valóságképek keverésével szinte mesterien bánik. Azt sem lehet mondani, hogy elveti a sulykot. Vagyis egy izgalmas filmmel van dolgunk, amelyben már kezd kirajzolódni a később világhírűvé váló művész tehetsége. A probléma mégis a megjelenítéssel van. Vizuális eszközökkel operál, úgy, hogy az animáció semmit nem ad hozzá az élményhez. Nem is vesz el belőle, csak kár, hogy lényegében a teljes animáció arra megy rá, hogy a látvány ne legyen túl streil. Szimbólumrendszerében a klasszikus thillerek montázstechnikáit alkalmazza. A cselekmény és a szereplők motivációrendszere több dimenzióban mozog, képes lekötni a figyelmet.
Ezzel együtt egy jó debütáló alkotás, és egy jó film. Csak ennél nem tud több lenni, műfaji film, amit az anime 1998-ra már meghaladott. Sokkal inkább értékelhető tehát thillerként, mint animációként. Ez a technikai mellényúlás azt hiszem, megbocsátható egy ekkora rendezőtől. Érdemes megnézni ugyanis a Perfect Blue-t tehát annak is, aki előítéletes az animáció irányában.

Értékelés: 7,8

Linkek:

ANN
Aoianime