"Mielőtt nekikezdenél, mindenképpen nézd végig az első szériát!" - figyelmeztettek a fansubberek. Pedig nem számítottam túl releváns folytatásra, végülis hőseinket kiiktatták a történelemből pár ezer évre, a gonosz idegeneknek legalábbis nagy része kipusztult, csak a háttér miatt végignézni az első sorozatot meg nem tűnt túl nagy ötletnek, hiszen abban sem magyarázták túl az előzményeket. Végül a Diebuster első pár jelenete után, fetrengve röhögések közben megvilágosodtam: paródia! A Gunbuster rendezői tizenpár év után, hátuk mögött többek között egy Evangelionnal illetve egy FLCL-el összeálltak, hogy hihetetlen öniróniával, finoman, mégis nagyon humorosan kifigurázzák az anime őskorszak egy kövületét, miközben mégis kellően hűek maradnak hozzá, hogy ne legyen visszatetsző.

Azért említem éppen az FLCL-t, mert aki egy percet néz a Diebusterből, annak egyből fel fog tűnni, hogy rajzolási stílusában, humorában nagyon hasonlít rá, néhány jelenetben pedig az End of Evangelionra hajaz - nem is kimondottan ajánlanám gyerekeknek, pedig sokkal könnyedebb, koránt sem annyira elvont. Viszont akad benne rengeteg óriásrobotos akció, óriásrobotos-akció-paródia, és természetesen sok-sok kötelező fanservice (és nem annyira kötelező, de annál viccesebb fanservice-paródia).

A történet Nono-chan körül forog, akinek minden álma, hogy pilóta lehessen, és megmenthesse a világot, ugyanúgy mint Nonoriri, akiről egy jó darabig fogalmunk se lesz hogy kicsoda azon kívül hogy vicces neve van. Természetesen sikerül neki, bár néhány furcsa törés után nem pont úgy, ahogy az elején gondoltuk volna. A történet elég fordulatos, néhol az volt az érzésem, hogy egy-egy csavart a rendezők sem terveztek előre.
Nyilván lehetetlen egy hat részes ovát ugyanilyen hosszan kifigurázni, valahol az anime fele környékén - amikor a részek közepén fejhangon sipítozott "dájbásztá, dájbásztááá!" kezd elmaradozni - szembesültek ezzel a szerzők is, és komolyabb irányba terelték a sorozatot. Sajnos ez a törés kicsit olyan érzést hagy a nézőben, mintha az elején fogalmuk sem lett volna, hogy mit csinálnak majd a végén: hiányzik a konzisztencia.

Ha már a negatívumoknál tartunk, sajnos a műfajból adódik, hogy az akció jelenetek nem túl izgalmasak: mivel fogalmunk sincs, hogy mennyire erősek a robotok és az ellenfeleik, csak abban lehetünk biztosak, hogy újabb elvetemült jelszavak elkiabálsa után elő fog jönni egy olyan speciális képesség, ami mindent visz, és amikor már bolygók egymáshoz vagdosására kerül a sor, kicsit gyerekes nagyotmondóversenyre kezdhetünk asszociálni. A fizikának a Gunbusterben megszokott hitelességéről tehát lemondtak, de legalább nyíltan előtérbe helyezik így a mondanivalót.

 

Viszont a sorozat grafikája parádés. A kornak megfelelően fejlett, számítógéppel támogatott rajzok, gyönyörű színek, éles kép és folyamatos animáció jellemzi, és csak nagyon ritkán vehető észre, hogy a 3d grafika integrálása a rajzokba ne lenne tökéletes. Valószínüleg a hardcore rajongóknak nem fog tetszeni a robotok dizájnja, de azért megszokható. Az opening és az ending éppen elég jó ahhoz, hogy a hat rész alatt végigbólogassuk beletekerés nélkül.

Mindent összevetve a Diebuster egy modern, nagy költségvetésű anime, az ehhez tartozó külcsínnel, és közepes történettel, ami azért mindvégig nagyon szerethető, tartogat eleinte jónéhány vidám pillanatot, később pedig értékes gondolatokat és felemelő érzéseket. Minden hibája ellenére engem tökéletesen magával ragadott (valószínüleg főleg a vizuális élménynek köszönhetően), tátott szájjal egy huzamban néztem végig, és hiába próbáltam objektív, kötekedő kritikát írni róla, nálam a kiemelkedő animék polcára került és valószínüleg többször le fogom még venni onnan.

Értékelés: 8.2

Linkek:
Wikipedia
ANN

Nem kellett sokat haboznom, amikor azon gondolkodtam, hogy melyik animéről írjak első körben kritikát: arra jutottam, hogy az egyik legfrissebb élményem osztom meg veletek, ez pedig a Kareshi Kanojo No Jijou (röviden: Kare Kano) című sorozat.

Az alapszituáció a következő: adott egy fiú és egy lány, akik osztályuk, sőt egész iskolájuk megbecsült tanulói - kiemelkedően okosak, szépek és kedvesek mindenkivel. Hogy a helyzet mégse legyen ilyen egyszerű, a lányról, Yukinoról már a legelején kiderül, hogy a fenti tulajdonságok csupán kiválóan kialakított imázsának az eszközei; egyetlen álma, hogy mindenki elismerje és csodálja őt, s ezért nagyon keményen meg is dolgozik. Csupán otthonában engedi el magát, itt ismerhetjük meg kissé önző, nagyképű, ambiciózus, de ugyanakkor vicces énjét is. A jó sztori viszont attól jó sztori, hogy egynél több csavar van benne, pláne, ha ezek közül az egyik kettőt fordul: a Yukino által felépített kis világ ugyanis percek alatt romba dől, amikor véletlenül lelepleződik a másik mintadiák, s egyben (vélt) riválisa, Arima előtt. A fiú pedig minden rossz szándék nélkül, de nem rest egy kicsit a saját malmára hajtani a vizet, hogy ő is közelebb kerüljön céljához, melynek tárgya nem más, mint a mit sem sejtő Yukino.

Az anime tehát gyakorlatilag ott kezdődik, ahol a legtöbb shoujo véget ér: Yukino és Arima végül is elég érdekes módon, de egy pár lesznek. Innentől kezdve ennek a kapcsolatnak az alakulását nézhetjük végig. Milyen külső, de első sorban belső tényezők alakíthatják két ember közt a szerelmet? Mit hozhat ki belőlünk a másik és hogyan lehet legyőzni a bennünk születő, de nem kívánt kételyeket? A sorozat többnyire ilyen jellegű kérdéseket vet fel, s amitől ez az egész mégis más lesz műfaján belül, az ezeknek a gondolatoknak a közvetítési módja. Bár a történet egy tipikus japán középiskolai közegbe van helyezve, és itt is láthatunk különböző iskolai fesztiválokat, rendezvényeket, diákok közti barátságokat és vetélkedéseket, ezeket hol humorosabb, hol pedig komolyabb tálalásban kapjuk meg. A Kare Kano számomra pont ezzel az ellentéttel nyerte el a tetszésemet: valóban olyan dolgokról hallhatunk, amik után talán nekünk is érdemes némi önvizsgálatot tartani, ugyanakkor a jó poénokról sem feledkeztek el a készítők. A zenei világ és a képi megjelenítés is ezekhez a hangulatváltásokhoz igazodik - ez utóbbi esetében például a komolyabb jelenetekhez a legegyszerűbb, legtisztább és ennél fogva legszebb rajzok párosulnak, amiket egy-egy, olykor filozófikusabb belső monológ erősít. A tájképek is mesések, s az anime ilyetén hangulata gyakran emlékeztetett Makoto Shinkai néhány művére.

Minden pozitív tulajdonsága ellenére azonban nem tudok szemet hunyni a felett a tény felett, hogy számomra a sorozat második fele, melyben immár a hangsúly inkább az újonnan megismert barátokra, társaságra helyeződik, egy cseppet veszít az addigi bájosságából, meghittségéből. Ráadásul valamilyen bizonytalan, de sejthető okból kifolyólag a szerzők sem a "legotakubarátibb" módon tettek pontot az anime végére.
Ettől függetlenül érdemes időt szánni rá azoknak, akik szeretnének látni egy olykor igazán léleksimogató, romantikus darabot.

Értékelés: 8.5

Linkek:
AoiAnime
AniDB

A frissen itthon is megjelent filmválltozattal ellentétben a kicsit régebbi Death Note anime megéri, hogy sokat foglalkozzunk vele.

Rövidesen felbukkan egy rendkívüli képességekkel megáldott nyomozó, akit csak L-ként ismer a világ. L a halálesetekből próbálja kikövetkeztetni az interneten csak Kiraként emlegetett gyilkos személyazonosságát. De hogyan lehet megtalálni valakit, aki egy könyvvel képes ölni? Kira valódi alteregoja, Light pedig hogy harcoljon egy arctalan és névtelen nyomózó ellen? A sorozatban kettejük „harcát" kísérhetjük végig.

Kétségkívül egy kiemelkedő sorozatról van szó, mely mangája és filmnváltozata nyomán is nagy nézettséget produkált Japánban. Sok neten fellelhető írás kiemeli, hogy egy jól megírt pszichológiai drámáról van szó. Ez azonban a csavaros forgatókönyv ellenére sem igaz. A szereplők viselkedését és belső monológjait sajnos gyakran nem lehet komolyan venni. A két főszereplő számára csupán végső céljaik léteznek – egymás felderítése – ám a céljük helyességében semmi sem ingatja meg őket. A sorozat során a két elv – gyilkolni a békéért illetve a törvény tisztelete – igazából kibontásra sem kerül, s nem is ütközik össze ebben a formában. Két eltökélt férfi párbajozik, egy pillanatra sem levéve a szemüket egymásról.

Mindketten abból indulnak ki, hogy a másik teljesen ugyanúgy gondolkodik, mint ő maga, s ebben elég következetesek. Sikereket akkor képesek így elérni, ha tudnak valamit, amit a másik nem, vagy a véletlen segíti őket. Bár a sorozat legszórakoztatóbb része pont ebben rejlik. Aki képes felülemelkedni ezen a hibán, igazán élvezni fogja, ezt a fajta formális gondolkodásmódot hogyan használják egyre nyakatekertebb módon főhőseink.

Minden kritikám ellenére, az utóbbi évek egyik legjobb sorozatával van dolgunk a pop-műfajban. Technikai kivitelezés tekintetében minden szinten hozza az elvárható legmagasabb szintet: hibátlan grafika, szinkron és élvezhető zene. Ami miatt írásom mégis kritikusabb lett, az annak köszönhető, hogy sokan műalkotásként tekintenek a Death Note-ra, pedig egyértelműen a szórakoztató műfajba tartozik.

Értékelés: 8,8

Linkek:

ANN
Aoianime

 

Tíz év múlva...
Öt év múlva...
Lehet, hogy holnapunk sem lesz. A legtöbb amit tehetek az az, hogy úgy élem az életem ahogy csak lehet.
Az életed, vagy akár csak a holnapi ebéd, senki sem tudhatja pontosan mi lesz...

De ígérd meg, hogy visszajössz!

Olyan delikvenseknek, mint a magunkfajta, aki azért néz meg számtalan hentait is, hogy találjon jó átvezetőt a műfajok között, beszédtémának, avagy éppen bevezetésnek  az animék ezen szegletébe, szinte találni se lehetne jobb kezdést a  hentai témában, mint a Kite.
A film remeken egyensúlyoz a hentai, és a nyitott, japán stílusú korhatáros filmek megszokott sémái között. Vannak akiknek ez is hentai, illetve vannak, akik számára a szexjelenetek önmagukban még nem teszik azzá, és inkább látnak bele -joggal- remek, pörgős akció-drámát az alkotásba.
A sztori érzete kifejezetten japán, túlzó és néhol hézagosan logikus, de ez nem zavarja fel semennyire a történet élvezhetőségét, és a csattanó végül így is tud csattanni, akár többször is, hogy végül, az utolsó percben is gerjedjen bennünk egy erős adrenalinlöket, avagy tátva maradjon a szánk.
A történet fő szála, a két fiatal kapcsolata, akármennyire is sablonos, pont a szexualitás, és az adott helyzet, mondhatni a film zsánere miatt érdekes fűszerezést kap, és olyan helzeteket hoz képernyőre, amiben az animáció talán világelső, és ha mégsem az, hát látni szeretném azt a filmet, ami ilyen intenzitással adja vissza ugyanezeket az érzéseket mindössze ötven perc alatt.

Grafikailag a Kite szintén dícsérendő példa, hiszen az egyértelműen japán vonások a nő- és lányalakok ábrázolásán egyáltalán nem voltak túlzóak, és a mértékek sem voltak érzékelhetően irreálisak, sőt az elkapott pillanatképek kiemelkedő része megjegyezhetően kellemes volt. Szeretnék ilyen minőséget látni hentai filmekben máshol is, sőt, ha lenne, talán szivesebben bújnám azt a részét is az animációknak.
A hentai másik rákfenéje, a csengőn hangzó élvező fejhang, itt is jóval alább van véve, így a hangok ezen tónusáról is elmondható, hogy végre képes kellemes hatást elérni.
A zene egyértelműen jó választás, kellően kirángatja az összképet a megszokott, leragadt hentai, sőt még az anime-érzésből is, és hatásosan mutatja meg, hogy egy banda, élén egy jó szakszofonnal mennyire sokszínű hatást tud kelteni.

"Az összkép- és hang egyszerűen lebilincselően jó, kár hogy pornó." Kikívánkozik sokmindenkiből, akár akaratlanul, akár mások hatására, vagy mások előtt. A Kite elénk rak egy jó nagy adagot a saját igazságából, és ha másra nem, arra jó, hogy leteszteljük vele, mennyire vagyunk feszélyezhetőek egy tökéletesen odaillő szexjelenettől, habár a Kite jelenetei még csak rövid montázsok az igazi hantaihoz képest.

Értékelés: 8,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A Suzumiya Haruhi-ról kritikát írni sok szempontból igazi veszett fejsze nyele. Tipikus, hogy aki már látta, elég szélsőséges véleménnyel van róla: vagy rajong érte, vagy egy felfújt merchandise-nak tekinti mindenféle érdemi tartalom nélkül. Talán nem mondok meglepőt, engem mindkét vélemény hidegen hagy. A Suzumiya Haruhi no Yuutsu egy kellemes kis sorozat a light novel feldolgozások kedvelőinek. Ennyi.

Történetünk egy eminens gimnazista lány körül bontakozik ki, aki egyik osztálytársát magával rángatja egy új klub alapítására. A rendkívül akaratos lány körül kicsit mintha állna a levegő, nincsenek barátai, és vegetatív módon reagál a körülötte lévő emberekre, ez némileg felkelti a kiszemelt áldozat, Kyon érdeklődését, aki végül "örömmel segít" felkutatni az újabb klubtagokat. Végül össze is áll egy kisebb társaság, lesz saját klubszobájuk. A kissé erőltetett jellemű főhősnőnk pedig igyekszik kalandokat generálni maga körül egy jól láthatólag kissé ingerszegény társasággal.

A végeredmény, ha nem is zseniális, de kikapcsol. A sorozat minden epizódja túl komolyan vett baromság, valami miatt mégsem fordul az egész blődlibe. Néhány apró elem, mint a teljesen ostoba főhősnő, és Kyon cinikus belső monológjai segítenek, hogy egy élvezhető sorozat kerekedjen ki az egészből. Persze, nem érdemes túl sokat levonni az egészből: cél a szórakoztatás, hiába is keresünk utalásokat valódi középiskolai élményekre, ugyanis különcnek lenni nem ilyen, ahogy itt bemutatják, hiteltelen az egész.

Még egy gondolat egy sorozat értékéről: a körülötte lévő felhajtás, a különböző kiegészítő termékek száma és milyensége teljesen lényegtelen a sorozat élvezhetősége szempontjából. Akit ez mégis zavar, előbb nézzen animét és csak utána olvasson Wikipédiát.

Értékelés: 8,0

Linkek:

Aoianime

ANN

Satoshi Kon eddigi életművét jópár nagy alkotás fémjelzi: a Paprika, a Perfect Blue vagy a Paranoia Agent magukért beszélnek. Ami közös bennük, az emberi természet iránti határtalan kíváncsiság, és a japán társadalom csavarainak aprólékos kifacsarása. Ha erre még rápakolunk egy jó nagy adag vizuális humort, akkor közel járunk a rendező egyetlen vígjátékához, a Tokiói keresztapákhoz.

A film Tokió egy kevéssé szimpatikus arcát tárja elénk. Három hajléktalan lejmol karácsonykor a kukák között, míg nem az egyikük egy síró csecsemőre lesz figyelmes a hulladék között. A kissé tanácstalan szerencsétlenek végül arra jutnak, hogy a rendőrség felkeresése helyett maguk derítik fel, ki tehette az utcára a kisgyermeket.

Satoshi Kon egy minden transzcendens elem nélküli, rendkívül pörgős filmben villant fel képeket a város éjszakai életéből a gyakran csak tehetetlen szemlélőként viselkedő hajléktalanok szemén kereszül. A mozi igen jó tempójú, mégsem válik igazán bonyululttá a cselekmény: mire igazán kikészülnénk a fordulatoktól, igen frappáns befejezésben lesz részünk, a dolgok mintegy a helyükre kerülnek.

A film központi motívuma, a csecsemő megtalálása, mint karácsonyi csoda: merő ostobaság, és gúny tárgya. Mintegy ezzel megy szembe a szereplők közben kibontakozó életútja: valamennyien maguk tehetnek az utcára kerülésükről, és nem (csak) a körülmények áldozatai. Ehhez kapcsolódan a gyermekkel történtek is természetesen emberi döntéseknek köszönhetőek.

A film nagyon erősen merítkezik a nyugati drámából: a vígjáték kötelező eleme a megnyugtató lezárás, a konfiktus feloldásán keresztül. Sajnos emiatt kicsit fals érzet marad a film után: hogyan illeszthető bele ez a zseniális vígjáték egy japán rendező életművébe? Sehogy.

Értékelés: 8,0

Linkek:

Aoianime

ANN

A Laputa – Az égi palota Hayao Miyazaki harmadik mozifilmje, 1986-ban mutatták be Japánban. Tavaly nálunk is megjelent DVD-n a BEST Hollywood jóvoltából.

A történet ismét kedves és megható, olykor lassan hömpölygő, olykor pedig fordulatos és izgalmas: Pazu, a fiatal bányászfiú szorgalmas munkával tölti napjait, mígnem egy este az égből az ölébe pottyan egy különös lány, Sheeta. Mint kiderül, Sheeta egy léghajóról esett le, és nem sok ideje van arra, hogy csodával határos megmenekülésén merengjen (amiben nagy segítségére volt a nyakában hordott kőmedál), mivel a kalózok és a katonaság is a nyomában vannak. Pazu, bár nem érti, miről van szó, mégis segít a lánynak a menekülésben, sőt, maga is csatlakozik hozzá. Nem bánja meg, mivel útközben megtudja, a lány olyan helyről származik, aminek eddig akár csak a megpillantása is Pazu legmerészebb álmait jelentette: Laputáról, a legendás föld felett lebegő szigetről. Üldözőik épp azért vadásznak a lányra és a nyakában lógó kőre, hogy segítségükkel erre a mondabeli helyre juthassanak. A kapzsiság és önös érdekek forgatagában Pazut és Sheetát többször is elszakítják egymástól, azonban olyan vonzalom ébred köztük, ami elég erőssé teszi őket, hogy együtt nézzenek szembe a rájuk, az emberekre és Laputára váró veszélyekkel.

A Swift által leírt Laputával csak körvonalaiban tartja a kapcsolatot az animében megjelenő helyszín: ez is egy lebegő sziget, mint swifti testvére, amely egykor uralkodott az alatta elterülő földön, és egykori lakói szintén a tudomány nagyon magas szintjét érték el.

A grafikára, mint mindig, most sem lehet panaszunk, a Miyazakitól megszokott minőséget kapjuk: a részletekbe menően kidolgozott hátterek, repkedő szerkentyűk és a jellegzetes, dinamikus mozgás (például mikor a kalózok fürtökben lógva kapaszkodnak a kanyargó síneken veszett sebességgel száguldó autó oldalába) olyan hangulatot teremt, ami képes magával ragadni a nézőt. Egy apró negatívum: számomra néha már sok volt, hogy a szereplők (főleg Pazu) a levegőben lógva milyen mutatványokat hajtottak végre, és mennyire lehetetlen helyekről küzdötték vissza magukat a biztonságos talajra vagy fedélzetre. A zenére viszont itt már nem lehet panaszunk, a Naushikával ellentétben nem divatzenét, hanem kortól függetlenül szép dallamokat választottak a készítők, a seiyuuk pedig teszik a dolgukat, ahogy azt már megszokhattuk.

Ismét megjelenik Miyazaki megszokott értékrendje: a természet szeretete, és ezúttal nagyobb hangsúly kapva az egyszerű életet élő, keményen dolgozó emberek tisztelete. A főszereplő ezúttal is egy fiatal lány, bár most nem annyira az erős személyiségén van a hangsúly, sokkal inkább kedvessége és Pazu iránti érzései kerülnek előtérbe. Nem negatívumként, inkább érdekességként említeném a Miyazakinál nagyon sokszor visszatérő komoly és életre szóló szerelem kialakulását ehhez még túl fiatal gyerekek között. Semmi kétség, megható és romantikus, hozzá is lehet szokni egy idő után, de első látásra mindenképp furcsának tűnik.

Véleményem szerint ez az anime hozza a Miyazakitól elvárt és megszokott színvonalat képileg és történetileg egyaránt, bár nem moralizál annyira, mint például a Naushika vagy a Mononoke hime, és ezúttal olyan gusztustalan szörnyek sem kerültek a történetbe – ez utóbbi miatt szerintem még a fiatalabbak sem álmodnának rosszat utána (lövöldözést manapság úgyis látnak, ahányszor csak bekapcsolják a tv-t, az nem hat újdonságként).