Takemoto és Morita első látásra beleszerettek Hagu- chanba, aki minderről mit sem sejt köszönhetően annak, hogy Shuuji a széltől is óvja. Ezenközben Yamada hiába epekedik Mayama után, mert az a halott szerelme emlékétől szabadulni nem tudó Rikába szerelmes reménytelenül.

 

 

 

Csak vigyázva kezdjünk bele a Futari Ecchibe, mert ő aztán az igazi díszpéldánya a sűrű, mélyrózsaszín romantikának tejszínhabbal, keverve egy kis, enyhén szólva is túlfűtött erotikus történettel, amivel semmi baj sincs, hacsak nem prűd az ember.

A történet maga nagyon egyszerű, nem is szól másról, mint az újonnan házasodott párocska életéről, ugyebár vérbeli ecchiként főként a nemi életéről, amit mindenáron fel akar dobni mindenki a maga módján, és minden beszélgetés végül a szexualitásban ér véget. Legalábbis ez az érzés lepheti el a nézőt, amikor végignézi a négy részt.
Ez tipikusan Japán sűrítés, amit bizonyára csak ők értékelnek igazán, de ha jobban belegondolunk talán azért alakultak ki odaát ennyire specifikus zsánerek, hogy amikor az élet egy pontjáról szólnak a munkák, akkor tényleg csak abból a témából lehessen hallani, látni történeteket, amik így sokkal jobban beleélhetők, felfoghatók, és nem utolsó sorban továbbítható minták, közösségi értékeket formálnak és közvetítenek. Kicsit ténylegesen tanítófilm utánérzet maradt bennem a végén, főhőseink szexuális élete fejlődik, és ezzel párhuzamosan apróbb problémáikat is sikerül megoldaniuk, miközben mindig hallunk vagy látunk 'új' szexualitással kapcsolatos tényeket a részek során.
Amik mégis kiemelik a sorozatot az erős mellékes érzésekből, azok a benne elszórt apró kis jelenetek, ahol a valóság átcsúszik az animált világba. A lopott pillanatok, ismerős érzések, amik láttán mindannyian elpirulunk és örülünk, hogy ilyen filmet nem nézünk társaságban, jellemzőek a filmre, és csúcspontjai az epizódoknak, amikben szerepelnek.

Mit is lehetne mást mondani egy ecchi animációjára, mint, hogy nem túl részletes, és nem is igazán időszerű, kivéve azokat a bizonyos jeleneteket, és általában a női testeket, amik unos-untalan ruhátlanul bukkannak elő szemeink előtt.
Illetve, természetesen a hangok sem kapnak központi szerepet, leszámítva azt a mindig visszatérő hajszálvékony nyögdösést, amit a Japán hölgyikék produkálnak az ágyban. Mondhatom, mostmár enyhe frusztráltsággal, hogy igen szivesen tanulmányoznám a hangok valódiságát élőben is.

Azt tudnunk kell még, mondhatni hasznos információként, hogy a filmek is, csakúgy ahogy az ihlető mangák, nőknek szánt alkotások, így ha az ember fia nem megszállott ecchiért, avagy női nemért rajongó egyén, akkor nem sok mindent lát majd meg a műben.
Még valami: Ecchi, tehát korhatár, azonban a tanító jellegre való tekintettel mégsem túl szigorú, amennyiben szülők is olvasnak minket - amiben sajnos nem vagyok olyan biztos, mint abban, hogy többen is fogják olvasni ezt a cikket is, akiknek még könyv kell a fenekük alá...

Aki látott már igazi, régi japán filmet, az tudja mekkora élmény tud lenni az a számunkra egzotikus ábrázolásmód, amit egy szamurájos film megragad. Az általam olyan szivesen említett stílusbeli őszinteség általánosan jellemzi őket, bármit is kelljen ezért látnia a nézőknek...
A Ninja Scroll ettől semennyire sem tér el, és már az első percektől kezdve eszközként használja a történetbe írt szörnyűségeket és nyíltságot, hogy kizökkentsen bennünket nyugodt, elemző látásmódunkból.

Amikor még élnek, sőt az emberek között járnak a démonok, akkor játszódik a cselekmény, mi pedig láthatjuk mi is történik, ha valaki kiáll ellenük. Történetünk nem sokkal több, mint az érzelmektől mentes rónin küzdelme mindennel és mindenkivel című klisépanel újraszínezése, azonban a szinezés itt valahogy úgy sikerült, hogy megéri megnézni, sőt élményszámba is megy a film. Ennek az egyik fő oka, a már említett őszinte szituációkon és ábrázolásokon kívül, a második főszereplő, aki mintegy időzített bomba tűnik fel folyton, majd az anime végén ő okozza az igazi katarzist, mondhatni mindennek új jelentést ad, többek között képes újra érző emberré tenni a rónint.

Habár a film nem éppen mai, az animáció minősége pazar, a rajzolás stílusa pedig igen egyedi, többször is remekül vissza tudja adni a kívánt hatást, főleg a negatív karakterek esetén. A karakterrajzolásról is szólni kell, hiszen az alkotásban szerepeltetett arcok igen ritkán látható kompozíciók az animekultúrában, szálkásan és durván, anatómiára fittyet hányva kifejezve mindent, amit az adott karakterről sejthetünk...
A szereplők hangjait hallva a sokat látott animés kollegák közül páran bizonyosan arra a benyomásra érezhetnek rá, ami valahogy emlékezteti az embert a nyolcvanas-kilencvenes évek hollywoodi alkotásaira, a kissé régies, alig  beleélt szövegelés hallatán.
A film zenéi figyelmet érdeklő gyűjteményt alkotnak a maguk feltűnően sokszínű stílusforgatagával. Gyakorlatilag nehezen lehetne két teljesen ugyanolyan stílusú darabot említeni közülük, ami talán megmagyarázza, hogy miért is volt olyan változatos a film tempója a maga mindössze másfél óráján belül is.

A film mondanivalója nem lélek vagy elmebomlasztó, így könnyeden fogyasztható, szinte bármilyen állapotban, de a hatások erősítéséért, avagy az illúzió eleve lerombolása ellen még tehetünk ha sötétben nyomjuk be a lejátszóba.
Szigorúan korhatáros, mégpedig a szokványos ORTT-s okok miatt, hogy milyen szám menjen a karikába, azt meg döntse el mindenki magának, egy biztos, akinek a karika biztosan figyelmeztetést jelent, azt ezúttal tényleg jobb kizárni a tévészobából.



Értékelés: 8,5
 

Ritkán láthatunk olyan animét, mint az Angyaltojás, és itt biztosan sokan beletennék a mondandójukba azt is, hogy szerencsére, amit ezen a ponton nem tudok nem-megérteni.
A film, merthogy egy 70 perces komor és sűrű csodáról van szó, sokaknak bizony érthetetlen, és a többiek számára is legalább nehezen feldolgozható. A cselekmény elnyúzott, a pár sorban ténylegesen leírható valóságánál pedig sokkal többet mond el számunkra a stílus, a hatások és a kifejező eszközök összessége, amelyek talán legtöbbünknek ismerősek lehetnek.
Rá is jöhetünk igen korán, hogy mi is volt olyan ismerős, ha tudjuk, hogy a mű alkotója az a Mamoru Oshii, aki neve fémjelzi többek között az Urusei Yatsuura, és a Ghost in the Shell animéket, de például a Patlabor és a Kerberos sagák is hozzá köthetőek írói szinten.

A film történetéről nem szólok, mivel egy mondatban lelőhető az összes valós történés, inkább utalok a minden mögött, de így is szinte a felszínen lebegő filozófikus kérdésekre, amik a film valódi jelentését, okát a létezésre képviselik.
Mamoru műveiben többször jelenik meg a keresztény vallás háttérként, illetve utalásként, itt sincs ez másként, sőt a párbeszédek sejtetni engedik, hogy a világ maga az özönvíz egy alternatív utóhatása, utángondolása, ami magában rengeteg kérdést vethet föl, mégis a fő téma a tojás, illetve mindaz, amit az átvitt értelemben jelenthet.

Mivel kritikát, és nem filozófikus elemzést írok, illetve nem tanár vagyok, nem szeretném megmondani senkinek, hogy mit lehet, főleg nem, hogy mit kellene belelátni az alkotásba. A művészetek azért léteznek úgy, ahogyan látjuk őket, mert az alkotóiknak valamilyen üzenetük volt mifelénk, és ezt az üzenetet soha nem szabad befolyásolni, sem megmásítani, mert mindenki máshogy érzékeli és dekódolja magának mindazt, amit hall, lát és érez.

Az anime korának kirívó darabja, rajzolása meglepően részletes és kifinomult tud lenni, azonban számomra a főszereplők már-már túlzóan ki vannak emelve a film valóságából, ami szemet-lelket bebörtönzően, és nyomasztóan feketéllik, szürkéllik végig az alkotás során.
A zenék a mai fülnek kissé régiesek, azonban hangulatban teljesen alkalmazkodóak, néhol vezető szerepűek, köszönhetően a cselekmény, és néha a konkrét jelenet lomhaságának.

A műnek nincs semmilyen korhatárbeli megkötése, nem mintha meg lehetne határozni egyéb módon a legtökéletesebb célközönséget, talán azért, mert nem is szántak neki a készítők. A legközelebb talán akkor járok az ajánlással, ha azt mondom, az anime valamirevaló élettapasztalatot, és EQ-t (érzelmi intelligenciát) kíván.

Elolvasva az írást, talán sokakban felmerülhet a kérdés, miféle kritika-ez, miről is írtam egyáltalán, nekik írom ezeket a sorokat:
Vannak olyan filmek időről időre, évtizedenként egyszer, ritkán többször, amik már megszületésüktől kezdve megosztják környezetüket, és mint az az Angel's Egg esetében is igaz, fél oldalnyi szövegkönyvükkel is képesek totálisan lecsapni a biztosítékot legalább az egyik tábor elméjében, nagyon mély nyomokat hagyva érzelmi jelenlétükben, akár tartósabban is. Ezek az alkotások nem érdemelnek beskatulyázást semmilyen téren, mondhatni alig élnek a föld színén olyanok akik képesek helytálló kritikával illetni, és éppen ez az, ami miatt meg kell nézni őket, hogy tudjuk, számunkra mit jelentenek.
Ennél az animénél is, de minden más alkotás esetén továbbá, azt kell mindannyiunknak szem előtt tartania, hogy bárki kritikáját olvashatjuk, amíg nem láttuk azt, amiről olvastunk, ugyanannyira szegények maradunk, és igen valószínű, hogy előbb-utóbb valami olyat is elmulasztunk, ami talán sokat jelenthetett volna nekünk.



Értékelés: 8

Elég ambivalens érzésekkel álltam fel a Claymore utolsó része után a tévé elől. Először is nem sikerült egy kerek lezárást rittyenteni neki, ami ha azt vesszük, hogy a manga, amiből készült, természetesen nem ért véget az anime előtt, nem is csoda. Valószínüleg a második évadra terveztek a készítők azzal, hogy nem tértek el a már megszokott módon az eredeti történettől jelentősen csak azért, hogy jobb vége lehessen. Másodszor pedig igen nehéz eldönteni, hogy vajon milyen célközönségre is számíthattak: az anime elég erőszakos, és bár a köbméter számra fröcsögő vér iskoláját képviseli, ami kevésbé gyomorforgató az Elfen Lied (és Dokuro-chan!) féle egyéb brutalitásoknal, sokszor kellett lepajszerozni az ujjaimat a szék karfájáról egy-egy durva jelenet után. Azt előre bocsájthatom spoiler nélkül annak aki még nem látta, hogy nem túl szerencsés túlzottan ragaszkodni a mellékszereplőkhöz, akik a különböző végtagokkal együtt hullanak mint a legyek. Ez éppen elég, hogy 12 év alatt ne ajánljam senkinek, szinte említésre sem érdemes, hogy emellett csúnyán is beszélnek benne - egy átlag japán (vagy angol) káromkodási szókincsben szerintem így is elbújhat a magyar gyerekek mögött.
Nade a szörnyek, hát azok sokszor elég siralmasak. Már szerintem a godzilla is a 3d grafika miatt volt jelentősebb, mint félelmetességben, de a Claymore-ban feltűnő gülüszemű, gyíkszerű, normál emberi hangon beszélő lényektől leginkább az óvodások fognak megijedni. A nagyon színvonalas, főleg basszussal és torzított gitárral operáló soundtrack pedig képes a legváratlanabb pillanatban átváltani valami olyasmibe, amit gondolom hősies zenének szántak, csak nem találták el, hogy mikor kellene alkalmazni. Sajnos a sztori is kicsit összedobottnak tűnik néhol, mintha az elején nem tudta volna az író, hogy mi lesz a végén.
Ha már a történetnél tartunk, az anime középkori világban játszódik, ahol embernek álcázott yoma nevű szörnyek terrorizálják a városok lakosságát azzal, hogy néha egy-egy gyanútlan áldozatnak megeszik a beleit, amit a legfinomabb résznek tartanak. Ő ellenük küzdenek a Claymore-ok, akik egy titokzatos szervezetbe tartozó, félig ember, félig yoma harcosnők. Különleges képességekkel rendelkeznek azáltal, hogy a nagyon erős yoma részük erejét mentálisan uralják, de ha átlépnek egy határt a képességeik kiaknázásában, könnyen elveszthetik az uralmat a bennük lakó szörny fölött. Ilyenkor Öntudatra Ébredtek (Awakened Being) lesznek, sokkal erősebbek és gonoszabbak, mint az átlagos yoma.
Clare fiatal korában elveszti a szüleit, és később az egyetlen barátját és lelki társát, ezért Claymore-nak áll, hogy bosszút álljon. Egyre erősebb lesz, ahogy biztosabban tudja uralni a hatalmát, és így egyre keményebb ellenfelekkel tud megküzdeni, míg végül találkozik legfőbb ellenségével.
Ha a néző át tud siklani a néha-néha felbukkanó elbaltázott részletek felett, nehezen fogja megállni, hogy ne egyhuzamra nézze végig a sorozatot. Az izgalmas és brutális részek kellően beleszögeznek a székbe, a drámai szálak hihetőek és jól átélhetőek. Rengeteg viszonylag jól kidolgozott akciójelenet biztosítja, hogy ne unatkozhassunk, és ugyan a fordulatok nem túl meglepőek, azért a Szervezet cselszövései és a Claymore-ok közti harcok még több színt visznek az egyes epizódokba. Némi általánosítással egy kevés mondanivalót is bele lehet magyarázni a történetbe, hiszen mindannyiunkkal előfordulhat, hogy meg kell küzdenünk a bennünk lakó szörnnyel, hogy emberek maradhassunk. Természetesen az anime végén kiderül, hogy a bosszú sem minden, így a Claymore sikeresen ki tud emelkedni a többi hasonló témájú sorozat közül.
Nem tudom, hogy egy esetleges második évadban hova tudnák fokozni még azokat a gigászi küzdelmeket, amiket az utolsó részekben láthatunk, de ha sikerülne kinőnie a gyerekbetegségeket, és elmélyítenie a mondanivalót, azt hiszem akármennyit kell is rá várni, megéri.

Értékelés: 8.0

Linkek:
ANN:
www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Animeaddicts:
animeaddicts.hu/animecontent.php

A nagysikerű első sorozatot nemsokkal később egy három részes OVA, majd egy jól megérdemelt újabb sorozat követte. Humorból és egy kis kesernyés világnézetből ezúttal sincsen hiány, habár a második széria már nem képes hozni azt döbbenetes humort, amit az első.
Abban ugyanis a poénok jelentős részét az adta, hogy egy teljesen normális egyetemista lány csak úgy becsöppent az otakuk egyszerre taszító és rokonszenves világába, egy rakat többé-kevésbé antiszociális lény közé. A kezdeti súrlódások bőven kitöltöttek egy teljes évadot. Az újabb csak jobban beleássa magát egy perifériába került szubkultúrába, a hangsúly egészen máshol van.
Szereplőink szépen lassan elvégzik az egyetemet, és próbálnak megváltozni. A helyzet abszolút reális, nagyon jól mutatják be az alkotók, csak éppen titkon arra várnánk, hogy kedvenceink életük végéig animéket néznek és komikus szituációkba bonyolódnak. A sorozat tahát vesz egy realistább fordulatot, és emiatt nagyon sokat veszít abból, ami miatt igazán szeretni lehetett.
De a megnézésétől senkit sem akarok elrettenteni, sőt! Lehetetlen helyzetekben persze itt sincsen hiány, a Genshiken 2 majdnem olyan jó szórakozás, mint az elődje volt. Sőt, egynéhány jelenet igazán ütősre sikeredett.
A kivitelezésben apró negatívum, hogy a korábbi szürkésebb tónust élénkebb színek váltották fel, ami kissé zavaró az előzmények ismeretében. Valahogy elvesz a dohos egyetemi klubbok hangulatából, ami igazán jellemezte a Genshiken-t.
Ajánlom mindenkinek, aki látta az első szériát. Majdnem olyan jó, és kapunk bónuszba két új szereplőt, akik okoznak majd pár önfeledt másodpercet.

Értékelés: 8,3

Linkek:

ANN
Animeaddicts

Egy hétköznapi japán városnak megvannak a maga gondjai, és minden egyes gond csak az azon kívül állók szemében tűnik olyasminek amire senkinek nincs szüksége. Azok akik miatt ezek a gondok léteznek, viszont mind hálásak, örülnek, vagy éppen csak nem veszik észre, hogy mekkora szerencséjük van...
Valamennyire mind sejthetjük már, hogy Japánban a Jakuzák sokkal másabban állnak mindenhez, és meg is kapnak bizonyos félelemből eredő tiszteletet. A tagjai pedig nagyjából olyanok, akik nem tudtak mást tenni, nem volt választásuk.
Csakúgy vannak azok az iskolák, amelyeket az egész város megbélyegez, mint a szemétdombot, amit senki sem akar a környékre.


A Gokusen ennek a két világnak a találkozásáról szól. Történetesen olyan indokból, amit mindenhol várnánk, csak nem itt. A helyi alvilág lányaként élni, és dolgozni álmainkért nehéz dolog, de ha sikerül így is megkapaszkodni valahol, és elérni, hogy az álmok végre táptalajra leljenek, miközben a család gondjaival is foglalkozni kell, olyasmi, amit az élet napfényesebb oldalán nem sűrűn látni.

A Gokusen története olyan szintű példamutatást tudhat magáénak, amit nem sok más anime ért el ezidáig, és, hogy ezt nem a hagyományos formában teszi, hanem mindent a negatívumból fordít pozitívummá, csak mutatja, hogy az író is tud néhány dolgot az életről. Mind tudjuk, hogy gyakran csak akkor tudunk nagyot lépni, ha van az a mély pocsolya, ahonnan ki kell lépni, és van olyan mellettünk, akinek meg kell fogni a kezét. A főszereplőnk, a pályakezdő jakuza és tanárnő pedig mindent megtesz, hogy a rá bízott osztályt ténylegesen, és a maga módszereivel felemelje a sárból, megküzdve mindennel amivel találkozik, hogy hű legyen saját álmaihoz.
Érdekes vonulat a történetben az osztályt saját csapataként vezető fiú, aki az első pillanattól gyanítja, hogy valami nincs rendben, és ahogy haladunk a történet vége felé, mi magunk láthatjuk meg elsőként, hogy a fiú érdeklődését már korántsem csak az izgalmas helyzetek utáni vágy hajtja.
Ezekután, minden várakozásom ellenére, a rendezés hibájának kell betudnom, hogy a tizenhárom rész után várnánk a folytatást, ami pedig nincs. Valószínűleg ez a befejezetlenség visz majd rá sokunkat, hogy megnézzük életünk első japán élő-drámajátékát.

Az animáció jó minőségű, és szerencsére igen részletes, ahogy egy ennyire reális világtól várhatnánk, viszont ezen túl nem igazán említhetőek érdemek, talán azt kivéve, hogy egy csöpp fanservice sincs a filmben.
A sorozat nem mutat fel sokat a szinkronnal, azonban a zenéi között néhány igen érdemes darab is akad, elsőként említve az endinget, ami nagyon hatásosan keveri a hagyományos Japán hangzásvilágot a Keresztapa hangulatú filmek melankólikus dallamaival.

Csak annak ajánlom, aki szereti magát belevenni a mindenkibe, és nem fél attól, hogy tényleges késztetést fog érezni, egy élőszereplős Japán show megnézésére.


Értékelés: 8.8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Ha egy fiú barátomról kiderülne, hogy napról napra női ruhákat vesz fel, kisminkeli magát, és így megy ki az emberek közé, hát a legjobb esetben csak nagyon furcsán néznék rá. Problémák adódtak a nemi identitásával? A férfiakhoz vonzódik? Mindenképpen elég perverz dolog, pedig lehet rá nagyon egyszerű magyarázat: az a fajta diszkrimináció, amikor csak azért nem vesznek fel egy neves magániskolába tanárnak, mert nem vagy nő, történetünk főszereplőjét természetesen arra sarkallta, hogy igenis megmutassa, van olyan jó, mint bárki más. Ehhez a döntéshez azért hathatós segítséget nyújtott még hősünk főbérlője, Baa-chan - nem mellékesen a legtökösebb vénasszony (bocs nem tudtam kihagyni) akit animében láttam -, aki szereti mindenáron, akár furfangos módszereket is bevetve kisajtolni a lakbért a lakóitól.
A folytatás kitalálásához nem kell túl nagy fantázia, Hibiki tanárnő/úr kellően beindítja a hormonokat pár fiúnál az osztályában, emellett egyre nagyobb gyanakvással kell megküzdenie az iskola férfigyűlölő igazgatónője részéről, ezekből aztán nem kevés vicces és ciki helyzet adódik ahhoz, hogy a sorozat végéig biztosítsa a szórakozásunkat. Hogy a készítők még tovább borzolják a kedélyeket, az osztályból Fuuko, egy kicsit ügyetlen és éretlen diáklány is egyre jobban beleszeret a tanárnőbe, aki lassan rádöbben, hogy nem hagyják hidegen lány érzelmei - itt kivételesen a nemek még rendben is volnának, csak a korkülönbség zavaró.
Egy ilyen elborult, már-már beteges történetből könnyen válhatott volna egy felszínes, mondanivaló nélküli baromság, de szerencsére nem így lett. A legelső openingtől kezdve az utolsó endingig a sorozat valami olyan hangulatot, olyan mély érzelmeket áraszt, amik mindezen segítenek pillanatok alatt felülemelkedni, hogy a néző csak egy halvány háttérnek lássa azokat a dolgokat, amiken a valóságban esetleg felháborodna. Sokat segít az is, hogy a humoros, aranyos és a megható részeket nagyon jó egyensúlyban kapjuk, és mindvégig tisztában vannak a szereplők a helyzet fonákságaival, egy pillanatra nem állítják úgy be, mintha követendő példa lenne. A Fuuko és Hibiki közt kibontakozó érzelmeknek is vajmi kevés közük van a szexualitáshoz, egy sokkal mélyebb, egymás személyisége, lénye iránti szeretetről van inkább szó, és a sorozat befejezése is a fantáziánkra bizza kettőjük későbbi sorsát.
Bár a grafikai megvalósítás a hasonló korú animék közül nem kiemelkedő, a nagyon hangulatos zenék szerintem sokat dobnak az összhatáson. Összességében azt hiszem, aki át tud siklani az ambivalens, néhol kicsit polgárpukkasztó háttértörténet felett, az egy nagyon kedves és vicces romantikus történetként könyveli majd el a Strawberry Eggset.

Értékelés: 8.3

Linkek:
ANN:
http://www.animenewsnetwork.com/encyclopedia/anime.php
Aoianime:
http://www.aoianime.hu/

Ahogy az a névből már sejthető, ez az anime az Onegai Teacher folytatása, méghozzá az átlagtól szokatlanul, teljes vállszélességgel, kölcsönözve minden háttérelemet és annak karaktereit is. Az alkotógárda bele nyúlt a jóba, ugyanis mindent át lehetett ültetni ebbe a filmbe ami eddig jó volt az előző szériánál.
A sztori két évvel lemaradva követi a Teacher történetét. A középpontban a lehetetlenül kék szemű Maiku, a 16 éves árva új életét látjuk, aki kemény munkájával kitört az intézetből és egyedül tartja fenn magát programozói megbízásokból. Az ő otthoni békéjét töri meg a két lány, akiknél, csakúgy mint Maikunál ott van egy-egy régi fénykép, amin a fiú és egy lány látható. Mivel mindegyiküknek ugyanolyan színű a szeme kialakul a patthelyzet, senki sem tudja, hogy ki a fotón szereplő másik lány, avagy ki is Maiku testvére, és amíg a testvér nem-testvér probléma teljesen körvonalazódik, mindkét lány reménytelenül beleszeret a fiúba, aki lassan bár, de ugyanolyan zavart helyzetbe esik mint ők.

Láthatóan ezúttal egy földhöz kötött szituációt akartak kialakítani a készítők, ennek köszönhetően a sorozatban nincsenek zavaróan irreális részletek. Az Onegai Twins indítása eddig a legjobbak közé tartozik azok közül amiket láttam, azonban már az indulás után beleütközött a cselekmény egy kemény hibába. A készítők túlzottan ki akarták hangsúlyozni a tényt, hogy vér szerinti kapcsolat lehet fenn a karakterek között, így gyakorlatilag a második résztől az ötödikig a fő téma nem más, mint a két lehetőség közötti teljesen hiábavaló agitáció, és azok folytonos felemlegetése. Nem tudom eldönteni, hogy ez inkább egy tanítófilm akar lenni arról, hogy testvéreknek mit nem szabad, vagy éppen egy elhúzott "fanservice" azoknak akik az ilyesfajta élvezeteket keresik. A film maga sem ad választ erre, mert a sorozat maga úgy ér véget, hogy kiderül, ki is Maiku testvére, de ez szinte semmit sem változtat azon, ahogy viselkednek egymással, és mindössze az ovában jut el odáig a sztori, hogy megkepjuk a tanmese végét arról, hogy élhet együtt valaki a testvérével és a szeretőjével, úgy hogy egyiket se bántsa, vagy szorítsa háttérbe. Az Onegai Teacherhez képest, ahol az alapok már a sorozat elején le voltak téve, ez erős hátralépés, egyféle provokáció a megszokások ellen, és mint ilyen, eléggé lealacsonyító a sorozatra nézve, mivel itt már erősebb gátakat ugranak át az írók, mint egy tanár-diák kapcsolat.
Az anime megvalósítása ennek ellenére nagyon megkapó, könnyed, összességében szólva, egy esős délutánon a karosszékből, kóla és chips mellé fogyasztható. Nem maradnak ki a kínos poénok, sem az általam mindig rácsodálkozással szemlélt, Japán, perverzitásról szóló poénok. Az animés sarkítások itt is megjelennek, úgy mint a lány aki nekiesik a fiúnak és, hogy-hogy nem, csókkal érkeznek a padlóra, csakhogy egy visszatérőt említsek.

A rajzolás az Onagai Teacherhez hasonlóan kellemes összhatású, azonban a reális hatással bíró színezést leváltották, az általában feketével rajzolt körvonalakat, és az arc több fontos részét, főként a szem körül, sötétkék és lila szinekkel pótolták, csakúgy ahogy az árnyékok is kaptak maguknak pink és lila közti tónusokat, egyértelműen erősítve ezzel az eszményi hatásvadászatot.
A zenék leginkább úgy tűntek fel, hogy rá kellett jönnöm, nem tudnám beazonosítani róluk az animét. Egyszerűen elmennek, mint teve a sivatagban, a szinkronról pedig nincs mit írni, mívesen kerekített szavakkal, ez az alkotás nem fog díjat nyerni egyik téren sem.

Bártan ajánlom mindenkinek, ugyanúgy, mint az Onegai Teachert, mert ez az anime teljes joggal viseli ugyanazt a nevet mint az elődje, mondhatni a lábnyomaiban lépdel. Aki látta azt is, annak lesz igazán teljes ez a sorozat, és az fog elmosolyodni, azokon a pillanatokon is amiken egy egyszeri animéző nem tudna.


Értékelés: 8,8

Linkek:
Wikipedia
Aoianime

Sokan vagyunk úgy néhanapján, hogy legszivesebben visszamennénk az időben, avagy meg nem történtté tennénk valamit ha lenne rá erőnk. De nincs, és hívjuk akár sorsnak, vagy az élet törvényének, emiatt sokan szenvedünk. Az Aa Megami Sama, ahogy a japánok mondják, egy csodálatos mese vágyaink netovábbjáról, egy illúzió, ami mindannyiunkban ott él.
A kezdet egy lepukkant kollégiumba kalauzol el bennünket, ahol egy alacsony vézna srác, akinek nem kenyere az önbizalom, éli mindennapjait a Motor Klub többi tagjának teljes elnyomásában. Sugárzik mindenhonnan, hogy az élet nem kezelte  őt éppen kesztyűs kézzel, de valamiért mindig mosolyog és segít másokon. És pont ezért van szerencséje, mitöbb kiváltsága, egyet kívánni egy istennőtől, aki a tükrön keresztül érkezik hozzá. Innen indul be az élet, mondhatni újra, és Keeichi egy istennővel az oldalán fedezi fel a szerelmet, és persze minden bajt ami azzal jár, hogy egy istennőt kívánunk magunknak...
Ez az a történet ami mindenki számára adhat valamit, sőt nem is csak adhat. Ha valaki leül ezen sorozat elé tudatán kívül töltődik meg emberséggel, szeretettel, nyugalommal és lelkesedéssel, nomeg, ha ugyan nem is sokan, de biztosan vannak olyanok akik a főszereplőket egyfajta példának látják.
Be kell hogy valljam, örülök, hogy nem egyből a befejezés után ültem le ezen írás elé, mert így volt egy kis időm, ami alatt lenyugodtak ostorozó gondolataim. Igen, van mit ostorozni a sorozaton, méghozzá nem is kevés. Leginkább a csapkodó, hullámzó sztori az ami az ember figyelmébe kerül, majd észlelhető az a tipikusan Japán húzás, hogy a  készítők a - minden értelemben - legtöbbet ígérő kulcsot megtartják a maguk kezében. Ez a kulcs pedig nem más, mint a két főszereplő szerelme, ami így, ezen sorozat esetében, megérzésem szerint minden nézőt kicsit megerőszakol. Bennem legalábbis ez az érzés csordult túl, miután újabb epizód híján abba kellett hagyni a filmnézést, és a bizonyos kapcsolat az istennő és a főiskolás fiú között, még mindig és már évek óta ott tart, hogy kimondani sem tudják igazán, szeretik egymást. Ez pedig erős nyomot hagy a sorozaton, mind az előrehaladás, mind a karakterek személyisége szempontjából.
Minden kétélűvé válik, ahogy egyre nő a már-már szakadékszerű különbség minden egyes szereplő lelkén belül. Úgy ahogy az elején, sőt néhol még erősebben, kedvenc istennőink, illetve kis kegyeltjük rengeteg olyan hibával rendelkeznek, amelyek nyomát sem mutatják elmúlásnak, miközben jellembeli növekedésük olyan, mint némely Japán város felépülése, néhol már ijesztően hatalmas és gyors. Ugyanekkor pont ez az anime erős oldala is, ez a szakadék. Milyen kár hogy az érem ezen oldala csak egy hiba folyománya, és mégis, mennyire szinkronizál ez is magával a sorozattal. Ahogy a karakterek változása egyre jobb irányt vesz, miközben a hibáik ugyanúgy mutatják magukat mint régen, a nézők, akik maguk előtt látnak egy szereplőt mint példát, kényszerülve vannak arra, hogy náluk is jobb példaképeket alkossanak, és végre kitörjenek a film alkotta keretek közül, ami igazán unikumnak számít az animék terén.

 

Az animáció minősége remek, az angyalkáink gyönyörűek, a világ ami körülveszi őket, pedig szintén gyönyörű, a hátterek kidolgozottak és gazdagok, a mozgás ábrázolása is tetszetős, más pedig már nem is kell, hogy tényleg istennők között érezzük magunkat.

Amit még említeni érdemes, az a gyönyörű zene. A sorozat mellett felvonultatott számok csodásan megkapóak. Nem emlékszem olyan animére ezen kívül, aminek viszonylag kevés zenéiből mindegyiket szivesen eltettem volna magamnak, hogy néha elmeditálhassak a lágy dallamokon.

Mindezen gondolatok végig elkísértek az epizódok során, amik jöttek, és csak jöttek, amíg rá kellett jönnöm, hogy nincs több belőlük. Ki tudja miért, még mindig érdekel, hogy mit hoznak ki a folytatásból a készítők, vagy talán csak arra vagyok kíváncsi, hogy mi történik az annyi mindent túlélt, meg sem született szerelemmel. Ha csak egy kicsinyke hiányunk, vagy érdeklődésünk van a szépség felé, örülni fogunk az animének, és persze minden további stílusbeli egyezés csak emel majd az örömök értékein.

 

Értékelés: 8.4

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
Aoianime