Ha létezik a világon groteszk felállás, a Tokyo Godfathers szereplőgárdája mindenképp a 'legesleg' címmel büszkélkedhet ezügyben. Adott ugyanis három hajléktalan és egy kisbaba - ja hogy ez még nem nagy ügy?
Akkor menjünk kicsit tovább: adott egy hajdanán szebb napokat látott transzvesztita, egy iszákos és kisstílű középkorú férfi és egy, a családi felelősségrevonás elől menekülő fiatal lány. Ja és persze a kisbaba, akire a biztos fagyhalál várna karácsony napján egy kiselejtezett holmikupac tetején, ha három antihősünk rá nem találna és döntene(?) úgy, hogy maguk kutatják fel a nyilván jobb sorsra érdemes kislány szüleit.
Satoshi Kon másfélórás mozifilmje 2003-ban készült és pár decembervégi nap eseményeit dolgozza fel onnantól kezdve, hogy a meleg Hanaban felébrednek vélt anyai ösztönei, s magával rángatja a nem kívánt kalandba két társát, Gint és Miyukit. A sebtében Kyokonak elkeresztelt csecsemő helyzete azonban sokkal bonyolultabb, mint az elsőre tűnik, s noha a nyomkeresés útja végig jó kis "hintekkel" van kikövezve, szereplőink minél közelebb jutnak a baba szüleihez, annál furcsább, olykor pedig kifejezetten veszélyes helyeken, szituációkban fordulnak meg. Míg az események pörögnek, Ginék múltjáról is lekerül a lepel, s a mozi végére maximálisan feltárul előttünk napjaink esendő emberének a korrajza, egy társadalom számtalan előítélettel szembesített rétegének a tablója. Vagy legalábbis egy szelete.
A filmben egymást váltogatják a karácsonyi csoda fantasztikus és a valóság félelmetesen jól elkapott elemei: mire kezdtem volna hitetlenkedni, hogy főszereplőink egy tipikus akciófilmhez illően megint az utolsó pillanatban kapják meg az újabb lökést a továbblépéshez, addig a következő jelenetben már olyan képsorokat nézhettem, amikről az ember tudja, hogy a szomorú és kegyetlen valóság részeit képezik és nincs ez másként egy nagyvárosi éjszakában sem. Az ezeket összekötő központi motívum azonban mégiscsak a humor, amely jól oldja a reálist az irreálissal, s ezt nagyban erősítik azok a tipikus gesztusok és mozdulatok, amelyek az anime végére karaktereink elengedhetetlen attribútumaivá válnak, mint például a folyamatos szipákolások vagy Hana kényeskedő, minden ízében nőket imitáló mozdulatai.
A grafikára tehát egyáltalán nem lehet panasz, s ahogy a történetvezetésben, úgy itt is helyett kapott a realisztikusabb ábrázolás, valamint bizonyos jelenetekben a kissé túlzó, kisebb gyerekeknek szánt rajzfilmek intenzív grimaszolásai.
A Tokyo Godfathersben végig jelen van e furcsa kettőség, mely azonban nem furcsább magánál az alaphelyzetnél vagy a szereplőknél sem. Mindezeknek az egyvelege pedig egy abszurd mozifilm, mely ugyan nem dönget falakat, de a sztori temperamentumával és kiszámíthatatlan fordulataival remekül helyt állt hasonló típusú, akár élőszereplős filmek között is.
Értékelés: 7,9
Linkek:
AnimeAddicts
AniDB
Satoshi Kon eddigi életművét jópár nagy alkotás fémjelzi: a Paprika, a Perfect Blue vagy a Paranoia Agent magukért beszélnek. Ami közös bennük, az emberi természet iránti határtalan kíváncsiság, és a japán társadalom csavarainak aprólékos kifacsarása. Ha erre még rápakolunk egy jó nagy adag vizuális humort, akkor közel járunk a rendező egyetlen vígjátékához, a Tokiói keresztapákhoz.