Satoshi Kon eddigi életművét jópár nagy alkotás fémjelzi: a Paprika, a Perfect Blue vagy a Paranoia Agent magukért beszélnek. Ami közös bennük, az emberi természet iránti határtalan kíváncsiság, és a japán társadalom csavarainak aprólékos kifacsarása. Ha erre még rápakolunk egy jó nagy adag vizuális humort, akkor közel járunk a rendező egyetlen vígjátékához, a Tokiói keresztapákhoz.

A film Tokió egy kevéssé szimpatikus arcát tárja elénk. Három hajléktalan lejmol karácsonykor a kukák között, míg nem az egyikük egy síró csecsemőre lesz figyelmes a hulladék között. A kissé tanácstalan szerencsétlenek végül arra jutnak, hogy a rendőrség felkeresése helyett maguk derítik fel, ki tehette az utcára a kisgyermeket.

Satoshi Kon egy minden transzcendens elem nélküli, rendkívül pörgős filmben villant fel képeket a város éjszakai életéből a gyakran csak tehetetlen szemlélőként viselkedő hajléktalanok szemén kereszül. A mozi igen jó tempójú, mégsem válik igazán bonyululttá a cselekmény: mire igazán kikészülnénk a fordulatoktól, igen frappáns befejezésben lesz részünk, a dolgok mintegy a helyükre kerülnek.

A film központi motívuma, a csecsemő megtalálása, mint karácsonyi csoda: merő ostobaság, és gúny tárgya. Mintegy ezzel megy szembe a szereplők közben kibontakozó életútja: valamennyien maguk tehetnek az utcára kerülésükről, és nem (csak) a körülmények áldozatai. Ehhez kapcsolódan a gyermekkel történtek is természetesen emberi döntéseknek köszönhetőek.

A film nagyon erősen merítkezik a nyugati drámából: a vígjáték kötelező eleme a megnyugtató lezárás, a konfiktus feloldásán keresztül. Sajnos emiatt kicsit fals érzet marad a film után: hogyan illeszthető bele ez a zseniális vígjáték egy japán rendező életművébe? Sehogy.

Értékelés: 8,0

Linkek:

Aoianime

ANN