Egy szigeten, ahol örök tél van, ahol nincsen király, sem orvosok, ahol a gyógyír nem csak az embereknek kell, hanem a népnek is, úgy, ahogy tél után a tavasz gyógyítja a tájat, olyan csodásan, mint a cseresznyevirág, ami tavasszal rózsaszínbe borít, és elfedi minden baját a szürke életnek, a múlandó, ami felderíti a múló életet.

Biztos vagyok, ez a pár sor máris sokat mondott mindenkinek. Habár szokásos Japán túlzásokba esik a kép és a fogalom párosítása a környezet kialakításánál, mégis megjegyzem a csokor gyönyörű, a legszebbek közé tartozik azon szimbólumpárok közül, amit volt szerencsém animálva megtekinteni, és megérteni. Ez a pár epizód hoz elénk egy összetett és összetettségében is tökéletesen megalkotott múltat, amiben minden pillanatot érdemes látni, illetve amiből érdemes a kis rénszarvasunkat kiemelni. Persze ritka nagy sűrítés ő is, de ezúttal végre nem "csak" egy plüssfigut kapunk a sorozathoz, hanem egy túlontúl élettel és kíváncsisággal teli gyereket, aki pontosan azt csinálja mint a többi gyerek, tehát álmodik, naív, és legalább képtelen kezelni saját érzéseit. Ritkán látni ilyen jó tükröt, és persze ez az alkalom is megragadja a lehetőséget, és jól az orrunk alá dörgöli, nem embertől kapjuk vissza ezt az érdekesen megkapó tükörképet.
Hogy mit lehet kritizálni egy végtelenített seinen folyamában? Nos, például azt a jelenséget, ami valahogy mindig előtűnik, számomra érthetetlen módon, miszerint a küzdelmek színvonala, és az erőszintek úgy ingadoznak, mint a tisza szintje tavasszal, sose tudhatjuk mikor megy le vagy fel, mindenesetre idegesítő, ha egy olyan gyerekesen bugyuta helyzetben tűnik mindenki halálkomolynak, amikor egyszerűen el se lehet hinni neki, azok után, amilyen komolyan tud indítani mindkét szálon az epizód. Persze ehhez a helyzeti poénok is hozzátartoznak, és a hatalmas arcok éppenséggel balfékeskednek a faluhatáron, míg a többiek megvívják életük nagy csatáit...

Az összkép vegyes, a benyomás viszont túlnyomóan pozitív, hiszen olyan érzelmi töltést lehet kapni ettől a sortól is, hogy összedől a lelkivilágunk, és szeretni fogjuk Choppert, mert cuki, meg egyébként is, a One Piece egyre mélyebbre megy, és egyre szerethetőbb.

Choppa' kawaiii~

Értékelés: 8,9

Link: One Piece Wikia

A minap két Ghibli-dvd között vacilláltam a boltban: az egyik a Porco Rosso volt, amiről semmit sem tudtam, s helyzetemet a lustaság sem könnyítette meg, ami miatt nem akaródzott elolvasni a borító hátlapjára írt rövid ismertetőt. A másik esélyes A Yamada család volt, s mindamellett, hogy itt sem hagyatkozhattam előzetes ismeretekre, ráadásul még nagyon helytelenül feltört bennem az előítélet is a grafika miatt. Hogy végül mégis vettem egy mély lélegzetet, s bárhogy lesz, úgy lesz alapon ez utóbbit tettem a kosaramba, nevetséges vagy sem, a 12-es karikának köszönheti (amely 'elismerésben a Porco Rosso nem részesült :)), amiből arra következtettem, hogy talán mégsem egy kodomoról van szó. Ahogy aztán elkezdtem nézni a filmet, egyre jobban megnyugodtam, hisz A Yamada család valóban több, mint pár gömbölyített vonalból meghúzott ázsiai esti mese, s a film végére már csak önmagam szégyenlése maradt meg, amiért ezt feltételeztem egy olyan alkotói közösségtől, mint amilyen a Ghibli csapata.

Filmünket ezúttal is Isao Takahata rendezte 1999-ben, s külön érdekesség az egyszerű grafika mellett, hogy ez a Stúdió első számítógépes grafikával készült alkotása.
Ahogy az a címből már sejthető, a filmben a Yamada család mindennapjaira nyerhetünk nem kevés rálátást, sok-sok apró, néhol pedig hosszabb jelenet, pillanatkép által. A  készítők célja, nem meglepőem az volt, hogy egy átlagos japán család életét vigyék színre, s ezt maximálisan ki is hozzák a filmből: mivel alapvetően komédiáról van szó, mely főleg a jellemekre épül, a nézői oldaon adott a jókedv és a nevetés, de ahogy az a valóságban is lenni szokott, az élet nem pusztán ennyiből áll. Egy-egy pillanat erejéig felmerül a házastársi magány vagy akár a halál közelségének a gondolata is, de ezek tényleg csak olyan figyelmeztető szinten, amik megtartanak a valóság talaján. A mű alapgondolata, amire a végén gyűrűzödnek fel a látottak egyfajta rezignált hangot üt meg, ami alól nekem személy szerint kicsit kilógott a lóláb, de miután a megszokottól eltérően nem tanulságként, hanem inkább véleményként, konkluzióként tudom (vagy akarom) értékelni, annyira nem zavaró.
Mint ahogy azt írtam a film mozakios szerkezetű: nem egy lineráis történetvezetésről van szó, hanem kiragadott jelenetekről, mozzanatokról, melyeket a nagyobb részek végén egy-egy haiku választ el egymástól. Számomra ezek a kis versek voltak azok, amik jellegüknél fogva kicsit mindig emlékeztettek arra, hogy ezt a filmet tényleg az élet ihlette, minden lehetetlen és nevetséges helyzetével együtt. Külön tetszett meg és nagyon találó az a metafora is, ami a mozi elején a házasságról és a családról szól.

Bár a grafikával kezdetben fenntartásaim voltak, ezek végül teljesen feloldódtak. Nagy örömömre a mozgásábrázolás a megszokott módon készült, bár a szereplők jellegzetes padlófogásait, akármilyen őrültség is hangzott el előtte, nem éreztem odaillőnek, de lehet, hogy csak azért volt fura, mert ilyesmit Ghibli-filmben nem igazán lehet látni.
Itt említeném meg azt a stílusváltást is, amit pár jelenet erejéig (pl. a motoros bandánál) eszközöltek ki, és kicsit a nyugati képregények világát idézi, remek hangulatot kölcsönözve az adott szituációnak.
Mindent összevetve nekem nagyon tetszett ez a film, minden kedvességével és realisztikus vonásával együtt. A sok apró jelenet összevágásának pedig külön érdeme, hogy a történet végére mi is olyan sok "yamadás" élménnyel gazdagodunk, hogy egyfelől, hangozzék bármily közhelyszerűen, olyanok lesznek a szereplők, mint valami régi  jó ismerősök, akikben akár önmagunkra is ismerhetünk; másfelől, miután a tengernyi poén közül idővel úgy sem emlékezhetünk mindegyikre, bármikor is vesszük elő újra a filmet, a nevetés minden alkalommal garantált lesz. Egy szó, mint száz, aki szeretne látni egy jó kis családi vígjátékot, az készítse elő a távirányítót és/vagy egy videókazettát, hisz február 21-én (azaz holnap) 13:10-től az m1 jóvoltából Yamadaék most mindenki otthonába ellátogatnak.

Értékelés: 8.6

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

A '90-s évek legvégén jelent meg a műfajában méltán klasszikusnak számító Card Captor Sakura c. anime első mozivászonra szánt műve, melyben Sakura és társai ezúttal is izgalmas és veszélyes kaland részeseivé válnak, ám most nem a barátságos Tomoeda Cityben, hanem egy igazi nagyvárosban, Hongkongban!
Történetünk szerint Sakura téli szünete igencsak bíztatóan kezdődik: egy sorsoláson részt véve (talán nem is annyira a szerencsés véletlennek köszönhetően) megnyeri a fődíjat, egy egyhetes utazást Hongkongba. Így hamarosan útra is kel, de természetesen nem egyedül: a sorozatból megismert főbb karakterek, így testvére, Touya és közös barátjuk, Yukito is velük tart, valamint Tomoyo és Kero is csatlakoznak. Miután pedig Li Shaoran és Meilin, a két cserediák a helyiek táborát bővíti, őket sem kell mellőznünk a kiruccanás során.

A kirándulás jól indul, de hamarosan több árulkodó jel is előre sejteti: hőseinknek nem sok idejük lesz a felhőtlen pihenésre. Sakurat álmaiban egy hang szólítja, ráadásul rendre megjelenik előtte egy rejtélyes asszony képe és feltűnik a víz is, mint fontos motívum. S ha mindez még nem lenne elég, egy sötét aura is felüti a fejét a közelben... Hogy a fura események hogyan kapcsolódnak egymáshoz, s miként lép elő újabb kulcsfiguraként maga a múltbéli és legendás mágus, a kártyák megalkotója: Clow Reed, alakja természetesen nem marad fedetlen titok.
A mozit a sorozathoz hű és méltó minőségben készítették el, s történetileg az anime 30-40. része közé illeszthetjük. Az egyes karakterek közti viszonyrendszerek és egyáltalán a kártyák használata, hely(zet)e miatt nem árt, ha rendelkezünk némi előismerettel, mielőtt elkezdenénk nézni ezt a darabot.
A grafika és a zene, mely utóbbit ismételten Yoko Kanno neve dicséri, mind nívós, sőt, az egyes dallamokban az aktuális helyszínt figyelembe véve többször  is felcsendülnek jellegzetesen kínai motívumok, néhol akár még népi hangszerek által is életre keltve. Külön érdekesség, hogy a soundtrack lemez számai között az egyik felénekelt dal kínai szöveges változata is megtalálható.

Személy szerint a mozival kapcsolatban nekem menthetetlenül az az érzésem volt, mintha szimplán három folytatásos epizódot összeillesztettek volna. Kétségtelenül szórakoztató darab, de nincs meg benne az a nagy durranás vagy élmény, amitől más, esetleg több lenne mint az anime. Bár azt hozzá kell tenni, hogy míg a sorozatban nem jelölhető ki negatív főhős, addig itt a  bosszúra szomjas gonosz jelenléte egyértelműen jelen van, noha az már más kérdés, hogy a film végére a "rossz" mint olyan feloldódik az összefüggések fényében.
Mivel kronológiailag az anime közepére tehető a film, Clow Reedről, bár fontos szerepet tölt be, ezúttal sem tudunk meg sokkal többet, mint az eddig jól ismert morzsák: ugyan korának legnagyobb varázslója volt, szeszélyes természete sokak fejére hozott bajt. Személyiségéhez majd csak a sorozat utolsó évadában kerülünk közelebb, épp ezért ebben az esetben nem is dominál annyira hiányérzet, mint mondjuk a Card Captor Sakura történetében csak egyetlen egyszer (azaz most) felbukkanó Li anyuka és fia, Shaoran kapcsolatának a tisztázásában.
Summa summárum egy szórakoztató, kellemes és aranyos poénokkal (ld. Kero megnyilvánulásai vagy Shaoran fangirl nővérei) tűzdelt alkotásról van szó, mely önmagában és a sorozathoz képest sok újdonságot nem mutat, de a vele szemben tett elvárásoknak bőven eleget tesz.

Értékelés: 8

Linkek:
AnimeAddicts
ANN

Cybertündérmese.

Mert a Hand Maid May olyasmit akar nekünk adni, amit nem fogunk, de talán szeretnénk elhinni. Japánban a gépek, mondhatni a robotok és emberek kapcsolata, habár a robotika mg nem érte el az adott szintet, máris és már évek óta kérdésekkel döngeti a nagy nyilvánosság kapuit. Az egyik leghíresebb témába vágó anime a Chobits, egy másik műfajjal jeleníti meg a kérdést, de pont azért került ide, érdekes kontrasztnak, mert mindkét anime központjában a félénk, visszahúzódó, magának való főszereplő és gépe kapcsolata áll...

May kedves és aranyos kis robot, aki mindig segít, sőt vágyakozik, reménykedik, és tud csalódott lenni. Persze ez egyáltalán nem furcsa, sőt minden rendben van, egészen amíg egyre-másra jelennek meg ellenségek és barátok válogatott minőségben, hogy főhőseinket sose hagyják egyedül, illetve gyakorlatilag beköltözzenek és még csak élni se hagyják őket. Hamarosan persze nyílt kérdés lesz, hogy a kis páros mit is kezd magával, illetve, hogy csatározás folyik a hárem tagjai között, inkább játékos, mint komolyan vehető módokon az egy szem mindent elviselő angyallelkű srácért. Mindehez rengeteg komédia és pár aprítható karakter járul, abszurd helyzetek, klisés pillanatok, és teljesen random, szinte cél nélküli életképek, amiktől a sorozat egyszerűvé és élvezhetővé válik, nincs benne komoly vonal, ami ránk erőltet valami tanulságot, csak a sokszor hallott és látott történet játszódik újra egy kis bolondsággal karöltve.

A rajzolás, és a képek passzolnak a történethez, a fő karakterek szépen kidolgozottak, a pancserek bugyuták, a többiek meg klisés sokat mondó kinézettel bírnak. A hátterek, a világ persze nem lett eltúlozva, de nem is kell sokat várni egy ilyen filmtől, nem a gyönyörűségéért szeretjük meg, hanem az egyszerű, vidám szinekkel lefestett utcáiért és azért a bizonyos szobáért, ahol a történet nyolcvan százaléka játszódik.
A zene nem alkot mély barázdákat agytekervényeinkben, a szinkron viszont felsorakoztat igen jó hangokat, akik nagyon sokat segítenek a hangulat forgatásában. Nem egy Japán archetípus hagyományos hangja jelenik meg az animében, így az animéken élő rajongótársak szinte azonnal láthatják nem egy szereplőről a szerepköröket és jellemeket, ami hozzá is járul az egyszerű, gondolkodás nélküli szórakozáshoz.

Hand Maid May egy tipikus Japán agymenés, aminek mindenki képes őszintén örülni, ha elengedi magát, és nem veszi túl komolyan az életet. Tessék kikapcsolni, vagy ha éppen valamikor van lehetőség a kikapcsolódásra, emlékezni erre a címre, és beülni egy kellemes fotelba egy kis rágcsálnivaló társaságában.

Értékelés: 8,2

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Érdekes, pont az imént írtam valakiről, aki világhatalomra akar törni, például azért, mert akkor a világ összes nője  a lábai előtt hever majd.

A Photonnal is ez a helyzet, azt kivéve persze, hogy itt a negatív hőst vezérli az adott motiváció, rögös útján. És persze találkozik is azon egyetlen emberrel, nem is a világon, hanem az univerzumban, aki képes lesz vele felvenni a harcot, ha elszabadítja az univerzum legnagyobb erejét.
Kicsiny főszereplőnk ezúttal pedig Photon, a kőagyú szeretetéhes kissrác, aki mindig éhes, és mellesleg a kedvenc időtöltése a szeretett nő mellei között való pihizés. Elszökött testvérének hazavitele, és kalandos útja közben Photon találkozik valakivel, akinek mellei pont olyan jólesőek, mint régen érzett nővéréé, s így akad össze ugyanazzal a nővel, aki a kulcsa a világhatalomhoz vezető útnak, s ezzel az útjába kerül az előbb említett hataloméhes hímnek is.
A történet eredetiségéhez pedig hozzátartozik, hogy a mű nem az epikus szálért készült el igazán, habár a komikum mögül még az is kilátszik egy csöppet a történet végén. Az anime a napfényesebb, fekveröhögősebb, fanservicebb oldaláról nézi a kegyetlen és embertelen, vagy inkább túlontúl emberies, hatalomra törő gaz ember harcát a körülményekkel, és megmutatja nekünk, hogy a leggyengébb és ostobább, aranyos kis pöcs is képes bucira verni a nagy és erős, egyébként is perverz és pancser csúnyabácsit, ha az éppen bántani akarja a kedvenc fekhelyét, és mellesleg sötétségbe akarja borítani a világot, blabla...

A napfényes atmoszféra, világos szinek nem tesznek jót az epikus hangulatnak, ami egyébként nagyon elő sem bújik a történet legvégéig. A karakterek rajzolása is inkább hajaz a komikum kiélezésére, és minél furcsább megjelenésekre, ami persze rajta hagyja a bélyegét a látványvilágon. A legközelebb talán a chibi stílushoz levő rajzolásra jellemző, hogy kedvenc kis tompaagyú barátunkra leginkább egy rágcsálóféle jószág hasonlít, illetve a gömb, mint tökéletes forma, természetellenesen sokszor jelenik meg élőlényekkel kapcsolatban.
Hangokat, háttereket nem nagyon hallani az anime során, viszont ezért is bőven kárpótol minket a szinkron, ami kiemelkedően jó komikummal rendelkezik, és mivel minden karakternek karaktert formáló hang került a hátterébe, kicsit életszerűbb, nézőbarátabb a hat rész, mint a kor animéinek nagy része.

Photon, és kedves kis világa olyan naivitással lovagolják meg az animék már régesrégen jelen lévő sémáit, hogy nem lehet nem belepirulni a jó hangulatba és a nevetésbe miközben nézzük, de még így is távol van attól, ami egy komikus filmet igazán naggyá tesz, legalábbis így van ez mai szemmel nézve. Mindazonáltal a humor örök, és a humor tárgya, a klisék kiparodizálása még mindig tud hatni a rekeszizmokra, és ez az igazi lényeg, popcornt és kólát kérek.

Értékelés: 8,9

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Könnyed kis epizód ez a hosszú mesében, csakúgy, mint az előző, de fontosságában is legaláább annyira meghatározó, sőt. Mielőtt hőseink kihajóznak az öbölből, már részesei is annak a hatalmas folyamnak, ami az első, világot rengető eseményhez vezet majd, amiben felhangzik a nevük.

Persze a bevezetés itt is ugyanolyan, mint máshol, viszont az új körítés miatt - hiszen a Grand Line vizein vagyunk, ahol a kalózra a csendes vizeknél sokkalta több nyomás nehezedik - minden újnak hat. Megérkezünk a hangosan ünneplő városba, ami, ahogy várnánk, teljesen különbözik egy normális tengeri szigettől, és kis kalózcsapatunkkal együtt bulizunk, majd végignézhetjük legtöbbünk már régen legnagyobb kedvencét, amint bebizonyítja nekünk, a Grand Line sem akkora durrantás, mint amekkorát vártunk tőle (vagy ez a banda olyan erős már, mint egy túlevett szörnyeteg).
Nem is mindenki jut szerephez a mindössz három részben, de ennyi szereplés is elég ahhoz, hogy az igazi fangörl és fanboy a nyálát csorgassa, hiszen nem elég, hogy Zoro tombol nekünk egy stílusosat, mindenkinek rálép az orrára a kérdés, amit mindenki tudni akar, vajon ő vagy Luffy az erősebb...

A történet amibe belekezdünk ad egy újabb utitársat a legénységhez, azaz kettőt, amihez a kapitány csak vigyorog, hiszen ezzel a fordulattal a feje fölé emelte egy hatalmas ember árnyékát, mint Demoklész kardját. Ezt pedig mindenki a szokott módon fogadja, végül úgy sincs mit tenni, menni kell tovább.

"Izgalmasnak hangzik."

Értékelés: 8,5

Link: One Piece Wikia

A magical girl-sorozatok kritikáit folytatva nem minden hátsó szándék nélkül kerítettem a Préteart a Happy Seven után: olyan animéről lesz most szó, ami megmutatja, 13 részben, viszonylag sok szereplővel és nem kevesebb varázslattal is lehet igazán jót alkotni ebben a műfajban.
Hősnőnk ezúttal Himeno, aki apja második házassága révén egy dúsgazdag, ám annál furcsább családba kerül. Nem elég, hogy a friss házasok olyan zavarbaejtően turbékolnak a ház körül, hogy azt bármelyik kamasz megirigyelné, de ott van még a két újdonsült mostohatestvér is, akikkel a lány sehogy sem bír zöld ágra vergődni: Mawata túlságosan is el van zárkózva a saját, inkább szomorkás álomvilágába, míg a felszínes Mayune gyerekes gonoszkodásaival teszi egyértelművé mindenki számára: nem hajlandó sem testvér-, sem emberszámba venni Himenot.
Az alapszituáció ugyan csak messziről, de valamelyest azért felidézheti előttünk bármely Grimm-mese szegény lánykából hercegnővé lett alakját, erre utal Himeno neve is (aminek a jelentése 'hercegnő'), illetve a hosszabb verziójú cím (Snow White`s Legend Pretear).

Míg tehát Himeno próbál megbékélni új életével, addig egy alternatív világban hét bishounen lovag igyekszik kétségbeesetten kiokoskodni egy mentőtervet, mivel a világuk harmonikus működését biztosító életenergia, a 'leaf' igencsak megcsappant az utóbbi időben, köszönhetően az ébredező Gonosznak. A lovagok közül mindegyik birtokol valamilyen (természeti) erőt, ám a leghatékonyabban akkor tudnak harcolni, ha egyesülnek a Prétearrel, akibe így átszáll az erejük és végső csapást mérhet a démonlárvákra. Innentől kezdve nem nagyon kell túlbonyolítani az eseményeket: miután a Leaf-lovagok felkerekednek, hogy megtalálják a valós világban az új Préteart, hamar összetalálkoznak Himenoval, aki egy balhorog és némi habozás után vállalja a különös tisztséget.Az ezt követő 12 részben aztán minden műfaji jellegzetességet megtalálhatunk: mindegyik lovag egy-egy karaktertípust testesít meg (ld. Fushigi Yuugi), de nem maradhatnak el a 'menetközben szövődő románcok' és a 'jófiú átpártolása a sötét oldalra' sem. A Prétear azonban nem csak válogatás- és észnélkül építkezik ezekből a sémákból, hanem megpróbál egy kicsit a dolgok mögé is nézni. A sorozat magvát ugyanis egy elég komoly és feszültségtől nem mentes kérdés adja: hamar világossá válik, hogy ebben az animében a hősnő élete nem a pozőr mozdulatokkal vagy beállásokkal teljesedik ki és attól még, hogy az oldalán harcol pár jóképű fiú, korántsem borítékolható előre a győzelem. A történelem ismétli önmagát, s csakúgy, mint az előző birtokosa esetében, a Prétear-cím ismét egy olyan lányhoz kerül, akiben kezdenek felülkerekedni az önmarcangoló kérdések és kételyek. Mi van, ha mégsem elég erős ahhoz, hogy megvédje a világot? Mi van, ha csak egy tévedés következtében lett ő a Prétear? S vajon képes így valaki győzedelmeskedni a Rossz felett, ha még a magába vetett hite sem elég erős, többek közt a még kiforratlan családi háttérnek is köszönhetően?

A fentiek alapján azért nem szabad elhamarkodottan ítélni, a Prétear sem egy melodráma természetesen, pusztán egy hangyányit tágabb értelmezési lehetőséget ad a műfajnak. A készítők szerencsére bőkezűek voltak, már ami a poénokat illeti, de inkább a sorozat első felében. Végül pár szóban a grafikáról: a környezetrajzok és a karakterdizájn is szép, igényes munka, ráadásul miután Himeno részenként más lovag erejét veszi át, a kosztümök is változatosak, de néha elgondolkodik az ember, hogy egy harcos amazonnak valóban a fidres-fodros ruha a legjobb maskara démonveréshez, de legalább ez is a már említett herceglány-kultuszt erősíti.

Összeségében a Prétear egy nagyon is szórakoztató alkotás, így bátran ajánlom az ilyen típusú sorozatok kedvelőinek, illetve azoknak, akik szeretnének valami hasonlót látni, de annyira nem, hogy egy hosszabb animébe belevágjanak.

Értékelés: 8.2

Linkek:
AoiAnime
AniDB
 

Csak hogy ne kerülgessük a forró kását: vannak sorozatok, amik még túl rövidek ahhoz, hogy... És vannak sorozatok, amik meg már túl hosszúak, pedig... Nem mondom, mértéket tartani és adagolni nem könnyű, ahogy az sem, hogy mindezek a kis porciók még jól is legyenek időzítve. A Chi's sweet home-mal azonban azt hiszem, e tekintetben valami igazán különlegeset sikerült alkotni.

Az anime, mely szigorúan és kizárólag egy kiscica mindennapjait mutatja be onnantól kezdve, hogy a mamájától elkeveredett és egy nagyon szeretnivaló családnál köt ki, minden felesleges, százszor elhasznált sablont mellőz - nem akar több lenni annál, ami: egy cica története, s ez önmagában is kifejezetten szimpatikus lehet a nézők számára. Az egyes részek körülbelül 3 percesek, s miután Chi gondolatait is hallhatjuk, némi rálátást kapunk a macskák lélektanára. Persze nem kell komoly freudi fejtegetésekre gondolni, pusztán nagyon mókás és nagyon alternatív válaszlehetőségekre bizonyos kérdések tekintetében.
A 3 perces idötartam miatt a készítők soha sem vágnak bele valami világmegváltó eseménybe - nem siet senki sehová, így Chi kalandjai szép lassan, kereken vannak tálalva, ha kell, akár folytatólagosan is - s miután az ember hajlamos egy idő után megszokásból kattintgatni egyik videóról a másikra, észre sem veszi, ha már 10-20 részt letudott egyszerre. Egy szimpla kis utánaszámolás szintén ezt bizonyítja: ebből a sorozatból körülbelül 8 epizód tesz ki annyit, mint egy másik standard hosszúságú, azaz 24 perces rész. Ebből is látszik, hogy az egész animének nagyon gyorsan a végére lehet érni, főleg azoknak a rajongóknak, akik az 5-10x24 perces - maratonokon edzették szemüket.

Miután alaptörténetről vagy summázásról beszélni ebben az esetben nagyon nehéz, ejtsünk pár szót a részletekről. Mindenképp említésre méltó a Chit szinkronizáló hölgy, Koorogi Satomi, aki rendkívül élet- vagy hát inkább macskahűen szólaltatja meg főhősünket, s egyszerűen élvezet hallgatni őt. A rövidke openinget is ő énekelte fel, ami tökéletesen passzol az anime hangulatához. A rajzok, karakterábrázolások meglehetősen egyszerűrek, de itt nyilván nem a gyönyörködtetés volt az elsődleges szempont: én személy szerint el sem tudnám képzelni már a sorozatot mondjuk egy tipikusan nagy szemű vagy kék hajú Youheijel. Ugyanakkor azt még meg kell említenünk, hogy Chi érzelemkifejezése nagyon széles, más animék emberszereplőit megszégyenítően változatos skálával bír, ami hihetetlenül jó és vicces képeket eredményez - ezt bárki láthatja, aki az interneten barangol a screenshotok között.

Mindent összevetve a sorozat legnagyobb érdemét a szórakoztatásban látom - végre egy olyan anime, amit bármikor előkaphatunk, s még a dolgozatok, vizsgák kellős közepén sem lesz bűntudatunk, ha pár rész becsúzik a biflázandó tananyagok közé. A Chi's sweet home kicsit olyan lehet az otakuknak, mint egy darab bonbon annak, aki nagyon éhes. Rövid távon életmentő, de miután gyorsan fogyasztható (s ennek megfelelően gyorsan is fogy), s a rendes kaját nem pótolja, nem árt, ha valami mást is bekészítünk utána vagy akár mellé.

Értékelés:8.2

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB
 

Két évvel ezelőtt emberek ezrei figyelték nem kis izgalommal a torinói Téli Olimpia versenyeit, három évvel ezelőtt pedig egy olyan anime jelent meg Kaibara Rei történetei nyomán, melynek főszereplője erre a jeles eseményre készül - egészen különleges körülmények között.

Sakurano Tazusa,16 éves műkorcsolyázó épp, hogy csak belecsöppent ebbe a világba, máris a figyelem középpontjába kerül, ám sajnos nem annyira a kifejezetten bíztató, de még csiszolatlan tehetségével, mint inkább még csiszolatlanabb modorával és korcsolyaéles nyelvével, amivel sikerül kivívnia a sportújságírok ellenszenvét. Ráadásul miután a versenyek egyik kritikus pontjánál újra és újra elbukik, a riporterek sem restek a lehető legrosszabb színben bemutatni, valamint folyton legnagyobb vetélytársához hasonlítgatni őt, s ez nem kis mértékben terheli Tazusa lelkét, még ha nem is ismeri be. Ugyan még lenne esélye a válogató tornákon bizonyítania, de az élet újabb akadályt gördít a lábai elé, nem is akármilyen formában...
Pete Pumps, 16 éves kanadai műrepülő, tehetséges pilóta, aki szinte csak úgy táncol az égen a repülőjével. Lélegzetállító manővereivel mindenkit elkápráztat, ám legjobb előadása közben a műszerek meghibásodása miatt gépe lezuhan, s a fiú rögtön életét veszti. Legnagyobb meglepetésére azonban a Mennyek Kapujában megálljt parancsolnak neki, s kimondják: földi bűnei miatt még 100 napig szellemként kell tengődnie egy testben. S nem is akárkinek a testében...
Hogy a kiválasztott miért éppen Tazusa, arról csak sejtése lehet a két fiatalnak, ám a lányt ez teljesen hidegen hagyja. Innentől kezdve, az Olimpiára való készülődés mellett fő célja az lesz, hogy megszabaduljon Pete-től, ám próbálkozásai természetesen mind kacagtató kudarcokba torkollnak. Az anime kettejük történetét, valamint Tazusa személyiségének a fejlődését dolgozza fel - illetve mutatja be, hogyan változik mind a korcsolyázáshoz, mind az emberekhez való hozzáállásában, melyhez nagyban hozzájárul Pete őszinte és kedves támogatása is.

A fentiekből tehát világos, hogy egy shoujo-sport animéről van szó, s a kettő téma végig kiegyensúlyozottan szerepel egymás mellett. Először is láthatjuk a fiatal sportolót, a megerőltető edzéseket, a kellemetlen sajtótalálkozókat és szinte mi magunk is érezhetjük a versenyek előtti izgalmakat. Másfelől pedig ott van a lány, aki egy-két kivételtől eltekintve nem igazán enged közel magához senkit, s most mégis osztozkodnia kell a saját testén egy fiúval. A helyzet szintén több mint zavarba ejtő, hisz Pete mindent lát, hall és érez, amit Tazusa is, s mondanom sem kell, a humor fő forrása is mindig innen ered.
Az egyes részek előrehaladtával aztán a nevetés helyét átveszik Tazusa küzdelmei - a vetélytársakkal, az újságírókkal és önmagával szemben is. Ráadásul a feszültség végig ott lebeg a levegőben: ugyanis nem csak a nagy megmérettetés, de Pete távozásának a napja is egyre közeleg...

A sorozatot tehát nemcsak a sportrajongók élvezhetik, sőt. Akik nem értenek a műkorcsolyához, mint ahogy én sem, azok is vágjanak bele nyugodtan, mert az egyes figurák egész érthetően el vannak magyarázva és hát az előadások is nagyon szépek és szórakoztatóak, csak úgy, mint a valóságban. Ugyanakkor tipikus shoujo-elemeket is felfedezhetünk, ám néha az volt az érzésem, hogy a romantikusabb - drámaibb jeleneteknél a készítők pusztán magára a halál tényére hagyatkoztak, hisz az önmagában is elég megrendítő dolog. Ettől függetlenül szerintem ezekbe a részekbe egy kicsivel több érzelem is elfért volna.

Egy-két kifogásolnivalót találtam ezen kívül még, s ezek közül a nagyobbikkal kezdeném, ami a grafikával kapcsolatos.
2005-ös animéről beszélünk, ennek ellenére az emberábrázolás eléggé el van maradva kortársaitól, sőt egyes esetekben -de szerencsére csak a pár pillanatra feltűnő mellékszereplőknél- kifejezetten csúnya.
Ha egész pontos akarok lenni, 10 évvel korábban megjelent animéknél láttam ehhez hasonló karakterdizájnt. A zene viszont tetszetős, az opening és az ending pedig nagyon jól tükrözi a sorozat hangulatát. A másik ellenvetésem részben kapcsolódik a fentiekhez, s másra nem is tudok következtetni, mint az anyagi keretek szűkösségére, amivel a stáb tagjainak valószínűleg szembe kellett nézniük. Ennek tudom ugyanis csak tulajdonítani,hogy bizonyos korcsolyázós jeleneteket többször is felhasználtak és nem az egyes figurákra gondolok, hanem arra, hogy az egyik kűrt, úgy ahogy van, megkétszerezték. De mivel gondolom, a stábot erre rajta kívül álló okok kényszerítették, nem is érdemes többet fecsegni róla.
Talán amit még meg lehet említeni, az egy nagyon aprócska kis logikai buktató, ami miatt nem egyértelmű, hogy Tazusa képes-e látni Pete-t, mint szellemet vagy sem, de ez a probléma mindössze kétszer vetődik fel, s különösebb fennakadást nem okoz.

Egy szó, mint száz, a Ginban Kaleidoscope egy kifejezetten kellemes anime, ami 12 résznyi időt bőven megér a műfaj kedvelőinek, sőt a magam részéről még tovább is el tudtam volna nézni.

Értékelés: 8.2

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Baratie. A négy tenger egyetlen és igazi úszó étterme, a tenger legkiválóbb és leg... keményebb szakácsainak otthona.

Amit azért nem kell annyira komolyan venni, hiszen egy éhínségtől majdnem megpusztult kalózcsapat simán elverte az egész bandát. Persze mindezt azután, hogy Luffy már beállt kisegítőnek, mert  korábban sikeresen megrongálta a hajót.
Igaz eredetileg azért indultak a baratie felé, hogy egy szakácsot találjanak maguknak, ez a szál rögtön elsuvad a történések közepette, majd egyszercsak, ahogyan azt már megszoktuk, Luffy kijelenti, hogy van egy szakácsuk, miközben az említett hevesen tiltakozik. Persze ezt már megszoktuk, és tudjuk is mi lesz a vége, de ettől még pár meglepetést tartalmaz a fejezet.
Elsőként kell megemlíteni itt Krieget, mint az első igazi nagyfiút, akiről már nem a piti kiskalóz kölnibűze folyik, és ő az első, aki megmutatja nekünk, mit is várhatunk a többi nagyfiútól, legalábbis büntetéstűrés területén, merthogy számtalan bibit kap Luffytól, mire kifekszik, csakhogy aztán felálljon megint, eszméletlenül is, küzdeni.
Véget ér az egy szálon futó egyszerű történetvezetés, és egyszerre négy igazi csúcspontot is kap az anime. Sanji saját küzdelmei, önmagával és Krieg embereivel, a Zoro előtt megjelenő Mihawk, majd a vereség és az ígéret, Luffy és Krieg harca, és végül Nami eltűnése. A több felé válás azonban nem vezet problémákhoz, hiszen így mindenki révén egy-egy belső és külső konfliktust ismerhetünk meg, amelyek végül mind elvezetnek majd minket egy-egy jól megírt értékközvetítő lezáráshoz.

A technika javul erre az epizódra, és már sokkal érzékelhetőbb és élvezhetőbb az előadás, illetve a világ a szereplők körül, illetve kezdenek eltűnni a zavaró részletek a karakterábrázolásokból.
Ki kell mondani, Sanji hangja dögös és nagyon a helyére való, egyszerre tud fiatal balfék és nagyon-nagyon macsó rosszfiú lenni. A többi hanggal és persze a karakterekkel, nem meglepő módon egészítik ki egymást a fedélzeten.

Szeretni lehet ezt a sort is, illetve az aki nem szeret bele a sorozatba ettől a pár résztől az vagy a fakanál érzelmi és értelmi szintjén leledzik, vagy pedig már eleve beleszeretett. Sokan mondják, hogy Zoro és Mihawk párbaja a csúcspontja az arcnak, de én azt mondom, csak az egyik, hiszen ott van, legalábbis számomra az a pár pillanat, amikor Zeff felfedezi a hasonlóságokat önmaga, Sanji és Luffy között. Az a pár éppen csak kiemelt pillanat képes olyan érzést okozni, mint addig a pontig semmi a sorozatban, és ez a bizonyos érzés még sokszor visszatér majd, hogy mindig adjon valamit ahhoz a kis csodához, amit One Piece-nek nevezünk.

Értékelés: 8,2

Link: One Piece Wikia