Lolicon, de nem szexeltek benne. Még.

Egy újabb darab a Japán csodák közül, amit igen kevesen értenek meg a maga formájában és valójában. Ennek a csoportnak egy részét olyanok teszik ki, akiket betegnek tekintünk, a többinek pedig bizony meg vannak az okai. De mit kezdjen egy loliconnal az, akinek a téma már önmagában feszengést okoz? Mit csinál a néző, amikor a tíz éves kislány megcsókolja a férfit, és kikapcsolja-e az átlagos ember a filmet, amikor a kislány mozgására a férfi azon része reagál? Érdekes kérdések egytől egyig, mindazonáltal egy ismertetőnek nem csak elgondolkodtatnia kell.

A Kodomo no Jikan főszereplője, a mi kis kulcsfiguránk, sok-sok szem és gondolat középpontja, szülők nélküli gyerek, egy féltő bátty mellett, aki a szeretetéhségét tudatosan vetíti ki a legalkalmasabb pancserre, akit csak találhat, a tanárbácsira, aki első osztályát készül oktatni, ennek megfelelő mennyiségű izgatottsággal és tapasztalatlansággal együtt. A pimasz minden lében kanál természetű kislány arca mögött persze ott lapul az is, akinek sosem lehetne nemet mondani, és aki már ennyi idősen is olyan erős személyiség, hogy képes megingatni nem egy felnőttet.
Háttér bőven akad a sorozatban, a szereplők mindegyikének sejtetődik legalább egy kicsi abból, amivel megküzdenek nap mint nap, de persze a középpont megmarad a kapcsolaton, és a két főszereplő életén, amivel legalább egy kicsit sikerült levenni a hangsúlyt a loliconosságról. Sajnos viszont túlzottan is érződik, talán pont a sok erős háttérben nem egészen megjelenő elem miatt, hogy a sorozat folytatásra vár, avagy éppenséggel úgy lett kiragadva a mangából ahogy, és talán ennyit várhatunk tőle. Márpedig ha ennyi az egész, akkor nagyon befejezetlen maradt.

A grafika sajnos nem brillírozik, az emberek eléggé sablonosak, sőt a gyerektestek oknak látszanak arra, hogy az egész rajzolás egyszerűbb, az emberalakok pedig vonalasabbak legyenek. Az animáció viszont sokat dob a hatáson, erősíti az életteliséget, és a színezéssel legalább néhány jelenetet nagyon jól meghatároz akár hangulatában, külső szemlélő számára is.
S míg az anime egésze a vegyes értékek miatt erős közepest kap tőlem a grafikára, a hagok leginkább kobakvakargató hatással vannak az agytekervényeimre. Egyszerűen képtelen lennék eldönteni, hogy a szinkron egyszerűen jó, vagy teljesen általános, lévén szó a vékonyka Japán hangokról, a kislányok esetén és egy természetesen nagyon színvonalas általános szinkrongárdáról az anime folyamán. Ha valami billenti a kategóriát a mély felé, az az opening-ending páros, ami viszont képeivel, és stílusaival egyértelműen a pimaszul vidám "loli-vagyok-rakjatok" hatást éri el, gondolom nem véletlenül, de koránt sem szerencsésen.

Igen érdekes, hogy a Kodomo no Jikan mennyire jó történet lenne, ha az egész egy középiskolás lánnyal és a tanárával történne, illetve kerekebb történetet kerítenek köré. Így viszont olyan marad az egész félállásban, mint a félig döntött budiajtó; láthatjuk is meg nem is, szaga is van meg nem is.  Nem ajánlom senkinek, akinek a téma maga sok, illetve annak, aki idegbajt szokott kapni a tehetetlenségtől fulladozó romantikus animék láttán. Ajánlani ezeknél is kevésbé ajánlom.

Értékelés: 6,8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Még mielőtt bármibe belekezdenénk, dekódoljuk a címet: a Pom Poko egy korszak, a tanukik pedig a Japánban élő nyestkutyák helyi megnevezése. A Ghibli Stúdió ezen alkotása, mely A Yamada családot is jegyző Isao Takahata nevéhez fűződik, ebben a majd' két órás műben egy kisebb, Tama-hegységbeli populáció nem akármilyen mindennapjait mutatja be nekünk.

Én magam csak a film megnézése után kezdtem el a tanukikról keresgélni információkat, s ahogy olvastam pár oldalt, világossá vált, hogy ezt a lépést jobb lett volna még a film előtt beiktatni. Bár a történetben minden fontosabb információt megtudhatunk az állatokat övező ősi legendákról (mint például, hogy alakváltók), de talán mégsem haszontalan, ha pár dologgal előre tisztában vagyunk és nem ér váratlanul minket. A kulturális hagyományok közti különbségek a tanukikat övező misztikum körül olyan derekasan megmutatkoznak, hogy amely jelenetnél én úgy éreztem, egy rajzolt Monty Python-filmet nézek és teljesen lefáraszt, az valószínűleg egy japán nézőnek olyan szokványos lett volna, hogy gondolkodás nélkül átsiklik felette. 

A koncepció, amelyre a történet épül, nem új: az emberek növekvő társadalmuk igényeit kielégítve egyre terjeszkedőbb életmódot folytatnak, mígnem az építkezések alkalmával elérik a tanukik egy részének lakhelyét, a Tama-hegységen húzódó erdőt. A kis állatok innentől kezdve egyre kétségbeesettebben harcolnak otthonuk megmentéséért, mely nem kevés erőfeszítést és áldozatot követel tőlük. Hogy mégsem egy hagyományos, a természet védelmét sugalmazó filmről van szó, az részben a tanukik varázslatos, ám néha elég esetlenül használt képességeinek, valamint olykor szórakoztató-szerethető, máskor pedig kifejezetten idegesítő személyiségüknek köszönhető. A vígjátéki elemek mellett gyakran tűnnek fel dokumentarista jellegű képsorok, számszerű adatok kíséretében - ugyanígy libikókázik a film az életkorok mentén is: míg magát az egész mozit inkább a fiatalabbaknak ajánlanám (ld. a karakterdizájnt a tanakik igazi alakjánál), addig a befejezés főleg a felnőttek számára lehet üzenetértékű - megint csak túlmutatva a várt  és eddig megszokott  végkifejleten, valamint következtetéseken.

A Pom Poko le sem tagadhatná, hogy Ghibli-szülemény, hisz magában hordozza azokat az értékrendeket, amiket a stúdió mindig is büszkén hirdetett: a természet és a japán tradíciók védelmét. Ugyanakkor míg mondjuk Miyazaki filmjeit nyugati viszonylatban a Disney klasszikusaihoz szoktuk hasonlítani, addig ez a mozi inkább emlékeztet Tapsi Hapsira és társaira. S utólag visszagondolva megmerném kockáztatni, hogy ebben lehetett némi szerepe az előzetes információk hiányának is.  

Értékelés: 7.2

Linkek:
AnimeAddicts
ANN
 

Amire már a kaktuszok szigete óta várunk megérkezik, és a kis csapat megérkezik ... [dobpergés] ...egy sivatagos szigetre.

Kicsit kiábrándító, nem?

De.

Node lépjünk tovább, mert a kezdés csak egy darab az Arabastai homokszemek milliói közül. Ahogyan a sivatag, úgy változik ezen pár epizód alatt a képünk egy nagy és üres homoktengerről ezen a nagy és kegyetlen tengeren. Ha szabad mondanom, ha nem, Arabasta gyakorlatilag mindazt magába foglalja, amit egy kalóz is ugyanúgy szeret, mint egy földönjáró, és ott is lelhetünk életet, érzelmet és ismerős lelkeket, ahol már semmi nem lenne képes természetesen megélni. És míg ezt a gyönyörű homokszín mozaikot nézzük, és láthatjuk Vivit, aki az országát akarja megvédeni, a mi kis kalózaink pedig maguknak megvédenek egy barátot, és ezzel elérik azt, ezen a kis mozaikon, amit a tengeren szeretnének. Érdekes kötelék ez, hiszen gyakorlatilag egy országot hasonlít ahhoz a tengerhez, amiben a szalmakalapos élni akar, és az ország tagjai egytől-egyig hasonulnak a kis legénységhez, azzal, hogy szeretett hercegnőjük gyakorlatilag a legénység örökös tagjává válik. Mi pedig mindkét oldalon ott vagyunk, és mindkét szemszögből láthatjuk a küzdelmet az álomért, amit egy ország és egy hatalmas kaland jelent.
Amit persze ezek mellett kihagyni nem lehet, az Ace megjelenése, aki mutat egy kicsit nekünk arról, hogy milyen is a két testvér, illetve mennyivel is léteznek teljesen más szinten, mint a tenger és a világ, amiben mindketten egyre nagyobb hírrel szelik a vizeket.

Habár viszonylag jó képességeket tulajdonítok magamnak, most kifejezetten érzem, hogy az igazi érzéshez, az igazi epikus hangulathoz, és az élménydús képekhez közel sem tudok hasonlót alkotni még, így megint csak annyit tudok ajánlani, nézze meg mindenki, és tegye el magának. Itt már bőven érződik, a készítőgárda régen ismeri a kis csapatot, és tudják mit csinálnak, márpedig ez sajnos ritka esemény, főleg azoknak, akik csak a rövid animéket részesítik előnyben.

Értékelés: 9,5

Link: One Piece Wikia

Nem kevés hátsó szándékkal és remélt-várt izgalmakkal vágtam bele a Death Note-ba: bizonyos mennyiségű shoujo-anime elfogyasztása után úgy éreztem, kifejezetten jól fog esni egy kis vérfrissítés, s miután esetemben az animét jóval előbb megelőzte a híre, biztos voltam benne, hogy a gyógykúrára jobb animét nem is választhattam volna.
Az alapsztori nem volt ismeretlen már korábbról sem - emlékszem, pár évvel ezelőtt egy hasonló erkölcsi kérdést boncolgató filmet láttam, s már akkor világos volt, hogy sok újdonságot most sem lehet mondani: a 'bűnözőket elítélni bűn' olyan konkrétan és direkten célozza meg az embert, hogy az mást nem tehet, mint elítéli vagy egyet ért vele. Nem hinném, hogy lépések vagy fejlődés kimutatható-e, de hogy a téma maga hátborzongató, az biztos. Amire elsősorban kíváncsi voltam, arra vonatkozott, hogy az események miként járják körbe - bár ebben az esetben talán célszerűbb lenne azt mondani, mennyire csavarodnak a központi gondolat köré.
Hát, ami a csavarokat illeti, azokban nem kellett csalódnom. Reményeim olyan szinten, sőt tovább is teljesedtek, hogy néha már kezdtem elveszíteni a fonalat, sőt, egészen konkrétan még mindig ott maradt bennem egy homályos folt az anime második feléből, amivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Értetlenkedésemet én magam is furcsálom, már csak azért is, mert amin először megütköztem, az a szereplők önismétlése volt. Ez egy kicsit szájbarágossá tette az animét, ráadásul olyan helyeken, ahol a túlmagyarázkodás nem feltétlenül volt indokolt. Itt méltatlankodnék a pingpong (bocsánat, tenisz)-mérkőzést idéző elmepárbajok és oda-vissza-gondolatpattogtatások miatt is, amikbe egy idő után könnyen bele lehet unni, főleg azokban az epizódokban, amik inkább elméleti szinten mozognak, s nincs bennük annyi akció. Amit még ezek mellett negatívumként tudnék említeni, az a bizonyos jelenetek abszurditása - tudom, furcsán hangozhat ez pont tőlem, aki "civilben" magical girl animéken hízlalja a szemét, de mindenkit biztosíthatok arról, hogy az előzetes elvárásaimat a Death Note műfaji keretei közé igyekeztem szorítani, s halálista ide, shinigami oda, a chipses zacskóban megbúvó minitévétől még mindig ki tudok akadni. Szóval mindezek összessége sajnos ideje korán elérte nálam, hogy a szükségesnél/illőnél kevésbé vegyem komolyan a sorozatot.

A negatívumok ellenére viszont így is sikerült olyan momentumokat találnom, amik engem is maradéktalanul lekötöttek. A karakterekről most hadd ne zengjek ódákat - annyit azért leszögezek, rég láttam animében ilyen jól kitalált, összetett egyéniségeket, akik egytől egyig kiváltanak valamilyen érzelmet az emberből. Az ő személyiségüknek tökéletes tükröződése a karakterdizájn a maga finomságával, máskor pedig durvaságával (gondolok itt Light olykor egészen ördögi mimikájára). Mindehhez tökéletes adalék még a zene, s ha az ember megtalálja azt a kapcsolódási pontot, akkor nagyon könnyen belefeledkezhet a látottakba.

A Death Note számomra összességében pozitív vagy legalábbis elgondolkodtató élményt nyújtott, jó adagnyi szájtátóan izgalmas jelenettel megfűszerezve, s így az elismerés, tisztelgés mindenképp jár neki - de részemről csak tisztes távolságból, a várt katarzis hiányában.

Értékelés: 8

Linkek:
ANN
Aoianime

Mindenhol léteznek listák, sok-sok minden alapján, így nekünk is illik kitenni egyet az ablakba; bizonyára így volt vele Public Hikikomori mester, amikor meghirdette közöttünk a számunkra legjobb animéket felsorakoztató listát.

A hosszú szavazásnak pedig vége, hamarosan elétek tárjuk, hogy számunkra mik voltak a legjobb, legszebb, legtökéletesebb animék, amik kijöttek az alkotók kezei alól.

Persze azzal is tisztában vagyunk, hogy ez a lista igen szedett-vedett, hiszen hat ember véleményét takarja, akik korántsem fedik le az összes animét, ami készült, illetve nem is törekszenek rá. Másrészt pedig gyakorlatilag azon a ponton vagyunk, ahol egyre inkább érezni, valahol elértük a filmjeink legjavát, megvannak azok, amik még sokáig fognak meghatározni minket, illetve érdeklődésünket, és ki tudja mennyi anime fér még bele ebbe a szűkös kis keretbe, a mai, igen nehéz és sűrű élet, rohanó világunk keretei között.

az AnimeComment csapata

Egy szigeten, ahol örök tél van, ahol nincsen király, sem orvosok, ahol a gyógyír nem csak az embereknek kell, hanem a népnek is, úgy, ahogy tél után a tavasz gyógyítja a tájat, olyan csodásan, mint a cseresznyevirág, ami tavasszal rózsaszínbe borít, és elfedi minden baját a szürke életnek, a múlandó, ami felderíti a múló életet.

Biztos vagyok, ez a pár sor máris sokat mondott mindenkinek. Habár szokásos Japán túlzásokba esik a kép és a fogalom párosítása a környezet kialakításánál, mégis megjegyzem a csokor gyönyörű, a legszebbek közé tartozik azon szimbólumpárok közül, amit volt szerencsém animálva megtekinteni, és megérteni. Ez a pár epizód hoz elénk egy összetett és összetettségében is tökéletesen megalkotott múltat, amiben minden pillanatot érdemes látni, illetve amiből érdemes a kis rénszarvasunkat kiemelni. Persze ritka nagy sűrítés ő is, de ezúttal végre nem "csak" egy plüssfigut kapunk a sorozathoz, hanem egy túlontúl élettel és kíváncsisággal teli gyereket, aki pontosan azt csinálja mint a többi gyerek, tehát álmodik, naív, és legalább képtelen kezelni saját érzéseit. Ritkán látni ilyen jó tükröt, és persze ez az alkalom is megragadja a lehetőséget, és jól az orrunk alá dörgöli, nem embertől kapjuk vissza ezt az érdekesen megkapó tükörképet.
Hogy mit lehet kritizálni egy végtelenített seinen folyamában? Nos, például azt a jelenséget, ami valahogy mindig előtűnik, számomra érthetetlen módon, miszerint a küzdelmek színvonala, és az erőszintek úgy ingadoznak, mint a tisza szintje tavasszal, sose tudhatjuk mikor megy le vagy fel, mindenesetre idegesítő, ha egy olyan gyerekesen bugyuta helyzetben tűnik mindenki halálkomolynak, amikor egyszerűen el se lehet hinni neki, azok után, amilyen komolyan tud indítani mindkét szálon az epizód. Persze ehhez a helyzeti poénok is hozzátartoznak, és a hatalmas arcok éppenséggel balfékeskednek a faluhatáron, míg a többiek megvívják életük nagy csatáit...

Az összkép vegyes, a benyomás viszont túlnyomóan pozitív, hiszen olyan érzelmi töltést lehet kapni ettől a sortól is, hogy összedől a lelkivilágunk, és szeretni fogjuk Choppert, mert cuki, meg egyébként is, a One Piece egyre mélyebbre megy, és egyre szerethetőbb.

Choppa' kawaiii~

Értékelés: 8,9

Link: One Piece Wikia

A lemenő nap narancsvörösre festette a várost, s amint távozott elvitt magával még valamit. Egy napot az életből, abból, amiben az emberek, az utcákon, az autókban hangyaként rohangálnak végig. Ryuken soha nem gondolta végig ezelőtt, hogy mire is mentek el a napjai. A házikó a város felett, a vidék nyugalma fél órányira egy buszmegállótól, amivel bármikor visszatérhetett volna a régi életébe, most a mindennapjait jelentették. Nem volt már napról napra kötelező feladat, nem volt több kötelezettség az iskola, a szülők felől, és nem is okozhatott senkinek gondot. Szülei tudták jól van, erre mindig ügyelt, de ezen túl egyre kevésbé akart visszatérni oda, ahol egy hangyányinak tűnő élet várja.

A mindennapok rutinja egyre békésebb és megszokottabb lett, és habár senkinek sem volt igazán a nyelvén, mindannyian tudták, hétről-hétre, napról-napra lettek erősebbek, már nem volt szükség útmutatásra, már nem kellett egymást ütniük az eredményekért, és már mindannyian tudták, valamikor eljön az a pont, amikor egy másik világ felfedezi, ők itt vannak, idillien töltik az időt egy apró kis földön, Japán egyik legnépesebb városa fölött, kiirtva mindent, ami a hangyákért, vagy éppen őértük tör elő a semmiből.
A napok, amik egyre lassabban telnek, a napok amikben már mesterüket sem kell látniuk, vagy érezniük a rutin pontos tartásához, a napok, amikben nincs már semmi sietés, rohanás elmosódott célok és képzetek felé gyakorlatilag naplementékké váltak. Ryuken számára minden csak apró pont lett, főképp saját létezése, ami értelmét veszti, hiszen egyszer meg kell halnia, s minden újraindul majd, úgy, ahogy mindenki másnál, vagy talán úgy sem, és elveszik, örökre.

Ez a naplemente túl hosszú volt, túl hosszan állt a narancsszín korong teteje a horizont szélén, hogy természetes legyen, túl soká maradt vendég a nyári nap melege, és túl kevés volt a csönd, hogy szép és békés legyen. Amikor Ryuken végre felállt, már észlelte, társai is ugyanúgy a horizont apró csíkját nézik, mint ő. Mindannyian egy apró rezdülésre vártak.
-Jönnek. - A régen látott arc, a régen hallott hang, a flegma tartás, a hal és dohányszag újra mindenki figyelmét felkeltette. Mesterük más volt mint addig, tekintete most nem követelt, nem várt, szemöldökei nem húzódtak össze, és nem lehetett érezni a gyomrot-lelket szorongató aurát. Helyette valami teljesen mást, lüktető izgalmat, pattanásra kész dugóként feszülő erőteljességet, és bizalmat éreztek. Elsőként, és teljesen megbabonázóan.
A gyönyörűvé váló, vagy csak idáig, érdemtelenül nem észrevett női vonások megütötték a környezetet, ahogy a nyúzott kimono leesett a vékony vállakról, csakhogy pár pillanat múlva a testre csavarodjon, feszes eleganciával a halálistenekre jellemző fekete és fehér mindig tökéletes ruha, a kard pedig, ócska fa hüvelyét lecserélve smaragd és borostyánszínekben tündöklő hibátlan külsőt kapott.

A négy alak a domboldalon és a repedés az ég kellős közepén egyszerre törték meg a nap utolsó pillantásának csendjét. Kardok suhantak ki hüvelyükből, ordítások rázták meg a levegőt, és robbanások hevítették fel az éjszakát.

Ezegyszer utoljára.
 

A Di Gi Charatból ismert főhőseink, Dejiko és Puchiko visszatértek, most éppen egy két részes OVA erejéig. Ezúttal nincs nyafogás, macskafülek és lézerszem, viszont néha még így is ott motoszkál bennem az az érzés, hogy Dejiko talán mégsem erről a bolygóról származik...

A Winter Garden a romantikus drámák és komédiák lágy ötvözete, s már ebből is látszik, hogy sok köze - a főszereplőket vagy inkább a nevüket és néhány külső jellegzetességet leszámítva - nincs az eredeti sorozathoz: karaktereink alapos jellemváltozásokon estek át, s testvérpárként élik a kor átlagos japán fiataljainak átlagos életét: semmi hercegnősdi, semmi "nyooo", semmi abszurditás, semmi komolytalanság. Inkább életszagú. Vagy valami hasonló. Ez a metaforikus kapcsolat természetesen nem az anime által közvetített értékekben keresendő, mivel ilyesmiről nem nagyon beszélhetünk. Tanulság nincs, ahogy filozofikus gondolatok vagy bármilyen más plusz adalék sem, ami kicsit is megszorongatná az ember szívét. Ez egy egyszerű történet egy lányról, aki vélhetően először találkozik azzal a valamivel, amit szerelemnek szokás nevezni, majd persze rögtön utána mindenféle problémával, ami ezzel együtt jár, köszönhetően a legkommerszebb csavarnak, ami létezik - de az egész mégis olyan letisztultan van tálalva, hogy nekem speciel ez még belefért. És különben is, kétszer harminc percben nem lehet csodát várni. Slice of life anime - tényleg az.

A szereplők érdekesen lettek ábrázolva, ha a külsőt és a belsőt együtt vesszük szemügyre (s ha ráadásként még ott van bennünk pár ködös emlékfolt a Di Gi Charatból). A lányok kinézete átlagos, a részletekbe ezúttal sem halt bele senki, viszont az adott korosztályt sikerült hitelesen és jól elcsípni. Ehhez érdekes adalék Dejiko és Puchiko személyisége, hisz mindketten eléggé rácáfolnak a dolgokhoz való hozzáállásukkal saját korukra. Noha Dejikot nevezhetjük az idősebb testvérként 'családfenntartónak', mégis jóval naivabb, mint társai vagy akár Puchiko, aki nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy nővérét piszkálja őszinte véleményével, így csalva némi mosolyt az arcunkra.
A hátterek ábrázolása bár nem nagy eresztés, azt viszont nem lehet állítani, hogy nem hangulatos, sőt: ahogy a személyiségeket, úgy az egyes évszakokat is jól megragadták a készítők.

Összességében ez egy kedves, hétköznapi történet, olyasmi, amihez hasonló bármelyikünkkel megtörténhet, de ennyi. Talán nem is kell, hogy több legyen, már csak  a terjedelménél fogva sem - egy "nincs jobb dolgom" estén a műfaj kedvelőinek jó választás, a Di Gi Charat-rajongóknak meg egy kellemes melléksztori lehet néhány érdekességgel megfűszerezve, hisz egy-egy képkocka erejéig visszaköszön az eredeti sorozat is, mind a kukacemberkékkel, mind pedig Rabi~en~Rose-zal együtt.

Értékelés: 6.8

Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList

Szanálásra ítélt épület, vészjóslóan csengő dallamok, sejtelmesen fénylő varázskártya - így kezdődik az a film, ami egyben a befejezését is jelenti a Card Captor Sakura c. animének.

A második mozi a The Sealed Card címet viseli, idő tekintetében pedig egyértelműen a sorozat utolsó utáni extra részének tekinthető - talán egyfajta kárpótlás vagy ráadás azoknak a rajongóknak, akik nem tudtak betelni az animével és kíváncsiak arra, hogyan alakul Sakura sorsa, különösen azután, hogy Shaoran végre színt vall érzelmeiről, mielőtt még visszatérne Hongkongba.

Történetünk jelen állapotában is több szálon fut, pontosabban két igazán fontos momentum köré gyűrűződve: egyfelől ott van két főszereplőnk arra a bizonyos vallomásra várva: Sakura sorra kudarcot valló próbálkozásai és az önkéntes kerítő szerepét magára öltő Tomoyo és Meilin párosa leginkább egy romantikus komédiát tesznek a néző elé, aki ezt a gyermekien bájos világot figyelve nehezen állja meg az állandó mosolygást. Másfelől kapunk egy hamísítatlan Card Captor történetet is, egy olyan kártyával a középpontban, melynek a létezéséről eddig senki sem tudott, ereje pedig felér a többi 52 kártyáéval - s mint ilyen, egyáltalán nem áll szándékában csendben meghúzódni a háttérben. Míg Sakura élete eddigi legnagyobb lépésére, s közben nem mellékesen a Tomodeai Nadeshiko Fesztiválra készül barátaival, szembe kell néznie egy új kalanddal, természetesen nem keveset kockáztatva.

Clampék ezúttal is egy jól összeszedett munkát tettek le az asztalra, melyben sorra felbukkan minden fontos szereplő, akit az eredeti animéből korábban megismerhettünk. Miattuk és kapcsolataik miatt, s egyáltalán mivel ez a történet vége, előismeret nélkül nem érdemes belevágni a mozifilmbe. Kár, mert amúgy a grafika ismét hozta alig érezhetően más, de ugyanolyan minőségi színvonalát, s a zenére ezúttal sem lehet egy rossz szót sem mondani, csak úgy, mint az előző két bejegyzés esetében sem.
A műfaji korlátokat természetesen ez a film sem döngeti, ám a jó minőségű munka és a kedves, őszinte, valamint tiszta történet-világ-karakter hármas ezt a mozit  mégis a Card Captor Sakura korrekt befejezésévé, valamint a mahou shoujok krémjévé teszik. 

Értékelés: 9.2

Linkek:
AnimeAddicts
My Anime List
 

Rohanó életünkben nincs sok idő, de minek is áldoznánk a drága, manapság túl sokat is vesztegetett időnkből valami nagyon idegen, nyekergő hangokat használó egyszerű, és egyébként sem érthető zenére, már ha ez zene egyáltalán...

Nos, nem kell, manapság semmi sem kötelező, ettől függetlenül sokan találnak meg ilyen zenéket is, legtöbben, merem megkockáztatni a kijelentést, azért, mert érdekli őket a Japán kultúra mibenléte pár (tucat) anime után. Mit szégyellnénk, azért olvassuk most ezt az írást, mert egy animés meghallott valamit egy animében, aztán az egész albumot végigülte, majd egy sor információt szerzett be róla. Mint már korábban írtam, az animék és a mangák a közösségalkotás mellett még legalább egy fontos dolgot adnak nekünk: érdeklődést, egy teljesen más világ iránt, nem egy olyan dolog iránt, amit odáig talán nem is tudtunk volna megérteni, még ha halljuk is bármikor az életünk során.
Bizonyára a legtöbb, valamivel, akár csak egy pár aprósággal is többet tapasztalt ember érezte már, ha valamin az emberek nevetnek, csak azért mert nem ismerik, ki tudja hány embert, azok életét és céljait nevetik ki belegondolás, ártó szándék nélkül. Persze ez sosem kell, hogy ilyen komoly legyen, mégis igaz, és mégis jelen van, minden nap minden percében, mert emberek vagyunk.

Kényelemben, sötétben, csöndbe burkolózva, tökéletes magányban, avagy csak a szemeket becsukva a buszon, hallva ezt a zenét, az ember lüktetni, bizseregni, hullámozni kezd. Nem kell érteni a szöveget, egyszerűen érezni, befogadni kell mindazt, amiről a zene szól, szól hozzánk, mesél régi történeteket, képzeletünkbe rajzol szélfútta fákat, a tenger partját, naplementét, meghitt színpadot, táncot, magányos pillanatot, tűz melletti estét - az élet pillanatait, úgy, ahogy azokat mindenki érti.

A ryukuyai zene, a maga enyhe és mély dobszavával, a mindent bejáró fuvolahangokkal, és a sanshin egyszerű pengésével, társulva a nyugat legérzékibb hangjaival, a zongora szivet dongató szólóival, és koránt sem utoljára a természet hangjaival, Ikue Asazaki hagyományokból előlépett tónusával napjaink egyik legszebb zenei jelensége, mintegy ajándék, pont abban a korban, amikor Japán felé annyi érdeklődés nyúlik. Nyílt szívvel ajánlom mindenkinek. Becsülendő és felbecsülhetetlen érték.

Linkek:
Wikipedia - Ikoue Asazaki
Wikipedia - Ryukuyai zene
Wikipedia - Sanshin