A történet megint folytatódik, és ahogy mindig is, nem is kell sokat várni, azonnal óriási galibába jut a kis csapat. Ezúttal nincs misztikus égi város, se vízen járó vonat, de rejtélyes vízesés sincs a tenger közepén, ami fölé egy szirt nyúlik szigetként. Egyáltalán mi is van itt?

Meg is mondom kérem, itt B kategóriás, elcsépelt élőholtas-zombis effektek vannak, egy akkora hajón, ami szigetnek is remekül beillik, pontosabban egy olyan szigeten, ami hajóként is remekül szuperál, egy olyan bagázzsal a tetején, amihez egy évszázadnyi okkult őrültség kellet felgyűljön az emberek által untig látott és ismert skatulyákból. Meg kell hagyni, a skatulyákat azonnal felismerjük, de a japán alkotók megint az orrunk alá facsartak egy csöppet; a vámpírküllemű alak, aki mindössze az őrült doktor kifutófiúja, egyszerre hordozza magán minden hagyományos jelképét: hegyes fogait, denevérszárnyait, és borát, amelyet minden nyugodt pillanatában fogyaszt. Az őrült doktor legfőbb kreálmánya, a bestiákból és emberből gyúrt fenevad, vagy akár mondhatnám vérfarkas is megjelenik, mindössze oroszlánképe, és medve-ereje van...
Egy szó mint száz, ez a röppenés a titkok tengerén elég hosszacska, de az Enies Lobby ívet így sem közelíti meg, viszont hatalmas ugrásokat dobbant egyre és egyre; Luffy elveri a második kalóz-hadurát, a harmadik megjelenő példány pedig egy pillanat alatt elveszi a legénységtől minden túlélés reményét, végül Zoro hatalmas, szívdobbantó tettet hajt végre, és megint csak képes lesz túllépni minden határ legutolsó korlátját is - és a rajongók minden élvezetét/könnyét is ezeken túl emeli.

Hát igen, mondhatnám, ez már túl sok lett. A sorozat itt már gigász, méreteiben és eikumában is, de még itt sem akar minket elengedni a folytó szorítás: van még feljebb, és van még erősebb; mindez pedig, akármennyire is visszaüthet, régi fanyar emlékek okán, még mindig élvezhető, még mindig könnycsikaró, érzelmes, asztalt csapkodó, de legfőképpen szabad. A világ, amiben a kis csapat hajózik előre mindent enged, mindössze a világ utolsó, keskeny sávját kell, hogy meghódítsák érte.

Értékelés: 8,5

Link: One Piece Wikia

Az arc, amiről nem lehet elég epikus ismertetőt írni, de még hasonló ívűen monumentális és gigantikus történetet is nehéz találni...

Hát igen. Egy ideig gondolkodtam, hogy azért hasonlításképpen ideírnám a Tengen Toppa Gurrenn Lagannt, hogy érezzük a hatások volumenjét, de aztán lemondtam róla. Hogy miért is, azt abból a cikkből meg is lehet tudni (nem is olyan soká). Akik persze látták már a Lagannt, azok sejtik miért is gondoltam rá, ha epikus vonalon mozgok, nekik bizony intő jel lehet, hogy csak az az anime jutott eszembe az Enies Lobby emlegetésekor. Mert ami epikus az epikus, és habár gyűlölöm túlhasználni a szót, az Enies Lobby fő jellemzője az epikussága.
Ez persze így nem jelentene sokat, de ha mesélek egy kicsit, akkor máris megérthetjük miről is van szó, sőt - mivel itt Japán gondolkodásmódokról, kultúráról, és egyéb hasonló lószarokról is szoktunk írni - extraként még arra is kitérek, hogy ez hogyan is képezhet le nekünk valamit a Japánok nézeteiről. Lássuk:

Tulajdonképpen mi is ez a történet, mi is rejlik az Enies Lobbyn zajló események mögött? Nem, most nem a történet hátterére gondolok, ami egyébként brilliánsan köti össze a világ számos, nagyon mély felelősséggel járó pontját a szereplőkkel, és ezzel beleveti a kicsiny csapatot a mélyvízbe, hanem arra a mögöttes vonalra, ami a pompás csaták sorát, és a küzdelmek lényegét hozza létre. Ez a lényeg egyértelműen a továbblépés, annak a legmakacsabb, legkitartóbb formájában, amit még a bölcseletek legjava is csak hőstettként emleget. A főszereplőinknek le kell győzniük magukat, és ezt rendre meg is teszik. Legyen az megadás, elfogadása akár a halálnak vagy a gyengeségnek is, küzdelem a reményért, vagy éppen a túlélésért magért, ezekkel a motívumokkal együtt a szereplők átlényegülnek, néhol nem is csak lelkileg, de testileg is. Ezen átlényegülések persze már ott kezdődnek, hogy az egyik legnagyobb hírű erőd maga rég nem kihívás a csapatnak, és mindaz, amit a legfélelmetesebbnek vélhetett minden néző, eltörpül a legénység előtt, érehetően azt sugallva, ez a csapat már régen nem a kalózok egyike, hanem a kalózok egyik példája, akik formálják a kort és a világot magát.
Ha pedig arra keressük a választ, miért is annyira epikus mindez, hát itt van egy válasz, döntse el mindenki agának, ez mennyire tükröz bármit is Japán jelenlegi koncepcióiról, illetve arról, hogy ez mennyire lehet kapocs minden más kultúra felé. A kulcsszó, amit már emlegettem, az az önmagunk legyőzése, továbblépés a korlátokon, amiket mi magunk állítottunk fel. Az mindenkinek egyértelmű, hogy ez miért hőstett a világon mindenütt, elég csak arra gondolni, hogy az égő házból nem kijönni-menekülni mekkora ellentmondás ösztönnek és logikának - néhányan mégis megteszik, és kihoznak valaki mást magukkal, akiről mindenki más lemondott már - de hogy ebből a hőstett-koncepcióból hogyan is lesz epikus ív? Látszólag, emlékezve például a felemlegetett Lagannra is, ez a hőstett akkor válik epikussá Japánban, ha néhány kritérium teljesül. Persze sarkítás - Európai szemmel a Japán skatulyázós zsánerrendszer mikor nem az - de ezek a kritériumok könnyen felismerhetőek, és sablonosan össze is rakhatóak, mint holmi legódarabkák. A legfontosabb elem ebben a kirakósban az, hogy nincs kötelesség, sőt, senki, kivéve a lelkiismeretet, soha nem szólna, ha a karakterek feladnák a küzdelmet, és nem mennének tovább, ők mégis megteszik. A második elem az öntörvényűség, mert minden ilyen esetben nem azért szállnak szembe a karakterek valakivel, vagy valamivel, mert ott van előttük a nyilvánvaló ok, hanem valami olyasmiért, amire nem sokan gondolhattak volna. A főhősnek mindig van egy olyan sora, egy olyan vezérfonala, amire a történet világában általában senki sem gondol, és még mi is csak akkor értünk meg, ha végül kimondja azt, de a lényeg mindig az, hogy ez a pont mindig fölül akarja írni a normát, és mindig egy teljesen különc oldalról akarja megközelíteni a végül "jónak" titulált célt, és ami végül is teljesen párhuzamos a "jó" úttal. Egy ilyen erősen körbezárt körülményben talán már mindenki érzi, hogy mi is hiányzik, mi is az a darab, ami felrakja az epikum i-jére a pontot. Az utolsó legó a világméretűség, ami persze mindig vonatkoztatásban működik. Az előző pontok által körülírt karakterek, a saját akarat, ami végülis egy saját utat jelképez, néhol szó szerint utazással is járva, és a teljesen egyedi világnézet, találkoznak valamivel, ami világméretű, azaz ami nagyobb, erősebb, és teljesen új kategóriát jelent a karakterek számára, gyakorlatilag a világot magát, és ebből születik végül az igazi epikum; a karakterek nem csak jelképesen lépik át saját korlátaikat, de azokkal együtt az ismert világ tetejét, annak legnagyobb erejét is meghódítják.

Ez a hódítás pedig a szalmakalapos legénységnek lépésről-lépésre, minden tagot személyesen érintve, gyönyörűen részletezve, döbbenetes pillanatok sorozatát okozva gördül elénk, a monumentális történetív pedig nem áll meg ennél, és további nagy változások előszelét hozza el.

Értékelés: 10

Link: One Piece Wikia

Ez a mese sötét, és habár végül hőseink nem küzdenek meg és nem győznek le semmilyen ellenséget, olyan történik, amit talán senki sem várt. Sírni fogunk. Sokat.

Mi lehet egy olyan animének a legsötétebb pillanata, mint a One Piece? Talán első válaszunk a vereség, vagy a halál lenne - valaki halála a csapatból, azonban Oda valahogy tud ezalá is fúrni, és azt adja nekünk, amit a sentai soha sem csinált még. A csapat, minden jel, és korábban létrejött ok nélkül töredezik össze, sőt, olyan epikus csatának lehetünk szemtanúi, amiről soha sem gondoltuk volna, hogy létezhet - mindennek oka pedig nem más, mint a csata résztvevő felei, a legjobb barátok, és a legnagyobb mókamesterek, azok, akik addig annyi mindenen mondhatni a legelső pillanatoktól együtt mentek át; Luffy megteszi amit meg kell tennie, Usopp pedig megmutatja, milyen is az, amikor ő is kihasználja mindazt, amit addig tanult, és elhagyja a kis társaságot - mindezt valami olyasmiért, amit úgy érzi megint csak ő ért meg. Az önző hülyeség, a gyerekes marhaság ezúttal nem idegesítő, viszont a legtürelmetlenebb néző is megtudja, miért is hiányzik a csapatból a szédült hazudozó.
Ezek mellett még, és koránt sem másodlagosan, Robin is eltűnik, és valami olyasmi veszi kezdetét, amit szavakkal nem lehet magyarázni, egyetlen dolog biztos, megint a legénység húzza a rövidet a kezdésnél - és ezúttal az ijesztő ellen nem egyszerűen ijesztő, hanem megállíthatatlan, és a két elveszett tag elindul vége felé, méghozzá elérhetetlenül.

Nincs más, csak a biztos öngyilkosság - persze sosem képletesen, és a legénység, ahogy szétszóródott, úgy áll össze, és úgy kap segítséget a legvalószínűtlenebb helyekről, hogy végül a remény egy éjjelt sosem látó helyen várjon rájuk...
Mi lenne ennél One Piecebb, még akkor is, ha ilyesmit soha sem láttunk még a sorozattól? Ki tudja, de a folyamatosan előrefolyó, megálljt nem engedő történet nem csak nekem volt fura; a többé és kevésbé is hozzáértők vitatkoznak azon, hogy ez az arc legyen-lehet-e különálló, hiszen egyértelműen előkészíti a következő arc epikusságát, illetve a történet sora sem tesz mást, mint helyet vált a nagy csatára. Én azt mondom jó ez így, az ok pedig egyszerű: ez a szál megmutatja mit szeretünk majd még jobban a One Piece sokszínűségében, és láthatjuk azt is, amit talán soha többé, nomeg a következő arc olyannyira meg lesz tömve epikus pillanatokkal, és velőtrázó ordításokkal, hogy túl sok lenne a szívünknek ezt mindet együtt tudni...

Értékelés: 9,5

Link: One Piece Wikia

Mesés kis történet játszódik le ezen a szigeten, és a mese a tengeren kezdődik. Egy aprócska hajó, egy robbanásszerű áramlattal tízezer méter magasra jut...

Na álljunk csak meg! Ne inkább mégse, mert van tovább, és minél tovább halljuk, annál tovább kuszálódik a történet. Lényeg a lényeg, a kis csapat megint belemászik életük balhéjába, és ezúttal az ellenfeük nem más mint Isten. Hogy ez csak egy kis tréfa akart lenni, vagy kicsit komolyabb, azt mindenki maga döntse el, de tény, ha egy felhők fölött úszó sziget mindent látó és tudó, szárnyacskákkal rendelkező lakók fölött uralkodó királyának az ellensége lesz az ember, jó ha felkészül. Persze ehhez hozzá kell adnom, még a csapat sem képes teljesen kibékülni önmagával, és míg az egyik fele tesz isten hatalmára, a másik hülyének nézi őket pont ezért.
Ezt a vonalat persze nem lehet figyelmen kívül hagyni, de az epizódok mögött húzódó történet igazán szép, mitöbb, olyan mélységbe viszi a becsület és hősiesség fogalmait, amikben már csak egy anime, tízezer méterrel a föld fölött, Istennel szembeszegülve teheti. Túlzásnak hangzik? Nem az, és habár a kis történelem szelete maga szinte nézhetetlen, ad egy isteni pofont az Isten nevével játszadozó, poénnak induló szegmensnek.

Konklúziók: Istent csak egy ember verheti el a föld fölött, ő pedig megteszi, és amikor egy sziget lakói tartoznak neki hálával, ellopja a kincseiket, és meglóg. Szó szerint lóg, vagyis esik, és közben lóg, de ez már a következő történet.

Értékelés: 8,8

Link: One Piece Wikia

Ha van egy olyan tenger, amin annyi a kalóz, mint égen a csillag, akkor lennie kell legalább egy városnak, ahol ez a sok kalóz kiélheti magát.

Na ez a hely Mock Town, ahol olcsó az élet és az építőanyag, de drága az ital, és persze a nő. Mi kellene még a mi főhőseinknek ahhoz, hogy jól érezzék magukat, azon túl persze, hogy van aki visszatartsa őket a verekedéstől? Semmi. Kivéve egyetlen dolgot. Hogy mi is ez? Nos ez olyan titok, ami miatt a One Piece szerethető: nem árulja el miért is esünk egy megszokott, kellemes, humoros érzésből az akár könnyeket is fakasztó, karfát markoló izgatott várakozásba. Mindössze azt lehet érezni mindenütt, hogy minden egyes pillanat, még akkor is, ha ezt eddig nem hittük el, része annak a hatalmas filozófiának, amit csakis bizonyos emberek szájából hihetünk el, a filozófia pedig nem más, mint a kalózlét.
Ha belegondoltunk valaha, egy kalóz miért is áldozza akár saját életét, miért él úgy, ahogyan él, bizonyára előbb utóbb kilyukadunk arra a pontra, ahol a One Piece lefesti, és ahol főszereplőink legalább egy része már érzi és érti mit is jelent igazi kalóznak lenni, és persze ez a kritikus kudarca, de ez például egy olyan vonal, olyan érzés a filmből, amit a szavak, vagy éppen a "nézd meg mert" nem képes jól leírni. Az epizód, a pár rész tökéletes előjátéknak, de önmagában is remek képet fest a sorozat egészéről, minden pillanatában van valami, ami máshol is felbukkan a sokszáz rész során.

Van miért megnézni, ez pedig az az apróság, hogy főgonosztól példaképig, kalandtól verekedésig, vibráló mondanivalótól egyszerű poénig minden van benne, mindez One Piece módra, kicsit-nagyon túlozva, pillanatokba sűrítve, egyszerűen tálalva, befogadhatóan, az animeipar egyik legepikusabb ütését pedig egyébként is vétek lenne kihagyni.

Értékelés: 9

Link: One Piece Wikia

Amire már a kaktuszok szigete óta várunk megérkezik, és a kis csapat megérkezik ... [dobpergés] ...egy sivatagos szigetre.

Kicsit kiábrándító, nem?

De.

Node lépjünk tovább, mert a kezdés csak egy darab az Arabastai homokszemek milliói közül. Ahogyan a sivatag, úgy változik ezen pár epizód alatt a képünk egy nagy és üres homoktengerről ezen a nagy és kegyetlen tengeren. Ha szabad mondanom, ha nem, Arabasta gyakorlatilag mindazt magába foglalja, amit egy kalóz is ugyanúgy szeret, mint egy földönjáró, és ott is lelhetünk életet, érzelmet és ismerős lelkeket, ahol már semmi nem lenne képes természetesen megélni. És míg ezt a gyönyörű homokszín mozaikot nézzük, és láthatjuk Vivit, aki az országát akarja megvédeni, a mi kis kalózaink pedig maguknak megvédenek egy barátot, és ezzel elérik azt, ezen a kis mozaikon, amit a tengeren szeretnének. Érdekes kötelék ez, hiszen gyakorlatilag egy országot hasonlít ahhoz a tengerhez, amiben a szalmakalapos élni akar, és az ország tagjai egytől-egyig hasonulnak a kis legénységhez, azzal, hogy szeretett hercegnőjük gyakorlatilag a legénység örökös tagjává válik. Mi pedig mindkét oldalon ott vagyunk, és mindkét szemszögből láthatjuk a küzdelmet az álomért, amit egy ország és egy hatalmas kaland jelent.
Amit persze ezek mellett kihagyni nem lehet, az Ace megjelenése, aki mutat egy kicsit nekünk arról, hogy milyen is a két testvér, illetve mennyivel is léteznek teljesen más szinten, mint a tenger és a világ, amiben mindketten egyre nagyobb hírrel szelik a vizeket.

Habár viszonylag jó képességeket tulajdonítok magamnak, most kifejezetten érzem, hogy az igazi érzéshez, az igazi epikus hangulathoz, és az élménydús képekhez közel sem tudok hasonlót alkotni még, így megint csak annyit tudok ajánlani, nézze meg mindenki, és tegye el magának. Itt már bőven érződik, a készítőgárda régen ismeri a kis csapatot, és tudják mit csinálnak, márpedig ez sajnos ritka esemény, főleg azoknak, akik csak a rövid animéket részesítik előnyben.

Értékelés: 9,5

Link: One Piece Wikia

Egy szigeten, ahol örök tél van, ahol nincsen király, sem orvosok, ahol a gyógyír nem csak az embereknek kell, hanem a népnek is, úgy, ahogy tél után a tavasz gyógyítja a tájat, olyan csodásan, mint a cseresznyevirág, ami tavasszal rózsaszínbe borít, és elfedi minden baját a szürke életnek, a múlandó, ami felderíti a múló életet.

Biztos vagyok, ez a pár sor máris sokat mondott mindenkinek. Habár szokásos Japán túlzásokba esik a kép és a fogalom párosítása a környezet kialakításánál, mégis megjegyzem a csokor gyönyörű, a legszebbek közé tartozik azon szimbólumpárok közül, amit volt szerencsém animálva megtekinteni, és megérteni. Ez a pár epizód hoz elénk egy összetett és összetettségében is tökéletesen megalkotott múltat, amiben minden pillanatot érdemes látni, illetve amiből érdemes a kis rénszarvasunkat kiemelni. Persze ritka nagy sűrítés ő is, de ezúttal végre nem "csak" egy plüssfigut kapunk a sorozathoz, hanem egy túlontúl élettel és kíváncsisággal teli gyereket, aki pontosan azt csinálja mint a többi gyerek, tehát álmodik, naív, és legalább képtelen kezelni saját érzéseit. Ritkán látni ilyen jó tükröt, és persze ez az alkalom is megragadja a lehetőséget, és jól az orrunk alá dörgöli, nem embertől kapjuk vissza ezt az érdekesen megkapó tükörképet.
Hogy mit lehet kritizálni egy végtelenített seinen folyamában? Nos, például azt a jelenséget, ami valahogy mindig előtűnik, számomra érthetetlen módon, miszerint a küzdelmek színvonala, és az erőszintek úgy ingadoznak, mint a tisza szintje tavasszal, sose tudhatjuk mikor megy le vagy fel, mindenesetre idegesítő, ha egy olyan gyerekesen bugyuta helyzetben tűnik mindenki halálkomolynak, amikor egyszerűen el se lehet hinni neki, azok után, amilyen komolyan tud indítani mindkét szálon az epizód. Persze ehhez a helyzeti poénok is hozzátartoznak, és a hatalmas arcok éppenséggel balfékeskednek a faluhatáron, míg a többiek megvívják életük nagy csatáit...

Az összkép vegyes, a benyomás viszont túlnyomóan pozitív, hiszen olyan érzelmi töltést lehet kapni ettől a sortól is, hogy összedől a lelkivilágunk, és szeretni fogjuk Choppert, mert cuki, meg egyébként is, a One Piece egyre mélyebbre megy, és egyre szerethetőbb.

Choppa' kawaiii~

Értékelés: 8,9

Link: One Piece Wikia

Hőseink ezúttal egy kisebb dzsungelbe csöppennek, ami persze minden, csak nem kicsi, legalábbis nekik. Hamar kiderül ugyanis, hogy a szigetetet két óriás lakja, akik valamilyen régen elfeledett célért küzdenek egymással nap mint nap. Mintha ez nem lenne elég, máris feltűnik a Whiskey Peaken előre jósolt veszély, és minden végzetesen felkavarodik.
A Little Garden az első epizód, ahol az eddig még vajmi kevés szerepet kapott Usopp is javít a mérlegén, és Luffyról megint kiderül, hogy tatogat számunkra valamit, sőt kettejükben egy igen erős közös pont emelkedik hegymegasra, ugyanis mindketten csodálattal és tisztelettel néznek az óriásokra, akik számára a büszkeség maga a vastörvény, amit száz év sem törhet meg. Míg Luffy számára ez azonban adott, ösztönszerű, és természetes Usoppban úgy tűnik valami erőre kap, és az ügyetlen balfékből ezen a ponton kezdenek el előjönni azok a tulajdonságok, amik egy büszke harcosnak kellenek. Persze nem egyből, csak szépen lassan, olyan Usopposan, hogy még ő sem veszi észre. Ettől persze sokat nem halad a közösség, sem a fejlődés, mindenki villog egy kicsit, Zoro megint tud valami nagyon kúlt mutatni, a történet meg megy tovább. Na bumm.

Az eseménytelen is meg nem is történetszálat nem sok újdonság jellemzi, azonban érződik, hogy egy kicsivel többet dolgoztak rajta, talán a háttér gazdagsága miatt, ami persze csak elsőre lesz nagyon szokatlan. Hibák bezzeg akadnak, vagy inkább nevezzük spórolós szerkesztésnek, de az ismételt párkockás mozgásokról még mindig nem tudtak leszokni a készítők.
Sok az új seiyuu, és nem meglepő, már a sokadik évednár járunk, itt már alapból jó nevek tűnnek fel, és minden hang illik a karakterekhez, szerencsére.

Na ez az a rész, amire azt lehet mondani, egy a többi közül, csak az előzményt viszi, és a következményt hozza, de saját értéket nehéz neki teljes szívvel vallani. Nem baj, gondolhatjuk, ennél sokkal jobbak jönnek még, hiszen nem lehet minden állandóan a csúcson, van ami kicsit lentebb is lesz.

Értékelés: 7,8

Link: One Piece Wikia

Könnyed kis epizód ez a hosszú mesében, csakúgy, mint az előző, de fontosságában is legaláább annyira meghatározó, sőt. Mielőtt hőseink kihajóznak az öbölből, már részesei is annak a hatalmas folyamnak, ami az első, világot rengető eseményhez vezet majd, amiben felhangzik a nevük.

Persze a bevezetés itt is ugyanolyan, mint máshol, viszont az új körítés miatt - hiszen a Grand Line vizein vagyunk, ahol a kalózra a csendes vizeknél sokkalta több nyomás nehezedik - minden újnak hat. Megérkezünk a hangosan ünneplő városba, ami, ahogy várnánk, teljesen különbözik egy normális tengeri szigettől, és kis kalózcsapatunkkal együtt bulizunk, majd végignézhetjük legtöbbünk már régen legnagyobb kedvencét, amint bebizonyítja nekünk, a Grand Line sem akkora durrantás, mint amekkorát vártunk tőle (vagy ez a banda olyan erős már, mint egy túlevett szörnyeteg).
Nem is mindenki jut szerephez a mindössz három részben, de ennyi szereplés is elég ahhoz, hogy az igazi fangörl és fanboy a nyálát csorgassa, hiszen nem elég, hogy Zoro tombol nekünk egy stílusosat, mindenkinek rálép az orrára a kérdés, amit mindenki tudni akar, vajon ő vagy Luffy az erősebb...

A történet amibe belekezdünk ad egy újabb utitársat a legénységhez, azaz kettőt, amihez a kapitány csak vigyorog, hiszen ezzel a fordulattal a feje fölé emelte egy hatalmas ember árnyékát, mint Demoklész kardját. Ezt pedig mindenki a szokott módon fogadja, végül úgy sincs mit tenni, menni kell tovább.

"Izgalmasnak hangzik."

Értékelés: 8,5

Link: One Piece Wikia

-Egy hegyet látok előttünk!
-Egy hegy? Az nem lehet!
-Pedig ott látom!

Így indul a kis csapat első napja azon a bizonyos tengeren, amelyen a Kalózkirály annak idején uralkodott, és megszerezte hírnevét, hogy aztán elinduljon a kalózok kora. A történet maga apró, mindössze két rész, de varázslatosan összefoglalja mindazt, amitől a "Grand Line" olyan híres és hírhedt, amilyen. Kezdve az abszurdnak tűnő bálnától az itt élők gondolkodásán át, magának a tengernek a szeszélyes kedvéig mindent láthatunk első kézből.
A történet persze rejtegeti a maga tartalmát, Laboon pedig egy nagyon is jellemző, és biztos pont a történetben, aki már kezdettől emlékeztet minket Luffyra, és arra a sajhátos érzésre, ami az illető karaktert lengi körül. Amikor valódi jelentősége kiderül, már olyan messze tart a történet, illetve Luffy és kis csapata a tengeren, hogy csak halvány emlék, ami akkor is olyat képes ütni, hogy a legtöbb rajongónak mindentől függetlenül valószínűleg könnyek szöknek a szeméből. Ezt, az adott pont mellett természetesen említeni fogom, sőt, lehet, hogy a szál maga külön írásra lesz érdemes.
De mindezek mellé is kapunk poéndömpinget. A szokásos dolgokat itt márisszabadabban lehet átszabni, és ezekkel játszani is lehet. Ha más nem is, ez biztosan látszik a történetbe beírt poénokon.

A One Piece újabb jó pontot ad magának, és újabb élményeket nekünk, tudatosan vagy sem, kreál önmagának és a világnak újabb és újabb élő szereplőket, amikből érezni lehet magának a világnak a lélegzését, és lüktetését, olyannyira, hogy az arra vevő lelkek igazán bele akarnak lépni majd.

Értékelés: 9,5

Link: One Piece Wikia