Most pedig képzeljen el mindenki egy teljesen tipikus magical girl animét, maximum annyi csavarral, hogy a főhősünk nem egy copfos moe lányka, hanem a nintendo-hajú, de legalább vagy még annyira moe kamaszfiú, azaz Daisuke Niwa. Vigyázat, elérkeztünk a magical boy-műfaj  egy kevésbé tökös darabjához!

Történetünk szerint adott két család, akik amióta csak világ a világ, gyűlölik egymást. Míg a Hikari család tagjai generációról generációra azon voltak, hogy életet leheljenek műalkotásaikba, addig a Niwa család, melyből a legnagyobb fantomtolvajok származnak, rendre szemet vet ezekre a képekre, szobrokra, stb. A dolog persze nem olyan egyszerű, hogy csak 'borsot törünk a másik orra alá'. A történetbe valamilyen rejtélyes szálon nem kevés mágia is belekeveredik, s hogy-hogy nem, megszületik a természetfeletti képességekkel rendelkező Dark Mousy, a tolvajok legnagyobbika. Dark és a Niwa család sorsa azon a ponton fonódik össze, amikor kiderül, hogy a család minden fiú tagja Dark génjeit hordozza magában: amint betöltik 14. életévüket, a srácokban feltámad a tolvaj (g)énje, s innentől kezdve Darkként indulnak az egyes bevetésekre, melyeknek célja olyan műalkotásoknak a becserkészése, amiket valamilyen sötét aura leng körül.
Természetesen a sorsát senki sem kerülheti el, főleg ha Niwa, így a szórakozott, kicsit vesztes-típus Daisuke is megtapasztalhatja egy felettébb szerencsétlen nap után, milyen az, ha a teste szép lassan átalakul, s átveszi felette az irányítást egy pimasz macsó.
Közben viszont a Hikari család utolsó sarjának, Satoshinak  (s egyben Daisuke osztálytársának) sem telnek túl nyugodtan a napjai: az ő familiájukban szintén öröklődik egy gén, s a fiúnak ugyanúgy osztoznia kell testén egy angyallal, Kraddal, akit csak egyetlen cél mozgat: teljesen átvenni a hatalmat a fiú teste felett és végezni Darkkal, bármi áron.
A srácokon kívül van még két főszereplőnk: egy ikerpár, Risa és Riku, akik szintén osztálytársak és nem könnyítik meg Daisuke helyzetét: míg az őt kikosarazó Risa szemet vet Darkra, nem is sejtve, hogy ki is ő valójában, addig Riku is belekeveredik akaratlanul ebbe a nagy love storyba...
 

Mondhatnám azt, hogy innentől kezdve egy átlagos shoujo szemszögű tolvaj-történetet kapunk, de ez így nem állná meg a helyét. Sőt, a tolvajkodás igazából nagyon is mellékes apropója a történetnek. Az anime sokkal inkább egy nagy, szerelmi sokszögekkel és egy rakat fanservice-zel tarkított, romantikusnak és  menőnek szánt valami, mely garantálja, hogy a fangirlök döntő többsége ájultan essen össze egy-egy rész után. Van itt minden: finomkodó (ugyanakkor alaptalan) shounen ai utalások, bőrdzsekis keménylegények, és olyan szerelmi drámázások, melyek alatt még nekem is nagyokat kellett nyelnem. Elismerem - mind a képi világ, mind a karakterek nagyon stílusosak, de az anime nagy részében ez már jócskán átcsap egyfajta hatásvadászatba: a rablások epizódjai konganak az ürességtől, míg a fősztori meglehetősen zagyván van tálalva. Talán csak az én felfogásom nehézkes, de a legvégén nem egy fontos kérdésemre nem találtam választ, s az is, ami meg lett magyarázva, elég nyakatekert, szó szerint se füle se farka módon lett a nézők elé tárva. A történet hiányosságaira csak egy mentség létezhet: a manga tudomásom szerint 1997 óta még mindig fut - noha volt egy három éves szünet, ekkora terjedelmet 26 részbe átültetni, hát nem is tudom... nem csoda, ha vannak kifogásolható részek az animében.

A karaktertervek jól sikerültek és a mangaka is nagyon szép munkát végzett, az már más kérdés, hogy a sorozatban sajnos nem sikerült ezt a színvonalat hozni. Az arcok eléggé kifejezéstelenek, kevés a mimika, ráadásul az akciójeleneteknél olykor-olykor belekevert számítógépes animációk ritka illúziórombolók voltak. Pozitív meglepetésként ért viszont az olasz kisvárosokat idéző helyszín, ahol történetünk játszódik, illetve a soundtrack is. Ugyan van egy-két gyomorforgatóan tömény aláfestő zene, főleg a szerelmesebb részeknél, de ha ezt a néhány kivételt és a 'semmilyen' endingeket nem vesszük figyelmebe, nagyon szép és igényes filmzenét hoztak össze a készítők, helyenként megfűszerezve egy kis harmónikával, amelynek hála a zenét is körbelengi ugyanaz az európaiság, mint szereplőink lakóhelyét.

Miután megnézek egy animét, s mielőtt ide írnék, szeretem körbejárni a fórumokat- főleg olyan sorozatok esetében, amelyeknek a nagy részét úgy nézem végig, hogy csak próbálom kitalálni mi történik, mint itt is. Nos, érdekes volt: amíg az egyes hozzászólásokat olvastam, a magam kovácsolta rejtély megfejtéséhez nem kerültem közelebb, sőt, úgy éreztem, mintha ugyanaz alatt a cím alatt egy másik sorozatot láttam volna, mint a többiek.
Ismét egy túlértékelt anime, melynek a rajongóival szívesen elcsevegnék egy fél órát. Hátha ők tudják, miért szeretik.
 

Értékelés: 6.5

Linkek:
AnimeAddicts
ANN

Ki ne tudná, hogy az AnimeComment jelképe, a borús képű faszi honnan származik. Hát persze, hogy a Welcome to the NHK cím sorozatból. A  számunkra Minden Idők Legjobb Animéit felvonultató listán helye van akkor is, ha nem elmondható, hogy új korszakot nyitott volna.

A lényeg nem is a művészi hatásában van, hanem abban, amit a nézőre gyakorol. A sorozat egy szuggesztív sokkterápia arról, hogyan kerülhet valaki szociálisan a perifériára. A műfaj vígjáték, de ez senkit se tévesszen meg. A sorozatban felsorokoztatott motívumok, ha így egyben meg is fekszik az ember gyomrát, maró stílusban fogják meg a perifériára sodródott fősősünk mindennapjait. Ami kiemeli még a sorozatot, az a teljessége. A témát tökéletesen körüljárja, a gyerekkori élményektől a befelé fordult meber képzeletvilágáig minden részlet bántóan hiteles.

Itt nincs ajánló. A lista valamennyi animéje kötelező az összes rajongónak. A Welcome to the NHK sem kivétel. Egy igazi különutas seinen vígjáték, amit egyszerűen látnia kell annak, aki meg akarja érteni a "ciki" embereket.

Kritikáinkat itt olvashatod: Welcome to the NHK

A másfél éves blogunkra nagyon büszkék vagyunk. Eddig majd kétszázezer oldalletöltést regisztráltunk, több száz kritikát írtunk a magunk fanyarabb stílusában. Amint azonban észrevehettétek, a bejegyzések nagyon megritkultak. Ennek az az egyszerű oka, hogy mi néhányan egyszerűen nem nézünk folymatosan annyi animét - vagy már nem is nagyon nézünk - amelyekkel ki lehetne tölteni egy naponta frissülő blogot. 
Másfél éve a blogot egyedül indítottam el, és szép kis csapatunk alakult ki, tényleg naponta szállítottuk a bejegyzéseket. Aminek most vége szakad, az a talán egyetlen naponta frissülő magyar nyelvű anime blog, illetve az irama idáig tartott. Az oldalra írunk tovább mindenről, amit láttunk, de ritkábban lesz érdemes ide kattintani.

Mellékszál a történetben, hogy az anime mégiscsak különbözik az amerikai sorozatoktól vagy a popzenétől - nem nézzük évekig ugyanolyan gyakran. Velünk szinte mind ez történt. Láttuk a legjobbakat, és válogatósak lettünk. Ha láttál egy tucatsorozatot, legközelebb az ugyanolyat már az első pár perc alapján kiszórod, animéből pedig egyszerűen nem akkora a választék, mint mondjuk filmekből. Így múlhat el a rajongás.
Az AnimeComment ennek ellenére egy izgalmas kísérlet volt, mert össze tudott hozni embereket, akiknek tényleg semmi közük nem volt egymáshoz. Hogy alkossanak. Mert a debreceni angol szakos egyetemista, a pesti programozó és a többi fura figura soha sem találkozott volna, és nem csinált volna együtt semmi értelmeset. A végeredményt elég jól mutatták a számok. Tessék csak megkérdezni bárkit, aki ért hozzá, közel kétszázezer klikk az baromi nagy szám.

Az egyelőre utolsó nagyobb lélegzetvételű tervünk a 20 kedvenc animénket bemutató  Minden Idők Legjobb Animéi sorozat, amit az elkövetkezendő hónapokban olvashattok. Jó szórakozást, nézzetek fel az oldalra továbbra is.

Public Hikikomori
az AnimeComment adminja

Ha van egy olyan tenger, amin annyi a kalóz, mint égen a csillag, akkor lennie kell legalább egy városnak, ahol ez a sok kalóz kiélheti magát.

Na ez a hely Mock Town, ahol olcsó az élet és az építőanyag, de drága az ital, és persze a nő. Mi kellene még a mi főhőseinknek ahhoz, hogy jól érezzék magukat, azon túl persze, hogy van aki visszatartsa őket a verekedéstől? Semmi. Kivéve egyetlen dolgot. Hogy mi is ez? Nos ez olyan titok, ami miatt a One Piece szerethető: nem árulja el miért is esünk egy megszokott, kellemes, humoros érzésből az akár könnyeket is fakasztó, karfát markoló izgatott várakozásba. Mindössze azt lehet érezni mindenütt, hogy minden egyes pillanat, még akkor is, ha ezt eddig nem hittük el, része annak a hatalmas filozófiának, amit csakis bizonyos emberek szájából hihetünk el, a filozófia pedig nem más, mint a kalózlét.
Ha belegondoltunk valaha, egy kalóz miért is áldozza akár saját életét, miért él úgy, ahogyan él, bizonyára előbb utóbb kilyukadunk arra a pontra, ahol a One Piece lefesti, és ahol főszereplőink legalább egy része már érzi és érti mit is jelent igazi kalóznak lenni, és persze ez a kritikus kudarca, de ez például egy olyan vonal, olyan érzés a filmből, amit a szavak, vagy éppen a "nézd meg mert" nem képes jól leírni. Az epizód, a pár rész tökéletes előjátéknak, de önmagában is remek képet fest a sorozat egészéről, minden pillanatában van valami, ami máshol is felbukkan a sokszáz rész során.

Van miért megnézni, ez pedig az az apróság, hogy főgonosztól példaképig, kalandtól verekedésig, vibráló mondanivalótól egyszerű poénig minden van benne, mindez One Piece módra, kicsit-nagyon túlozva, pillanatokba sűrítve, egyszerűen tálalva, befogadhatóan, az animeipar egyik legepikusabb ütését pedig egyébként is vétek lenne kihagyni.

Értékelés: 9

Link: One Piece Wikia

Ahogy a cím is sejteti, a Sketchbook Full Color's egy átlagos japán iskola rajzszakkörének tagjairól szól, középpontba helyezve az elsőéves Kajiwara Sorat. A 13 rész alatt az ő mindennapjaiba tekinthetünk bele, valamint a többi klubtag életébe: hogyan alakulnak ki a barátságok, hogyan találja meg mindenki azt a 'nagy ötletet', amit végül papírra vethet, s mit tanulhat meg az ember egy ilyen csapatban a ceruzák ügyes forgatása mellett.
Elsőre azt gondolhatnánk, hogy az anime nem sok többletet hordoz magában más slice of life sorozatokhoz képest, ám hiba lenne a különbséget csak abban keresni, hogy itt az élet nagy dolgait nem egy hétköznapi diák, hanem művészpalánták szemszögéből láthatjuk. Illetve, ha pontos akarok lenni, a sorozat varázsának pont ez a kiindulópontja: bár karaktereink egytől egyig eltérő személyiségek, teljesen más szemmel és érzékeléssel fogadják be környezetük minden egyes apró rezgéseit, mint azok az emberek, akik a hétköznapok szürkeségébe belefeledkezve rójják az utcákat, s akiknek minden egyes nap ugyanolyan.

Az animének nincs lineáris történetvezetése - az egyes részek alkalmával inkább karaktereket és az ő nézőpontjaikat ismerhetjük meg. Ott van például főhősünk, Sora, aki egy rettentően félénk és hallgatag lány, ugyanakkor rendkívül jó megfigyelőképességgel rendelkezik, s érzékeny az őt körülvevő világ finomságaira. Egy cica mancsa épp úgy el tudja kápráztatni, mint egy ezerszínű tűzijáték vagy egy virágzó cseresznyefa.
Rajta kívül a klubban még jó pár csodabogár található, ráadásul élükön egy olyan tanárral aki a legtöbbjüknél is gyerekesebben viselkedik és háziállatként egy tyúkot tart otthonában. Ebből is ki lehet találni, hogy a sorozatunkat a készítők főleg a különböző karakterekre bízták, akik gond nélkül elszórakoztatnak minket az anime legeslegvégéig, az unalom legminimálisabb veszélye nélkül. Hisz ki ne derülne jókat egy kanadai cserediák igen erős angol akcentussal tarkított szövegelésein, egy másik tag pitiáner esetekből fakadó állandó dühkitörésein vagy a macskavilág mókás rejtelmeibe betekintést engedő képkockákon? De amondó vagyok, már maga az is nem kis várakozással töltött el engem személy szerint, hogy vajon a következő epizódban én is gazdagabb leszek-e valami új megközelítéssel, felismeréssel?
A karakterek mellett fontos kiemelni a hangulatvilágot is - egyszerűen magába szippantja a nézőt. Én az első rész után, ha tehettem volna, a legszívesebb kifeküdtem volna egy nagy rét közepére, s ez a nyugalom és természetszeretet folyamatosan árad az animéből. Így nem csoda az sem, ha a huszonvalahány perc elteltével mi nézők is egy kicsit békésebbnek, csendesebbnek és barátságosabbnak gondolnánk a világot, mint amilyen valójában. A teljes 'szellembeli átlényegüléshez' pedig tökéletes segítség még maga a soundtrack is. A főcímzenék jól eltaláltak, de igazán az opening az, ami egyértelműen megmutatja, mire is lehet számítani, ha valaki belevág a sorozatba.

Mivel a rajz, alkotás központi elem, ezért az anime képi világát is ennek megfelelően igyekeztek minél szebbre (de nem látványosra), színesebbre (de nem csiricsáréra) és harmonikusabbra (de nem unalmasra) megalkotni. Ezzel szemben a karakterdizájn inkább a gyerekes felé közelít, sőt, volt olyan szereplő is, aki úgy festett, mintha egy Nintendo játékból ugortt volna át a sorozatba, s ez a screenshotok alapján válogatók számára megtévesztő is lehet. A besorolások is inkább a gyerekeknek javasolják, én viszont azért nem húznék egyértelmű határokat. A másik műfaji meghatározás a komédia, s bizony  itt jóval több és viccesebb poént láttam, mint olyan animékben, amik nála sokkal hosszabbak vagy épp a vígjátékok élén lennének/ lettek volna hivatottak a zászlót lobogtatni, így gyakorlatilag korosztálybeli megkülönböztetés nélkül bárki jól szórakozhat rajta.

A Sketchbook bár nem kápráztatott el lábamról ledöntő, döbbenetes képsorokkal, vagy világmegmentő akciókkal, számomra igen kedves és pozitív élmény volt. Ajánlanám olyanoknak, akik egy kis csendes pihenőre vágynak a rohanó napok sűrűjében, a school life animék kedvelőinek, természetbarátoknak, rajzosoknak és nem utolsó sorban  elkötelezett macskafanoknak.
 

Értékelés: 8

Linkek:
AnimeAddicts
Anidb
 

Bento, avagy a dobozolt ebéd Japánból, ami manapság sok-sok főként animék és mangák után megőrülő embert őrjítenek meg mégjobban. Tény, a jelenleg is felkapott étkezési forma az új évezredben Japánban is olyannyira reneszánszát éli, hogy híre az ignoráns Magyar médiumok figyelmét is több éve elérte. Olvasóink persze legalább annyit tudnak a bentóról, hogy az Japánban szokásos, és ebédet tartalmaz. Láthattuk legalább ezer animében és mangában, melyek legtöbbje az iskolai életet, ezen belül is a romantikus zsánert képviseli, tehát talán észre is vettük a bentohoz kapcsolható Japán szokások egy részét. Ezeket, és a többit is persze, taglalja a mostani cikk, remélhetőleg mindenki kedvére és ínyére.

Tehát a bento, mint jelenség, a mait megközelítő formájában a Kamakura korig, a tizenharmadik századra, vezethető vissza, amikor is a dobozolt porciót seregek élelmezésére használták. Mai nevét valószínűleg a Momoyama korban, a tizenhatodik század második felében kapta, míg népszerűsége, mint általános étkezési forma a Meiji kornak, a tizenkilencedik század végének, és a vonatok, ezzel az utazások elszaporodásának köszönhető. A huszadik században az Amerikai megszállás alatt reformálódó Japán átvette az rendszerűsített iskolai és munkahelyi menük rendszerét, ezzel a bentot évtizedekre feledésbe kergetve, azonban a mikrohullámú sütők, és a könnyen felhasználható és olcsó műanyagok elterjedésével a hagyomány megújult, és mára a bento megint általános látvány lett. Iskolai, munkahelyi és utazás közbeni fogyasztása, házilag készített, vagy éppen boltban vett változata a mai Japán mindennapjainak képei közé tartozik.

Hogy mit lehet még egy menüről mondani, valamiről, amit Magyarországon talán meg se említenénk, mint speciális dolgot? Nos, elsőként kiemelném, hogy mint rengeteg, avagy éppen minden mást, Japán a bentoit is szépen besorolgatja, illetve típusokra választja, sok-sok séma szerint. Aszerint, hogy hogyan és mikor készül/vásárolható, milyen külsőségek, környezet jellemzi a bentot, és persze hogy miből készül.
Íme pár példa:
Ekiben: vonatállomásokon árult bento.
Hokaben: kirakodott, bazársoron árult bento.
Shidashi bento: étteremben készített, kiszállított bento.
Shokado bento: hagyományos Japán fekete, lakkozott dobozos bento.
Hinomaru: a Japán zászlót utánozó összeállítású bento.
Noriben: az egyik legegyszerűbb bento; rizs szójaszósszal.
Sake bento: lazacot tartalmazó bento.
Chuka bento: kínai menüt tartalmazó bento.

Ezek után pláne érdekelne ki nem lett éhes, és kit ne érdekelne egy jól elkészített bento-csoda, főleg ha az még szeretettel készült, például direkt nekünk. Merthogy a bentohoz a modern kultúra, mondhatnám az animekultúra erősen hozzákapcsolt néhány jellemzőt. A házilag készített dobozolt ebéd, főleg ha azt ajándékozzák a szeretet jelképe, iskolákban főként, a lányok egyik kifejezése a fiúk felé törődésükről.
Egy másik vonulat is létezik a sok között, ami habár koránt sem ennyire szép, inkább cuki (kawaii~), ez pedig a karaktereket tartalmazó bento. Aki kicsit is érdeklődött már a jelenség után tudhatja, hogy nagyon elszállt alakok nézhetnek ki a dobozból, ami egy megszállott keze alól kerül ki, hiszen ez a hobbi szintű dömping arra épít, hogy a Japán ételek nagy részét lehet többé-kevésbé tartósan formázni. Tehát ne ijedjünk meg, pandák, joystickek, Mariok, de még Hello Kittyk is bármikor megtámadhatják lelkünk nyugalmát és visszanézhetnek a bento aljáról, sok más csiricsáré közül. Az egyetlen pozitívum az, hogy a remekmű éhségünk csillapításával eltüntethető.

Értékelés: finom

Linkek:
Wikipedia
mult-kor.hu

Ma este ne legyen másnak fénye, csak a csillagoknak.
Ma este kapcsoljuk le a villanyokat.
Ma este, csak egyetlen órára...

A Föld órája, 2009. márc. 28. 20:30-21:30
Link: WWF

Egy afro, egy kard, egy csomag cigi és limonádé.
Mindig csak limonádé.

Talán az utóbbitól lesz az egész sorozat olyan, hogy elhúzzuk a szánkat, de az egész miliő olyan betegesen Amerikai, hogy azt fáj animének neveznem. Hogy miért? A kis Afro apját megölik a szeme láttára, erre ő természetesen vérbosszút fogad, és tökéletes gyilkológéppé válik, az érzelmek pedig teljesen sokadlagosak. Még a limonádé is fontosabb képbeli élményt nyújt, mint a "bele kellett írni" érzet által megsavanyodott emocionális vonal.
De persze van pozitívum, ami ebből a savanyított képből fakad, mégpedig az, hogy Afro határok nélkül gyilkolhat halomra mindenkit. Magyarázat? Ő a második. Pont.

A grafikáról, teljesen ellentétesen a háttérbe helyezett történettel szemben viszont, lehet nagyon jókat szólni. Nem a hátterek a tökéletesek, mert azok általában nem nagyon léteznek, de a dinamikus mozgás, és a sajátos, Amerikaiasra szabott rajzolás teljesen megadja az öldöklésnek az alaphangulatot, amit a szinezés is jól alátámaszt.
A szinkronról nem szólnék sokat, lévén a film egyértelműen Amerikának készült, pár nagy név bedobásra került, ami tett is az élvezhetőségért, de az emellé kikerülő szinkronok már koránt sem voltak briliánsak, és ismételték magukat.

Ha szakbarbár akarok lenni, azt mondom, a film kultúrbarbár, mert csokorba szed minden kiemelhetően nyugati jellemzőt, és ezeket nyugatnak adja, de ezzel szemet hunynék, hozzá teszem ostobán, az egyértelmű tény felett; ez az anime a nagy Amerikai piacnak készült, és pont ez a dolga. A nagy Amerikai kritikusok lelkesednek érte, főleg mivel itt van már a film is, nomeg mert ők is Amerikaiak, egyébként is, ezért kapnak fizetést, meg különben is, csiripelnek a maradak és mindjárt itt a tavasz. Persze én is kiosztom a saját véleményemet, tisztábban és érthetőbben, mint az említettek, gondolva arra, hogy mit ért el mégis a rajzolás és az animáció, amellett, hogy a belehelyezett szellemi tényező szart sem ér.
 

Értékelés: 5

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

A tendenciánk változik, mert a lehetőségeink megint csak szűkülnek, így iramunk véletlenszerűre vált, és akkor frissülünk, amikor csak tudunk, reméljük még mindig sokatok örömére.

A bejelentéssel párhuzamosan természetesen megint felhívjuk a figyelmeteket a lehetőségre, ami mindig, mindenki számára adott: az AnimeComment csapata várja a vállalkozó kedvűeket, akik írásaikkal hozzájárulnának az oldal feltöltéséhez. Most jobban, mint eddig bármikor.

az AnimeComment csapata