A lemenő nap narancsvörösre festette a várost, s amint távozott elvitt magával még valamit. Egy napot az életből, abból, amiben az emberek, az utcákon, az autókban hangyaként rohangálnak végig. Ryuken soha nem gondolta végig ezelőtt, hogy mire is mentek el a napjai. A házikó a város felett, a vidék nyugalma fél órányira egy buszmegállótól, amivel bármikor visszatérhetett volna a régi életébe, most a mindennapjait jelentették. Nem volt már napról napra kötelező feladat, nem volt több kötelezettség az iskola, a szülők felől, és nem is okozhatott senkinek gondot. Szülei tudták jól van, erre mindig ügyelt, de ezen túl egyre kevésbé akart visszatérni oda, ahol egy hangyányinak tűnő élet várja.

A mindennapok rutinja egyre békésebb és megszokottabb lett, és habár senkinek sem volt igazán a nyelvén, mindannyian tudták, hétről-hétre, napról-napra lettek erősebbek, már nem volt szükség útmutatásra, már nem kellett egymást ütniük az eredményekért, és már mindannyian tudták, valamikor eljön az a pont, amikor egy másik világ felfedezi, ők itt vannak, idillien töltik az időt egy apró kis földön, Japán egyik legnépesebb városa fölött, kiirtva mindent, ami a hangyákért, vagy éppen őértük tör elő a semmiből.
A napok, amik egyre lassabban telnek, a napok amikben már mesterüket sem kell látniuk, vagy érezniük a rutin pontos tartásához, a napok, amikben nincs már semmi sietés, rohanás elmosódott célok és képzetek felé gyakorlatilag naplementékké váltak. Ryuken számára minden csak apró pont lett, főképp saját létezése, ami értelmét veszti, hiszen egyszer meg kell halnia, s minden újraindul majd, úgy, ahogy mindenki másnál, vagy talán úgy sem, és elveszik, örökre.

Ez a naplemente túl hosszú volt, túl hosszan állt a narancsszín korong teteje a horizont szélén, hogy természetes legyen, túl soká maradt vendég a nyári nap melege, és túl kevés volt a csönd, hogy szép és békés legyen. Amikor Ryuken végre felállt, már észlelte, társai is ugyanúgy a horizont apró csíkját nézik, mint ő. Mindannyian egy apró rezdülésre vártak.
-Jönnek. - A régen látott arc, a régen hallott hang, a flegma tartás, a hal és dohányszag újra mindenki figyelmét felkeltette. Mesterük más volt mint addig, tekintete most nem követelt, nem várt, szemöldökei nem húzódtak össze, és nem lehetett érezni a gyomrot-lelket szorongató aurát. Helyette valami teljesen mást, lüktető izgalmat, pattanásra kész dugóként feszülő erőteljességet, és bizalmat éreztek. Elsőként, és teljesen megbabonázóan.
A gyönyörűvé váló, vagy csak idáig, érdemtelenül nem észrevett női vonások megütötték a környezetet, ahogy a nyúzott kimono leesett a vékony vállakról, csakhogy pár pillanat múlva a testre csavarodjon, feszes eleganciával a halálistenekre jellemző fekete és fehér mindig tökéletes ruha, a kard pedig, ócska fa hüvelyét lecserélve smaragd és borostyánszínekben tündöklő hibátlan külsőt kapott.

A négy alak a domboldalon és a repedés az ég kellős közepén egyszerre törték meg a nap utolsó pillantásának csendjét. Kardok suhantak ki hüvelyükből, ordítások rázták meg a levegőt, és robbanások hevítették fel az éjszakát.

Ezegyszer utoljára.