Február huszonegyedike, szombat reggel, autóban a rendezvény felé még koránt sem gondoltam volna, hogy annyi mindenben lesz részem, amennyiben végül lehetett. A rendezvény, aminek részese, sőt, egyik alakítója lehettem, egy iskola majd egész emeletén terült el, két hatalmas teremben folytak vetítések a nap során, az árusok bő kínálattal vártak mindenkit, a büfét mindenki duplán szerette olcsó, iskolára szabott árai, és egyszerű menüje miatt. Persze nem csak az animék és mangák vonzották a népet, de minden olyan dolognak részese lehetett a vendég, amiben még csak a legkevésbé sem tájékozott. Így lehetett látni nem egy animést leülni a kártyásokhoz, illetve távolabbról érkezett meeteseket már korán, az egyik szerepjátékos asztalnál játszani, és persze szinte minden szerepjátékos vagy kártyás is felpakolt az árusok anime-manga terén megkérdőjelezhetetlenül legnagyobb kínálatából.
Ennyinél az esemény persze nem állt meg, és láttunk kosztümösöket felvonulni a tömegben, szem, és fültanúi lehettünk az igazi fangörl jelenségnek, fotózhattunk kis kosztümöcskés lányokat, játszhattunk sógit, gót, hajthattunk papirokat origami módra, izgulhattunk fantasy és anime-manga ajándékokért a tombolán, kóstolhattunk szusit, és persze, kihagyhatatlanul, nézhettünk animéket is, nomeg nem egy előadást hallgathattunk meg, Japánról, animékről, képregényekről (Magyarhoni történetükről) és szerepjátékokról.  A délután bővelkedett bemutatókban, amik szemet laktató sokszínűséggel örvendeztették meg a nézőket. A példa kedvéért, ju-jitsu és capoueira csapatok is mutogatták tudásuk legjavát. Lehetett hallani hírét afféle meetes pusmogásnak is, ahol több városi csapat gyűlt szervezkedni, illetve az este ajtórázó tombolással záródott, amint a karaoke beindult, és tartotta magát órákon át. Az érdeklődő lelkek még ezek mellett is láthattak ezt-azt, az este egy kis szeletet lehetett látni a lelkes vámpír-szerepjátékosok kosztümös, elíziumi pillanataiból, nomeg megráztuk az iskolát egy kemény rock-koncerttel az északába menet.

De természetesen ez az esemény sem lehetett volna tökéletes, akadtak problémák bőven. A földszint, ahol az esemény elterült, mint a sokszínű macska, kissé átlathatatlanra sikerült, sokan igen valószínű, hogy egyszerűen azért nem találtak meg valakit, vagy éppen valamit azonnal, mert az információk elvesztek a környezetben, illetve nem volt elég a programok híreszteléséből. Néhol a hely rendezése sem volt éppen bökkenő, és akadálymentes, tehát volt ahol pangott a hatalmas szabad tér, míg máshol vágni kellett az állandó tömeget, és persze jó, hogy egész nap szólt a zene (bónuszpont azért, mert egyáltalán nem zavaró hangerővel) de a hozzá tartozó AMV förgeteg eléggé lagymatag színekben, egyáltalán nem felhívó jelenségként, szinte senkinek sem tűnt fel azonnal.

Összevéve hiányt és tartalmat viszont, még mindig túl és túlszárnyalt az esemény nagyon sok várakozást, egyrészt a szervezőkét, másrészt az összegyűlt meetekét, sok boldog tombola-ajándék nyertesét, és persze azokét is, akik várják ugyanezt, és talán még többet és jobbat is jövőre, hiszen a sikerre való tekintettel máris szinte biztosra vehetjük, a szervezőknek egyáltalán nem ment el a kedve egy következő alkalomtól.

A minap két Ghibli-dvd között vacilláltam a boltban: az egyik a Porco Rosso volt, amiről semmit sem tudtam, s helyzetemet a lustaság sem könnyítette meg, ami miatt nem akaródzott elolvasni a borító hátlapjára írt rövid ismertetőt. A másik esélyes A Yamada család volt, s mindamellett, hogy itt sem hagyatkozhattam előzetes ismeretekre, ráadásul még nagyon helytelenül feltört bennem az előítélet is a grafika miatt. Hogy végül mégis vettem egy mély lélegzetet, s bárhogy lesz, úgy lesz alapon ez utóbbit tettem a kosaramba, nevetséges vagy sem, a 12-es karikának köszönheti (amely 'elismerésben a Porco Rosso nem részesült :)), amiből arra következtettem, hogy talán mégsem egy kodomoról van szó. Ahogy aztán elkezdtem nézni a filmet, egyre jobban megnyugodtam, hisz A Yamada család valóban több, mint pár gömbölyített vonalból meghúzott ázsiai esti mese, s a film végére már csak önmagam szégyenlése maradt meg, amiért ezt feltételeztem egy olyan alkotói közösségtől, mint amilyen a Ghibli csapata.

Filmünket ezúttal is Isao Takahata rendezte 1999-ben, s külön érdekesség az egyszerű grafika mellett, hogy ez a Stúdió első számítógépes grafikával készült alkotása.
Ahogy az a címből már sejthető, a filmben a Yamada család mindennapjaira nyerhetünk nem kevés rálátást, sok-sok apró, néhol pedig hosszabb jelenet, pillanatkép által. A  készítők célja, nem meglepőem az volt, hogy egy átlagos japán család életét vigyék színre, s ezt maximálisan ki is hozzák a filmből: mivel alapvetően komédiáról van szó, mely főleg a jellemekre épül, a nézői oldaon adott a jókedv és a nevetés, de ahogy az a valóságban is lenni szokott, az élet nem pusztán ennyiből áll. Egy-egy pillanat erejéig felmerül a házastársi magány vagy akár a halál közelségének a gondolata is, de ezek tényleg csak olyan figyelmeztető szinten, amik megtartanak a valóság talaján. A mű alapgondolata, amire a végén gyűrűzödnek fel a látottak egyfajta rezignált hangot üt meg, ami alól nekem személy szerint kicsit kilógott a lóláb, de miután a megszokottól eltérően nem tanulságként, hanem inkább véleményként, konkluzióként tudom (vagy akarom) értékelni, annyira nem zavaró.
Mint ahogy azt írtam a film mozakios szerkezetű: nem egy lineráis történetvezetésről van szó, hanem kiragadott jelenetekről, mozzanatokról, melyeket a nagyobb részek végén egy-egy haiku választ el egymástól. Számomra ezek a kis versek voltak azok, amik jellegüknél fogva kicsit mindig emlékeztettek arra, hogy ezt a filmet tényleg az élet ihlette, minden lehetetlen és nevetséges helyzetével együtt. Külön tetszett meg és nagyon találó az a metafora is, ami a mozi elején a házasságról és a családról szól.

Bár a grafikával kezdetben fenntartásaim voltak, ezek végül teljesen feloldódtak. Nagy örömömre a mozgásábrázolás a megszokott módon készült, bár a szereplők jellegzetes padlófogásait, akármilyen őrültség is hangzott el előtte, nem éreztem odaillőnek, de lehet, hogy csak azért volt fura, mert ilyesmit Ghibli-filmben nem igazán lehet látni.
Itt említeném meg azt a stílusváltást is, amit pár jelenet erejéig (pl. a motoros bandánál) eszközöltek ki, és kicsit a nyugati képregények világát idézi, remek hangulatot kölcsönözve az adott szituációnak.
Mindent összevetve nekem nagyon tetszett ez a film, minden kedvességével és realisztikus vonásával együtt. A sok apró jelenet összevágásának pedig külön érdeme, hogy a történet végére mi is olyan sok "yamadás" élménnyel gazdagodunk, hogy egyfelől, hangozzék bármily közhelyszerűen, olyanok lesznek a szereplők, mint valami régi  jó ismerősök, akikben akár önmagunkra is ismerhetünk; másfelől, miután a tengernyi poén közül idővel úgy sem emlékezhetünk mindegyikre, bármikor is vesszük elő újra a filmet, a nevetés minden alkalommal garantált lesz. Egy szó, mint száz, aki szeretne látni egy jó kis családi vígjátékot, az készítse elő a távirányítót és/vagy egy videókazettát, hisz február 21-én (azaz holnap) 13:10-től az m1 jóvoltából Yamadaék most mindenki otthonába ellátogatnak.

Értékelés: 8.6

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

A Di Gi Charathoz részben egy spontán felindulásnak köszönhetően (hisz 16-szor 3 perc nem nagy erőfeszítés), részben pedig az ehhez kiadott, s a szereplőket az eredeti műhöz képest alternatív kontextusba helyező Winter Garden által jutottam el - mert hogy ez az anime igencsak népes családdal büszkélkedhet, annak ellenére, hogy eredetileg az akihabarai illetőségű Gamers üzletet volt hivatott reklámozni: számos special részt, egy movie-t, egy ova-t és a jelen kritikában tárgyalt történet egy hosszabb terjedelmű újradolgozását is piacra dobták az ezredforduló környékén.

A sima Di Gi Charat esetében összefüggő cselekményről nem nagyon beszélhetünk. Az alapszituáció szerint Dejiko, Puchiko és az "izé" fogalmát maximálisan (de a sorozatban nem egyedülálló módon) kimerítő Gema az űrből érkezve a Földön ragadnak. Szállásra persze hol máshol, mint egy Gamers üzletben találnak, ahol cserébe besegítenek és a vevőket szolgálják ki. Később persze több más szereplő is feltűnik, mind furcsábbnál furcsább természettel, de hát ez valahogy az egész sorozatra igaz: olyan kis idiótán fura.

Elvileg egy nagyobb gyerekeket megcélzó komédiáról van szó, de akárhányszor a besorolásra gondoltam egy-egy poén láttán, a kissrácok helyett valahogy mindig nagyobb testvéreik (akik egyben lelkes Gamers és hasonló jellegű boltok törzsvásárlói) egymásra kacsintgató képe jelent meg előttem. Nem véletlen, hisz a nyers humor legfőbb forrása inkább a kicsit idősebb korosztály számára követhető igazán. Ami viszont a nagyok agyára mehet, az az eszeveszett tempó, amit a sorozat diktál: a logika és a következetesség köszönő viszonyban sincs az eseményekkel, ahogy az egy meséhez illik. A Di Gi Charat teljesen kiszámíthatatlan, soha nem lehet tudni, hogy mi történik a következő percben. Minden esetre ha sikerül elcsípni a ritmust, nagy baj már nem érhet, bár ami azt illeti, bizonyos óvintézkedések még elkélnek ott a fül környékén, ami egyfelől dicsérheti a seyuuk munkáját, másfelől pedig felkergethet a háztetőre. Ráadásul Dejikoék sajnos nem csak a fülre, de a szemre is elég nagy veszélyt jelenthetnek, kivéve, ha előtte erősen ráállítjuk az agyunkat: amit látunk, az utolsó percig nem szabad komolyan venni, elvégre promóciónak indult, ugyanakkor tudatos munkáról van szó. A hátterek legtöbbször olyan szinten elnagyoltak, hogy a gyors képváltások ellenére is azonnal felmérhetjük, hány vonalból húzták meg az utcát, rajta a házakkal. Karakterdizájnt emlegetni pedig nincs is értelme, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a főbb szereplőkön kívül a legkedveltebb megoldás az emberek ábrázolására a kukacforma. Azért azt mindenképpen le kell szögezni, hogy ahogy telik az idő és jönnek ki az újabb Di Gi Charat részek, a grafika színvonala is egyre magasabb, s a hivatalos honlapon meg is lehet tekinteni: a karakterrajzok magasszintűek, modernek és erősen közelítenek a "tipikus shoujo" felé.

Valamennyi időre el lehet merülni ebben a rövid és gyors agymenésben, de mire én a végére értem, személy szerint annyira vágytam arra, hogy megnézzek valamit, ami "normális", hogy az elmondhatatlan. Minden gyorskúrától függetlenül azonban biztos vagyok benne, hogy így is szembe találkoztam most olyan jelenetekkel vagy figurákkal, amelyek jó időre maradandó (vizuális) nyomot hagynak majd bennem.

Értékelés: 7.1

Linkek:
AoiAnime
ANN
 

Van egy életünk, aminek nagy részét az animék előtt töltjük. Ha mégsem ez a legtöbb, mert ez is könnyen előfordulhat, mégis olyan helyet foglal el bennünk, és környezetünkben, ami sok mindent meghatároz, néha érezni, túl sokat is. És nem csak negatív oldalai vannak. Azokról hallunk annyit, hogy nem is emlegetjük szivesen, de ettől függetlenül, van nem egy ok, hogy nézzünk, olvassunk, találkozzunk, rajzoljunk, írjunk, csevegjünk a keleti csodáról és persze ő mellette minden másról. Mert az animék, avagy az érdeklődés teret ad, érdeklődést formál, s ezzel párhuzamosan csoportot is. Eljárni a meetre, a barátokkal hazafelé megbeszélni az élményeket, nevetgélni, okot adni még és még egy találkozóra, elmenni más városokba, jelmezt készíteni, nyelvet tanulni, őszintén érdeklődni tanulunk, tapasztaljuk milyen vonzó is egy olyan világ, amiben érdekel is az, ami körülvesz minket.
De ennek egyszer vége. Általában az iskola végeztével kezdődik, egyszerre csak kevés lesz az időnk, illetve ha nem is lesz kevés, csak másképpen hívjuk azt, ami eddig szabadidő volt, már nem tudjuk vagy akarjuk animékra költeni. Valami párhuzamosan megváltozik azzal, hogy elköltözünk, magunk gondoskodunk az életünkről és a párunkéról, dolgozunk, és nincsenek szülői és iskolai kötelezettségek, amik innen, a saját fotelünkből nem is tűnnek annyira rossz kötöttségeknek. Igen, el is jön az idő, amikor nem átallunk olyat kérdezni magunktól, kinőttük-e az animéket, vagy meguntuk-e az irreális, alig hihető klisés sztorikat varázslatos lányokról és mindent túlélő hősökről és szerelmekről. Az élet bizony kemény, és ez a gondolatainkon is rajta hagyja a nyomát, az idő vasfoga ilyenkor már  koponyánkba törik és folyton emlékeztet minket, felnőttünk, nem lehetünk gyerekek, akik meséket néznek. Mert ilyenkor hirtelen előkerülhet önmagunknak ez is, mesének nevezzük az animét megint, mint ahogy húsz éve lassan a Dragon Ballal is tettük.

Nem célom a fejbekólintós igazságmondás, tehát nem fogok igazat adni a szátokba, és nem fogom teljes szívvel kijelenteni, hogy gyerekek is maradunk, az animék pedig mély értelemmel bírnak és megérik egy élet hosszára. Korántsem. Inkább azt mondom, hogy ha történnie kell történni fog, bármi is az, mindössze azt nem szabad elfelejteni, hogy hova pakoltuk el a cédéinket és dévédéinket, kinek adtuk kölcsön, illetve melyik szegletében hagytuk a régi otthoni szobában. Ha az anime egyszer az életünk részévé vált, akkor is maradjon az, ha tíz év múlva mindenki röhög a mai trendeken, mert ma és tegnap volt valamink, amit ezeknek az idióta képsorozatoknak köszönhettünk, és talán azóta is köszönhetünk, akár életünk végéig.

Értékelés: szentimentális marhaság

Linkek:
lazalom.blog.hu

Azumanga, avagy a tökéletesen édes, mézesmázos agymenés Japánból, amit csak szeretni lehet, már ha az ember kibírja. Mert ki kell bírni több dolgot is, egyrészt a hülyeség többrétű, és alattomosan mindenhol megjelenő formáit, másrészt ezek ténylegesen minden egyes lehetőségben való kihasználását. Merthogy ha kihasználásról van szó, a hülyeségben az Azumanga a nyerő; minden minőségű és mennyiségű képi és alkalmazott agymenés megjelenik előttünk az egyszerű percekig való szóismétléstől az álmokban látott baromságokig.
De ennyire talán ne lovaljuk bele magunkat, mert ettől még az Azumanga tud nagyon cuki, sőt még kellemesen megérintő is lenni. A történet, ami hat lány életét követi végig a középiskolai években, szépen kavarog, és megmutatja nekünk a hat életet kicsit és nagyon közelről, az általános problémáktól a vágyakig, és a barátságtól a gondoskodásig.
Minden a történetben jelen lévő érzés és jelenség köthető valakihez, így kellemesen megoszlik a figyelem minden szereplő között, és nincsen központja a történetnek sem. Egyszer-egyszer a közös pillanatokon kívül is látjuk a lányokat, otthon, foglalkozva saját kis életükkel és problémáikkal, másszor pedig csak rájuk koncentrál a történet; legtöbbször és leghosszabban a kis csapat közös meséinek vagyunk része, és inkább pillanatképeknek, amik az iskolában játszódnak.

Az Azumanga  képi világa mindent tükröz, ami megjelenik benne, így főképpen a végtelen cukiságot, és a mérhetetlen emberi hülyeséget kellett a rajtolásnál egy tető alá hozni. A meglepően egyszerű animáció jól megoldja a problémát, és az animálás maga mégis jó minőségű; láthatunk lassú, kidolgozott mozgásokat, és persze átugorhatjuk a hátterek iránti igényeinket, úgy sem fog feltűnni, nincs rá szükség, úgy is minden szem a lányokra és dolgaikra fog koncentrálni.
A hangzás szintén jól meg van oldva, a szinkronhangok erősen szuggesztívek, és nagyon is szerethetőek, mindenkinek meg van a maga karakteres beszédstílusa, még az üteme is, ami még élvezhetőbbé, és Japán nyelvtudás nélkül is érthetővé teszi a Japánok számára parodizált életképeket. A zenék persze butácskák, meg kellemesek, rózsaszín felhőket kavarnak a fejünk fölé, s így összegezezve nem lehet azt mondani, hogy bármi is hibásan lenne megoldva az anime környékén.

Azumanga Daioh. Be kell valljam én csak a harmadik nekifutásra tudtam tovább nézni egy résznél, ez pedig az olvasóknak, akik velünk vannak huzamosabb ideje talán el is mond valamit. Persze amint tovább jutottam, és egyre jobban éreztem, hogy az Azumanga tartogat valami nagyon mást is, mint az eszeveszett baromság, amivel indít, nos azzal párhuzamosan automatikusan megszerettem, sőt olyan képeket és hatásokat kaptam, amiktől úgy gondolom, az első pár rész afféle próba; ha az ember elbukik rajtuk, akkor bizony túl komolyan veszi az élet dolgait. Az Azumanga Daioh csodáiról nem éri meg beszélni, ezeket látni kell, érezni, és szeretni. Ha tehát valaki úgy olvas, hogy még nem látta őket, hát akkor animére fel!
 

Értékelés: valahol a kenyérpirító és a törölköző között...

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A '90-s évek legvégén jelent meg a műfajában méltán klasszikusnak számító Card Captor Sakura c. anime első mozivászonra szánt műve, melyben Sakura és társai ezúttal is izgalmas és veszélyes kaland részeseivé válnak, ám most nem a barátságos Tomoeda Cityben, hanem egy igazi nagyvárosban, Hongkongban!
Történetünk szerint Sakura téli szünete igencsak bíztatóan kezdődik: egy sorsoláson részt véve (talán nem is annyira a szerencsés véletlennek köszönhetően) megnyeri a fődíjat, egy egyhetes utazást Hongkongba. Így hamarosan útra is kel, de természetesen nem egyedül: a sorozatból megismert főbb karakterek, így testvére, Touya és közös barátjuk, Yukito is velük tart, valamint Tomoyo és Kero is csatlakoznak. Miután pedig Li Shaoran és Meilin, a két cserediák a helyiek táborát bővíti, őket sem kell mellőznünk a kiruccanás során.

A kirándulás jól indul, de hamarosan több árulkodó jel is előre sejteti: hőseinknek nem sok idejük lesz a felhőtlen pihenésre. Sakurat álmaiban egy hang szólítja, ráadásul rendre megjelenik előtte egy rejtélyes asszony képe és feltűnik a víz is, mint fontos motívum. S ha mindez még nem lenne elég, egy sötét aura is felüti a fejét a közelben... Hogy a fura események hogyan kapcsolódnak egymáshoz, s miként lép elő újabb kulcsfiguraként maga a múltbéli és legendás mágus, a kártyák megalkotója: Clow Reed, alakja természetesen nem marad fedetlen titok.
A mozit a sorozathoz hű és méltó minőségben készítették el, s történetileg az anime 30-40. része közé illeszthetjük. Az egyes karakterek közti viszonyrendszerek és egyáltalán a kártyák használata, hely(zet)e miatt nem árt, ha rendelkezünk némi előismerettel, mielőtt elkezdenénk nézni ezt a darabot.
A grafika és a zene, mely utóbbit ismételten Yoko Kanno neve dicséri, mind nívós, sőt, az egyes dallamokban az aktuális helyszínt figyelembe véve többször  is felcsendülnek jellegzetesen kínai motívumok, néhol akár még népi hangszerek által is életre keltve. Külön érdekesség, hogy a soundtrack lemez számai között az egyik felénekelt dal kínai szöveges változata is megtalálható.

Személy szerint a mozival kapcsolatban nekem menthetetlenül az az érzésem volt, mintha szimplán három folytatásos epizódot összeillesztettek volna. Kétségtelenül szórakoztató darab, de nincs meg benne az a nagy durranás vagy élmény, amitől más, esetleg több lenne mint az anime. Bár azt hozzá kell tenni, hogy míg a sorozatban nem jelölhető ki negatív főhős, addig itt a  bosszúra szomjas gonosz jelenléte egyértelműen jelen van, noha az már más kérdés, hogy a film végére a "rossz" mint olyan feloldódik az összefüggések fényében.
Mivel kronológiailag az anime közepére tehető a film, Clow Reedről, bár fontos szerepet tölt be, ezúttal sem tudunk meg sokkal többet, mint az eddig jól ismert morzsák: ugyan korának legnagyobb varázslója volt, szeszélyes természete sokak fejére hozott bajt. Személyiségéhez majd csak a sorozat utolsó évadában kerülünk közelebb, épp ezért ebben az esetben nem is dominál annyira hiányérzet, mint mondjuk a Card Captor Sakura történetében csak egyetlen egyszer (azaz most) felbukkanó Li anyuka és fia, Shaoran kapcsolatának a tisztázásában.
Summa summárum egy szórakoztató, kellemes és aranyos poénokkal (ld. Kero megnyilvánulásai vagy Shaoran fangirl nővérei) tűzdelt alkotásról van szó, mely önmagában és a sorozathoz képest sok újdonságot nem mutat, de a vele szemben tett elvárásoknak bőven eleget tesz.

Értékelés: 8

Linkek:
AnimeAddicts
ANN

Cybertündérmese.

Mert a Hand Maid May olyasmit akar nekünk adni, amit nem fogunk, de talán szeretnénk elhinni. Japánban a gépek, mondhatni a robotok és emberek kapcsolata, habár a robotika mg nem érte el az adott szintet, máris és már évek óta kérdésekkel döngeti a nagy nyilvánosság kapuit. Az egyik leghíresebb témába vágó anime a Chobits, egy másik műfajjal jeleníti meg a kérdést, de pont azért került ide, érdekes kontrasztnak, mert mindkét anime központjában a félénk, visszahúzódó, magának való főszereplő és gépe kapcsolata áll...

May kedves és aranyos kis robot, aki mindig segít, sőt vágyakozik, reménykedik, és tud csalódott lenni. Persze ez egyáltalán nem furcsa, sőt minden rendben van, egészen amíg egyre-másra jelennek meg ellenségek és barátok válogatott minőségben, hogy főhőseinket sose hagyják egyedül, illetve gyakorlatilag beköltözzenek és még csak élni se hagyják őket. Hamarosan persze nyílt kérdés lesz, hogy a kis páros mit is kezd magával, illetve, hogy csatározás folyik a hárem tagjai között, inkább játékos, mint komolyan vehető módokon az egy szem mindent elviselő angyallelkű srácért. Mindehez rengeteg komédia és pár aprítható karakter járul, abszurd helyzetek, klisés pillanatok, és teljesen random, szinte cél nélküli életképek, amiktől a sorozat egyszerűvé és élvezhetővé válik, nincs benne komoly vonal, ami ránk erőltet valami tanulságot, csak a sokszor hallott és látott történet játszódik újra egy kis bolondsággal karöltve.

A rajzolás, és a képek passzolnak a történethez, a fő karakterek szépen kidolgozottak, a pancserek bugyuták, a többiek meg klisés sokat mondó kinézettel bírnak. A hátterek, a világ persze nem lett eltúlozva, de nem is kell sokat várni egy ilyen filmtől, nem a gyönyörűségéért szeretjük meg, hanem az egyszerű, vidám szinekkel lefestett utcáiért és azért a bizonyos szobáért, ahol a történet nyolcvan százaléka játszódik.
A zene nem alkot mély barázdákat agytekervényeinkben, a szinkron viszont felsorakoztat igen jó hangokat, akik nagyon sokat segítenek a hangulat forgatásában. Nem egy Japán archetípus hagyományos hangja jelenik meg az animében, így az animéken élő rajongótársak szinte azonnal láthatják nem egy szereplőről a szerepköröket és jellemeket, ami hozzá is járul az egyszerű, gondolkodás nélküli szórakozáshoz.

Hand Maid May egy tipikus Japán agymenés, aminek mindenki képes őszintén örülni, ha elengedi magát, és nem veszi túl komolyan az életet. Tessék kikapcsolni, vagy ha éppen valamikor van lehetőség a kikapcsolódásra, emlékezni erre a címre, és beülni egy kellemes fotelba egy kis rágcsálnivaló társaságában.

Értékelés: 8,2

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Manapság, amikor már tisztán ki lehet jelölni minden idők legnépszerűbb animéit az elmúlt évtizedek kiínálatából, biztos vagyok benne, hogy mindenkinek megvan a szíve mélyén az a favoritja, ami bár nincs benne a jelenlegi mainstreamben és nem is feltétlenül mindenki kedvence, neki valahogy mégis egészen kedves. Valahogy én is így vagyok az 1998-ban kiadott Clamp-munkával: a Card Captor Sakura c. animével, ami első pillantásra nem több, mint egy mahou shoujo sorozat. Az ismeretséggel ugyan nem volt gondja, de ezért szép árat fizetett: azzal, hogy kikerült Amerikába és európa számos országába, olyan mértékű vágásokat hajtottak végre rajta, amilyet eddig csak a Naruto és más harci shounenek esetében láttam, s az eredmény egy szinte teljesen más sorozat, a Cardcaptors lett, melynek a taglalása önmagában külön cikkre lenne érdemes.

Ahelyett azonban, hogy nagyon elkalandoznék, érdemes megmaradni a japán változat háza táján, hogy láthassuk, miért is egy rendhagyó mg-showval van dolgunk. Főhősünk ezúttal Kinomoto Sakura, aki személyiségénél és fiatalabb koránál fogva nem az az agyonhasznált sablonkarakter, akit megszokhattunk a hasonló animékben: persze, ő is naiv és hatalmas szíve van, de ugyanakkor  feltalája magát, nem nyafog és nem futamodik meg a nehézségek elől, amikkel jó párszor van alkalma szembe nézni történetünk során. Egy nap ugyanis házukban véletlenül rábukkan egy régi nagy varázsló, Clow Reed könyvére ami a lapjai közt nem csak titkokat, de csodás képességű kártyákat is rejt. Amikor Sakura fellapozza a könyvet, a kártyák mind életre kelnek és "elszöknek" az őket évszázadokig óvó könyv és annak őrzője, Kerberos elől. Sakura ezzel természetesen nem csak egy egyszerű pókerpartit sodor veszélybe: miután mindegyik Clow Kártya külön alakkal, személyiséggel és képességekkel bír, komoly fenyegetettséget jelenthetnek. Vannak ugyan, amelyek barátságosak vagy játékosak, esetleg teljesen ártalmatlanok, de akadnak olyanok is, melyek agresszív jellemmel és olyan pusztító erőkkel bírnak, mint például a tűz irányítása, s így ez a kettő nem épp a legbiztonságosabb párosítás Tomoeda City gyanútlan lakói számára. Miután pedig Sakura hibájából szabadultak el ezek a lapok, adott, hogy neki is kell összegyűjtenie őket. A nehéz helyzetben természetesen nincs egyedül: végig vele van a bölcs tanácsadókat meghazudtoló jellemmel bíró (hiú, falánk és videójátékfüggő) Kerberos és Tomoyo, Sakura osztálytársa, akinek furcsa mániája, hogy Sakura minden lépését és természetesen kártyavadász akciót lekamerázza, mert az olyan "kawaii". A későbbiekben pedig természetesen jó pár új szereplő is felbukkan, pl. a hongkongi cserediákok, Li Shaoran és Meilin, akik Clow Reed távoli leszármazottjai, s maguk is a kártyákra vadásznak, hol segítve, hol akadályozva Sakura-chant. Ugyanis a tét nem kicsi: ha valaki megszerzi az összes kártyát, Clow Reed örökébe léphet, s az ezzel feltáruló erők új Mestere lesz.

Az alaptörténet dióhéjban ennyi lenne, s amint azt sejteni lehet, bár az egyes kártyák körüli bonyodalmak, becserkészésük hol tényleg nagyon aranyos, hol pedig izgalmas, az anime erőssége mégis igazából a szereplőkben rejlik. Az egész történet miattuk válik egy igazi kirakós játékká, ahol mindenkinek és mindennek megvan a maga helye és ideje, s idővel, ahogy a miértekre válaszokat kapunk, úgy rajzolódik ki egy csodálatos  és olykor meglepő összefüggésekkel teli világ előttünk. Mindenképpen dicséretes megoldás, hogy jó pár olyan karakter van, akik nem rendelkeznek mágikus képességekkel (ld. Tomoyo), még sincsenenek elnyomva, sőt, néha az ő elengedhetetlen segítségük is kell ahhoz, hogy egy kártyát biztonságban visszaszerezzenek. Aztán számomra külön pikantéria volt a romantikus szálak között az ugyan csak plátói szinten jelenlevő, de egyáltalán nem szájba rágott shounen ai-jellegű szerelemnek, ami Sakura bátyja és annak osztálytársa között van, hisz az ilyen sorozatokban hogy úgy mondjam, általában nem ezek az elemek dominálnak, sőt, egy-két példától eltekintve meglehetősen szokatlanok, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Sakura, Tomoyo, Shaoran és a visszatérő szereplők zöme még csak 10 évesek a történet elején.

A cselekmény maga körülbelül két évet ölel fel: ezen időszak alatt Sakuraéknak számos próbával kell szembe nézniük, s közben számos érzelmet megtapasztalva léphetnek át a kamaszkor kapuján, mi pedig végig nézhetjük személyiségük, varázserejük és kapcsolataik formálódását, fejlődését.

A grafikát két egyértelmű jelzővel tudom csak illetni: igényes és szép munka; a karakterdizájn a kicsik esetében aranyos, a nagyokéban kifejezetten tetszetős, mindenki a jellemének megfelelő külsőt kapott. Nem elhanyagolandó szempont az sem, hogy a rajzok végig, kiegyensúlyozottan jó minőségűek, s ez 70 rész esetében nem kis teljesítmény. Itt érdemes talán még azt is megemlíteni, hogy Sakuranák nem egyetlen harci öltözéke ,azaz fukuja van: az epizódról epizódra cserélődő kosztümök készítése Tomoyo mániája és édes terhe, mert az "még mindig olyan kawaii"... A valóságban viszont a ruhákat Mokona, a Clamp oszlopos tagja tervezte, s ezek közül természetesen mindegyik arra hivatott, hogy viselője aranyosságát a végtelenségig tovább fokozza.
A környezetrajzok is nagyon szépek lettek, kíváncsi vagyok, mennyire árulkodó, ha azt mondom, Tomoeda azóta álmaim anime-városa lett...
A képiség mellett a zenére is sok figyelmet fordítottak, igazi mestermunka. A legtöbb témazenét nagyzenekarra szerezték, s komponálásukban olyan nagy nevek is közre működtek, mint például Yoko Kanno. Ezeknek a gyűjteménye mellett jó pár best of és vocal collection lemez került a boltok polcára, a sorozat mellé pedig készült két mozifilm, valamint több rövid special szösszenet.

Ha tehát a fenti sorokat összegezni akarom, elmondhatom, hogy a Card Captor Sakura egy a műfaján belül kiemelkedő, igényes és minőségi, de még mindig eléggé behatárolt közönségnek szóló anime lett. Az első részek még magukban hordhatják a monotonság veszélyét, ám idővel, ahogy szép lassan az összes szereplő megérkezik, úgy terelődik inkább rájuk a figyelem, s ez végül teljesen le tudja kötni a figyelmet hőseink hosszú története során.

Értékelés: 9.8

Linkek:
AoiAnime
MyAnimeList
 

A Hellsing első sorozata óta lenegdaszámba megy, és habár koránt sem követte a mangát, saját rajongói között igen sokan voltak azok is, akik addig nem tekintettek a vámpíros médiára jó szemmel, saját elmélyedt érdeklődésük okán.
Az Ultimate sorozat, habár a manga követésével sokat változott, reálisabb és kevésbé divatos, a stílusa semmit nem vesztett a régiből (most hagyjuk el az idióta másodperceket, amikben Seras idétlenkedik elszállt chibikocka formában) és ez az ami miatt még újranézni is jó a már látott részleteket.

Alucard és Integra az eredeti sorozathoz képest meglepő jegyeket mutatnak, sokkal többet látunk belőlük, a viselkedésük sokkal jobban illik a világhoz, és az abban betöltött helyükhöz. Minden párbeszéd, minden egyes mozzanat és gesztus takar valami felfedeznivalót, amit a rajzolás kihangsúlyoz, így egy-egy mosoly pár másodpercét is számtalanszor lehet megnézni, mire rájövünk mennyi mindenre utalhat. Nem, nincsenek túl mély mondanivalók, de minden olyan stílusosan van elénk rakva, hogy nem kell megállnunk a nyálfolyást. Alucard most nem csak a forgatókönyv miatt állat, a maga kellemesen hűvös és egyszerre vad valójában, ki lehet látni valamit abból az árnyékból, ami olyanná tehet egy valaha élt embert, amilyen ő, vagy talán egy olyan lényt, aki régen elfelejtette az élet ízét. Ki tudja? Ezt mindenesetre muszály volt elsütni, így talán sejthetőbb miről is írom e sorokat.

Mint már írtam, a rajzolás sokat és újat tesz hozzá a világhoz, a stílushoz, a komolysághoz, és minden cselekmény értékeléséhez. A színkezelés még mindig a lehető legsötétebb, de nem érezzük hiányosnak, nincs olyan fény, illetve vidám szín, ami illene a Hellsingbe, és pont ezért ütik ki a szememet minduntalan a már említett, Serashoz kapcsolódó bugyuta másodpercek.
Különböző forrásokból már hallottam, hogy hiányzik a hangulathoz a háttérzene, illetve az a speciális zene, amit a sorozat kapott, habár a hiánya korántsem érződött annyira, számomra minden, amit a képek és a párbeszédek elmondanak, bőven elég, és egy durvább, érezhetőbb zene lehet hogy rontana a hatáson. A tumultus okozhat zűrzavart.

A Hellsing Ultimate tehát, a maga érdemeivel már bőven a sorozat nyomdokaiba lép, többeknek a sorozat mangához viszonyított epic fail effektusát javítják a készítők, s kétségtelen, sikerrel  veszik az akadályt, elsőre. A többi rész szintén megéri a maga miséit, hiszen olyan irányba megy el amit ritkán, illetve túl gyakran láthatunk.
Hogy miért? Erről majd legközelebb...

Értékelés: 9,2

Linkek:
Wikipedia
Hellsing Ultimate

Január 31, szombat, csípős reggel, leszállok a buszról, és már látom is az iskolát, ami helyet ad a sokat várt rendezvénynek, egy kiemelkedő pontnak a napjaim között. A rendezvény hirdet sok más, bizonyára érdekes esemény között animevetítést és jelmezbált, -versenyt is. Korábban, személyes beszélgetéseink, meghívásom alkalmával már hallottam arról, hogy a szervezésben bizony egy fiatal animés csapat is részt vesz, és nem tagadom, kíváncsi vagyok rájuk. A Debreceni Anime Egyesület (DAnE) gyűlésein eltöltött esték alatt sokat láttam már, persze ezek inkább voltak baráti beszélgetések, és hangos csicsergések, aranyos összevisszaságok, amikből sosem fogyott ki a lendület. A tavalyi eseményt is vidámmá tették az animés jelmezesek megjelenései, hiszen az animés az a furcsa exhibicionista fajta, aki a maga őrült jelmezével még hangos, és figyelemfelhívó szeret lenni.

Nos, a belépéskor valamit már lehetett látni, hiányzik a tömeg, hiányzik a nyüzsgés abból az embertömegből, ami már délelőtt, egy ilyen napon is tudott száz körülire duzzadni. Hamar megtaláltam az animéseket is, egymásnak pusmogva üldögéltek az egyik sarokban, és a folyosó felé nézegettek, várták a vetítést. A vetítőbe idő előtt beléptem, hogy megtudjam mi is várható, és kicsiny meglepetésemre a DAnE gyökeres tagjai ültek egyedül a teremben, és beszélgettek a várható programról. A köszönések után egyből szakmaiasabbra vettük a témát, és mint kiderült, elégedettek nem igazán lehettünk, hiszen a vetítésre kerülő filmek között nem volt túl nagy a változatosság. Az átlagos animés számára már régóta ismerős filmek kerültek a listára, Final Fantasy VII: Advent Children, Bleach és Naruto első mozik, és a Hellsing Ultimate I.

Röviden grasszáltam a vetítés előtt, megnéztem mit találok a rendezvény többi színén. A szerepjátékosok és a kártyások a számukra fenntartott teremben meglepő számot mutattak, ki is derült, hogy hova tűnt a száz belépett ember nagy része. Asztalok sokasága között, és ismerősöknek köszöngetve szlalomoztam végig a termen, gyönyörű kártyákat lestem meg csaták közben, hallottam kellemes történeteket, éppen akció közben levő harcosokat, majd visszasiettem, kicsit késve a vetítés helyszínére. Nos, a késésem nem tűnt fel, mivel a technikai csapat, két fiatal srác, még a hangok beállításán ügyködött. Az Advent Children már sokadjára akart elindulni, de a megoldhatatlannak tűnő probléma nem tágított. Pár perc múltán persze az egyszerű hibára fény derült, és elindult a film. A felirat szövegén a japánul értő közönség bizonyára mosolygott néha, és a kép is gyanúsan nem a megfelelő szélességgel rendelkezett, de már nem akadt több probléma, amíg benn voltam, ugyanis a korábban is jelenlévő, a szervezésben tapasztalatot kereső DAnE csapata idő, és valós tapasztalatok hiányában kénytelen volt elhagyni a helyszínt, s én is velük tartottam, lévén nem csak a vetítéseket megtekinteni jártam a helyszínen.

Az este beköszöntével, egy kellemes középkori bemutató végeztével elkezdődött a móka, hamarosan zene és mulatság töltötte meg a nagytermet, megérkezett az ekkorra már igen hiányolt nyüzsgés, persze most sem túlzóan, és hamarosan, amikor fiatal bandák vették át a terepet, már érezhető bulihangulat is akadt. Sajnálatosan azonban a kosztümök, amiket annyira vártam, csak mérsékelten jelentek meg, animések az esti órákra már nem is maradtak, így nem volt mit tenni, saját magam jártam körbe a megjelent beöltözőket, egy nagy csapatnyi középkorból kilépett fegyverforgatót, és pár furcsán összetartó egyént, akikről csak később tudhatta meg az érdeklődő, aki a sötétebb helyekre is elvándorolt, vámpírok Debrecen Hercegségéből...

Összefoglalva a napot, azt kell mondjam, az esemény igen kellemesen telt, habár nagy durranás nem lett, és nem is lesz belőle ezután. Az animékről, cosplayről és ezek felhajtásáról szólva, viszont nem lennék ilyen pozitív, hiszen szinte semmi sem történt úgy, ahogy egy felkészült csapattól várnánk, illetve a folyton érdeklődő jószágnak, az embernek nem jutott igazán semmi, amin csócsálhatott volna a vetítések során és után. A keserű szájíz persze kicsit épített, és kritikusi, mert ilyen rendezvény akkor sincs minden hónapban. Reméljük a következőn már jóval nagyobb és profibb felhajtást kap szívünk animált fele.