Amikor elkezdtem nézni a Ranma második évadát és rögtön belecsöppentem egy újabb harcművészeti versenybe, ezúttal műkorcsolyával megspékelve, kicsit fogtam a fejem, hogy akkor most ugyanazt fogom kapni, mint az első szezonban, csak fordított sorrendben? A név kötelez - félig igazam lett, félig meg nem.

Mert a harcok bizony folytatódnak, amivel semmi baj, mert ez egy ilyen sorozat és különben is, még mindig a lehető leglátványosabb és szórakoztatóbb módon mérik össze szereplőink az erejüket, de ami a téteket és kiváltó okokat illeti... Nos, azokra lassan ráférne egy szintlépés. Ha nem is annyira ebben az évadban, mert ez még minden kis idiótasága ellenére is abszolút szerethető rész volt, a következőtől egyre sürgetőbb lenne, de ez már egy másik írás témája.
A 2-4 részig aktuális események váltogatása eléggé töredezetté teszi a sorozatot és lehetetlenné, hogy össze lehessen foglalni az eseményeket, hisz sok minden történik viszonylag rövid idő alatt. Ennek megvan persze az előnye, hogy ha valamelyik részt annyira nem szívleli az ember, akkor hamarosan úgyis jön a váltás. Személyes kedvencem a kezdeti félelmek ellenére végül mégis az első, műkorcsolyás szegmens lett, köszönhetően a (nem pusztán) kleptomán Azusanak, ugyanakkor voltak olyan epizódok is, amelyek kifejezetten gyengére sikerültek a szememben. Utólag aztán mégis megbékéltem velük valamelyest, amikor láttam, hogy az egyes újonnan elsajátított technikák (többek közt az elsők közt biztosítékot kivágó cat-fu) folyamatosan visszatérnek a sorozatban és így mindjárt nem éreztem, hogy hiába „szenvedtem” volna végig azokat a részeket.

Ha már egyébként a technikáknál tartunk, kifejezetten érdekes, és fogalmam sincs, hogy hogyan tudták azt elérni, de néha olyan ökörségeket találnak ki az alkotók, amelyeken más esetben az ember már nagyon húzná a száját, de ennek a sorozatnak valahogy ez kifejezetten jól áll. Amikor azt hisszük, hogy ennél röhejesebb ötlettel nem lehet előállni, ők rátesznek még egy lapáttal, persze a lehető legkomolyabb mimikával és gesztusokkal, drámai zenével stb. kísérve, és innentől kezdve a néző nem tehet mást, mint hogy rábólint, és azt kérdezi magától: „Miért ne?”.
A fentebb már említett kisebb negatívumokon kívül volt még egy-egy logikai baki, amelyek már inkább szúrták a szememet. Például az évad rögtön azzal indít, hogy megint minden a P-channá változott Ryoga körül forog, mert ő Akane kismalaca és cuki és elrabolták és izé. De érdekes mód, amikor Ryoga pár rész múlva (és a későbbiekben többször is) elutazik, senkinek sem tűnik fel az addig folyamatosan ott lebzselő P-chan hiánya… Ha valami igazán zavart, az az volt, hogy az ő titka még mindig nem világos Akane számára, akit amúgy egy nagyon értelmes lányként alkottak meg, de a Ryoga-P-chan jelenetek során mindig egy a környezetére teljesen vak és a legnyilvánvalóbb összefüggésekre érzéketlen, naiv lánnyá változik.

Mindezt leszámítva különösebben rosszat nem tudok mondani a sorozatra még mindig: bár nem szólt akkorát, mint az első szezon, a karakterekben továbbra sem lehet csalódni (azt kifejezetten imádtam, hogy Ranma olykor mennyire éretlenül és pont ezért a korához-körülményeihez képest hitelesen lett ábrázolva), a szinkronszínészek ezúttal is tökéletes munkát végeztek, és az egyes rövidke jelenetek / poénok önállóan jól megállják a helyüket, koherrensek egymással, de nem ártana valami stabilabb pont vagy cél a történetvezetésben, az átok megtörésén kívül sem, mégha csak egy-egy évad erejéig is. Ugyan ebben a fejezetben meglehetősen sokszor felcsillan a remény Jusenkyoval kapcsolatban, ám ezek kábé olyan eleganciával hiúsulnak meg, amiről rendszeresen a préri farkas jutott eszembe a gyalogkakukkos meséből. A zenéről és a rajzolásról nem írnék külön, az első részekhez képest nincs változás, még mindig igényes munkáról beszélünk, még akkor is, ha néha becsúszik egy - két elszínezés, és szegény főszereplőnk fiú-énje lány hangon szólal meg.

Ha lehet ilyet mondani, a lelkesedésem egy hangyányival visszafogottabb/ óvatosabb immár, de még mindig bizakodó vagyok a további részekkel kapcsolatban. Hisz, ha vannak hiábai a sorozatnak, azok egyelőre még természetesnek hatnak és teljesen megbocsáthatóak, s legalább én is leszálltam egy kicsit a földre. Hogy a későbbiekben pedig mi lesz, az majd úgyis elválik.

Értékelés: 8.1

Link: 
Wikipedia

Ha Full Metal Panic, akkor fegyverek, suli, jó csajok, és izgalmas kettős élet, nem is kis veszélyekkel megtoldva. Ebbe a formációba nagyon sokan beleszerettünk már elsőre, de amikor kijött a Fumoffu, akkor már biztosan, és visszavonhatatlanul elvesztünk; köszönhetően gyenge nyugati poénokon nevelt rekeszizmainknak.

A Fumoffu olyan parádét csap a bonyolult alaphelyzet körül, amit mindenki első látásra megért, mégsem bírjuk ki nevetés nélkül, mert a japán poéngyárasok valahol mindig találnak egy plusz lépcsőfokot, egy extra poént, és egy kiszámíthatatlan mozzanatot, ami túlmegy a könnyen elképzelhető alaphelyzetbeli túlkapásokon. Mert, valljuk be, egy társadalmi kötöttségekkel, és szociális jellegű képzettségekkel egyáltalán nem rendelkező karakter körül csak úgy hemzsegnek a lehetőségek, ha humorról van szó, a Fumoffu pedig ezek teljes ágazatát kihasználja a kis spinoff sorozat során. A legfőbb forrás, a helyzeti poénok mellé természetesen kapunk a jól megszokottan eltúlzott karakterrakétázó barátverésekből, az erotikusan túlfűtött cici- és bugyiközpontú pillanatképekből, karakterünkért élő-haló lánykákból, rosszul elhelyezett, és végül epikus kettősséggel rendelkező záróképekből, és még egy cuki kabalafigura is befért a szórakoztatás japán fegyverarzenáljába.

A megszokott FMP minőség és kidolgozottság persze elmarad, de az itt nem is elvárható - talán nem is szükséges, mert az egyetlen dolog, ami ebben a pár epizódban számít, az a poénzuhatag, amit kapunk; kedvenc szereplőink mutatnak egy kicsit a gyengébbik, balfékeskedő, túlzó oldalaikból, ezt megspékelik még egy kis valóságszaggal, apró problémákka, amikből tragédia, vagy népünnepély lesz, mi meg olyanok vagyunk, mint az iskolatársak, akik az egészet nem értik, vagy az utca embere, aki csak bámul, hogy most mi van.

A Fumoffu tehát: jó csajok, dinnyék, suli, romos csataterek, bulik, túllőtt célok, hüllye haverok, csajvadászat, balhék, súlyos testi sértések, és persze az elmaradhatatlan japán perverz és kevésbé perverz, de annál eszementebb baromságok. Jó hülyülést mindenkinek!

Értékelés: 9,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A Lilian Katolikus Lányiskola diákjainak története kvázi ott folytatódik, ahol az előző, őszi-téli szezon végén Yumitól és a Yamayurikaitól, azaz a rózsák rendszerétől búcsút vettünk. Bár a második, 13 részes évad még a jól megszokott újévi összejövetellel indít, az ezúttal (nemcsak az időjárásban) borús és esős tavasz nem várat sokáig magára, ahogy a búcsú sem a végzős diákoktól.

A sorozat első fele természetesen a három rózsa, Youko, Sei és Eriko közelgő ballagására fókuszál -ezeket az epizódokat felfoghatnánk egyfajta búcsúként is a szereplőktől, ha a készítők nem estek volna abba a hibába, hogy minden lapjukat talán az egyik legütősebb karakterre teszik fel és a többiek kicsit háttérbe szorulnak. Ugyan személy szerint bármeddig el tudnám nézni Sei tevékenykedéseit, és noha Eriko is kapott egy kissé vérszegény melléktörténetet, Youkoról megint csak keveset tudunk meg, pedig a vele való jelenetek ennél többre érdemes szereplőről sugallnak. Sajnos ez a mellőzés a generációváltás után is érzékelhető, és bár látszik, hogy a készítők mind a három párosnak helyet akartak szorítani az animében, vannak akik aránytalanul sok vagy épp kevés lehetőséghez jutottak. Innentől kezdve természetesen embere válogatja, kinek mennyire jön be a sorozat, hisz ha szerencsénk van, sokat láthatjuk a képernyőn kedvenc szereplőinket, ha meg nincs, akkor kénytelenek vagyunk beérni másokkal. Én sajnos pont az utóbbi kategóriába estem és nem könnyítette meg a helyzetemet pár negatívum sem: a párbeszédek néha eléggé műanyagízűek voltak és nehezen helyezhetőek valóságos kontextusba, főleg ha hozzávesszük az érzelmi kavarodást, ami megy. Nehezen tisztáztam, sőt a dolog még mindig folyamatban van, hogy tulajdonképp hányadán is állnak szereplőink egymással. Persze, shoujo ai-ról beszélünk, ami azért több, mint beszélő nevű műfaj, tele "azt hittem, mindjárt megcsókolja, de aztán mégsem"-jelenetekkel, nagy ölelkezésekkel és csak úgy röpködnek a "szeretlek"-ek, de igazából nem tudni, hogy mik is, pontosabban mennyire mély és milyen jellegű érzelmek rejlenek e szó mögöt.. Egyértelmű, hogy a hőseink igazán kötődnek egymáshoz, s azok a drámázások is, amiket levágnak, inkább illenek bele szerelmi konfliktusba, nem pedig puszta barátnői civakodások; de nekem valami kis plusz mégis hiányzott (ami aztán lehet, hogy a következő évadokban maradéktalanul megtér majd). E hiányosság alól egyedüli kivétel a Yoshino-Rei páros, de minő fájdalom, mind a 13 részből nekik csak egyetlen egy epizód jutott.

A sorozat megtartotta a maga kis törékenységét, melankolikus hangulatvilágát, ebbe a közegbe csempésztek bele a készítők egy csipetnyivel több humort, mint azelőtt. Továbbra is azt mondom, hogy még több is elfért volna benne, de hát végülis minek, ha a Maria-sama ga miteru nem egy komédia? Itt megjegyzendő, hogy bár szerelmi történetről van szó, kevés benne a romantika. Érzelmi kinyilatkoztatásokat, kétségek közt vergődést jóval többet találhatunk benne, inkább ezek adják meg a részek színeit, de azért semmi szokatlanra ne számítsunk. Bár ez utóbbi gondolat nem igaz a részek végi előzetesekre és a hagyományosan dvd-re került Ni wa Naisho specielekre. 1,5-3 perces kis szösszenetekről van szó, de remek poénokkal, így akik a könnyed dráma mellett egy kis nevetésre is vágynak, feltétlenül nézzék meg ezeket a rész(letek)et, hisz megint az egyes jelenetek paródiáját láthatjuk és csak szerethetőbbé teszik a történet szereplőit. 

A grafika nem sokat változott az első évadhoz képest, még mindig vannak kevésbé szép, illetve igazán igényes képek, bár a mérleg sajnos még mindig hajlamosabb az előbbi felé billenni. Mindenesetre bíztató tendencia, hogy már van egy hagyományosan énekes és szép rajzolású openingünk és endingünk, majd kiderül, hogy a következő évadban hogyan tovább.

Mindent összevetve egy kedves, hangulatos kis animéről beszélhetünk; főleg azoknak ajánlom, akik ismerik az első évadot, és tetszett nekik, amit ott látták, illetve kíváncsiak arra, hogy hogyan is alakul a csapat élete az öreg diákok távozása és a gólyák érkezése után. 

Értékelés: 6.7

Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList

Az arc, amiről nem lehet elég epikus ismertetőt írni, de még hasonló ívűen monumentális és gigantikus történetet is nehéz találni...

Hát igen. Egy ideig gondolkodtam, hogy azért hasonlításképpen ideírnám a Tengen Toppa Gurrenn Lagannt, hogy érezzük a hatások volumenjét, de aztán lemondtam róla. Hogy miért is, azt abból a cikkből meg is lehet tudni (nem is olyan soká). Akik persze látták már a Lagannt, azok sejtik miért is gondoltam rá, ha epikus vonalon mozgok, nekik bizony intő jel lehet, hogy csak az az anime jutott eszembe az Enies Lobby emlegetésekor. Mert ami epikus az epikus, és habár gyűlölöm túlhasználni a szót, az Enies Lobby fő jellemzője az epikussága.
Ez persze így nem jelentene sokat, de ha mesélek egy kicsit, akkor máris megérthetjük miről is van szó, sőt - mivel itt Japán gondolkodásmódokról, kultúráról, és egyéb hasonló lószarokról is szoktunk írni - extraként még arra is kitérek, hogy ez hogyan is képezhet le nekünk valamit a Japánok nézeteiről. Lássuk:

Tulajdonképpen mi is ez a történet, mi is rejlik az Enies Lobbyn zajló események mögött? Nem, most nem a történet hátterére gondolok, ami egyébként brilliánsan köti össze a világ számos, nagyon mély felelősséggel járó pontját a szereplőkkel, és ezzel beleveti a kicsiny csapatot a mélyvízbe, hanem arra a mögöttes vonalra, ami a pompás csaták sorát, és a küzdelmek lényegét hozza létre. Ez a lényeg egyértelműen a továbblépés, annak a legmakacsabb, legkitartóbb formájában, amit még a bölcseletek legjava is csak hőstettként emleget. A főszereplőinknek le kell győzniük magukat, és ezt rendre meg is teszik. Legyen az megadás, elfogadása akár a halálnak vagy a gyengeségnek is, küzdelem a reményért, vagy éppen a túlélésért magért, ezekkel a motívumokkal együtt a szereplők átlényegülnek, néhol nem is csak lelkileg, de testileg is. Ezen átlényegülések persze már ott kezdődnek, hogy az egyik legnagyobb hírű erőd maga rég nem kihívás a csapatnak, és mindaz, amit a legfélelmetesebbnek vélhetett minden néző, eltörpül a legénység előtt, érehetően azt sugallva, ez a csapat már régen nem a kalózok egyike, hanem a kalózok egyik példája, akik formálják a kort és a világot magát.
Ha pedig arra keressük a választ, miért is annyira epikus mindez, hát itt van egy válasz, döntse el mindenki agának, ez mennyire tükröz bármit is Japán jelenlegi koncepcióiról, illetve arról, hogy ez mennyire lehet kapocs minden más kultúra felé. A kulcsszó, amit már emlegettem, az az önmagunk legyőzése, továbblépés a korlátokon, amiket mi magunk állítottunk fel. Az mindenkinek egyértelmű, hogy ez miért hőstett a világon mindenütt, elég csak arra gondolni, hogy az égő házból nem kijönni-menekülni mekkora ellentmondás ösztönnek és logikának - néhányan mégis megteszik, és kihoznak valaki mást magukkal, akiről mindenki más lemondott már - de hogy ebből a hőstett-koncepcióból hogyan is lesz epikus ív? Látszólag, emlékezve például a felemlegetett Lagannra is, ez a hőstett akkor válik epikussá Japánban, ha néhány kritérium teljesül. Persze sarkítás - Európai szemmel a Japán skatulyázós zsánerrendszer mikor nem az - de ezek a kritériumok könnyen felismerhetőek, és sablonosan össze is rakhatóak, mint holmi legódarabkák. A legfontosabb elem ebben a kirakósban az, hogy nincs kötelesség, sőt, senki, kivéve a lelkiismeretet, soha nem szólna, ha a karakterek feladnák a küzdelmet, és nem mennének tovább, ők mégis megteszik. A második elem az öntörvényűség, mert minden ilyen esetben nem azért szállnak szembe a karakterek valakivel, vagy valamivel, mert ott van előttük a nyilvánvaló ok, hanem valami olyasmiért, amire nem sokan gondolhattak volna. A főhősnek mindig van egy olyan sora, egy olyan vezérfonala, amire a történet világában általában senki sem gondol, és még mi is csak akkor értünk meg, ha végül kimondja azt, de a lényeg mindig az, hogy ez a pont mindig fölül akarja írni a normát, és mindig egy teljesen különc oldalról akarja megközelíteni a végül "jónak" titulált célt, és ami végül is teljesen párhuzamos a "jó" úttal. Egy ilyen erősen körbezárt körülményben talán már mindenki érzi, hogy mi is hiányzik, mi is az a darab, ami felrakja az epikum i-jére a pontot. Az utolsó legó a világméretűség, ami persze mindig vonatkoztatásban működik. Az előző pontok által körülírt karakterek, a saját akarat, ami végülis egy saját utat jelképez, néhol szó szerint utazással is járva, és a teljesen egyedi világnézet, találkoznak valamivel, ami világméretű, azaz ami nagyobb, erősebb, és teljesen új kategóriát jelent a karakterek számára, gyakorlatilag a világot magát, és ebből születik végül az igazi epikum; a karakterek nem csak jelképesen lépik át saját korlátaikat, de azokkal együtt az ismert világ tetejét, annak legnagyobb erejét is meghódítják.

Ez a hódítás pedig a szalmakalapos legénységnek lépésről-lépésre, minden tagot személyesen érintve, gyönyörűen részletezve, döbbenetes pillanatok sorozatát okozva gördül elénk, a monumentális történetív pedig nem áll meg ennél, és további nagy változások előszelét hozza el.

Értékelés: 10

Link: One Piece Wikia

Az Appleseed annak idején nagyot tudott mutatni, és most is megtette. Mutatott nekünk majdnem tökéletes CG-t, azaz számítógéppel generált grafikát, amitől feláll a hajunk. Persze ez megint valami, ami kicsit kérdéses lehet: tényleg olyan jó a hipermodern környezet az animének?

Röviden; szerintem nem. Nem éri meg, és láthatóan nem természetes. Sokkal könnyebb azonosununk a kicsivel sablonosabb, a nem ennyire aprólékos, és nem ennyire árnyalt, megmunkált világban. A történet, mivel az kellene, hogy legyen a húzóerő, elsőbbséget élvez az írásainkban, de itt egyszerűen nincs szükség rá. Van is történet, meg nincs. Van, mert valami viszi előre a történést, de ebben olyannyira nincs alkotott háttér, vagy karakterisztika, hogy egyenesen képes vagyok B kategóriásnak titulálni...
Holott az anime, mindenki tudhatja, egyáltalán nem lenne B kategória, mert felsorakoztatott rengeteg jó oldalt, jó kérdéseket tett fel, amiket folytat ebben az epizódban is, csakhogy, most minden pepitája az előzőnek - legalábbis erősen érződik így, és nem is egyszeri megtekintés után, még mindig nem tudom eldönteni, hogy a forgatókönyv született vajon először, vagy a grafikus tervek.

Merthogy a grafika tökéletes, talán még túlonnan is az. Minden úgy fénylik és árnyallik, mozog, és dobálózik a szélben, hogy csak na, a tájak és a városok lélegzetelállítóak, a sci-fi hangulat meg mindenhonnan árad, talán ez a legtökéletesebb és kielégítőbb dolog az egészben. Mindehez nagyon jól szerkesztett hangeffektek járnak, lassanként elhisszük, hogy kamerával jártak a helyszínen a készítők, de persze ebből is van hibádzó részlet; a szinkron egy csöppet idegen, az igazán megszokott és hibátlan Japán minőségből most nem sok maradt, mi meg csak nézünk, mint a moziban, amikor a dinamikus belépő után megszólal Marinéni a hangosbemondótól... (Szerk.: A költségvetés hátránya?)

Érezhető az íráson is, és azt hiszem nem kellene tovább taglalnom: az anime kettőssége bennem tovább nőtt - és ezzel annyira nem lopta magát a szívembe, mint például azt az elődje tette. Mit tehetünk, az animeiparban nincs, és nem is lesz benne a kezünk egyhamar. Nézzük ami jön, és reménykedünk, hogy jó lesz - ez is jó lett, de annyira mégsem...

Értékelés: 7,8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Régen volt már, hogy egy második évad külön helyet kapjon nálunk, de most szeretnénk pótolni a hiányt, mégpedig azért, mert akad néhány olyan darab a tarsolyunkban, aminek láttán nem kopogtunk az asztalon ingerülten. Az első ezek közül a Full Metal Panic! duplája, ami egy teljesen érdekes irányt fogott meg az érkezésével.

Amíg az első évad sokkal inkább volt az isdkolába betörő, és a békés életet megszakító háború éve, addig ez az évad valamit megfordított, és az isdkolások gyerekekből kicsit katonák, sors, és fegyver által vert-üldözött párákká váltak. Hogy ez mégis sikeres lett, annak is köszönhető, hogy a sztori nem hagy minket gondolkozni. Krízisből krízisbe esünk, és a terrorizmus elénk rakott képe csak annyira általánosított, mint mindig.
A törvényen kívüliek még mindig iszonyatosan könnyen jutnak fegyverhez és információhoz, a hivatal és a sereg pedig még mindig fafejű, de ezen is lehet még tovább ütni; a hőseink képesek tanulni, alkalmazkodni a helyzethez, és gondolkodnak is. Azok a szintek, amikor a két főszereplőnk átlépi korlátait, és valami olyat tesznek, amit a másik tett volna, adnak egy erősen jellemző, és igen kellemesen emberi színt a világnak, amiben a fejetlenség szépen lassan eluralkodik.

A képek, és a grafika egésze természetesen nem változott sokat, a hagyományos animés környezet még mindig jól játszik össze a fegyverzet, és a modern világ kreálmányainak képeivel, közösen valami igazán kétszínűt alkotva - hasonlatosan a két főszereplő, és háttereik világainak találkozásához.

Meg kell mondani persze, az évad, mint folytatás, persze nem múlja felül a kezdőütemet, de legalább nem is adja be a derekát a szokásosan lefelé mutató tendenciának. A pár kiemelkedő pillanat, és a már megszokott történetvezetés és stílus elég volt ahhoz, hogy végig tudjuk élvezni ezt is, és szerencsénkre ennél tovább már nincs forgatva a történet. Tessék nyugodtan belőni otthon is.

Értékelés: 9

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

"Az iskolai „egymás barátaiba vagyunk szerelmesek” történetekkel Dunát lehetne rekeszteni, és szerintem a forgatókönyvet is mindenki ismeri: két ember szövetkezik, hogy segítsék a másik boldogságát, majd rájönnek, hogy ők tulajdonképpen egymásba szerelmesek, és happy end. Nem hittem, hogy ezt lehetne tovább ragozni, de a Toradora!-nak sikerült."

Ahogyan azt Erda írta, megismételhetlen hangvételű cikkeinek ide vonatkozó darabjában, a Toradora egy a sok közül, és mégsem. Amikor nekikezdtem, ez, már az első epizódok közben is érződött, s végül nem kellett sokat várni arra az érzésre, ami teljesen magába kerített, és nem hagyott más lehetőséget, csak az anime befejezését - lehetőleg még egy ültőhelyben. Azok, akik nyomon követnek minket, talán sejtik a bevezető hangvételéből, hogy egy kiemelt cikk következik; igen, a Toradora képes volt mutatni valamit, amiért nekiültem egy újabb monstre kritikának, és amiért újra akartam olvasni más, már megszületett írásokat.
Végül kiderült, emlékeim helyesen működtek, volt még egy ehhez hasonló hatású anime a rövidke karrieremben, amiről így, bőven akartam írni, és végül rá tudtam venni vele nem egy embert, hogy lássanak neki egy olyan sorozatnak, ami egyébként szemük elé sem került volna; annak idején ez a Bokura Ga Ita volt.

A Toradora viszont, a Bokura Ga Itával szemben sokszoros előnyben van - míg az tisztán romantikus, téveszthetetlenül lánykáknak célzott, rózsás világokat teremtő mű, a Toradora térhódítása a humorérzékének és remek valóságot modellező erejének köszönhető. Ezen túl... Nos, ezen túl viszont a hasonlóság szíven ütő volt. Az érzések, amiket az előbbi minden mennyiségben a nézőbe tolt, már-már túladagolva azt, a Toradora ritka, pár részennként előbukkanó pillanataiban ugyanúgy tudta nyújtani, ezzel mindenek előtt romantikussá téve az animét. Mit mondhatnék, ilyen mértékű holdugrást ritkán látni; egy fiúknak készülő munka lepipálja érzések terén a lányoknak készült ömlesztett romantikát, majd ugyanabba a veszett szituációba rohan bele a történet végén, ezzel hajszál híján elrontva mindent, amit addig felépített. És tényleg csak hajszál híján, mert a Toradora ment végül, azzal az utolsó utáni mozaikkal, amivel életszerűvé és életben maradóvá teszi a két szerelmes kapcsolatát, amit, be kell vallani, semelyik néző sem akarna, tudna szétválasztani, látva az utolsó epizód kockáit.

Persze az előző sorok csak óvatosan vonatkoztathatóak; az olvasónak magának kell eldöntenie, tényleg beletartozik abba a csoportba végül, amelyik elfogad és kedvel egy olyan dolgot, mint "a romantikus Toradora," vagy csak örömmel néz meg egy vicces school life harem sorozatot, mint a Toradora...

"Képesek vagyunk még érezni azt, amit egy anime adni akar nekünk?
Mikor borzongtunk meg igazán utoljára, amikor néztünk egy animét?
Mikor tudott fájni a képernyőről villogó valóság?"

Írtam ilyesmiket annak idején, a Bokura Ga Ita kapcsán, de csakúgy ahogy akkor, a kérdések még mindig aktuálisak. Nem is kell válaszolnunk; ha szívünk dobogni kezd amikor a ritka szimfonikus melódia megszólal a Toradora folyamán, és annak az édes és gyenge hangocsának is hiszünk, akkor tudjuk, mire is emlékezünk, vagy miért is ejtünk mi is egy könnyet azokban a pillanatokban. Mert kell, ha van, és ha ez az igazi üzenet a sok nevettető és elrugaszkodott pillanat mellett. Kell, hogy felfigyeljünk rá, és hogy engedjük egészében hatni az illúziót, mert semmi sem olyan egyszerű, mint egy nevetés.

Furcsán és csonkán, ahogyan itt van, itt az írás - sokkal inkább kedvkeltő, mint kritika, és sokkal inkább ömlengés, mint bármilyen írás, de bátorkodom megjegyezni, a Toradorának nincsen szüksége az én szavaimra ahhoz, hogy nélkülük is azt jelentse, amit, és hasson azokra akikre tud. Tehát, ez a kellemesen animált, gyönyörű darab, a benne rejlő frissességgel, és aktív képekkel, amik sosem válnak ketté, sosem állnak igazán álló és mozgó részletek egyvelegéből, amik a perspektíva különbözőségeivel játszanak, itt van, és helyet követel. De nem csak képeivel, szinkronszínészeivel és zenéivel is tud hatni; a már említett, talán a legfontosabb, és leghihetőbb hang, Taiga hangja, egyedül is elvinné a hátán a sorozatot. Változatosságával gyakorlatilag mindent átad az animéből, így a hiányérzetnek nyoma sincs, kivéve persze azt az alkalmat, amikor az utolsó epizódnak is vége, és valahol a gyomrunk tájékán valami furcsa ürességet érzünk...

A valóságszagú, reálisan végződő anime; a mindent ellenségként kezelő gyerekek bizony sokszor kapnak pofont és ijednek meg az élettől, hogy aztán egy kicsit megérjenek, és ha megértek, bizony sokkal jobb döntéseket hoznak, mint azok, akiket nem pofoz fel annyiszor az élet. Nos, valami ilyesmi volt számomra a Toradora - remélem minél több olvasót indítok el megint egy sorozat felé, ritka írásszörnyetegeim egyikével, és remélem azt is, hogy az ezekre születő válaszok között végül találok egyet, amiben egy újabb hasonló cím akad.

Mert ilyen történetekből kellene még.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Ez a mese sötét, és habár végül hőseink nem küzdenek meg és nem győznek le semmilyen ellenséget, olyan történik, amit talán senki sem várt. Sírni fogunk. Sokat.

Mi lehet egy olyan animének a legsötétebb pillanata, mint a One Piece? Talán első válaszunk a vereség, vagy a halál lenne - valaki halála a csapatból, azonban Oda valahogy tud ezalá is fúrni, és azt adja nekünk, amit a sentai soha sem csinált még. A csapat, minden jel, és korábban létrejött ok nélkül töredezik össze, sőt, olyan epikus csatának lehetünk szemtanúi, amiről soha sem gondoltuk volna, hogy létezhet - mindennek oka pedig nem más, mint a csata résztvevő felei, a legjobb barátok, és a legnagyobb mókamesterek, azok, akik addig annyi mindenen mondhatni a legelső pillanatoktól együtt mentek át; Luffy megteszi amit meg kell tennie, Usopp pedig megmutatja, milyen is az, amikor ő is kihasználja mindazt, amit addig tanult, és elhagyja a kis társaságot - mindezt valami olyasmiért, amit úgy érzi megint csak ő ért meg. Az önző hülyeség, a gyerekes marhaság ezúttal nem idegesítő, viszont a legtürelmetlenebb néző is megtudja, miért is hiányzik a csapatból a szédült hazudozó.
Ezek mellett még, és koránt sem másodlagosan, Robin is eltűnik, és valami olyasmi veszi kezdetét, amit szavakkal nem lehet magyarázni, egyetlen dolog biztos, megint a legénység húzza a rövidet a kezdésnél - és ezúttal az ijesztő ellen nem egyszerűen ijesztő, hanem megállíthatatlan, és a két elveszett tag elindul vége felé, méghozzá elérhetetlenül.

Nincs más, csak a biztos öngyilkosság - persze sosem képletesen, és a legénység, ahogy szétszóródott, úgy áll össze, és úgy kap segítséget a legvalószínűtlenebb helyekről, hogy végül a remény egy éjjelt sosem látó helyen várjon rájuk...
Mi lenne ennél One Piecebb, még akkor is, ha ilyesmit soha sem láttunk még a sorozattól? Ki tudja, de a folyamatosan előrefolyó, megálljt nem engedő történet nem csak nekem volt fura; a többé és kevésbé is hozzáértők vitatkoznak azon, hogy ez az arc legyen-lehet-e különálló, hiszen egyértelműen előkészíti a következő arc epikusságát, illetve a történet sora sem tesz mást, mint helyet vált a nagy csatára. Én azt mondom jó ez így, az ok pedig egyszerű: ez a szál megmutatja mit szeretünk majd még jobban a One Piece sokszínűségében, és láthatjuk azt is, amit talán soha többé, nomeg a következő arc olyannyira meg lesz tömve epikus pillanatokkal, és velőtrázó ordításokkal, hogy túl sok lenne a szívünknek ezt mindet együtt tudni...

Értékelés: 9,5

Link: One Piece Wikia

Te mit csinálnál, ha kiszállhatnál a testedből, és a netet járva a lehető leggyorsabb sebességgel lennél képes azt kihasználni?

A kérdés magáért beszél, a film pedig meg is mutatja, milyen is ha létezik valaki aki erre képes. A jövő már-már sablonos illúziójába csöppenve, a robotikus testek és a mesterséges intelligencia korában, amikor a kiborgok már társai az emberiségnek a film rá akar minket döbbenteni, olyan dolgokat létrehozni amelyek gondolkodnak, és a technika korában tőlünk mégis függetlenek, hatalmas szerencsejáték, amin végül csakis az ember tud veszteni; így vagy úgy.
A '95-ben készített, majd 2008-ban felújított film macska-egér játéka egy szellem és több szervezet között az autentikus keletből kinőtt hipermodern kor nagyárosában,  mint a társadalom és technológia különbségeinek szakadékként különböző labirintusában játszódik. A másfél órányi anyag akciójelenetei végigrohannak ezen labirintus minden szegletén, csakúgy, ahogy a filmben megjelenő üzenet is foglalkozik a digitális kor rejtélyeitől a magas politikán át embertelen hatalmi harcokkal, és persze a legősibb kérdések kibertestbe ültetett tükreivel is.

Mindezt mindkét film korának sajátságos tükreként vizualizálta, mégis kiugorva a minőség és a megjelenítés alaposságával, és a film kettősségét felejthetetlenül megörökítő városképekkel, az akciók aprólékos részletességével, és a jelenetek végsőkig rideg, semleges kezelésével.
A Ghost in the Shell persze nem csak a képi világában kapott erős alátámasztást, a hangzásvilág, ami a filmekben megjelenik azóta ikonná vált számokat tartalmaz, azok lassú folyású, mégis grandiózus, hagyományos Japán hangzásvilágból származó elemei miatt, amelyek a modern cyberpunk kultúrára nagyon is rányomták bélyegüket.

A Ghost in the Shell tehát félelmetes egy film. Félelmetes, ahogyan minden lényegi és jelentést adó környezet nélkül is hatalmas impulzussan táplálja belénk a cyberpunk hőskorának életérzését, elgondolkodtat és minden ízünket átlényegülésre készteti. Az interneten élő bajtársak vizuális himnusza, a cyberpunkisták nagykódexe, a túlhájpolt gits, vagy szimplán csak hatásvadász hiperakció? Mindenkinek lesz véleménye, ezt garantáljuk.

Értékelés: 9

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A legfrisebb japán science fictionök egyik legmeghatározóbb, a világot leggyorsabban megjáró darabjainak egyike az Apleseed mozi, aminek egyik fő oka mindenképpen a grafika, de a történetet sem kell sajnálni; a science fiction mindig is könnyű terepet adott japán különben is előrébb gondolkodó művészeinek.

Főszereplőink a harmadik világhaború pusztulásának túlélői, kitűnően képzett katonák, bionikus beültetések, vagy éppen testek gazdái, akik egy utópikus város különleges egységeként őrzik a rendet, ami koránt sem akar magától fennálni. Egy szó mint száz, az Appleseed egy furcsán ismerős területen tapos; a gép és az ember közötti egyre erősebb elmosódást helyezi a történet flozófikus középpontjába, annak egyre kevésbé kordinálható és követhető bonyodalmaival, míg a látványt és az akciót a hiperkor rendőrségének különleges egysége adja, amibe a filmen keresztül beletekintünk. A mozi száz percén keresztül persze nem lehetne minket elkápráztatni, túl sokan vagyunk vájt szeműek a képernyők előtt, az Apleseed viszont veszi az akadályt. A személyes kérdésektől a bolygóméretű összeesküvésig, kapcsolatoktól minden méretű tragédiáig mindenbe belepillanthatunk, és megint csak visszaláthatjuk az emberek oktalan és elővigyázatlan viselkedésének következményeit a jövőre vetítve.

Japán hozzáállása mit sem változik, és a modern kultúra még mindig keserű szájízzel néz a jövője felé, ez nyilvánvaló, viszont mindezt az Apleseed már nagyon jó számítógéppel generált grafikával teszi, ami az Appleseed előtt is, és még mindig ritkaságnak számít. Számomra az Aplessed volt az első olan animáció a kategóriájában, ami a hibáival együtt is el tudta feledtetni velem az animációs mivoltát, és meg tudta kedveltetni velem magát, így bizton állíthatom, valamit tettek a lecsóba a stúdióban, mert a végtermék képe és hangzása elsőrendű.

Az animefan innentől persze csak azt kívánja bárcsak készítenének ilyen minőséggel sorozatokat is, habár be kell vallanunk, számítani már nem számíthat rá. Amíg a remény él, viszont évenként látunk egyre szebb mozifilmeket a kategóriában, és legalább biztosak lehetünk benne, hogy valamiért megéri kiadni egy DVD árát, főleg ha eljut hozzánk végre. A következőkben kérjük feltenni a kezeket, és ajánlani bármilyen hasonló jelenséget nekünk, vagyis-végülis nektek.

Értékelés: 9

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime