Amikor elkezdtem nézni a Ranma második évadát és rögtön belecsöppentem egy újabb harcművészeti versenybe, ezúttal műkorcsolyával megspékelve, kicsit fogtam a fejem, hogy akkor most ugyanazt fogom kapni, mint az első szezonban, csak fordított sorrendben? A név kötelez - félig igazam lett, félig meg nem.

Mert a harcok bizony folytatódnak, amivel semmi baj, mert ez egy ilyen sorozat és különben is, még mindig a lehető leglátványosabb és szórakoztatóbb módon mérik össze szereplőink az erejüket, de ami a téteket és kiváltó okokat illeti... Nos, azokra lassan ráférne egy szintlépés. Ha nem is annyira ebben az évadban, mert ez még minden kis idiótasága ellenére is abszolút szerethető rész volt, a következőtől egyre sürgetőbb lenne, de ez már egy másik írás témája.
A 2-4 részig aktuális események váltogatása eléggé töredezetté teszi a sorozatot és lehetetlenné, hogy össze lehessen foglalni az eseményeket, hisz sok minden történik viszonylag rövid idő alatt. Ennek megvan persze az előnye, hogy ha valamelyik részt annyira nem szívleli az ember, akkor hamarosan úgyis jön a váltás. Személyes kedvencem a kezdeti félelmek ellenére végül mégis az első, műkorcsolyás szegmens lett, köszönhetően a (nem pusztán) kleptomán Azusanak, ugyanakkor voltak olyan epizódok is, amelyek kifejezetten gyengére sikerültek a szememben. Utólag aztán mégis megbékéltem velük valamelyest, amikor láttam, hogy az egyes újonnan elsajátított technikák (többek közt az elsők közt biztosítékot kivágó cat-fu) folyamatosan visszatérnek a sorozatban és így mindjárt nem éreztem, hogy hiába „szenvedtem” volna végig azokat a részeket.

Ha már egyébként a technikáknál tartunk, kifejezetten érdekes, és fogalmam sincs, hogy hogyan tudták azt elérni, de néha olyan ökörségeket találnak ki az alkotók, amelyeken más esetben az ember már nagyon húzná a száját, de ennek a sorozatnak valahogy ez kifejezetten jól áll. Amikor azt hisszük, hogy ennél röhejesebb ötlettel nem lehet előállni, ők rátesznek még egy lapáttal, persze a lehető legkomolyabb mimikával és gesztusokkal, drámai zenével stb. kísérve, és innentől kezdve a néző nem tehet mást, mint hogy rábólint, és azt kérdezi magától: „Miért ne?”.
A fentebb már említett kisebb negatívumokon kívül volt még egy-egy logikai baki, amelyek már inkább szúrták a szememet. Például az évad rögtön azzal indít, hogy megint minden a P-channá változott Ryoga körül forog, mert ő Akane kismalaca és cuki és elrabolták és izé. De érdekes mód, amikor Ryoga pár rész múlva (és a későbbiekben többször is) elutazik, senkinek sem tűnik fel az addig folyamatosan ott lebzselő P-chan hiánya… Ha valami igazán zavart, az az volt, hogy az ő titka még mindig nem világos Akane számára, akit amúgy egy nagyon értelmes lányként alkottak meg, de a Ryoga-P-chan jelenetek során mindig egy a környezetére teljesen vak és a legnyilvánvalóbb összefüggésekre érzéketlen, naiv lánnyá változik.

Mindezt leszámítva különösebben rosszat nem tudok mondani a sorozatra még mindig: bár nem szólt akkorát, mint az első szezon, a karakterekben továbbra sem lehet csalódni (azt kifejezetten imádtam, hogy Ranma olykor mennyire éretlenül és pont ezért a korához-körülményeihez képest hitelesen lett ábrázolva), a szinkronszínészek ezúttal is tökéletes munkát végeztek, és az egyes rövidke jelenetek / poénok önállóan jól megállják a helyüket, koherrensek egymással, de nem ártana valami stabilabb pont vagy cél a történetvezetésben, az átok megtörésén kívül sem, mégha csak egy-egy évad erejéig is. Ugyan ebben a fejezetben meglehetősen sokszor felcsillan a remény Jusenkyoval kapcsolatban, ám ezek kábé olyan eleganciával hiúsulnak meg, amiről rendszeresen a préri farkas jutott eszembe a gyalogkakukkos meséből. A zenéről és a rajzolásról nem írnék külön, az első részekhez képest nincs változás, még mindig igényes munkáról beszélünk, még akkor is, ha néha becsúszik egy - két elszínezés, és szegény főszereplőnk fiú-énje lány hangon szólal meg.

Ha lehet ilyet mondani, a lelkesedésem egy hangyányival visszafogottabb/ óvatosabb immár, de még mindig bizakodó vagyok a további részekkel kapcsolatban. Hisz, ha vannak hiábai a sorozatnak, azok egyelőre még természetesnek hatnak és teljesen megbocsáthatóak, s legalább én is leszálltam egy kicsit a földre. Hogy a későbbiekben pedig mi lesz, az majd úgyis elválik.

Értékelés: 8.1

Link: 
Wikipedia