Csendben csorogni kezdett a nyálam, amikor megláttam, hogy újabb sport-anime kúszik felfele az Animenewsnetwork toplistáján, ráadásul baseball témával. Egyik nagy kedvencem még mindíg a Princess 9, ráadásul igazán jó sport-animét sem sikerült találnom a Hajime no Ippo folytatása óta, így elég nagy várakozásokkal ültem le a Cross Game elé, és meg kell mondanom, nem csalódtam.

 A baseball hálás téma, elég összetettek a szabályai, hogy változatos, érdekes meccseket lehessen rajzolni, és persze ne feledkezzünk meg a hatalmas ügyességet és taktikai érzéket kívánó, így a jó játékosokból könnyen sztárt csináló dobó és ütő pozíciókról sem. Az sem mellékes, hogy nálunk egyelőre nem túl elterjedt a sport, így az amatőr napokig el tudja böngészni a wikit, hogy vajon most ez vagy az miért történt...

 A Cross Game, annak ellenére, hogy központi témája a baseball, és jópár meccset izgulhatunk végig az ötven rész alatt, leginkább mégsem a sportról szól. Megszokhattuk már, hogy minden japán középiskolás baseball játékos álma, hogy a híres Koshien stadionban játszhasson egy meccset, amihez persze be kell jutnia a csapatnak a japán bajnokság döntőjébe. Nos, nincs ez másképp a Cross Game szereplőinek esetében sem, maga a döntő mégsem került bele az animébe. A sorozat központi eleme sokkal inkább egy drámai esemény, és maga az élet.

 A Tsukishima család - akik a helyi batting centre-t és egy kávézót vezetnek - négy lánygyermekkel büszkélkedhet, akik közül a legöregebbet kivéve mind ugyanabba a 12 osztályos iskolába járnak. A második legöregebb lány Wakaba, aki egy napon született legjobb barátjával, Kitamura Ko-val, ötödikes korában egy úszó táborban balesetben meghal. A szörnyű nap reggelén elmeséli álmát,  melyben Kitamurát, és másik barátját, Akaishit látta a Koshienben teltház előtt játszani, ezzel hosszú időre meghatározva kishuga Aoba és barátai mindennapjait.

 A sorozat erőssége egyértelműen a karakterekban rejlik, ennyire valóságos, élő, háttérrel rendelkező szereplőkkel talán még egy sorozatban sem találkozhattunk. Mindenkinek megismerhetjük nagy vonalakban a családját, és hogy mit dolgoznak, a szemünk előtt alakulnak kapcsolataik, és ezektől az apró nüanszoktól a Cross Game világa olyan lesz, mintha a valóság egy kis darabkáját látnánk. Így a drámát is teljesen át tudjuk érezni a karakterekkel együtt, és megérthetjük, miért szorult vissza a baseball a történetben a második helyre.

 Az anime (és a manga) grafikájára talán tíz évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy régies, manapság már sokkal inkább retrónak lehetne nevezni, azt hiszem jobban eltalálni a sportanime-hőskor stílusát nem is lehetett volna. Emellett a megvalósítás, az animáció teljesen hozza a jelen követelményeit. A zenéről nem tudok mit mondani, semmi kirívót nem találtam benne sem pozitív, sem negatív irányban. Az alkotók számára a grafika és a zene észrevehetően csak eszközök voltak a történetmesélésnek alárendelve, és jól is van ez így.

 Hogy az összkép milyen lett, azt mindenki döntse el maga. A nagyon hardcore sport rajongók felhördülhetnek, hogy hova tűnt a döntő? Most akkor nyertek vagy sem? A romantikát vagy a drámát keresők húzhatják a szájukat, hogy minek ez a rengeteg, részletesen lejátszott baseball meccs? Remélem, hogy a többség nem ezeket a szélsőségeket képviseli, és pont úgy fogja tudni élvezni egészében az animét, ahogyan én is.    

Értékelés: 9,0

Linkek:
Wikipedia
ANN
Aoianime

 Nem is olyan régen volt egy időszak, amikor én is elgondolkoztam azon, hogy ki lehet-e öregedni az animenézésből. Leginkább az szomorít el és táplálja a kételyeimet, amikor már a hatodik sorozatot sem vagyok képes végignézni, unom, gyerekesnek, sablonosnak találom őket, és már a régi kedvenceken sem tudok úgy szórakozni, mint amikor legelőször néztem meg őket.

 Pedig elvileg animéből kinőni pont olyan lehetetlen, mint tévésorozatokból vagy mozifilmekből, legfeljebb a néző egy idő után hamarabb észreveszi a kliséket, megváltozik az izlése, vagy szimplán csak az animegyártó ipar alkotói válsága nyomán ritkábban születnek értékes alkotások. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Kemono no Souja Erin, ami számomra szerelem volt első pillantásra, vagyis pontosabban az első opening első taktusának felzendülésétől kezdve.

 A sorozat egy japán fantasy regény alapján készült, persze aki látott már japán fantasy-t az sejti hogy orkokra, elfekre nem kell itt számítani - az összes, amiben a világ eltér a középkori földtől, az két élőlény: a touda, ami egy nagyranőtt szarvas krokodilra emlékeztet, és a szörny-úr (húha de rossz lefordítva, angolul beast lord volt), ami egy mégnagyobb szárnyas farkas és kínai sárkány keverék. Ebben a világban él kislányként és nő fel a sorozat előrehaladtával a szemünk láttára Erin. A sorozat első fele nagyrészt arról szól, hogy hogyan ismeri meg Erin a körülötte lévő világot, először az anyukáján keresztül, aki a falu touda doktora. Tőle veszi át azt a természetszerető szemléletet a kislány, ami a arra sarkalja, hogy maga is a mesebeli teremtmények gondozója és doktora legyen a későbbiekben.

  Ugyanekkor egy másik szálon sötét felhők gyülekeznek a birodalom felett. Az országban a királynő uralkodik, aki isteni származása miatt nem vesz részt a határok védelmének véres munkájában, ezt teljes egészében a nagyherceg és touda hadserege végzi. Emiatt az idők során a királynő emberei egyre inkább lenézéssel tekintenek a nagyherceg embereire, akik között viszont éppen emiatt kialakul egy, a nagyherceg trónra juttatását célzó titkos csoport. Mintha ez nem lenne elég zűrös, a nagyherceg két fia is egyre inkább egymás ellen fordul, egyikük a világ megváltoztatását, másikuk a királynő feltétlen védelmét tűzve ki maga elé, ráadásul a királyné unokaöccse is rosszban sántikál. A hegyekben lakó köd népében pedig szájról szájra jár egy ősi monda, szörnyű tanulsággal azokról, akik túl közeli barátságba kerülnek a touda-kkal vagy szörnyurakkal.

  A körülményekből látszik, hogy nem egy végtelenül békés és unalmas anime a Kemono no Souja, még ha a készítők mindent meg is tettek, hogy gyerekek is élvezhessék. Valahol pont ez az igyekezet ront az összképen, és felemás eredményt szül: a sorozat elején az erőszak leginkább stilizáltan kerül ábrázolásra, és a történéseket is sokszor foglalja össze kommentátor, majd később ezek a magyarázatok elmaradnak, és kicsit véresebb képek is többször előkerülnek. Emellett a cselekmény viszonylag lassan bontakozik ki, és bár nagy élmény, ahogy Erinnel együtt megismerhetjük a világot, sajnos a sorozat a harmincadik rész körül érezhetően leül. Nincs kizárva, hogy ötven rész helyett egy évadba is belesűríthettek volna mindent, az élvezeti érték csökkenése nélkül. Nagyon sok színt visz az animébe a karakterek jellemének és előéletének kidolgozottsága, és hogy nem csak a jó és a gonosz kategóriájában gondolkozott az író, ugyanakkor a jellemek többé-kevésbé statikusak, nem számíthatunk hatalmas fejlődésre vagy pszichológiai drámára.

 Újabban a legtöbb anime sorozat igyekszik valami különlegeset alkotni a képi világ terén, nem különbözik ettől a 2009-es Kemono no Souja Erin sem. A rajzok legtöbbször képeskönyvre emlékeztetnek, a háttereket zsírkréta szerű effektekkel kezelték meg, és az árnyékolás gyakran igen egyszerű. Ez az ábrázolásmód szerintem jól illik a történet és a világ hangulatához, és sokat dob az összképen a szereplők ruháinak, és az építészeti stílusoknak az egységessége is. A képeket fülbemászó zenék kísérik, a sorozat első felének openingje telitalálat (a második 25 rész nyitó zenéje ennek valami tradícionális módon előadott verziója, amivel viszont engem ki lehetne kergetni a világból), de sajnos  a készítők kevés, mindössze öt-hat dalt írtak, és ezekből egyet-egyet majdnem minden részben le is játszanak az aktuális hangulatnak megfelelően, így hosszú távon már kicsit unalmassá válnak.

 Le kell szögezni, hogy a kritizálás ellenére hosszú idő óta ez az első anime, amit gyakorlatilag együltő helyemben végignéztem, egyik részt indítva a másik után. Ha valaki szeret új világokat felfedezni, kedveli a japán fantasy-t, ezt ki ne hagyja. Annyit tennék még hozzá, hogy akik az első három rész alapján döntenek egy sorozat továbbnézését illetően, azok ebben az esetben tényleg várjanak a hetedikig, utána ítéljenek.
 

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
ANN

"Akiről az ének szól"

Ha fordítani kellene, talán ez egy megfelelő cím lenne az animének, ezzel pedig érezhetővé válik, hogy a történet maga elrugaszkodik a valóságtól - de akár egy az egyben mondhatnám azt is, hogy egy olyan világban játszódik, amikhez csak az ősi dalok, a legendák és mítoszok foghatók.
Egy középkori japán világképben, ahol bármi megtörténhet, mert a világnak részei a misztikus lények és szellemek, a hatalom és az azzal együttjáró romlottság minden formája megmutatkozik, ahogy a szereplőink megmásszák egy világ megváltoztatásához kellő szakadékokat. Nem csak érzelmek és kétségek, de a stratégia, a moralitás, a vezetés és a kiválasztottság kérdései is gyakran felmerülnek, amelyek végül háttérbe is szorítják a cselekményt. Az eszméket vakon követésből elmélyült gondolkodás lesz, a büszkeségből folyamatos kétkedés, a tudásból pedig fegyver, ami minduntalan vissza-visszacsap, olykor nem is csak kétségbeesésként, vagy lelki-furdalásként.
Bizony ritkán jutok el arra a szintre, hogy sokkal többre tartsak egy animét annál, aminek látszik, mert ez a műfaj is, mint a legtöbb vizuális média első sorban a szemekre akar hatni, de az Utawarerumononak sikerül egy kicsit ezek alá is menni,  gondolatokat kelteni az élet sok nagy kérdésével kapcsolatban.

Habár azt írtam, hogy sokkal többet mond a sorozat, mint mutat, az nem csak azt jelenti, hogy valahogy dícsérni akartam. Nem, az animáció tiszta és szép, néhol különösen kidolgozott részleteket látunk elnagyolt foltok helyett. Kiemelkedő pontok nincsenek, viszont a jó minőség általános, így folyamatosan élvezhető, és nincsenek zavaró különbségek sem, ami hozzájárul az anime egyenletsségéhez.
Hang-ügyileg viszont már koránt sincs jó véleményem. A színészek nyújtják az elvárhatót, de az ismétlődés, a lassú és keveset változó történet vezetése nem emel ki  egyetlen hangjátékot sem teljesítményileg, és nem is támaszt túl nagy kihívást egyikük elé sem. Ezt pedig a zenék sem múlják felül - nincs sláger, sem komoly teljesítmény mögöttük, mindössze jó producer, aki bizonyára jól koncentrálta a bevételeket az adott helyekre...

A hosszú ének tehát, ami ritkán látott ötven fölötti epizódszámot produkál, egy nagyobb történet nélküli videojátékból lett animének, változatos teljesítménnyel nyújt valamit, amit az ember unos untalan csak hagyományosan Japánosnak hisz majd. Akár így van, akár nem, tény, hogy a nyugodt folyamot sokan elhúzott és vontatott erőltetésnek fogják látni, míg mások ebbe lesznek szerelmesek, mert más kiemelhető tulajdonság nem akad az animében.

Értékelés: 7,6

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
Animgo

A történet megint folytatódik, és ahogy mindig is, nem is kell sokat várni, azonnal óriási galibába jut a kis csapat. Ezúttal nincs misztikus égi város, se vízen járó vonat, de rejtélyes vízesés sincs a tenger közepén, ami fölé egy szirt nyúlik szigetként. Egyáltalán mi is van itt?

Meg is mondom kérem, itt B kategóriás, elcsépelt élőholtas-zombis effektek vannak, egy akkora hajón, ami szigetnek is remekül beillik, pontosabban egy olyan szigeten, ami hajóként is remekül szuperál, egy olyan bagázzsal a tetején, amihez egy évszázadnyi okkult őrültség kellet felgyűljön az emberek által untig látott és ismert skatulyákból. Meg kell hagyni, a skatulyákat azonnal felismerjük, de a japán alkotók megint az orrunk alá facsartak egy csöppet; a vámpírküllemű alak, aki mindössze az őrült doktor kifutófiúja, egyszerre hordozza magán minden hagyományos jelképét: hegyes fogait, denevérszárnyait, és borát, amelyet minden nyugodt pillanatában fogyaszt. Az őrült doktor legfőbb kreálmánya, a bestiákból és emberből gyúrt fenevad, vagy akár mondhatnám vérfarkas is megjelenik, mindössze oroszlánképe, és medve-ereje van...
Egy szó mint száz, ez a röppenés a titkok tengerén elég hosszacska, de az Enies Lobby ívet így sem közelíti meg, viszont hatalmas ugrásokat dobbant egyre és egyre; Luffy elveri a második kalóz-hadurát, a harmadik megjelenő példány pedig egy pillanat alatt elveszi a legénységtől minden túlélés reményét, végül Zoro hatalmas, szívdobbantó tettet hajt végre, és megint csak képes lesz túllépni minden határ legutolsó korlátját is - és a rajongók minden élvezetét/könnyét is ezeken túl emeli.

Hát igen, mondhatnám, ez már túl sok lett. A sorozat itt már gigász, méreteiben és eikumában is, de még itt sem akar minket elengedni a folytó szorítás: van még feljebb, és van még erősebb; mindez pedig, akármennyire is visszaüthet, régi fanyar emlékek okán, még mindig élvezhető, még mindig könnycsikaró, érzelmes, asztalt csapkodó, de legfőképpen szabad. A világ, amiben a kis csapat hajózik előre mindent enged, mindössze a világ utolsó, keskeny sávját kell, hogy meghódítsák érte.

Értékelés: 8,5

Link: One Piece Wikia

Az animék közül nincs sok, ami nagyon kiüt az átlagból, de azokat mindannyian azonnal felismerjük, már borítóról, első percből, vagy éppen az azt ajánló ismerősből. Na a Mind Game pont ez a kategória: ránéztem az ajánlóban a képekre, és felhúztam a szemöldököm, belepillantottam, aztán elolvashattam Erda kolega ismertetőjét, és megértően bólogattam.

Aztán végül csak-csak sikerült megnéznem a filmet, merthogy ezt az alkotást is, a rendhagyó mindfuck absztraktokhoz hasonlatosan nem merte semmilyen menedzsment sorozattá termelni. Elmondhatom, a megnézéssel jól és rosszul is jártam; láthattam egy Japán alkotást realisztikus emberi jellemábrázolást lefesteni egy olyan megalkotott koncepcióban, amiben a realisztikus szónak még csak nyomát sem lelni, viszont mindezt valamiért egy olyan külsővel kellett látnom, ami az alkotás értékén köbgyököt vont.
Kibontva a leírtakat, el kell mondanom, hogy a szürreális világ ábrázolása egy afféle kicsapongó, késői példája lehetne a tudatfolyam technika alkalmazásának. A gondolatok közbeni ugrások, az összefüggőnek ható történetbeli váltások, az összefüggések, és a képek néha beütő teljes hiánya tökéletesen képzi a csapongó elme termékeit elénk, emellett még tanít is, és mesél is. Másra nem is számíthatunk, de elég is a fiatal férfiak önmarcangoló, boldogságot és szerelmet üldöző lelki világából ennyi - egy órányi agypukkasztó mozi.
Azt, hogy végül a szürreál avant garde mégis csak mindfuck marad, a stílust valamiért ragasztóként követő grafikus megvalósítás teszi. Nem értem, hogy miért kell egy szellemes alkotást olyan elcseszett motívumokkal megalkotni, amitől az ember úgy érzi, hogy a rendhagyó művészeknek megint nem volt ötletük, ezért vették Picassot és Dalit, jól összeturmixolták, és kicsapták elénk...

A fixáció, hogy a rendhagyó mindenképpen valami extraordinaire megoldást kíván, marad, az alkotás pedig az okosan bólogató művészek körétől ötöst kap. Tőlem is megkapja.

Értékelés: 5

Linkek:
Animeaddicts
Myanimelist

Vannak olyan animék, amelyekből - amelyekben még a néző számára is valósággal pulzál az energia, és vannak olyanok, amelyek a maguk visszafogottságával az élet apró örömeire, a hétköznapok csodáira hívják fel a figyelmet. A Nastume Yuujichou határozottan ez utóbbi kategóriába tartozik, még akkor is, ha erdőszellemek és kamik által kerülünk (képletesen) közelebb a minket környező világhoz.

A történet főhőse a címadó Natsume Takashi, egy meglehetősen zárkózott, de még inkább magányos fiatal fiú. Szülei halála után és főleg fura képessége okán egész életében rokonoktól rokonokig utazik, hogy ideig-óráig átmeneti szállásra leljen, ám a legtöbben nem igazán szívlelik Natsume vérfagyasztó történeteit, melyek szerint a fiú képes látni bizonyos földöntúli dolgokat. A legtöbben bogarasnak tartják, olyannak, akinek megszaladt a képzelete, így hősünk egy idő után már nem is próbálja megértetni vagy elmondani az igazságot: valóban képes látni a japán mítikus világ különböző teremtményeit, az erős és méltóságos ayakashikat, valamint a náluk jóvalta átlagosabb youkaiokat. A sorozat elején Natsume néhai nagyanyja vidékére kerül, s végre olyan otthonra lel rokonainál, amelytől joggal remélheti, hogy ezúttal tartós lesz. Ennek érdekében próbálja titokban tartani látó mivoltát, ám ez korántsem olyan egyszerű feladat, amikor a környező erdő youkai-ai minduntalan megpróbálnak Nastume közelébe férkőzni és rajta számon kérni egykor elvesztett nevüket.
Mint kiderül, a kapocs Natsume és nagyanyja, Reiko között sokkal fontosabb, mint azt a fiú valaha is gondolni merte. Reiko szintén látó volt, s örökségként utódaira hagyta az úgynevezett 'Barátok könyvét' - azoknak a szellemeknek a listájával, akiket egykor legyőzött és követőivé tette őket. Aki megszerzi, teljhatalommal bír a szellemek felett, s ez épp úgy igaz Natsumere, mint azokra a lényekre, akik rendre az életére törnek, és a könyvet akarják. Natsume elhatározza, hogy nem folytatja nagyanyja munkáját, sőt, inkább visszaszolgáltatja a neveket jogos tulajdonosaiknak, ám vannak, akik nem elégszenek meg ennyivel. A kalandok során egy fura szerződés értelmében a fiú mellé szegődik még egy gyönyörű ayakashi is, Madara személyében, aki a mindennapok során egy négy lábon járó 'maneki neko' képében szórakoztat minket irgalmatlanul rossz, de annál szeretnivalóbb természetével.

Életének korábbi helyszínein pont a látó képesség jelentette Natsume számára a béklyókat, ez volt az, ami elszigetelte nemcsak a többi embertől, de még saját szüleitől is. Most, hogy már nemcsak passzív félként kötődik a szellemek világához, de rendre kapcsolatba is lép velük, jogosan feltételezhetnénk, hogy a két világ, amelyben egyszerre tartozik, egyszer el kell, hogy érje a szakadási pontot. Hisz hogyan is élhetné bárki az átlagos diákok életét, ha az osztályteremben rendre bukkannak elő a semmiből olyan lények, akiket csak ő képes érzékelni?
Az anime a képtelen kettős helyzet ellenére nem egy sorstragédiát mesél el, sőt, a 13 rész alatt láthatjuk, hogyan épül folyamatosan az a híd, amely Natsumét összeköti kortársaival, olykor azoknak az őszinte és megható történeteknek hála, amelyeket a fiút felkereső youkaioktól hallunk.S persze az sem utolsó szempont, hogy életében először találkozik elfogadással, megértéssel, és olyanokkal, akiknek a vállára szintén hasonló jellegű teher telepedett.A legszebb az egészben, hogy a kis történetek nemcsak hőseink, de a nézők számára is sok mondanivalóval bírnak, melyek nem csak a sorozat végén, de akár még az elején is képesek megríkatni az arra fogékonyakat.

A grafika nagyon tetszetős, lágy, de ezerféle színben pompázó, légies látvány tárul a szemünk elé, a kis falucska, s az erdő pedig annyira hívogató, hogy az embernek szinte belesajdul a szíve, amiért ő nem egy ilyen mesés helyen élhet. A youkaiok és ayakashik sokéle formában feltűnnek, ízig-vérig magukon viselve a japán kultúra jellegzetes jegyeit. A forró nyári, majd azt követő hűvösebb nyárvégi hangulat maximálisan érzékelhető, a befejezés pedig szép lassú átvezetést nyújt a következő téli szezonhoz.

Összességében a Natsume Yuujinchou egy nagyon diszkrét hangvételű, de teljesen életképes (és nem erőltetett) példázat szeretetről, barátságról és a kötödés számtalan fajtájáról, végtelenül szimpatikus hősökkel, akikben egy picit talán mindenki önmagára ismerhet.

Értékelés: 8.2

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

A Marimite anime kis-nagy családjának harmadik tagja 2006 telén csempészett egy kis napfényt és hamisítatlan nyári hangulatot a japán televiziókba egy ötrészes OVA képében, epizódonként mintegy ötven perccel.

A sorozat több szempontból is a jól megszokott mederben halad, ezúttal is egy évszak eseményeit dolgozza fel, benne villámnyaralással, iskolai fesztiválokkal és egy osztálykirándulással. A helyszínváltásoknak és tértágulásnak köszönhetően kicsit más szempontból, leheletnyivel kötetlenebb hangulatban tálalva követhetjük figyelemmel a Yamayurikai mindennapjait: láthatjuk például, hogyan állják meg lányaink helyüket, ha féltékeny és sznob vetélytársak bukkannak fel a színen, s rivalizálnak valamely Rózsa kegyeiért, illetve mihez kezdenek a szereplők Sachiko mérhetetlen férfiundorával, amikor elkerülhetetlennek látszik az együtműködés a szomszédos fiúiskolai tanulóival. Ezeknél komolyabb vagy újszerűbb konfliktusokkal nem igazán büszkélkedhet a sorozat, annak ellenére, hogy a lányok még mindig előszeretettel csinálnak bolhát az elefántból és lelkiznek apró-cseprő dolgok miatt. Mivel a sírás és kiabalás még nem elég ahhoz, hogy dramaturgiailag megállja a helyét egy nézeteltérés, nem lett volna rossz, ha a készítők megtisztelik a nézőt azzal, hogy kicsit visszavesznek a dialógusok műanyag-utántöltéséből. 

Mielőtt teljesen elöntene az epe emiatt, muszáj megjegyeznem, hogy ennél nagyobb hibája nem igazán volt azért a sorozatnak. Az OVA során feldolgozott négy-öt esemény jóra sikeredett, a motívumok és metaforák, ha egy kicsit szájbarágósan is, de szépen ki lettek dolgozva, csupán a fenti problémám vetett vissza valamennyit az OVA élvezhetőségéből.
A környezetváltások szerencsére új alkalmi szereplők felvonultatásával is járnak, ez pedig kétségtelenül frissességet kölcsönöz a sorozatnak, főleg, hogy nem újabb női karakterekről, hanem fiúkról van szó. Az újak mellett persze egy-két régi figura is felbukkan, így az előző generáció egyedüli képviselőjeként Sei, aki pár percben épp olyan jól megállja a helyét, mint egy egész epizódon keresztül (noha megkockáztatom, az utolsó részbe belekeverni már teljesen felesleges és erőltetett próbálkozás volt). Ha úgy tetszik, random szórakoztatásban méltó utódjának tekinthetjük Tokuo-chant, aki úgy bukkan fel menetrendszerűen az egyes jelenetekben, mint akinek bérelt helye van mindenütt (már vártam az olasz epizódban, hogy mikor dugja ki a fejét a reptéren valamelyik lány bőröndjéből), hogy aztán durcás kismalacként terelgesse sokat sejtető cinizmusával Yumit.

Az előző évadhoz képest nemcsak Toukonak sikerült egy idegesítő karakterből valami izgalmasabbá kinőnie magát, hanem Sachiko is elért egy kicsit furán érdekes szintet azzal, hogy immár mennyire függ Yumitól. Mivel az OVA a hagyományoktól eltérően szinte kizárólagosan ezt a párost helyezi reflektorfénybe, jól össze lehet vetni, honnan indultak el az első évadban és hová érkeztek a harmadikban. Bár hús-vér ember számára egyértelműen szerelemszagú jelzéseket küldenek nemcsak ők, de az összes lány a választottjuk felé, úgy tűnik, még mindig nem akarnak, sőt, tudnak tovább lépni az ájtatos "oné-számáááázgatásokon." Félreértés ne essék, nem hardcore yuri jelenetekre vágyom, csupán egy kicsivel több színt és némi tartalmat adna a lányok szavainak, cselekedetének, ha tudnánk / tudnák, hogy érzelmeik milyen tőből erednek. 

A grafika változatlanul ingadozó, bár az első részben kifejezetten magasra feldobták a labdát az animálással, úgyhogy gondoltam, ha végig kitart ez a minőség, egye a fene az olykor túlságosan is erős kontúrokat vagy a közel eső szemeket. A második résszel aztán kiderült, hogy ez hiú ábránd: megint megvillantott valamit a készítőgárda a tehetségéből, de csak éppen hogy...

Számomra egyre erősebben kezd kirajzolódni az anime ambivalens volta, ugyanakkor egy-egy alkalmankénti bosszankodástól eltekintve nem tudom nem szeretni. Olyasmi sorozat, ami időről időre eszembe jut és jól esik megnézni. Az első évadhoz képest ez is gyengébb volt érzésem szerint, csak úgy, mint a Harus szezon, de teljesen más okokból. Csalódni nem csalódtam, de egy-két váratlan meglepetés jól jött volna, azt hiszem.

Értékelés: 6.7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

Mivel is kezdhetném; Makoto Shinkai alkotott valami szépet - de eszeveszettül. Ennyi kezdésnek meg is teszi, mert nincs is sokkal több, amiről beszélhetünk.

Írtam sokat és sokszor is, hogy Makoto mennyire gyönyörű képet alkot a közel-távoli jövőbe, amiben a technológiák és a személytelenség között elvesző ember portréjait rakja a napjaink Japánja elé, és ez az alkotásai során szemernyit sem változik, néha úgy érzem, olyannyira nem, hogy kezd elcsépelődni a mindig elnyújtott és kiemelt vezérfonal; az, ami egyetlen érzelemként, egyetlen részletként képes eluralkodni akárhány percnyi csodán, ami a képernyőről villog.
Hogy miért lehetek annyira eretnek, hogy ilyesmit írjak? Talán csak rossz napom, vagy hetem, esetleg évem van, de a változatlanság mutatja meg mennyire is látszik másképp az, amiért egy vagy két évvel ezelőtt áradozni tudtam. Többet látva, többet tapasztalva, persze a kép is más, én is elérkezek bizonyos választópontokhoz, de egy valamit felismerek. Az biztos, hogy a változás a képekben, és a közben a fejünkben pörgő gondolatokban koránt sem az animék miatt lett más az évek alatt. Akik kinőttek belőle, megunták az önismétlő animációkat, és nem képes magukkal ragani őket a történetek fonala, talán sokkal többet köszönhettek ebből annak, ami minket vesz körül manapság. Ezen gondolatok aktualitása többrétű, főleg a Hoshi no Koe mellett említve. Japán jelenleg fényévekre van tőlünk, minden értelemben, pont ahogyan a főszereplőnket elragadta az űrből érkező idegenek elleni háború a szerelmétől. Egyre és egyre távolabb vagyunk attól, amit látunk a képernyőkön, és a szép ideális világok egyre nehezebben hatnak, ütnek át a mai élethez szokott szemeink tükrén; a nem, vagy talán működő mobiltelefon, ami köldökzsinórként köti össze a hősünket a világgal, előbb utóbb már nem is tudni, tényleg köt e még, így minden, amihez ragaszkodni lehetett elvész. A drámai vég sokban emlékeztet a lassú halálra az érdeklődésünk terén. Először az apró, lényegtelen részek vesznek el, majd lassan minden nagyobb, erősebb emlék is fakul, amíg már csak egyetlen dologra tudunk úgy emlékezni, ami tényleg hiányzik.

Pedig, ha másért nem is, a látványért megéri egy kicsit lehuppani az anime elé. Rövidnek rövid, de Makoto neve egy bilincs, ami a művészlelkeket, és az álmodozókat megtölti gyönyörűséggel, míg a fülekbe jutó, nem populáris zenék adnak valami különleges borzongatót az egész alá. A privát stábnak, és a minimalitásnak megvannak a maga előnyei. Makoto eldöntheti mit tesz egy műbe, és addig nyüstölheti magát, amíg meg nem csinálja, amit akart, szinkronjai - ő maga, és szerettei - pedig könnyeden játszanak igazi érzelmeket. Ebből rontani nem nagyon lehet.

Bármi is történjen, bármennyire égjek is ki, egy ilyen rövid csillag mindig emlékeztet pár szép dologra, és mindig visszarángat például ezekre az oldalakra is; ami sajnos még így sem elég ahhoz, hogy úgy vigyük az oldalt, ahogy eddig, fénykorában is tehettük. Reméljük lesz még sokkal jobb is - Makotótól is.

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Rövid és értelmetlen történet középiskolába éppenhogy belépő lányoktól a kicsit idősebbekig, akik nagyon jó barinők lesznek, megismernek fiúkat ("juuuuuuuuj") és más lányokat ("fff-fff" cicabox) és persze mindenből megtanulják, hogyan is bízhatnak meg egymásban, mert végül is ők a legjobb barátnők.
Van itt nővér és kishug-szerű kapcsolat, komoly és bolond páros, ártatlan és okos meg hülye picsa társulás; minden ami kell ahhoz, hogy egymást, párokon belül is, és a kis hatoson belül mindenki mást szivassanak, vagy éppen segítsenek, összevesszenek és béküljenek. Kérem szépen ez mind eredeti, és forradalmi, de olyan szinten, hogy nem is találok szavakat.
Az egyetlen, ami talán kicsit nyersebb lett, az a stílus, mégpedig a szexuális utalásokat tekintve (fanszervíz!) amik vannak bőven, mégpedig bizonyára azért, hogy a kis japán pöcsöket is leültessék vele a tévék elé, a nővérek és hugok mellett (alatt, felett)...

A csöpögés persze szép, és kellemes a grafika, de erről is inkább a jó évjárat tehet, viszont az talán sokat mond el a sorozatról, hogy a legélvezetesebb képsorok a lányokról készült legszebb képekkel, az opening és az ending három percébe sűrűsödtek.
A hangok szintúgy nem csurrannak nagyot, talán a már említett endingen és openingen ívül. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy egy kávézóba belépve is megtaláljuk az alkalmas stábot a kiscsajokra - mert akármilyen sokszor és különleges módon vinnyognának is a középsulis japán lányok hangját adó szinkronszínésznénik, ez odaát népbetegség, nem pedig nagyigényű hangjáték.

Összefoglalva: az első rész végére már csüggedten fejlehorgasztós darab. Kiscsajoknak röhögni, egyebeknek kis adagban annál nagyobb mennyiségű tudatmódosító szer mellé - meglepetés, szintén - röhögni.

Értékelés: 5,2

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Cukiság a négyzeten. Na jó, mégsem, itt már a felnőttes komolyság és a 'kell' harcol a cukisággal, és egy testvérpár egymás iránt érzett szerelmével, tehát egyáltalán nem yuri a javából, hanem incest yuri, ami mégsem olyan szörnyű, mint aminek hangzik.

Az összkép tehát fergetegesen más lett, mint azt egy yuritól várná az ember, amihez persze hozzá tartozott a tény, hogy a magamutogatás nem a Candy Boy műfaja; az intimitást enyhén érintgető párpercesek csintalankodnak humorral, az élet nehézségeivel az iskolában, a szerelemben, a családban, és a munkában, azaz az együttélés minden szép és kevésbé szépnek lenni tudó területén.
Az anime persze talán ott is jól veszi az akadályt, ahol más hasonló mű elhasal; nem ad túl sok romantikát, bűnös vágyat, sem eltúlzott, érdektelen részletekbe vesző perceket-órákat arról, ami egy ilyen pár életében előfordulhat, kapunk viszont szép szerelmes másodperceket, visszaemlékezések ritka pillanatait, sok mát és mostot, ahogyan az ember azt kapni szokta az életben is, és persz még eg adag poént is mellé. Nem is lehetne sokkal többet sűríteni hét percekbe, de látszik, az animének itt nem is volt célja a normál időtáv - mintha az egész show csak azért menne, hogy az ipar egyik nagy neve megmutassa, nem csak csöpögős-ragadós, bugyuta yaoit lehet csinálni.

Nos a mutogatásban sikerül is elérni a kívánt célt. A lányok trendik és gyönyörűek, részletesek, minden kiegésztővel együtt (lásd: a kis mellékszereplőnk) a tájak és a város, a szobák mind-mind a már-már autentikusan kötelező animehátterek modern és gyönyörű képeiben születtek újjá, egy szóval nincs hiba.
A hangoknál szintúgy telitalálatok vannak sorra, a két főszereplőnk megkapta a jellemeket tökéletesen tükröző hangokat, a kulcstartónk is kellően idegesítő, és a zenék, a hátterek, és a kicsikével központibb záróütemek nagyon stílusosak, és szerencsésen nem ömlenek a képernyőről.

Az eredmény? Egy olyan yuri, ami érzésében, és hihetőségében jóval fölülugorja a hagyományos párosítások átlagos meséit, és jóval gyönyörűbb, tapintatos képet mutat a szerelmi életről, mint azok. Legyen akár kultúrális különbség a háttérben, azaz, hogy a japánok mit látnak bele a női és férfi szerepekbe, vagy akár a készítők kiváltsága, hogy készíthettek valami érinthetetlent, a produktum fejelthetetlenül példaértékű. Polcra vele!

Értékelés: 9,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts