Most, hogy már túl vagyunk a karácsonyon, s lassan, de biztosan döcögünk egy újabb év felé, nem marad különösebb okunk tovább szeretni a telet. A hideg, esős délutánokon így kifejezetten jól tudni esni egy kellemes kis mozi, ami a nyárból - ha a kánikulát szerencsére nem is - de a napsütötte hangulatot 100%-ig elhozza otthonunkba. A Summer Wars azonban nem pusztán egy egyszerű illúziókeltése a nyárnak: címéhez méltóan komoly összecsapásoknak lehetünk tanúi, melyek közül a legsúlyosabb nem kisebb téttel jár, mint a Japánban dúló kaotikus állapotok helyreállításal.

Az anime történetének az idejét tekintve akár a mi jelenünkben is járhatnánk, de az események inkább a nem is annyira távoli jövőben foglalnak helyet, amikor is a mindennapi élet elengedhetetlen részévé válik az OZ névre hallgató virtuális világ. A regisztráció és az avatar elkészítése után a userek előtt tulajdonképpen egy korlátok nélküli világ tárul fel, ahol nem csak on-line vásárolhatnak, szórakozhatnak, kommunikálhatnak egymással a tagok, de még üzleti vagy adóügyeiket is szabadon intézhetik a rendszeren keresztül. Az OZ-hoz kapcsolódnak a legkülönfélébb hivatali szervek és a közlekedésirányítás, de ide futnak be a lakossági segélykérések is. Összetettségét és lehetőségeit figyelembe véve az OZ tehát egy szinte létszükségletű, a valós világgal párhuzamosan működő komplexum, melynek a legfiatalabbaktól kezdve a nyugdíjasokig szinte mindenki a tagja.

E világ részese főhősünk is, a matekzseni Kenji, aki titkos szerelmétől, Natsukitól feltehetőleg élete legfurcsább nyári megbizatását kapja: el kell kísérnie vidékre a lányt, hogy népes családi körben ünnepeljék meg Natsuki nagymamájának a 90. születésnapját. Noha a négynapos mulatozás nem indul zökkenőmentesen, hisz Natsuki azt füllenti a majd' két tucatnyi főt kitevő rokonságnak, hogy Kenji a vőlegénye, a pokol igazán csak akkor szabadul el, amikor Kenji az OZ-on keresztül egy matematikai rejtvényt kap, s mint igazi szakbarbár nem bírja megállni, hogy ne rukkoljon elő azonnal egy megoldással és küldje vissza azt titokzatos feladójának. Hamarosan kiderül, hogy a kis játék korántsem volt olyan ártalmatlan, mint amilyennek elsőre tűnt: pár óra leforgása alatt Kenjiből a hírekben tárgyalt "közveszélyes hacker" lesz, akit az OZ biztonsági rendszerének feltörésével vádolnak, felelőssé téve a közlekedési hálózat összeomlásáért és a percenként befutó téves - nem téves riasztásokért. Bár a fiúnak sikerül tisztáznia magát a félreértések alól újdonsült családja előtt, a Natsukival folytatott színjátékukról percek alatt lehull a lepel. A fiatalok problémája azonban rögtön másodlagossá válik, amikor az OZ meghibásodása folytán súlyos tragédia éri a családot, s a tettre készebb rokonok Kenjivel az élükön elhatározzák, hogy megfékezik a titokzatos felhasználó, Love Machine ámokfutását.

A Summer Wars ugyanannak a csapatnak a munkája, amelyik a Toki wo kakeru shoujot is jegyzi. Ebben az esetben szintén egy ifjúsági komédiáról beszélhetünk, nem kevés sci-fi elemmel megtűzdelve, ám ezúttal a megfoghatatlan, szinte isteni eredetű képesség helyett hőseinket saját technikai vívmányuk teszi próbára, felvázolva előttünk egy nem is annyira lehetetlennek tűnő negatív utópiát, ami akkor következne be, ha valamilyen okból kifolyólag az internet egyik percről a másikra megszűnne létezni. A téma tehát teljes mértékben aktuális, megragadása és tálalása azonban első blikkre kicsit komolytalannak tűnhet. A két óra során nem egy látványos harcot láthatunk a felhasználókat megtestesítő avatarok között, melyek hol cuki-hol ciki külsejükkel nekem egyből a videójátékos-kártyás-szörnyecskés-harcolós animéket juttatta eszembe. Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez az avatardolog nem is akkora hülyeség, hisz a mi virtuális világunkban legalább annyira elengedhetetlenek, mint a filmben, s kb. ez az a pont, ahol a hihetetlen egészen hihetőbe fordul át. A moziba bekerült még pár olyan mozzanat is, amik bár koherensek az adott jelenettel, mégis kilóg a lóláb valahogy velük kapcsolatban. Ezek mögött inkább a készítők kísérletező kedvét éreztem ki, ami sokat ugyan nem ront az összhatáson, de azért elsőre rögtön szemet szúr.

Az események tehát egyfelől a rejtélyes hacker tetten érése körül bonyolódnak, s a vele folytatott harcok kerülnek domináns szerepbe. Csakúgy, mint a Tokikakeban, itt is tanúi lehetünk egy bimbózó románc kezdetének, ám a fiatalok kapcsolata inkább szelíden a háttérben marad az érzelmek szempontjából sokkal mélyebb családi kötelékek bemutatásához képest, mely a film másik súlypontja. Az összetartozás fontosságának és a család együvé tartozásának nem egy igazán szép és tanulságos példáját láthatjuk a filmben, legyen szó a szigorú, de  mindig igazságos nagymamáról a tékozló fiúként újra otthonra lelő fekete bárányról vagy a harcban egy emberként Natsuki mögé álló sokszínű rokonságról.

Ami a grafikát illeti, csupa jó dolgot mondhatok el. A karakterdizájn a jól megszokott, s bár kevés árnyékkal vagy részlettel bír, mégis roppant változatos: a szereplők jól elkülöníthetők, s az, hogy némelyikükön bizony nyomot hagyott a kor vagy az életmódjuk, csak még életszerűbbé teszi őket. Ezen felül a valós és a virtuális világ tökéletes kontrasztban áll egymással, csak úgy, mint Natsuki nagymamájának hagyományos stílusú otthona a különböző elektronikai kütyükkel szemben, amikett időközben ott halmoznak fel szereplőink a harcok során. A zene jól illeszkedik a témához, inkább az elektronikus hangszerelés jellemzőbb, s nem egy dalban vannak folyamatos pittyegések, kattogások. A harcokhoz párosuló dallamok dinamikusak és monumentálisak, de találhatunk a számok között egy-két melankolikusabbat is.

Mindent összevetve a Summer Wars nem csak egy egyszeri nézésre érett délutáni mozi. A szereplőgárda sokasága és persze maguk az események is az utolsó percig lekötik a néző figyelmét. Egyetlen átka a származása lehet, hisz elkerülhetetlen, hogy ne legyen a Tokikakeval való folytonos összehasonlítgatások tárgya a későbbiekben, melyekből nem feltétlenül kerül ki győztesen - legalábbis nem mindenki számára. Ám a párosítás egy kicsit szerencsétlen, hisz noha vannak közös alapelemek, a Summer Wars nagyobb részt mégiscsak másféle alkotás, egy utópiának körülbelül az olyan jellegű felvetésével, mint amilyennel a tavalyi évben a Pixar-féle Wall-E szolgált - csupán életszagúbb, időben és társadalmilag még közelebbi és nekünk, otakuk számára sokkal kedvesebb formában van tálalva.

Értékelés: 8.6

Linkek:
Wikipedia

Na ez volt az a sorozat, ami először lőtte ki alólam a széket igazán, egy igen hosszú, általatok is érezhető szünet után, ezzel újra belevetve a munkába, és abba az érdekes állapotba, amikor újra érdekelni kezd, hogy mitől is olyan vonzók számunkra az animék.
Gondolom nem árulok el nagy meglepetést azzal, hogy elmondom, még mindig nincs meg a megoldás, viszont a Black Lagoon már nagyon is a fejemben van. A maga realisztikumával, és a mögüle néha kilépő hihetetlen mutatványokkal a felszínen, a kalózlét egy olyan szférájába áthatunk bele, ami nem is olyan vonzó, ahogyan azt a Karib tengeri vidám pajtások társasága bemutatta. Mert akárhogyan is történt, és akármennyire is az arcunkba lett téve a mocsok és a káosz, a Black Lagoon fogható, életet oldalról szemlélő, gettómélyi, folyton egy zombikhoz hasonuló életképet ad a főszereplőiről, és némely eseteket kivéve egyáltalán nem tetszeleg a banda a jók oldalán - éppenhogy oldalon se nagyon állnak, hacsak nem a pénz, vagy éppen az önmaguk oldalát számítjuk.
Mit is lehet ezen a sivár, és mesteri, képen túl mesélni a Black Lagoonról? A márkajelét persze meg kell említeni; Revy az igazi "gunman" nő a férfiak között, de mindegyik fölött, és bizony, sok tekintetben minden szint alatt. Revy, a maga kettősségével a sorozat legkirívóbb tükre, és persze a fanszervíz fő szolgáltatója is, mint ilyen, végig a szemünk előtt táncol, cseppet sem szépnek mondhatóan. És pesze, mint az a sorozat közben ki is derül, nem csak a mi szemünk előtt van ott a fegyvereket lóbáló vad nőszemély, hanem az "igazi" főszereplő, az irodából szalajtott városi fickó előtt is. A kalózok világában túl naiv és gyámoltalan emberünk a másik, gyakran érthetetlennek tűnő karakter. Ragaszkodva a régi élete ideáljaihoz, és megélve az árnyasabbik oldal szabadságát, egyre és egyre jobban látjuk, akármennyire is változni látszik, sosem áll egyik oldalra sem; mindkét oldal furcsa görbe tükre lesz, aki sehol sincs otthon, ragasztva ezt a kórt ránk is, hogy soha ne érezzük Roanapurba valónak magunkat - teszem hozzá, igen helyesen.

Habár azt is írtam Revyről, nem szép, koránt sem a grafikáról beszéltem, mert a Lagoon bizony belehúzott minőség terén, és habár a ruhacserét lespórolták a szereplőkről, bőven visszajárt a kispórolt munka a dinamikus mozgások, hátterek, és egyáltalán nem utolsó sorban az alakok kiemelkedő minőségében - mert a fanszervíz itt aztán nagyon konkrét. Mindenképpen díjazható a tónusos különbségek jelenléte is a sorozatban, hiszen amikor a bűn városában vagyunk, a vöröstől sötétebb, koránt sem vidám színek kísérik a képet, míg gyakorlatilag bárhol máshol, a színek a trópusok és tenger találkozásának viámságát tükrözik. Ezalól kivétel csak egy van, a békés Japán nagyváros börtönszerű képe, ami félelmetesen hasonul a bűntanya képével.
Úgy ahogyan a képek, a hangok is kivételesek. Mondhatni, brilliáns válogatott volt a mikrofonok előtt, és mindegyik szereplő, még a mellékszereplők is hihetetlenül jól passzoló hangokat kaptak, így a hangulat és a hátborzongás sosem áll le teljesen. A zenék vegyesvágottak, de ettől még remekelnek, egyik főként említhető darab az ending lassú melódiája, ami akkor is belénk ütemezi a Black Lagoon kettősségét, ha egy teljesen akciódús epizód végén vagyunk.

A kalózok világa bizony igen kétélű, a modern világban pedig ez csak még erősebben kirajzolódik a karakterek köré; a Black Lagoon ebben alkot gyönyörűt, megmutat mindent, mélytől a sallangosig, a naiv nemességtől a féktelen és értelmetlen dühig, és közben csakis az akcióban tér el a puskaporszagú valóságtól. Hátborzongató realisztikuma a naivaknak és a kicsiknek egyáltalán nem ajánlott, a karakterek lelki világának és viselkedésének lefestése viszont mindenkinek kötelező lehetne. Többször is.

Értékelés: 9,8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A nem is annyira távoli jövőben, egy sötétebbnél sötétebb titkokkal és technikákkal teli világban játszódik a Mull Metal Panic!, ami saját nevét soha sem kísérti meg, és pánikból pánikba, azaz krízisből krízisbe kergeti a főszereplőket, akik, valljuk be, nem túl valós jellemek.
Igen, a szokások itt is győztek a filmkészítők fantáziája felett, de valami mégis belepiszkít az elrugaszkodott mechás anime átlagképébe. Ez pedig a valósághű cselekmények sora. A pánik, ami a címben benne van rendszeresen lejátszódik, a már felemlegetett krízisek tényleg valóságszagú hadikrízisek, a katonaélettel járó árnyak, a célpontok nehezen elfogadható helye mind-mind feltűnnek az animében, és valahogyan mindig jó helyre kerülnek. Például poénok mellé, amik fergetegesen eltaláltak. Kötelező jelleggel mindenütt jelen vannak a balfékek, így az iskolában és a seregben is találkozni fogunk idegesítő fazonokkal, akiket rendszeresen lehet elgyepálni, vagy mert a seregben ez nem szémít, vagy mert az ikolában is mindennaposnak tűnik. Az anime persze nem az első iskolát és sereget, titkos megbizatásokat, iskoláskorú szuperkatonákat felvonultató darab, viszont valamiben nagyon is az első, és számomra foglalja is magának a helyet.
A sorozat dolgozik egy ritkán megfogott réteggel, amiket nem sűrűn látni animék körül. Ilyen példának kedvéért a military-otaku, amiből több is feltűnik a FMP-k során. Ezt persze csak kedvezővé teszi a tény, hogy a közeli jövőben játszódó anime rengeteg fegyvertípust modultat föl, ami egy az egyben avagy futurisztikus kinézettel megálmodott mai fegyverekből táplálkozik. A téma és a stílus, amit ez kölcsönzött az egész animének, olyan miliőt keltett, amitől jómagam - mondani szokás - férfias, földhöz ragadt valómban jobban megkedveltem a képernyőn pergő kockákat.

A leírtakból persze már sejthető, de leírásra is kerül, a grafika minősége és megvalósítása remek, egyszerű és mégis tud részletes lenni, nem kockás, nem nagyolódik el, így minden lényeges részlet jól áttekinthető és észrevehető. Bizonyára, ha egy military-otakunak akar eleget tenni az ipar, és egyszerre minden rétegnek is szeretné eladni amit csinál, ez a legjobb választás, ami az anime sikerét nézve igazolható is.
A hangok, mint a Japán szinkronok többsége jó, de tovább is megy, és nagyon élvezhető marad minden hangjában. Pár szót persze megint megérdemel a kiemelkedett military téma. A gyakorlatlanabb nemzetek monoton hangjaihoz képest, egy katonás, érzelmeket nem tükröző japán szinkron a vérbeli katona meghangosítására még mindig élmény, és tud kifejezetten rajongást keltő lenni. Az eddig hallott hangok és hangszerepek közül talán Souske hangszínésze lenne az egyik legmagasabbra értékelt, bizonyára top hármas alakítás a listámon (szerk.: seiyuu lista valóban fog készülni nálunk).

Látva az írást nem csodálkoznék, ha sokan azt hinnék, egy átkos sereganiméről van szó, holott koránt sem ilyen egyszerű a helyzet. Az anime nagysága és domborítása épül a téma köré, azonban ettől még hibátlan iskolai anime, bő lére engedett komikummal, csini iskolás, és egyenruhás bigékkel, csúnya főgonosszal, és mindent átszövő összeesküvésekkel. Egyszerűen megkerülhetetlenül jó. Tessék elkezdeni a kiképzést rögtön!

Értékelés: 9,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Zárójel nyit, fanszervíz a négyzeten plusz fanszervíz szorozva másodlagos karakterek, zárójel bezárva, szorozva nekomimi faktorral.

Röviden ennyi a kis - és leplezetlenül különös  - iskola élete, azaz mondhatnánk a főszereplőé, a környezet meg nem számít, legalábbis nem így látszik. Hogy a "kis balek, akit minden nő akar" sablon hogy lehet ennyire érdekes mégis, na ezt akartam kitalálni a sorozat alatt, és végül jót sikerült szórakoznom, hiszen megszokott, és a csekélyke újító pillanatok remek poénokat raktak elém.
A fanszervízt ettől még tárgyalni kell, hiszen a Kanokon ebben is multizsáner; minden lehetséges fétisből (na jó, csak majdnem) van benne, kezdve az nekomimi és loli utalásokkal egészképernyős reklámozásával, át a nem-emberi szépségeken, a már-már nem is fétis pedofil poénokig. Mondjuk talán az igazán jellemző lehet, hogy ezekre jobban emlékszem, mint a sztorira.

A képek persze ötcsillagosak, hiszen az egész műsor a fanszervízre épít, nomeg a (majdnem Kifelejtettem) bishi cukiságra. Be kell vallani, a lányok tudnak őrjítően kinézni, és ehhez nem kell minden részben menetrendszerűen kivillantaniuk a cickókat - megjegyzendő, van akinek nem lenne mit; benne viszont pont ez a varázserő.
A hangzás ehhez, és a sokéves átlaghoz, képest remekül tartja a színvonalat. Nem a zenékről beszélek, azok eléggé átlagosak a hamar-felejtés szindróma fellépéséhez, inkább a szinkronhangokról, amik engem, még a távlati memória homálya ellenére is emlékeztetnek egyik évekkel ezelőtti bejegyzésemre, amiben a japán hölgyek bizonyos erotikus jellemzőit taglaltam. Igazi ecchi, méghozzá a javából.

Pártatlanságomat fenntartva - remek ecchi komédia, fantasztikus képáradat, átlagos történet, már csak popcorn kell és kóla, meg egy kis lusta délután, és hajlandóság a realitások mellőzésére, főként a szépség oltárán.

Én meg még mindig hallani akarom azokat a hangokat.
Élőben!
 

Értékelés: 7,5

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Önmagában már az az utcai üldözős jelenet is épp elég különös, amelyben az üldözött egy fiatal lány, üldözője pedig egy hatalmas panda. Ennél jobban meg már csak akkor lepődik meg a néző, amikor kiderül, hogy a lány voltaképpen fiú, a panda pedig az apja. S hogy hova is "igyekszik" ez a furcsa páros? A leendő ara családjához. Most pedig nyomjuk meg a szünet gombot.

A Ranma 1/2 végzetes bonyodalma még valamikor a sorozat előtt következik be: amit mi láthatunk, azok már javában a következmények, melyeket a megoldás helyett egyre csak újabb kalamajkák követnek. Címszereplőnk, Saotome Ranma apjával Kínába indult, hogy harcművészeti képességeit csiszolja, ám amikor Jusenkyo elátkozott forrásvidékére érkeznek, a kínai Murphy törvénye ("amibe nem tanácsos beleesni, abba úgyis bele fogsz") őket sem kíméli. A források több ezer éves történetük során arról váltak hírhedté, hogy korábban mindegyikbe belefulladt vagy ember vagy állat, s ha valaki beleesik az egyikbe... Nos, az igencsak kínos következményekkel fog járni. A mi esetünkben (mivel a források egy lány és egy panda tragikus halálát okozták), ha hideg víz éri őket, Ranma lánnyá, Genma pedig pandává változik. Meleg víz hatására viszont visszanyerik eredeti és természetadta állapotukat, ám valljuk be, ez egy kamaszfiú számára meglehetősen sovány vígasz. Főleg, ha apja és annak kebelbarátja épp a nyakába akarnak varrni egy házasságot, hogy a két család (no és persze teljesen mellékesen dojoik is) egyesüljenek. Hősünknél már csak a menyasszonyi maskarába erőltetett Akane tolerálja rosszabbul a kialakult helyzetet, és nem kevésbé Ranmát.

A Digital Dojo az össz-történet első 18 részét foglalja magában, ez az időszak pedig a karakterek részéről az összecsiszolódásé, nézői oldalról pedig a szereplőkkel való ismerkedésé. Beleláthatunk a "kicsit sem komolytalan" Tendo család mindennapjaiba, hogy aztán kirajzolódjon előttünk az apa és három lányának igencsak eltérő és ebből fakadóan sok kacagtató jelenetet szülő jelleme, valamint sor kerül a további, kisebb-nagyobb szerepekben tetszelgő figurák felvonultatására is. Ha végig nézünk a listán, láthatjuk, hogy szinte mindenkinek van valami bogara, kezdve a menthetetlenül szerelmes Tofu doktorral, a félelmetesen lüke Kuno testvéreken át egészen a Ranma életére törő régi ellenségekig.
A legtöbb komikum bölcsője természetesen a gender-bender probléma, ami általában mindig rosszkor és rossz helyen következik be. Az egész akkor válik igazán érdekessé, amikor más, Jusenkyot szintén megjárt szereplő is színre lép. Ezenkívül nem egy karakterünk úgy szerelmes az egyik Ranmába, hogy közben az ellenkező neműt a pokolra kívánja, s fogalma sincs róla, hogy a kettő valójában egy és ugyanazon személy. A sorozatnak mindenképp ehhez kapcsolódó, plusz érdeme, hogy ha van is egy ecchi-beütésű vonulata, az korántsem erőltetett vagy ízléstelen módon jelenik meg.

A nevettetés mellett a sorozat másik éltető ereje a harcokban teljesül ki. Nemcsak Ranma, de Akane is értője egy-két fogásnak, s amikor a lány nem épp Ranmát gyepálja, mindig akad valaki, aki ilyen-olyan okból versenyre kel velük: vagy személyes bosszúból vagy egy iskolai megmérettetés keretén belül. S amit látunk, kérem szépen, az nem pusztán harc, hanem művészet a javából! Itt válik világossá, hogy csili-vili mechák és bankaiok nélkül is maximálisan le lehet kötni a nézők figyelmét, s a saját példámból kiindulva még azoknak a tekintetét is képes a képernyőre tapasztani egy-egy ilyen jelenet, akiknek amúgy nem kenyerük a shounen fight. Az egész pedig csak még látványosabb lesz, amikor a harcokat kombinálják valami mással, ebben az esetben például ritmikus gimnasztikával. 

Ami a rajzolást illeti, számomra igazi kuriózum volt: a képi világ nagyon-nagyon színes, ennek ellenére mégsem harsány vagy bántó a szemnek. Sőt, nekem például kifejezetten jól esett elnézegetni akár a helyszíneket, akár a karaktereket, főleg hogy ezutóbbiak még szemmel láthatóan egy másik kor női és férfi ideáljainak a grafikus megtestesítői: a mai animékben divatos nyurga-nyulán alakok helyett arányos és egészséges testfelépítésű szereplőket láthatunk, s talán ezért, talán nem, de valahogy az egész sokkal barátságosabb, emberközelibb. 

Történet és látvány szempontjából tehát minden adott a remek és bíztató kezdéshez. Az egyetlen, ami beárnyékolja az örömömet, a félelem a következő évadok és úgy általában a sorozat lehetséges önismétlésétől. Fogalmam sincs egyelőre, hogy mi vár rám, de egyet biztosan tudok: amikor észrevettem, hogy az első évad végére értem, reflexszerűen a szívemhez kaptam, majd eszembe jutott és megnyugtatott a gondolat, hogy itt és most még közel sincs vége semminek. 

Értékelés: 8.6

Link:
Wikipedia
 

Aranyos, felhőcskés, napocskás, madárcsiripelős animézést kívánok minden olvasónak, hiszen a mai írással egy végtelenül naiv lány kalandjairól beszélhetünk. Nem, nem lolihentai, nem is Hello Kitty Island, de azért közelít. Ez a Mahou Tsukai ni Taisetsu na Koto. Mindenki megjegyezte, ugye? (Szerk.: Akkor is le kell írnod többször.)

Főhősünk, akit a 'kamera' hűségesen követ, hogy mást ne is mondjunk, még a fent említettnél is naivabb, lassan olyannyira, hogy a sorozat nézése közben nem meglepő, ha mi már nem is az élet akadályain, de az ártatlanság szobrát helyéről ledöntő lányka reakcióin fejeljük le az asztalt vagy a monitort. A történet, habár nem lényegtelen, eléggé sablonos, és nagyon is mezsikel görl. Főszereplőnk a nagyvárosba jön, hogy mágiát tanuljon, és neki minden újnak tűnik, mindent tanulnia kell, hogy ne vesszen el a város tömegében és életében. Rövidre zárva, a kedves kislány ha nem is fog elveszni, de a tanulás apróságain, szép tanulságokon, és néhány  fényes-csillogós mágián kívül mást nem is nagyon csinál. Ezzel el is megy a végtelennek tűnő tizenkét rész, katarzis nincs, pedig még az utolsó rész végén is nagyon reménykedtem. Hiányérzet annál inkább marad, minél inkább vártuk a nagy finálét, valahol mélyen pedig az ember nem érti, miért is ült le egy teljesen random magical girl anime elé, amikor jobbakból is válogathat bármikor, ajánlások alapján.

Az élmény persze nem olyan szörnyű, hiszen a képek kifejezetten szépek, néha a régies rajzolást és stílust idéző kockákat lehet látni a képernyőn, és eltűnődhetünk a régi animéken (lesz is rá időnk). Az emberi formák kicsit mind kecsesebbek az átlagosnál, az arcok pedig elegánsak, vagy éppen békések, mindenkiben megvan a szépség, amit a rajzolás is sejtet. A varázslatos világ képéhez pedig ugyanígy nagyon romantikus a zeneválaszték; emocionális ütemekből nincs hiány, csicsázott effektek mellé csicsázott csilingelős mágiahangok járnak, a mikrofonokba pedig kellemes férfihangok duruzsolnak - egy szó mint száz, az anime megvalósítása nagyon jó úton halad a shoujo megnevezés felé. (Az igazat megvallva ezt Japánban bizonyára csak csicsergő 10 éves lánykák nézték.)

Összevetve emlékeimet, és végiggondolva más emlékezetes animékre a kalandjaim során, büszke vagyok magamra, elvégre is sokan nem bírnak végigülni bizonyos csoportokba tartozó műveket. Más szóval: a Mahou Tsukai ni Taisetsu na Koto valami csodálatos, felvirágozó élmény, teli rózsaszín értékközvetítéssel, és furi figurákkal, tanítani akarással. A háttérben húzódó lehetséges szándék igazán értékelendő - kislányok számára. A többieknek... Nos nem ér annyit, hogy ezt is kipipálhassuk a listán.

Azért sem írtam le többször.

Értékelés: 5,6

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Első gondolatom az volt, hogy áldozat vagyok... egy szörnyű átverés áldozata! Megpróbálom megmagyarázni. Régebben szemeztem már a Zero no Tsukaima-val, de elég hatásos visszatartó erő volt idáig az, hogy több helyen is "magical girl" besorolást kapott, ráadásul a Harry Potter óta igen felkapott varázslós témájú animéből is volt szerencsém néhány szörnyen rosszat kifogni. Ezért aztán Khaos kritikáját is csak elnéző félmosollyal olvastam, hogy hát ha ez tetszik neki, akkor lelke rajta.

Aztán az egész kiment a fejemből, és némi idő elteltével véletlenül, minden előítélettől mentesen néhány részt megnéztem belőle. Hát Khaos, bocsánat! Mostmár tudom, miért szeretted annyira.

Minden híresztelés ellenére ez nem magical girl (legfeljebb annyiban hogy varázslók vannak benne, akik egy része lány): sokkal kevesebb köze van a stílushoz, mint egyik legnagyobb kedvencemnek, a Full Moon wo Sagashite-nek. Ha tényleg meg kellene határozni a stílusát, akkor talán fantasy-nak mondanám, méghozzá a Full Metal Alchemist-el, a 12 Kokuki-val, vagy a Scrapped Princess-el egy lapon említhető fantasynak. Éppen elég furcsa csavar van benne ahhoz, hogy a világ frissnek hasson, hogy minden percet a felfedezés izgalmával nézhessünk, még ha alapvetően klisékre építkezik is. Első ránézésre az alaptörténetet, miszerint Hiraga Saito-kunt a mi világunk Japánjából véletlenül megidézi familiárisnak Zero Louise, a kétbalkezes varázslótanonc, csak azért alakították így, hogy jobban tudjunk azonosulni a fiúval. Viszont ahogy a történet előrehalad, a sorozat nagyon jól rájátszik arra az érzésre, hogy mi Saito-val együtt a közös világunk miatt már tudunk valamit, amiről a többi szereplőnek gőze sem lehet. Azok a jelenetek, amikor egyszercsak bekattan, hogy amit látunk, az tulajdonképpen egy rakétavető, vagy amikor a világháborús japán Zero vadászgép kicakkoz néhány sárkányt, annyira hátborzongatóan eltaláltak, hogy teljesen más kategóriájú animékben is megállnák a helyüket. Mert azért alapvetően a Zero no Tsukaima mégiscsak legnagyobbrészt egy romantikus vígjáték, kellően friss, de azért repetitív poénokkal, és elég összetett, szerethető, jól tervezett és megvalósított karakterekkel - legalábbis a főszereplők esetében.

Most joggal kérdezheted, hogy ha tényleg ennyire jó anime ez, akkor miért szerepel olyan rosszul más oldalakon?

Hát először is mert nincs vége, semmilyen értelemben sem. Amit eddig leírtam, sajnos mind-mind csak az első szériára érvényes. Egy év és egy rendezőváltás után ugyanis csináltak neki egy folytatást, sőt mióta legutóbb foglalkoztunk vele itt, az Animecommenten, egy újabb harmadik széria is kijött hozzá, a Princess no Rondo. Kötelességem írni ezekről is, és mindenkit figyelmeztetek, most következik a fekete leves.

Miközben az utolsó részeken szenvedtem, sokat gondolkoztam a világmegváltó "és ezt így hogy?" kérdésen, és arra jutottam, hogy valószínüleg a következő beszélgetés zajlott le a producer és a rendező között:

- Te figyelj már, kicsit pénzszűkében vagyunk, kéne valami folytatás amit sokan néznek.
- Hát, ott van a tavalyi Zero, annak nincs vége.
- Ja tudom, a lapos kiscsajjal. De sokan nézzék, érted, úgyhogy legyen benne még több csöcs, érted?
- Igen, eddig is volt benne, akkor teszünk többet meg nagyobbat. Történet mi legyen?
- Az nem kell, vagyis mittudomén, legyen valami gonosz és nézzen gonoszan, de azért senki ne haljon meg mert az rosszat tesz a nézettségnek...

Ezzel azt hiszem mindent elmondtam. Az új szériák tökéletesen megerőszakolják az ismert karakterek jellemét, a világot, a történetet, mindent: amit csak lehet feláldoznak a szent cél, a fanservice oltárán. Összesen talán öt percbe lehetne sűríteni a 24 rész alatt fellelhető jó jeleneteket. A szereplők jelleme képes egyik pillanatról a másikra megváltozni, aki véletlenül meghal legkésőbb öt rész múlva feltámad, és a főgonoszokról sohase tudjuk meg, hogy végülis kik ők és mit akarnak, egyszer-egyszer feltűnnek de gyorsan lerendezik őket. Hogy mekkora ökörség az egész, jól szemlélteti az az epizód, amikor a szereplők azon gondolkoznak, hogy az egyik szerencsétlen lánynak igaziak-e a dinnye méretű mellei... Könyörgöm, mi lenne, szilikon? Vagy fel lehet venni a varázsló akadémián tantárgynak a plasztikai sebészet-mágiát?

Nem szeretnék erre több szót pazarolni, mert rosszat tesz a vérnyomásomnak, és egészen biztos vagyok benne, hogy a hiba egy része bennem van, mert sokkal többet vártam az első 12 rész után. Ha valaki szereti, hogy kiszolgálják az izlését, és kellő mennyiségű limonádé valamint pattogatott kukorica áll a rendelkezésére, pár unalmas percet nyugodtan agyoncsaphat az utolsó két évaddal is - én nem vagyok ennek a célközönsége. Ha megfogott a világ, kíváncsi vagy a főszereplők közötti románc kibontakozására, vagy csak szimplán loli ösztönöktől vezérelve megtekintenéd Chibi Louise nem létező melleit, megnyugtatlak, emiatt nem kell végigszenvedned 24x24 percet. Sokkal jobban jársz, ha hátradőlsz a karosszékedben, becsukod a szemed, és elképzelsz egy neked tetsző befejezést - bármilyen rossz legyen is a fantáziád, nem tudod az utolsó szériák készítőit alulmúlni.

Jöjjenek a kötelező körök a technikai megvalósításról. Sajnos az opening és az ending sem lett kiemelkedő, talán csak az első szériában, de ez egyéni izlés kérdése. Az aláfestő zenék elég fülbemászóak, és a rajzok is hozzák az elvárt színvonalat, bár a második és a harmadik évadban akadnak furcsa jelenetek, mintha a minőségellenőr szabira ment volna és végre kiamatőrködhették volna magukat a rajzolók, persze szegényeknek nem róhatjuk fel azt a hibát, hogy bonyolultabb szögekből sokszor képtelenek ábrázolni az amúgy is lehetetlenül nagy melleket.

Mint arra az olvasó is rájött, kevés animére gondolok vissza ambivalensebb érzésekkel, mint a Zero no Tsukaima-ra. Szívem szerint külön pontoznám a három évadot, vagyis fenéket, legszivesebben az utolsó kettőt meg se néztem volna. De abban is teljesen biztos vagyok, hogy az első szériát nagy kár lett volna kihagyni, tele van olyan jelenetekkel, amiket azóta se tudok kiverni a fejemből. 



Értékelés: 7.1

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Animeaddicts 
ANN

Amikor nekikezdtem ennek az írásak, kissé el voltam tévedve, ugyanis azt hittem, hogy már írtunk a Love Hináról. Pedig, nem. Így köztünk megmondva ez éppenséggel olyasmi, amivel nem kérkednem kellene, hiszen amíg egy olyan oldal, mint a miénk nem írt a Love Hináról, addig nem is igazán animeoldal.

Bizony a Love Hina ennyire beitta magát a világ tudatába, bárhol járjunk is a neten, annak legeldugottabb sarkában is ismerni fogják a Love Hinát, és azonnal tudják majd azonosítani az animék színes csoportjával. Annak idején, amikor felütötte a fejét a nagy anime láz, amit már nem rajzfilm (cartoon) címkével láttak el, bizony a Love Hina az elsők között volt, amit mindenki felfedezhetett magának.
A történet, ami több sebből vérzik, soha sem tudni, hogy igazából vicces, vagy röhelyes, mégis megállta és megállja a helyét, és azóta tudjuk is, hogy mindez Japánban teljesen általános. Talán pont az elsősége volt az, ami miatt még mindig megemlíthető aime, hiszen a friss, már nem túlszofisztikált, nem csak nőknek készült romantikus történet, mindenkit megfogott magának.

A történet, ahogy azt egy igazi háremtől várhatjuk, bedobja a jobbára balek főszereplőt egy lányok által lakott, gyakorlatilag kollégiumként használt épületbe, egy feltétellel: amíg be nem kerül az egyetemre, addig ő lesz a háziúr - azaz ő csinál mindent a lányok helyett. Természetesen ez az időszak évekig tart, ezalatt az idő alatt pedig mindenki össze akarja hozni a Hinával, aki ezt, és a fiú szinte minden lépését egy égrengető rúgással vagy pofonnal honorálja, egészen amíg... Mindenki tudja, nem?

Nos, ehhez a tökéletesen átlátszó történethez a készítők tudtak megfelelő színavalkádot csinálni, tökéletesen visszaadni a karaktereket színekkel és megfelelő rajzolással, úgy, hogy még ma is teljesen újnak hat a képi világ. Az anime talán legerősebb oldala a mindig megfelelő minőség a képernyőn, ellenére a feltűnő buta és egyszerű pillanatoknak is.
A képekkel szemben a hangzás viszont nem ment annyira csodásan, a zenék teljes mértékben felejthetőek, talán az opening és az ending kivételével, amiket is leginkább a hozzájuk tartozó képsorok ragasztanak a fülünkbe. A szinkronhangok persze ettől még elegánsan veszik az akadályt, pár nagyobb név, ismerősebb hang szerepel, és nem lehet panasz a hangok játékára (itt sem).

Végeredményül pedig mit is kapunk? Egy, a köz emlékeibe sokkal inkább beivódott animét, mint gyakorlatilag bármelyik klasszis, amiket mi, itt az AnimeCommentnél 10 ponttal jutalmaztunk. Hogy miért? Ez aztán a rejtély a javából, beállítható a Dragon Ball és a Sailor Moon mellé, viszont innen is ki fog tűnni, nem is kicsit.

Értékelés: 7,8

Linkek:
Wikipedia
Ainmeaddicts
Aoianime

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor sikerül rábukkanni valami igazán nehezen beszerezhető sorozatra, én már azelőtt kicsit kuriózumnak érzem, mielőtt még egyáltalán láttam volna belőle valamit. Go Nagai eredeti történetének, a Cutie Honey kései ’90-es évekbeli feldolgozásával, a Cutie Honey F-fel pontosan ez volt a helyzet: a csapat, amely a feliratot készítette, ideje korán lemondott a projektről, viszont kis kutakodás után sikerült hozzáférni a német csatornákon vetített epizódokhoz, így a sikerélmény mellé nem kevés nosztalgia is társult, amikor hosszú idő után újra felcsendültek azok a hangok, akik gyakorlatilag minden animében közreműködtek, amit valaha levetített az ORF vagy az RTL. Mindezeket, plusz azt a tényt figyelembe véve, hogy ez a feldolgozás az eredetitől eltérően egy hamisítatlan és klasszikus mahou shoujo, olyan készítőbrigáddal a háta mögött, amivel a Sailor Moon Stars büszkélkedhet, nem kevés várakozással ugrottam neki a történetnek, minden fent említett baljóslatú jel ellenére.

Főszereplőnk ezúttal is Kisaragi Honey, akinek eddigi gondtalan élete fenekestül felfordul, amikor szeretett apját a Panther Claw nevű bűnszervezet elrabolja. Honey tehát rögtön a mélyvízbe kerül, de a segítség nem várat sokáig magára: egy titokzatos idegen bukkan fel a semmiből, hogy rábízzon két ékszert a lányra, melyekkel állítólag még az apuka kísérletezett anno. Ezekkel a lány gyakorlatilag bárkivé át tud változni, a harcokban pedig felöltheti Cutie Honey alakját. Hosszú küzdelem veszi tehát kezdetét Kisaragi professzor felkutatásáért és a Panther Claw felszámolásáért.

Az alaptörténet tehát a jól megszokott sémára épül, bár mindenképp üdítő megoldás, hogy a főhősnek nem rögtön a világ megmentésén kell fáradoznia, hanem személyes motiváció áll a háttérben. Az apja iránt érzett szüntelen aggodalom meg is adja a sorozat alaphangulatát, mely a többi mahou shoujohoz képest pár fokkal komorabb hangnemet üt meg. Ennek megfelelően az első részek sem az ügyetlen szárny- és erőpróbálgatásokról szólnak, hanem tempósan zajlik a Panther Claw-ritkítás. Az animét három nagyobb fejezetre bonthatjuk, melyekben Honeynak hol a féldémon Sister Jillel, hol a magát ikertestvérnek kikiáltó és Honey-éhoz hasonló erőket birtokló Seiraval, hol pedig önön félelmeivel és képességeivel kell elszámolnia. Izgalmakból tehát nincs hiány és hiába a kb. 40 rész, mindig van valami, amiért az ember leül a képernyő elé, még ha tudja is, hogy a következő rész sem lesz érdemben másabb, mint az előző.

Ha jó és rossz pontokról beszélünk, az előbbinél mindenképp érdemes megemlíteni a szereplőgárdát. Az alapsorozatból, de más Go Nagai-féle sztorikból is rengeteg ismerős arc köszön vissza, bár nem feltétlenül a régi rajongók örömére, hisz a személyiségek alaposan át lettek szabva a romantikus shoujo szabályainak megfelelően. Egyébként az anime itt is egy rendkívül szimpatikus megoldáshoz nyúl, amikor a hagyományos útról letérve Honey a harmadik fejezetben már nem tudja megőrizni a titkát barátai előtt, és az iskola romba dőlését követően társaival és tanáraival (az iskola méreteit meghazudtolva összesen vannak vagy 10-en), no és persze Seijivel, állandó harcos társával karöltve alkotnak egy kisebb csapatot, hol új iskolát keresve, hol pedig a Panther Claw szörnyei ellen harcolva.

Negatívumból nincs sokkal több, csak annál mélyebb, amely miatt az anime hol (kicsit) gagyi, hol (kicsit) hiteltelen. Gagyi, mert hősnőnk, mielőtt felöltené Cutey Honey alakját, rendre különböző álcákkal örvendeztet meg, ami még nem is baj, hisz üldözéshez tökéletes a motoros Hurricane Honey, az ellenség megzavarásához pedig a dögös díva, Stage Honey bőrébe bújni. De az a Mermaid Honey, aki az egyik pillanatban még egy ukulelét szorongat, a másikban pedig már elektromos gitáron nyomatja a rock’n rollt, enyhén ciki. A kardot leszámítva hasonlóan röhejesek Honey fegyverei is, amik olyanok, mintha a Matel sorozatgyártmányai lennének. Így annyira nem is meglepő, hogy bár Honey amúgy is jó vívó lévén ügyesebb, mint az átlag, rendre jól elverik minden epizódban, és ha a fiúknak szerencséjük van, akkor még egy alapos ruhaszakadásnak is a szemtanúi lehetnek, úgy mellmagasságban. Láthatjuk: az eredeti mentalitásból próbáltak valamennyit megtartani a készítők, de alapvetően mégiscsak egy romantikus drámáról van szó, melyben a harcok némileg komolyabbak és nem egy szereplő inthet idő előtt búcsút az életének. Leszámítva persze azokat, akiknek eszük ágában sincs meghalni. Egyik jó példa erre a legállhatatosabb gonosztevő, akit valaha is láttam, Sister Jill: kb. 28-szor és –féleképp pusztítják el, ő azért csak-csak visszatér, hogy még csúnyábban, még kevesebb ruhában törjön a békés polgárok életére. Ebből adódik a hiteltelenség is, a nézőben ott motoszkál a kérdés, hogy mennyire lehet és/vagy kell így az érintett szereplők halálát komolyan venni.

Valamelyest kárpótolhat azért minket a megvalósítás: a karakterdizájn egytől egyig ugyanaz, mint az utolsó Sailor Moon-évadé, szóval, akik azt szerették, valószínűleg a Cutie Honey F-fel is hamar megbarátkoznak, már csak a hasonló történetvezetés miatt is. A zene szintúgy az SM mintájára készült, jellegzetes hangszere a szaxofon, valamint nem egy lírai dal is felcsendül a megfelelő jelenetekben.
Mindent összevetve hiába lebeg a sorozat felett az eredeti ötlet minden shounen és ecchi-momentumával együtt, ez a verzió valószínűleg csak egy szűkebb körben kap esélyt, de az anime hullámzó teljesítménye és a sok-sok apró logikai buktató (amiket én minden erőmmel igyekszem fordítási bakinak betudni) náluk sem garantál maradéktalan sikert.

Értékelés: 6.7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

Az animék érdekes, és nyugati szemmel különleges témái közül csak az egyik, de mondhatom, számomra egy igen kiemelhető téma is a szolgálók életéről és megpróbáltatásairól szóló, japánosan maid, sorozatok.
Habár pont ezek a sorozatok, azok, amik szinte soha nem maradnak meg a valóságosság talaján, mégis ők mutatják meg legszebben az emberek egyik igen nagy gyengeségét - ami persze ettől simán el tud veszni a temérdek szuperképesség és a család fejének életére törő, és azt pont a főszereplő szolgáló mesterének megölésével elérő szuperbűnöző (nagybácsi), nomeg a mester szerelmi életének túldramatizált jelenetei között.

Egy ilyen körmondat után kötelességemnek érzem egyszerűen lefordítani nektek, hogy ez mit is jelent a Kamen no Maid Guy esetén. A család feje, nagyapa, utolsó unokái azok, akiket meg kell védeni, őnekik küld papi két szupermaidet, akik majd jól megvédik és egyébként kisegítik őket a mindennapok bajaiból. Azt viszont tudni kell, hogy mindkét szolgáló inkább jeleskedik minden egyes lehetséges behatoló, és életet veszélyeztető elem módszeres megsemmisítésében, mint az élet ügyes bajos dolgainak megoldásában, így a két főszereplő élete, habár mindig megmarad, kezd túl kaotikussá válni.
Mindezt a sorozat frenetikus poénokkal dobja fel, mindenek felett a kozmikus pénzes poénokkal, kezdve a különleges képességek vizuális groteszkké tételével, egyébként Maid Guy megjelenésével, a már-már megszokott profi attitűddel, ami az érzelem, és a normális élet apró dolgait figyelmen kívül hagyja. Persze az erőszak legvariáltabb formái sem maradhatnak el, amik a meglepően kreatív és alternatív formáktól a régi, bevált, szögelt baseball ütő módszerig terjednek. A képi világ pedig, mindezt nem gyengén spékeli fanszervízzel, és egyértelmű utalásokkal a célközönség felé.

Az anime friss mivoltát szerencsére nem hazudtolja meg a kinézet, és a hagyományos rajzolás igényes grafikus minőséggel társul. A karakterek kellően vegyesek, egészen a specifikusan lerajzolt és kirívó Maid Guytól a pont-pont-vesszőcske acrú öcsiig, a hátterek pedig kellően véletlenszerűek, teljesen visszaadják az átlag iskolai történetek hatását.
Ehhez párosuva a hangok brilliánsan válogatottak, a hanghatásokon, és az elvetemült hangjátékon is nagyokat lehet kacagni, mindemellé pedig kifelejthetetlen a zene. Kiemelhető a zenei válogatás vegyesvágottjából az ending folyton változó napi záró okossága, ami frenetikus sikollyal fordított fetrengős röhögésbe szinte minden alkalommal.

Ezegyszer, és mindörökre, a maid sorozatoknak, minden szűken szabott korlátjukkal és idejétmúlt ideológiájukkal együtt sincs vége, sőt. A japán poénzuhatagok gyártói talán a Lovely Complex óta nem hoztak olyan volumenű komédiákat a képernyőkre, amik felveszik a versenyt a nevettetésben, még akkor sem, ha a Kamen no Maid Guy teljesen más kategóriába tartozik. Így legalább nem kell dönteni melyik a jobb - mindkettő sajátos zsánerének tetején van.

Értékelés: 9,8

Linkek:
Wikipedia
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)