Mivel is kezdhetném; Makoto Shinkai alkotott valami szépet - de eszeveszettül. Ennyi kezdésnek meg is teszi, mert nincs is sokkal több, amiről beszélhetünk.
Írtam sokat és sokszor is, hogy Makoto mennyire gyönyörű képet alkot a közel-távoli jövőbe, amiben a technológiák és a személytelenség között elvesző ember portréjait rakja a napjaink Japánja elé, és ez az alkotásai során szemernyit sem változik, néha úgy érzem, olyannyira nem, hogy kezd elcsépelődni a mindig elnyújtott és kiemelt vezérfonal; az, ami egyetlen érzelemként, egyetlen részletként képes eluralkodni akárhány percnyi csodán, ami a képernyőről villog.
Hogy miért lehetek annyira eretnek, hogy ilyesmit írjak? Talán csak rossz napom, vagy hetem, esetleg évem van, de a változatlanság mutatja meg mennyire is látszik másképp az, amiért egy vagy két évvel ezelőtt áradozni tudtam. Többet látva, többet tapasztalva, persze a kép is más, én is elérkezek bizonyos választópontokhoz, de egy valamit felismerek. Az biztos, hogy a változás a képekben, és a közben a fejünkben pörgő gondolatokban koránt sem az animék miatt lett más az évek alatt. Akik kinőttek belőle, megunták az önismétlő animációkat, és nem képes magukkal ragani őket a történetek fonala, talán sokkal többet köszönhettek ebből annak, ami minket vesz körül manapság. Ezen gondolatok aktualitása többrétű, főleg a Hoshi no Koe mellett említve. Japán jelenleg fényévekre van tőlünk, minden értelemben, pont ahogyan a főszereplőnket elragadta az űrből érkező idegenek elleni háború a szerelmétől. Egyre és egyre távolabb vagyunk attól, amit látunk a képernyőkön, és a szép ideális világok egyre nehezebben hatnak, ütnek át a mai élethez szokott szemeink tükrén; a nem, vagy talán működő mobiltelefon, ami köldökzsinórként köti össze a hősünket a világgal, előbb utóbb már nem is tudni, tényleg köt e még, így minden, amihez ragaszkodni lehetett elvész. A drámai vég sokban emlékeztet a lassú halálra az érdeklődésünk terén. Először az apró, lényegtelen részek vesznek el, majd lassan minden nagyobb, erősebb emlék is fakul, amíg már csak egyetlen dologra tudunk úgy emlékezni, ami tényleg hiányzik.
Pedig, ha másért nem is, a látványért megéri egy kicsit lehuppani az anime elé. Rövidnek rövid, de Makoto neve egy bilincs, ami a művészlelkeket, és az álmodozókat megtölti gyönyörűséggel, míg a fülekbe jutó, nem populáris zenék adnak valami különleges borzongatót az egész alá. A privát stábnak, és a minimalitásnak megvannak a maga előnyei. Makoto eldöntheti mit tesz egy műbe, és addig nyüstölheti magát, amíg meg nem csinálja, amit akart, szinkronjai - ő maga, és szerettei - pedig könnyeden játszanak igazi érzelmeket. Ebből rontani nem nagyon lehet.
Bármi is történjen, bármennyire égjek is ki, egy ilyen rövid csillag mindig emlékeztet pár szép dologra, és mindig visszarángat például ezekre az oldalakra is; ami sajnos még így sem elég ahhoz, hogy úgy vigyük az oldalt, ahogy eddig, fénykorában is tehettük. Reméljük lesz még sokkal jobb is - Makotótól is.
Értékelés: 9,1