Az animék közül nincs sok, ami nagyon kiüt az átlagból, de azokat mindannyian azonnal felismerjük, már borítóról, első percből, vagy éppen az azt ajánló ismerősből. Na a Mind Game pont ez a kategória: ránéztem az ajánlóban a képekre, és felhúztam a szemöldököm, belepillantottam, aztán elolvashattam Erda kolega ismertetőjét, és megértően bólogattam.

Aztán végül csak-csak sikerült megnéznem a filmet, merthogy ezt az alkotást is, a rendhagyó mindfuck absztraktokhoz hasonlatosan nem merte semmilyen menedzsment sorozattá termelni. Elmondhatom, a megnézéssel jól és rosszul is jártam; láthattam egy Japán alkotást realisztikus emberi jellemábrázolást lefesteni egy olyan megalkotott koncepcióban, amiben a realisztikus szónak még csak nyomát sem lelni, viszont mindezt valamiért egy olyan külsővel kellett látnom, ami az alkotás értékén köbgyököt vont.
Kibontva a leírtakat, el kell mondanom, hogy a szürreális világ ábrázolása egy afféle kicsapongó, késői példája lehetne a tudatfolyam technika alkalmazásának. A gondolatok közbeni ugrások, az összefüggőnek ható történetbeli váltások, az összefüggések, és a képek néha beütő teljes hiánya tökéletesen képzi a csapongó elme termékeit elénk, emellett még tanít is, és mesél is. Másra nem is számíthatunk, de elég is a fiatal férfiak önmarcangoló, boldogságot és szerelmet üldöző lelki világából ennyi - egy órányi agypukkasztó mozi.
Azt, hogy végül a szürreál avant garde mégis csak mindfuck marad, a stílust valamiért ragasztóként követő grafikus megvalósítás teszi. Nem értem, hogy miért kell egy szellemes alkotást olyan elcseszett motívumokkal megalkotni, amitől az ember úgy érzi, hogy a rendhagyó művészeknek megint nem volt ötletük, ezért vették Picassot és Dalit, jól összeturmixolták, és kicsapták elénk...

A fixáció, hogy a rendhagyó mindenképpen valami extraordinaire megoldást kíván, marad, az alkotás pedig az okosan bólogató művészek körétől ötöst kap. Tőlem is megkapja.

Értékelés: 5

Linkek:
Animeaddicts
Myanimelist