Azt hiszem, a Kuragehime tipikusan japán történet, legalábbis abból a szempontból, hogy csak náluk tudok elképzelni még egy ilyen felállást: öt furábbnál furább(?) hobbival megáldott és mellesleg igen komoly önértékelési zavarokkal küzdő lány körülbástyázott mikroközösségébe egy végzetes napon berobban a szép szőke herceg, csak éppen fehér ló helyett tűsarkúban érkezik. De legalább eltökélt szándéka megmenteni a lányokat - igaz, nem a gonosz, félelmetes sárkánytól, hanem a toprongyos ruháktól, kócos hajaktól és ápolatlan külsőtől, egyszóval: önmaguktól.

 Az Amamizukan tagjai, az "anyácák" persze ezt csöppet sem veszik szívesen, hisz ha van valami, amitől irtóznak, akkor azok a divatos holmik és csinos lányok (para-toplista 1. és 1. helyezettjei). Örülhetnek, hogy még csak nem is sejtik, kelletlen vendégük a valóságban fiú (para-toplista szintén 1. helyezettje) - mert ez a tény garantáltan kiüldözné őket a világból. Történetünk hőse, Tsukimi sajnos már közel sem ilyen szerencsés, hisz áldott gyanútlansága Kuranosuke nemét illetően hamar szertefoszlik, így két topissága ellen irányuló tuning-támadás közt mindig eltökélten próbálja megőrizni a cross-desser fiú amúgy nyíltan vállalt titkát lakótársai előtt. Láthatjuk hát, hogy egy meglehetősen vegyes társaság keveredik itt össze, de ez nekünk csak annál jobb, hisz a mi szórakozásunk így előre borítékolható.

Ha már az előbb emlegettem Tsukimit, róla is nyugodt szívvel állítható, hogy kissé bogaras, de az igazság az, hogy inkább "medúzás". :) Gyerekkorában ugyanis egy érdekes asszociáció révén eljut ahhoz a felismeréshez, amely során képes lesz felfedezni az ezekben az állatokban rejlő titokzatos kecsességet, veszélyes szépséget, s mire a történet végére érünk, Kuranosuke segítségével rájön, hogyan tudná ezt a szemléletmódot a puszta szó és rajzok után kézzelfogható valósággá, matériává formálni. Közben a színen felbukkan Kuranosuke testvére is, a nőügyekben még meglehetősen járatlan Shuu, aki viszont Tsukimiben látja meg a bájt, pontosabban csak az öccse által csinossá varázsolt Tsukimit látja, s ha a lány 'civilben' mutatkozik előtte, fel sem ismeri. Mindenesetre mire bármelyikük is megmerné tenni az ártatlan közeledés első lépését, a politikai érdek közbe szól egy gátlástalan, mély dekoltázsú démon személyében, és a hercegek, hercegnők rögtön eltévednek a szív zűrös útjain, nem úgy, mint azokban a tündérmesékben, amelyeken felnőttünk, és amelyekben mindig minden olyan átkozottul egyértelmű és cáfolhatatlan volt.
Az anime roppant rövid, mindössze 11 rész, így az utolsó epizódban csak épp hogy pontot tehetünk a sorozat egyik fontos cselekményszálára, de persze attól még ott az inger, hogy milyen jó volna, ha most ez folytatódna. Mert szereplőinkkel kapcsolatban még sok kérdés felmerül, mind a jövőjükkel, mind a múltjukkal kapcsolatban, meg aztán különben is: az egy dolog, hogy valakiből hercegnőt csinálnak, de az már teljesen más tészta, hogy az illető képes lesz-e (akarja-e egyáltalán) megtartani, magáévá tenni ezt az új életet. És akkor még nem is beszéltünk a másik négy amamizukani lányról, akikről épp, hogy csak annyit tudunk meg, mi otakuságuk tárgya, és az hogyan deformálja mindennapi életüket! Persze, így is pont eléggé szórakoztatóak, viccesek, de volt olyan karakter, akire epizódonként alig jutott több pár mondatnyi szereplésnél, és én azért szívesen elidőztem volna egy picit többet mindegyikőjüknél. Annál is inkább, mert sok kedves seiyuu-színészem köszönt vissza és remekelt az animében, ami már megalapozta a szereplők megkedvelését. Persze, akit hozzám hasonlóan érdekel a történet folytatása, még mindig előveheti a mangát, de azt sem látom esélytelennek, hogy valaha ebből a sorozatból is készüljön egy második évad.

Ami nagyon pozitív volt még, az mindenképp a grafika javára írható: ugyan napjaink felhozatalában egyedinek, különlegesnek számít, de ez egyáltalán nem baj, maximálisan beleillik a sztori hangulatába és jól megragadható mindegyik karakter személyisége. A karikatúrák, erőteljes túlzások -komédia lévén- elengedhetetlen kellékei a Kuragehime eszköztárának, de ahol szépnek kell lenni, ott tényleg szépek a csajok.
Bár az imént még fájlaltam az anime rövidségét, és szívem szerint most is azt mondom, ha állja a standard 13-részes tálalást, az sem tett volna rosszat neki, viszont így is kerek egésszé áll össze az, amit kapunk, ráadásul nagyon hamar végezni lehet vele, a Hamupipőke-vonulathoz képest pedig egyáltalán nem erőltetett, ömlengős, hanem kifejezetten üde, könnyed - érdemes egy próbát tenni vele.

 Lassan eljutok én is oda, hogy ha meghallom egy animéről, hogy light novel alapján készült, akkor első reakcióm a sikoltva menekülés. Nem akarok mélyebben belemenni a műfajról kibontakozó véleményemre, de kezd az az érzésem lenni, hogy ezeket animációba átültetni nem mindig triviális. A Bakemonogatari is rengeteg problémától szenved, mégis adtam neki egy esélyt, leginkább azért, mert a Katanagatari szerzője, Nisio Isin írta az eredetit, és sokan azt állítják, hogy ugyanannyira kiszámíthatatlan történetvezetéssel és intelligens párbeszédekkel operál ebben a korábbi művében is. Hát, megvallom őszintén, életem leghosszabb fél óráit köszönhetem a sorozatnak.

 A történet több részre osztható, ezekben egy-egy olyan lányt ismerhetünk meg, akit megszállt valamilyen rosszindulatú lény, általában saját hibájukból. Ezeket a lényeket próbálja megérteni, megmagyarázni és elűzni a főszereplő, Araragi-kun, és a vagány, sátánista-okkultista csöves punk, Oshino-san. A lények megismerése nem mindig történik békésen, pláne nem mindig egyszerű megszabadulni tőlük, így előfordul a sorozatban jónéhány véres akciójelenet is. Ezek alapján azt is gondolhatnánk hogy valahol a Hellsing és a Mushi-shi keveréke lehet a történet, de a hangsúly inkább a lányok és Araragi-kun kapcsolatán van, és a középiskola eseményein.

 Aki látott már light novel-ből készült animét, az tudja hogy iszonyat sokat beszélnek benne, ez még alapvetően nem is lenne nagy baj ha a rendezőnek sikerül a párbeszédeket megnyirbálnia, és cselekménnyé alakítania. A Bakemonogatari esetében a helyzet egyértelműen nem ez, valószínűleg úgy gondolták, hogy a beszélgetéseket egy-az-egyben át kell ültetni (nem elég hogy halljuk őket, még néha el is olvashatjuk), merthogy az író annyi apró humorral, fricskával és szójátékkal tűzdelte meg őket, hogy azt a nézőnek is át kell élnie. Én úgy tűnik ehhez nem vagyok elég otaku, a szövegelés nagy része egyszerűen untatott, csak egy-két helyen találtam nyomát benne annak a sziporkázásnak, amit a Katanagatari mutatni tudott, ebben a sorozatban még az az öt percnyi cselekmény is abszolút elsikkad az előtte levágott 40-50 percnyi (részeken átívelő) dumától. A szóviccekről ne is beszéljünk, igen jó fansubber kell ahhoz, hogy nekünk magyaroknak átjöjjön az angolon keresztül az eredeti fájdalmas japán humor.

 Ki lehet persze fogni néhány percnyi értelmes gondolatot, érdekes eseményt az animében, és a fülbemászó, sejtelmes zene néha az Evangelion filozofálgatásának legszebb perceit juttathatja eszünkbe, de az összhatás egyszerűen szörnyű. Meg mertem említeni a Katanagatarinál, hogy a rajzolók néha elunták magukat? Itt az első öt részből kettő arról szól, hogy két-három szereplő egy játszótéren beszélget! Kb. 40 teljes perc, a cselekmény abszolút hiányával! Egyetlen szerencse, hogy szinkronszínészből nem kellett sok, a sorozat költségvetésének nagy része elmehetett a grafikára (az utolsó részekre aztán sajnos ez is elfogyott), így a rajzolók abszolút gyönyörű és korszerű, HD minőségben élhették ki hogy bármit rajzolhatnak amíg semmi sem történik, egyfajta szürreális kollázst szemlélhetünk hosszú percekig.

 A magam részéről abszolút értetlenül állok az előtt, hogy miért dicsérik agyon ezt a sorozatot a rajongói, remélem majd egy jószándékú kommentelő felvilágosít engem, szerencsétlen hülyét. Addig is aki nem szeretne egy középszerű hangjátékot hallgatni animenézés helyett, messzire kerülje el a Bakemonogatari-t.

Értékelés: 6,6

Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts

 A történetírás kelléktárában van egy régi, jól bevált és animék esetében ezerszer elpuffogtatott recept: végy egy emberektől minél távolabb álló lényt saját gondolkozásmóddal és különleges képességekkel, majd ereszd rá a mit sem sejtő világra. Minden jelenetre juthat egy gondolatkísérlet, melyben ezek a mindennapitól való eltérések adják a konfliktust, és ha ügyesen csináljuk, még egy kis mélységet is vihetünk a sorozatunkba, görbe tükröt tartva magunk elé a más nézőpontból szemlélődő karakter által (sajnos ez utóbbi meg sem fordult a hasonló című manga írójának fejében, helyette inkább a humor és a cukiság dominál). Arra is volt már példa, hogy egy egész sorozatot ezzel a technikával töltsenek fel, pl. Bottle Fairy, és ilyenkor ugyan nem számíthat a néző túl sok mondanivalóra, mégis főleg a fiatalabbak jól szórakozhatnak rajta.

 Jelen esetben a bonyodalmak okozója egy tintahal-lány, Ika Musume (="tintahal lány", arra se vették a fáradtságot hogy nevet adjanak neki), aki az óceánban élve megtapasztalhatta, hogy az emberek milyen szinten nem képesek a természtre vigyázni, és elhatározza, hogy átveszi az uralmat a világ felett hogy így kényszerítse őket jobb belátásra. Éppen egy kis vendéglő előtt ér partra, amit ki is nevez főhadiszállásnak - az egyetlen probléma, hogy a tulajdonos testvérpár öregebbik tagja valami furcsa harcművészettel rögtön helyre is rakja. Szegénynek a továbbiakban is meghiúsul minden világuralmi törekvése, úgyhogy nem is számíthatunk arra, hogy a japánok végre valami önkritikát gyakorolnak a széthalászott és szennyezett tengereik miatt. A természetvédelem mindössze annyiban jelenik meg, hogy Ika-chan egyszer-egyszer összeszedi a szemetet a tengerparton, ráadásul a sorozat végére ráébred, hogy úgyis a szárazföldön vannak a barátai, az óceán meg unalmas, miért is ne maradhatna. Izé, miket is beszélek itt ilyen komoly dolgokról, amikor a sorozat fő (és egyetlen) célja beismerten a szórakoztatás...

 A sok poénos hülyeség egymásra halmozásában eleinte jól is teljesít az anime, a folyamatos vigyorgás garantálva, Ika-chan is megfelelően cuki ahhoz, hogy jópár részt csak a kawaii-faktor miatt megnézzünk. A vége felé a sorozat viszont kezd ellaposodni és unalmassá válni, ami nagy szó ahhoz képest hogy csak 12 részes. Próbáltak újabb karaktereket beírni a történetbe, de nálam például az erőltetett angol kiejtéssel beszélő félbolond (és zseni) ufókutatók lecsapják a biztosítékot. Az utolsó részek alatt már csak a fansubberek tintahalas szóviccei tartották bennem a lelket, amiknek sajnos két repetitív poént leszámítva nyoma sincs az eredeti japán szövegben. Az Excel Saga óta tudjuk, hogy minden animében el kell jönni az utolsó egy-két résznek, amikor a történet komolyabbra fordul, na ez ebben az esetben nem így történik, bár az igaz hogy a sorozat kb. öt komoly perce közül talán kettő a 12. részben van.

 Többet akkor se tudnék a cselekményről írni ha megvernének, úgyhogy nézzük a technikai részleteket. Az opening és az ending szerintem elég fülbemászó ahhoz hogy párszor megnézzük, eleinte még azon kaptam magam hogy kávézás közben énekelgetem hogy "shinryaku, shinryaku Ika Musume!" de ezt is meg lehet unni és a vége felé már inkább áttekertem. A szinkronszínészek hozzák a megszokott japán átlagot, a rajzok pedig elfogadható minőségűek, igaz csak nagyon kevés helyszínnel dolgozik a sorozat úgyhogy jobban is kidolgozhatták volna őket. Néha egyes karakterek vagy tárgyak ijesztően rondán vannak megrajzolva, ez gondolom poén akart lenni, én nem nevettem (és európai szemmel nézve nem mutogatnám kisebb gyerekeknek sem).

Tudom, lehúztam kicsit, de azért nem rossz sorozat az Ika Musume. Nem szabad tőle túl sokat elvárni, csak egy kis kikapcsolódást és nevetést, talán inkább szól a fiatalabbaknak vagy az anime műfajjal éppen ismerkedőknek, mint azoknak akik már vagy negyven hasonlót láttak. Nem hosszú, és ha mégis megunod a felénél, nyugodtan kereshetsz más néznivalót, csak azért nem kell végigülnöd hogy megtudd mi a vége.

Értékelés: 7,2

Linkek:
Wikipedia
ANN

 A 2009-es év talán egyik legalulértékeltebb sorozataként is szokták emlegetni a Hanasakeru Seishounent - nem is annyira az elért pontok, hanem sokkal inkább a nézettsége kapcsán.
Tény és való, hogy Itsuki Natsumi mangája, mely 1987-ben került először forgalomba (tehát egy igazi veterán darabbal állunk szemben), több helyen is feszegeti a shoujok napjainkban megszokott és mostanság divatos műfaji határait és talán nem mindenkinek a tetszését nyeri el, hogy a kezdeti reflektorfényből kikerül a négy gazdag bishounen Kajika szívéért vívott versenye, átadva a helyet egészen másfajta harcoknak, melyek hátterében közel-keleti véres trónviszályok, vallási fanatizmus és sokszor szerencsétlen emberi sorsok felgöngyölítetlen múltja áll, amelyekről olykor talán jobb lenne nem is tudni.

Igazából rég láttam már olyan animét, aminek ennyire igényes, összetett története lett volna - sokkal inkább emlékeztetett a hagyományos, élőszereplős sorozatokra, amelyekben a cselekmény A-ból B-be tart és nem csak úgy lóg az áldott időtlenségben. Valószínűleg ennek az is az oka, hogy az animét jegyző gárdának egy kész, befejezett valamivel volt dolga, nem pedig egy olyan sztorival, aminek a kifutási vonalával még maga a mangaka sincs feltétlen tisztában, és ez azért nagyon sokat számít. 
Ami különösen tetszett az animében, az a számtalan nosztalgikus, shoujok hőskorát idéző elem, amely abszolút helyt állt a modernebb kivitelezés mellett is. Ez többnyire a grafikára jellemző, de történeti szinten megint csak érzékelhető valami a '90-es évekre jellemző fokozott érdeklődésből az egzotikus Közel-Kelet iránt mind a politika, mind a fantasztikum nézőpontjából. Így a nézők nemcsak térben tehetnek nagy képzeletbeli utazásokat, de időben is, hála a korhű és hangulatos jeleneteknek.
Pozitívum a szereplőgárda is - gyakorlatilag nincs olyan karakter, aki hidegen hagyná a nézőket, s személy szerint nem nagyon találkoztam még annyira ellenszenves "főgonosszal" animében, mint amilyet a HanaSeisho tudhat magáénak (itt említeném meg a seiyuu hátborzongatóan negédes és egyszerre remek munkáját, ami nem marad hatás nélkül). Ami a többieket illeti, tán már csak az én szeszélyemnek tudható be, hogy bár általában mindig szimpatizálok a főhősökkel, itt ez most nem feltétlen jött össze. Ebből kifolyólag nem mindig tudtam teljes beleéléssel és egyetértéssel követni az eseményeket, nagy fordulatokat, s a dolgomat az sem könnyítette különösebben, hogy a több szálon futó cselekmény vonulatai néha igen kuszán kapcsolódnak össze. A történések és szereplők közti kapcsok már-már a szappanoperák szövevényességével riogatják az embert, s én nem egy alkalommal szabályosan tartottam attól, hogy melyik szereplőről mi fog még kiderülni, ami esetleg átírhatja minden eddigi spekulációmat a végkifejletet illetően vagy addigi megítélésemet az adott karakterrel kapcsolatban. Ennek ugyanakkor megvan a maga pozitívuma is, hisz az anime gyakorlatilag a legvégéig képes izgalomban tartani a nézőt kinyírhatatlannak tűnő, de végzetüket megkerülni nem tudó szereplőivel.

Nem tudom, van-e konkrét válasz arra, miért dobták az emberek az első részek után az animét (talán a kerettörténetül szolgáló, romantikus élőszereplős társasjáték riasztotta el őket) vagy egyáltalán nem mernek/ mertek nagyon belvágni a sorozatba, amíg futott - a sugárzásra, subolásra való várakozás valószínűleg nagyban kicsinálja az élményt egy olyan hosszabb, összetett történetű animénél, mint amilyen ez is. Ugyanakkor az is biztos, hogy a sorozat, még ha nem is a legjobb, üdítő a sok egyformaság mellett és visszahoz egy csipetnyi klasszikusságot a modernitásba - már ezért megérdemelne egy próbát, máskülönben pedig tényleg szórakoztató darab a maga eredeti módján.

Értékelés: 7.4

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

 Ha azt mondom, romantikus vígjáték, középiskolás lánnyal és fiúval, mindenki csak legyint, és előveszi a stílusnak fentartott skatulyát: ezekkel dunát lehet rekeszteni, ráadásul az etalon is megszületett már régebben a Lovely Complex képében. Ha megemlítem, hogy a főszereplő egy zárkózott lány, akivel senki nem mer szóba állni, mert félelmetesnek tartják különös viselkedése és a neve miatt, és olyan legendák keringenek róla, hogy ha valaki huzamosabb ideig a szemébe néz, biztosan baj éri - ez sem éppen különleges karakter, lásd például a Shichihengét, vagy a Toradora félreértett hősét. Sunako-chan (akit most Sawako-nak hívnak) középiskolai romantikus kalandjai, ez nem mondható túl eredetinek, és nem sokan fognak lázba jönni tőle.

 Pedig igazán kár lenne ennyivel leírni, hiszen a hangsúly teljesen máshol van a Kimi ni todoke esetében, és gyökeresen, mélységében különbözik a legtöbb hasonló sorozattól. A legfontosabb szerepet jelen esetben az érzelmek kapták, reális, pontosan felépített, folyamatosan fejlődő, a rajzolók és a szinkronszínészek által gyönyörűen kivitelezett érzelmek. És mennyire jó alanya Sawako-chan az amatőr lélekbúvárkodásnak! Mivel egészen kicsi kora óta magányos, a társas interakciókban az érzelmi intelligenciája valahol egy óvodáséval vetekszik, szinte tiszta lapként tekinthetünk rá. Erre rajzolja fel első alapvetéseit a találkozás Kazehaya-kunnal, aki nagyon nyíltan és mindig őszintén viszonyul mindenkihez, és meg van győződve róla, hogy a legszörnyűbb félreértés is megoldható ha megbeszélik azt.

 A rutinosok már ráncolhatják a homlokukat, hiszen általában a műfaj sajátossága, hogy folyamatos, cikibbnél cikibb vagy vicces félreértések akadályozzák meg a főszereplők egymásra találását, biztos van elég belőlük ebben az animében is. Van is, és Sawako a tanult kulccsal meg is oldja mindegyiket: szépen odaáll és megbeszéli a dolgokat (ilyet, a japánoktól?!). És ebben a rajzolt világban, ahol az iskolában nincsenek igazán rosszindulatú vagy gonosz gyerekek, ez a módszer meglepően jól is működik, az összes félreértés tisztázódik legtöbbször a következő részre (!). Eközben Sawako személyisége lépésről lépésre fejlődik, ahogy aranyos vagy megmosolyogtató kalandokat él át, barátokat szerez és ellenségeket, beilleszkedik az osztályközösségbe, és lassan ismerkedik a romantikusabb érzéseivel is. Saját korlátait elég jól felismerve nem nagyon akar szorosabb kapcsolatot Kazehaya-kunnal, ráadásul eleinte inkább mint megmentőjére, felsőbbrendű lényként tekint a fiúra, emiatt nyúlik a sorozat ilyen hosszúra. Ezzel persze nehezen lehet 25 részt kitölteni (igaz van egy összefoglaló is köztük), néha a sorozat elkalandozik, és Sawako barátnői kerülnek a középpontba, a saját problémás kapcsolataikkal. Szerencsére ezek a karakterek is megfelelően kidolgozottak, így pont ugyanakkora élmény az ő történeteiket megismerni, mint Sawakoét.

 Nade egy évad után a sorozatnak nincs vége, csak a középiskola első évének végéig sikerül eljutnia, és ez elég baljós dolgokat vetít előre. Úgy tűnik a gazdasági válság érezteti a hatását a japán szórakoztatóiparon is, és nem túl szimpatikus módon megpróbálják a lehető legtöbb bőrt lenyúzni a Kimi ni todoke mangáról: novellák, anime, videójáték, élő szereplős sorozat... Nehogy már ilyen gyorsan levágják az aranytojást tojó tyúkot! Csakhogy ötven vagy neadjisten mégtöbb részt a Lovely Complex sem bírt volna ki, és előre félek hogy nem fogják tudni ugyanebben a minőségben folytatni a második évadot. Persze ez mind csak találgatás, jövő ilyenkor majd jól lepontozzuk vagy felmagasztaljuk egyben az egész sorozatot. Addig is én már letettem a kalapom ez előtt a nem túl eredeti, de remekül megvalósított anime előtt, és kíváncsian várom a folytatást.

Értékelés: 8,3

Linkek:
Wikipedia
ANN

  Shikizaki Kiki fegyverkovács mester élete fő műveként megalkotta a tizenkét Deviáns Pengeként elhíresült kardot, melyekről az a legenda kering, hogy ha valaki mindet birtokolja, egyesítheti velük a világot. Az éppen uralkodó sógunátus ugyan nem tart tőlük komolyan, de mégis hatalma megerősítése céljából megpróbálja összegyűjteni mind a tizenkettőt - csakhogy a próbálkozások kudarcba fulladnak. A kardok viselőinek lelkét ugyanis olyannyira megmérgezik a Deviáns Pengék, hogy semmi áron nem hajlandóak megválni a fegyverüktől, még a Maniwa Társaságként elhíresült nindzsák is a megbízóik ellen fordulnak, amikor sikerül egyet megszerezniük. A feladat teljesítésével megbízott Togame Stratéga így utolsó reményként Shichika Yasurihoz, a Kyotouryuu aktuális mesteréhez fordul, mivel a Kyotouryuu az egyetlen olyan kardvívó stílus, ami nem használhat kardot, így szüksége sincs rá. Persze az egész életét egy szigeten számüzetésben töltő Shichikának nem sok szüksége van világi javakra, Togame azt találja hát ki, hogy majd a fiú jól beleszeret, és önszántából fog neki segíteni.

 Röviden ezzel a bevezetéssel indul a Katanagatari, és már itt levonhatunk rengeteg messzemenő következtetést a stílusáról, anélkül hogy az ANN felsorolását megnéznénk: történelem, harcművészet, dráma, romantika, és ezek mellett érdemes megemlíteni a humort, és még annyit, hogy újhullámos animéről van szó. Ez utóbbival arra a mostanában feltörekvő irányzatra gondolok, ami megpróbál szakítani az anime műfaj szokásos kereteivel és eszköztárával, csak sajnos általában a lázadásba több energiát fektetnek mint az ilyen úri huncutságokba hogy történet vagy karakterek. A Katanagatari is formabontó, tizenkét részből áll, melyek egyenként majdnem egy óra hosszúak, vizuális világában több stílus keveredik, a szereplők arca minimalistán került megrajzolásra, annál többet foglalkoztak a néha egészen meghökkentő ruhák és jelmezek kidolgozásával.

 Az első egy óra után ez több okból sem fog már feltűnni a nézőnek: egyrészt a szemünk hozzászokik a furcsán ábrázolt, de karizmatikus és szerethető karakterekhez, másrészt teljesen magába szippant minket a cselekmény, ami annyira friss, kliséktől mentes (vagy épp azokat parodizáló) és meglepő fordulatokkal teli, hogy sohasem tudhatjuk a következő percben mi fog történni. Akcióban sincs hiány, bár a legtöbb harc nem tart túl sokáig, mégis kellően érdekesek, mert nem mindig az győz akire számítanánk. A szereplők és a tizenkét "kard" különleges képességei is elég ötletesek ahhoz, hogy az öregebb nézők se tartsák az egészet gyerekes hülyeségnek. A tortán csak hab az okosan megtervezett és kivitelezett helyzetek komikuma, vagy említhetném még a mesélőt, aki az ilyen történelmi animékben megszokott idősebb hölgy hangján és stílusában szól be néha olyanokat hogy a székről fordulunk le a röhögéstől. Ennek jó kontrasztot adnak a sorozatban feltűnő baljós előjelek, komolyabb epizódok, az utolsó két-három rész pedig egyszerre tud lenni megrendítő, elgondolkoztató és vicces: kiderül, hogy a főszereplő mindvégig maga volt a történelem, ami éppen olyan céltalanul és értelmetlenül, a mélyebb összefüggésekről mit sem sejtve, porszemként sodorja a szereplőket, ahogyan azt velünk is teszi.  A rengeteg, valóságtól eléggé elrugaszkodott szálat is olyan jól sikerül elvarrniuk, hogy szinte már azon gondolkoztam, igazából is történhetett-e volna így.

 Ez idáig tíz pont, akkor most beszéljünk kicsit az anime gyengéiről is. Először is nagyon örülök, hogy tudtak tizenkét különböző endinget rajzolni (még ha nem is túl mozgalmasak), grafikailag amúgy sem lehet fogást találni a Katanagatarin, de talán jobb lett volna ha valami rendes zenét sikerül keríteni hozzá (és az openinghez is). Tudom, ez elég szubjektív kategória, de bennem azon kívül hogy töttörő-töttörő nem sok maradt meg belőle, sőt néha azért kellett átlapoznom egy amúgy hangulatos endinget mert idegesített a zene. Az egyes részek közben szerencsére nem nagyon vehetők észre a háttérzenék, bár ott már inkább volt ami tetszett, főleg a tradícionálisabb hangulatúak (és a tradícionális alapú hip-hop sem volt rossz). A másik kicsit fájó pont, hogy az egy órás részeknek egy jelentős részét teszik ki a párbeszédek. Ezeket gondolom az eredeti novellából vehették át, tényleg általában elég színvonalasak, de néha már kicsit sok van belőlük. Egy hangjátéknál vagy esetleg egy könyvnél megértem, hogy mindent el kell mondani, de egy animénél ez már-már szájbarágósan hat - arról meg ne is beszéljünk, hogy ilyenkor a grafikusok is elunják magukat, nincs mit rajzolni, a szereplőknek csak a szája mozog vagy ugyanazt az egy állóképet pásztázza a kamera percekig. Aki akcióra vágyik, az emiatt egyértelműen panaszkodni fog, és én is sokkal jobban szeretem az indirektebb megoldásokat a "mindent elmondatunk a szereplőkkel" helyett.

 Azért ennyi panaszkodást leszámítva be kell ismerjem, hosszú idő óta nem fogott úgy meg anime, mint ahogy a Katanagatari. Éjszaka sokszor kapom magam azon, hogy alvás helyett Togame és Shichika jár a fejemben, és érzem, hogy muszáj megnéznem mégegyszer a sorozatot, így, hogy már tudom mi a vége, nyugodtabban, és nagy képernyőn jobban élvezve a grafikát. Egy kicsit talán lejjebb adok az előítéleteimből azokkal az animékkel szemben is, amikből nem 23-24 rész egy évad, nem fél órás egy rész, és nem a megszokott képi világgal dolgoznak. Nézd meg te is magadnak, hátha sikerül egy picit téged is megváltoztatnia.
 

Értékelés: 9,3

Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts

Még a nyár elején sikerült belefutnom ebbe az igazán hangulatos kis shoujoba. Többnyire mindenhonnan pozitív visszajelzéseket olvastam róla, ráadásul a trailer is igen kecsegtető volt, így belevágtam én is a dologba.

Főhősünk a szuperzárkózott Sawako-chan, akinek a mások számára teljesen szokványos mindennapi habitusok valóságos küzdelmet jelentenek, a szocializáció pedig a farkastörvény-tár szerint működik, hisz környezete az amúgy is halk szavú, „furcsa” lányt (mert ma már sajnos mindenki bogarasnak számít, aki nem harsog túl másokat) rendre egy hírhedt és biztos többetek által is látott japán horrorklasszis főszereplőjéhez hasonlítja, vagyis inkább már vele azonosítja…

Mivel Sawakonak amúgy sem erőssége a kommunikáció, a sorozatos félreértések tisztázására tett őszinte, de harmatgyenge próbálkozásai általában további félreértésekben végződnek. Ebbe a meglehetősen zárt, elszigetelt és érzelmileg lehangoló térbe nyit kiskaput a lány egyik osztálytársa, Kazehaya, aki egyre több érdeklődést mutat Sawako iránt, s kettejük barátkozása egyszerre kezdi kiszélesíteni nemcsak Sawako, de a többi ember perspektíváját is, hogy aztán új barátságok és kapcsolatok szülessenek, és mi nézők úgy érezzük, az élet önmagában, epic fightok nélkül is egy csodálatos, nagy kaland.

A történetünk tehát végtelenül egyszerű, ugyanakkor a forma, amiben tálalják legalább ennyire emberi, kedves. Nincs semmi sem elkapkodva, amit látunk, az valóban egy virágzási folyamat, aminek minden fázisát örömmel fogják figyelemmel kísérni a romantikára fogékonyak, az pedig plusz öröm, hogy a főszereplőink mellett mások is kiérdemelnek egy-két epizódnyi figyelmet a saját történetükkel.

A szentimentális közegen nagyon sokat dob a humor is, ami főleg abban jelentkezik, ahogy a legkülönbözőbb figurák a legkülönbözőbb módon rájátszanak Sawako ’a világgal még ismerkedő’ vagy épp ’horrorisztikusnak’ vélt énjére, de a fiatalok egymás közti bájos zavara, esetlensége is sokszor csalhat mosolyt az arcunkra. A sorozat legőrültebb karaktere mindenképp Pin sensei, aki előszeretettel teszi ki tanítványait érzelmi szadizmusnak, s ez meglehetősen érdekes egy alapvetően csendes, visszafogott történetben – de véleményem szerint már miatta is érdemes belekukkantani az epizódokba.

Ugyanakkor, ha már a humornál tartunk, van mégis egy kis visszás érzésem is… az egyik az eredetiséggel kapcsolatos (mindjárt kitérek rá, hogy jön össze a kettő). Koppintásnak nem nevezném semmi esetre sem: egyedi és önállóan megállni képes alkotás, ez kétségtelen - de bizonyos momentumokban érezni lehet a nagy elődök domináns hatását (főleg a Kare Kanoét, de nekem még a LoveCom is eszembe jutott helyenként). Ezzel természetesen semmi baj, de sajnos a remek humor, amit fentebb említettem még mindig nem éri el pl. a LoveCom szintjét, és a lelki mélység, komolyabb vonulat sem a KareKanoét. Épp ezért a számos potenciál ellenére, amit magában hordoz a sorozat, folyamatosan hiányérzetem volt valahogy, nem zavaró mértékben, csak éppen annyira, hogy érdemesnek érezzem megemlíteni itt.

Mindezek függvényében nekem a KimiTodo továbbra is egy nagyon kellemes élmény, most már emlék, ugyanakkor úgy látom, az emberek hajlamosak picit túlértékelni. Egy ismerősömmel beszélgettünk, s szerinte teljesen természetes, hogy időnként felkapjanak egy-egy shoujot is a sok shouta démonvadász és ecchi+hárem sorozat között, amik mostanában ellepték a piacot. Hát azt hiszem, igaza lehet. Végül, de nem utolsó sorban az én szubjektív ecsetelésem után jöjjön valami közérdekűbb is: Japánban a napokban kezdték el vetíteni a második szezont, ami garantáltan ott folytatja az eseményeket, ahol oly hirtelen el kellett búcsúznunk hőseinktől, úgyhogy lassan lehet kezdeni megint ráhangolódni a dolgokra.

Értékelés: 8.5

Linkek:
MyAnimeList
AnimeAddicts

 Juiz, van tíz milliárdom, csináljunk egy jó animét! - Aha, akkor már csak egy kis tehetség kellene...

 Így is születhetett volna az Eden of the East, ha csak az eredményt nézzük, ugyanis ennél csilivilibb animét nem sokat láttam még: tökéletes animáció, gyönyörű grafika, modern és menő opening, mely alatt az Oasis zenéje szól, és a Honey and Clover letisztult, különleges karakterdizájnja, nem is sorolom tovább. De vajon arany-e minden ami fénylik?

 Hát, ha művészetről van szó, ahogyan azt mi szeretnénk gondolni az animék esetében, azt már tudjuk, hogy a nagy költségvetés nem feltétel, lásd például: She and her cat. De nyilván nem is elég önmagában, ráadásul a jelen esetben pont azokról a helyekről hiányzik, amik nekem szubjektíven a legjobban fájnak, így aztán bevallom kínszenvedés volt végignézni a 11 (!) részt. (Készült még két mozifilm is, de állítólag túl sokat nem tesznek hozzá a sorozathoz, így megkímélném magam tőlük.)

 A háttértörténet sok lehetőséget rejt, így önmagában nem lenne rossz: egy a világból kiábrándult, nagy politikai hatalommal rendelkező milliárdos összeszed tizenegy embert, akiknek fejenként tízmilliárd yent ad, hogy rendbetegyék az országot. A pénzhez egy mobiltelefon segítségével férhetnek hozzá, mellyel felhívhatják Juiz-t, aki végrehajtja kívánságaikat. További szabálya a játéknak, hogy csak egy maradhat, vagyis aki nem váltja meg Japánt, vagy elfogy a pénze, az meghal - erről gondoskodik a 12. kiválasztott, a supporter (persze senki se tudja, a tizenkét játékos közül ki az). Elképzelhetjük a játékosok reakcióit, van aki egy régi álmát valósítja meg nem törődve azzal, hogy meg kell halnia, mások a játék szervezője ellen fognak össze, de abban nagyjából mindenki egyet ért, hogy nem hagyhatják senkinek hogy nyerjen, hiszen akkor a többiek meghalnak. Még akár olyan izgalmas is lehetett volna a sorozat, mint mondjuk a Gantz, ha ezeknek a gondolatoknak a kifejtésére öt percnél többet fecséreltek volna, de nem.

 Az anime ott kezdődik, hogy Takizawa Akira-kun ruhátlanul, amnéziától szenvedve, összesen egy telefonnal és egy pisztollyal a kezében magához tér Washingtonban, és megmenti Morimi Saki-t a rendőröktől. Ezek után körülbelül a kilencedik részig olyannyira rejtélyes lesz minden rész, hogy szinte halálra unjuk magunkat, annyira nem történik semmi. Az utolsó két részben ömlesztve, nagymonológokban kapjuk a választ a legtöbb kérdésre, miközben a fejünket fogjuk, annyira blődek a megoldások (ráadásul a fő poént a Code Geass-ban már egyszer elsütötték, ezerszer jobban). Példaként csak egyet írok: hatvan rakétát fognak kilőni japán városokra, és miután Akira előadja, hogy persze egyedül, segítők nélkül ő sem lehetne hős, megkér húszezer NEET-et, hogy küldjék el mailben az ötleteiket a rakéták megállítására, majd Juiz a legjobbakat végrehajtja. És a NEET horda sebesen gépelni kezd: há lőjük le őket rakétávaaal! És lőn, felszállnak a vadászgépek és durr.

 Mi a baj? Először is ez a hatalmas ötlet csak úgy nem juthatott volna Akira eszébe, ha értelmi fogyatékos lenne, persze ha hamarabb felhívja vele Juizt, nem lehetett volna látványos tüzijátékot rajzolni. Másodszor körülbelül negyven jobb, olcsóbb, érdekesebb ötletet tudok kitalálni a megoldásra onnan kezdve hogy változtassák meg az indítókódokat vagy ne élesítsék a kilőtt rakétákat stb. És így el is jutunk a harmadik hibához, mégpedig hogy az írónak fogalma se volt, mennyire engedje a kiválasztottakat egymás kívánságainak keresztbetenni. Egyébként megjegyzem, Juiz (még AI létére is) túl nagy hatalommal rendelkezik, furcsa módon néha a legdurvább kérések (pl. haljon meg ez az ember mellettem) pillanatok alatt megtörténnek, máskor a legegyszerűbbekre is fél órát kell várni (pl. hozz egy üveg pezsgőt), de ez a kötekedés csak hab a tortán.

 Amiről még nem írtam, azok a szereplők. Ennyire egysíkú, érzelem és háttér nélküli karaktereket elképzelni sem tudom, hogy sikerült létrehozni, látszik hogy teljesen másodlagosak voltak a történet után. Akira hatalmas és menő hőshöz méltó, enyhén vigyorgó fapofával csinál végig mindent, Saki belső vívódásaira pedig leginkább hallgatása és maga elé nézése vet fényt, a többieknek a nevét se érdemes megjegyezni. Az is kiderül, hogy a legtöbb NEET igazán tehetséges, mindenféle lehetetlenül bonyolult szoftvereket írnak saját szórakozásukra,  éppen csak nem akarnak dolgozni. Ugyan a szüleik tartják el őket, de a családokat egy fél jelenetben sem láthatjuk. Az utolsó rész közben felvetődik, hogy talán valami mélyebb mondanivalója is van a sorozatnak, de nem sok időt vesztegettek a kifejtésére, inkább mentegetőzés szinten tehették bele az alkotók.

 Összességében az Eden of the East nem több egy virtuóz audiovizuális maszturbációnál: HD minőségben, 40 colos tévén, egy tál popcornnal meg lehet nézni unalmas téli estéken, mert végülis látványos, csak semmi értelme. Akik ennél többre vágynak, dobják a süllyesztőbe, avagy ahogy az Oasis is énekli az openingben: "if you won't save me, please don't waste my time."

Értékelés: 5,8

Linkek:
Wikipedia
ANN

 Horo, a nőstényfarkas-isten évszázadok óta egy kis falu melletti búzamezőkben éldegél, gondoskodva a föld termőképességéről és az aratás gazdagságáról. A falusiak hagyományaikban és ünnepeikben emlékeznek meg róla minden évben, de az idő múlásával, ahogy a vidék fejlődik, egyre inkább a saját képességeikre hagyatkoznak és mind kevésbé hisznek a legendáknak. Horo így hát elhatározza, hogy felkutatja messzi északi szülőföldjét, és fiatal lány alakjában utitársként hozzácsapódik egy utazó kereskedőhöz, Craft Lawrence-hez.

 Nem vonzanak különösebben az olyan lányok akiknek szőrös fülük, ne adj isten farkuk van - szerencsére a fanservice mint ötlet sem vetődik fel a sorozat folyamán -, ami elsőre felkeltette a figyelmem, az az anime témája. Gazdasági témájú rajzfilmet ugyanis nem volt még szerencsém látni, és hiába volt első gondolatom az, hogy manapság már bármiből készítenek animét csak hogy a szürke tömegből kitűnjön, a Spice and Wolf mégis magával ragadott.

 Mivel Lawrence kereskedő, a cselekmény nagy része arról szól, hogyan próbál meg boldogulni és lehetőleg minél nagyobb haszonra szert tenni a világban, miközben alkudozik, jó üzleteket keres, és ha valami pletykát hall, megpróbálja azt a saját hasznára fordítani - mindezt úgy, hogy mindvégig becsületes maradjon. Álma az, hogy egyszer elég lóvét gyűjtsön össze ahhoz, hogy letelepedjen, és egy boltot nyithasson valamelyik városban. Horo nem kevés színt visz unalmas vándorlással teli életébe, és miközben próbál úgy tenni, mintha a hasznon kívül más nem érdekelné, lassan de biztosan beleszeret a farkas-istenbe.

 Az anime egyes epizódjai nagyon nagy részt a dialógusokra épülnek, a történet csak lassan halad előre, miközben szereplőink egymással beszélgetnek, évődnek, viccelődnek, vagy a világ más karaktereivel teszik ugyanezt. Nagyon sok pluszt ad a sorozatnak, hogy a párbeszédek ötletesen vannak felépítve, sok intellektuális humorral, jól hozva Horo több száz éves személyiségét. Hátránya ennek a stílusnak az, hogy még megfelelő angol (esetleg japán) tudással is nehéz követni néha a szereplők tekervényes észjárását a szavaikon keresztül, illetve aki több akcióhoz van szokva, az hamar félbehagyhatja az animét.

 Rengeteg lehetőség adott tehát, hogy a Spice and Wolf ne egy átlagos anime legyen, és úgy érzem mégsem használtak ki mindent az alkotók, sok furcsa megoldás von le az élvezhetőségéből. Ilyen például, hogy nem ismerjük meg kellően a középkori világot, amiben játszódik, és bár érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel a középkori Európával, mégsem tudunk meg soha annyit, hogy együtt tudjunk gondolkozni a problémák megoldásáról a szereplőkkel, mindig csak passzív szemlélői lehetünk a cselekménynek. Gondolatébresztőként előkerülnek elég mély témák, például az emberek elszakadása a hagyományaiktól, a pénz harácsolásának értelme, vagy a halandó és a halhatatlan szerelme, de ezeket mind egy legyintéssel intézi el az anime, nem kapunk igazi válaszokat, vagy legalább érdekesebb eszmefuttatásokat. A második évadban ráadásul Horo személyisége érzelgősebb irányba megy el, és egyre inkább emberi játszmákat kezd vívni Lawrence-el, ami nagyon nem áll jól egy istennek, ráadásul egy embertől is nehéz elviselni. Így anélkül sikerül rombolnia a néző rokonszenvét, hogy cserébe valami drámát láthatnánk, vagy akár valamilyen katarzis visszaépíthetné.

 Ennyi kötekedést leszámítva a Spice and Wolf szerethető fantasy anime, a két évad külön-külön is megállja a helyét, bár a történet nincs lezárva. Az első széria endingje és a második openingje külön plussz pontot érdemel, de mindkét évad tele van nagyon eltalált, már-már hátborzongatóan hangulatos jelenetekkel. És hiába látjuk ritkán óriás farkas formájában, egy farkas-isten mégiscsak menő, úgyhogy már csak emiatt is érdemes egy esélyt adni a sorozatnak.  
 

Értékelés: 7,4

Linkek:
Wikipedia
ANN

 Egyfelől nagyon jó tulajdonsága a japán fantasy-knek, hogy szinte nincs két olyan anime, ami ugyanabban a világban játszódik, mert így sohase tudhatjuk, milyen meglepő dolgok fognak történni, mindíg átélhetjük a felfedezés örömét. Másfelől viszont sajnos nem minden szerző képes arra, hogy egy egészen új világot hozzon létre, néha jót tenne, ha csak a történetre kellene koncentrálniuk - legalábbis ez az érzés merült fel bennem a Seirei no Moribito nézése közben. Az animét egy novella sorozat első része alapján készítették, és állítólag az eredeti műhöz képest ki van bővítve, így sajnos addig amíg a novellákat nem olvastam, nehéz megítélni, hogy kinek a hibája az a sutaság, ami a sorozatot jellemzi.

 A történet főszereplője Balsa, a testőrnő, aki azt a megbízást kapja, hogy védje meg a királyi család két fia közül a kisebbet, Chagum-ot, akit megszállt valamilyen szellem, ezért a saját apja akarja megölni - egynek mert a királyi családról nem derülhet ki, hogy egyáltalán előfordulhat, hogy szellemek szállják meg őket, kettőnek, mert az ország alapításának legendájában egy hasonló szellemet győz le az alapító, aki így válik az első uralkodóvá.

 Balsa a herceggel a kezdetekben menekülőre fogja a dolgot a király elit bérgyilkosai elől, de később, ahogy egyre többet tudnak meg Chagum betegségéről, kiderül, hogy sem meggyógyítani, sem elpuszutítani nem lenne olyan triviális, ahogyan azt először gondolták. A herceg ugyanis az éppen újjászülető víz szellemének tojását hordozza, ami ha nem tud megszületni, hosszú aszály várna a birodalomra. Ráadásul egy párhuzamos dimenzióból, amit Nayug-nak neveznek, egy démon mindenképpen el fog jönni megenni a tojást még a kikelte előtt.

 A történet gondolom a fenti összefoglalóból is látszik, hogy kellően izgalmas és változatos, a karakterek is jól kidolgozottak és szerethetőek, csak sajnos Balsát kevés jelenetben láthatjuk igazából harcolni, ami mindenképpen kár, nem derül ki hogy mennyire is jó benne. Alapvető motívációja egyébként is az, hogy lehetőleg senkit ne öljön meg a rábízott élet megmentése közben, ami szép bár kicsit naív gondolat. A történet közepe felé hozzájut egy direkt a számára kovácsolt lándzsához, amivel elvileg elkerülheti, hogy megölje akivel harcol, de erre a speciális képességre aztán a későbbiekben nem sok fény derül.

 Sajnos nem ez az egyetlen rész, ahol kicsit összedobált a cselekmény, például a herceg bátyja különösebb ok nélkül meghal (bánatában), a király gyorsan visszahívja a bérgyilkosokat miután kiderül mi is szállta meg a fiát, de azért az udvarba nem viszik vissza, hagyják Balsáékkal kódorogni (ami egyébként jót tesz neki, legalább fejlődik a jelleme). Mondok zavaróbbat is: egy jelenetben Torogai sámán, Balsa egyik segítője megküzd Nayug világában egy tűzkígyóval, ami látszólag azért kergeti, mert túl sokat tud, meg is jegyzi, hogy kőbe kellene vésnie a tudását, nehogy elégjen. Mit ad isten, a birodalom alapításáról szóló legenda is gondosan kőbe van vésve, a néző ebből gyorsan levezeti, hogy hát persze, a Nayugban lakó tűz elem démonai akarják megenni a tojást, hogy leszámoljanak az ellenségükkel, a vízzel. Hát nem, mint kiderül, a démonok a föld elemhez köthetőek, aminek gyakorlatilag semmi értelme. Ráadásul végig nem lehet tudni, hogy akkor most megenni vagy éppen felszabadítani akarják a tojást - komolyan nem tudom hogy én vagyok elmegyenge vagy a sztori ennyire zavaros. Balsa háttértörténete is kicsit lyukasnak tűnik nekem, egy szeletét megismerhetjük a gyerekkorának illetve fiatal éveinek, de a jelenben már elmúlt harminc éves, és sose derül ki mivel tengette napjait.

 Ettől a néhány keveréstől azért könnyű eltekinteni, mert az anime készítői technikailag jó munkát végeztek: fülbemászó zenéket hallhatunk, a szinkronhangok meglepően jók (nekem főleg Balsa hangja tetszett), és a grafika is hibátlan, látszik hogy sokat dolgoztak 3d-s modellekkel is.

 Nem váltja meg a világot hát a Seirei no Moribito, nem feszeget határokat, nem több egy szépen kivitelezett, átlagos fantasy történetnél. Az összhatás miatt mégis érdemes megnézni egyszer, ha nem próbáljuk meg megfejteni lépten-nyomon, hogy mi miért történik, egy érdekes, kellemes hangulatú animéhez lesz szerencsénk.

Értékelés: 7,6

Linkek:
Wikipedia
ANN
Aoianime