A Kino no Tabi igen szilárd irodalmi és filmbeli előzményekre épít, a különböző road-movie-k a 60-as évek amerikai B-filmjeinek meghatározó zsánerét használja. Hasonló módon épít a korai újkor európai utazás regényeire. Ugyanakkor egy tagadhatatlanul eredeti és szerethető alkotás az összes bumfordiságával együtt.

Kino beszélő motorjával járja a világot, minden egyes országban legfeljebb három napot töltve. Saját magát magányos utazónak tartja, kissé egykedvűen szemléli a körülötte zajló eseményket, apró nüanszokból lehet csak rájönni, hogy az egész felhajtást nem csak unaloműzésből csinálja.

A főszereplő karaktere szinte az egész sorozat folyamán háttérben marad, az epizodikus történetvezetés minden egyes alkalommal egy-egy 'különös társadalomba' enged bepillantást. A részek között kevés a visszatérő motívum, az egyes országok egy-egy fajta utópiát testesítenek meg, ahol az emberek egymáshoz való viszonya mindig más és más. Az epizódok kerete mindig elegendő arra, hogy ezeket a viszonyokat feltárja, kevés teret enged azonban arra, hogy igazi drámák bontakozzanak ki. 20 perc erre egyszerűen nem elegendő. Az is igen zavaró, hogy a sorozat steam-punk univerzuma nem áll össze egésszé: egész egyszerűen nem lehet elképzelni egy olyan világot, ahol ezek az országok egymás mellett létezhetnek. A Sliders című amerikai televíziós sorozat hasonlóan összeférhetetlen világai legalább egymástól függetlenül léteztek.

Minden zavaró dolga ellenére a Kino no Tabi mégis egy nagyon szórakoztató sorozat, ami igazi csemege lehet azoknak, akiket a rövid történetek kötnek le, és fárasztónak találják a bonyolult, sokszereplős sorozat-folyamokat. Kino a japán Columbo felügyelő. Mindig ugyanaz a kabát, ugyanaz a jármű. Ez is egy zsáner, amelybe bele lehet szeretni.

Értékelés: 7,8

Linkek:
Aoianime
Animeaddicts

A mai napon terítékre kerülő animénk szereplői cicák - az állatbőrbe bújtatott karakterek azonban ne tévesszenek meg senkit, súlyosabb műről van szó, mint az első blikkre tűnik.

Előljáróban érdemes megemlíteni, hogy a Night on the Galactic Railroad eredetileg Miyazawa Kenji jó régen írt ifjúsági művének adaptációja. A történet központi figurája Giovanni, egy szegény kisfiú, aki az iskola mellett több munkát is vállal, hogy valahogy megéljenek betegeskedő édesanyjával. Mivel nem veti fel a pénz és többnyire kimarad a korosztálya szokásos bandázásaiból, osztálytársai gyakran űznek gúnyt belőle vagy tesznek gonosz megjegyzéseket az édesapjára. Az egyetlen kivétel ezalól Campanella, aki amolyan kertek alatti módon, de  legalább kiáll Giovanni mellett.

A cselekményt magát tulajdonképp egy végtelennek tetsző, szürreális utazásként írhatjuk le. Giovanni egy városi ünnepségről hazafelé tartva álomba szenderül egy réten, s mire észbe kap, máris egy robosztus mozdony kocsijában találja magát és Campanellát, hogy aztán együtt szeljék át a Tejútrendszert, csillagképtől csillagképig vándorolva. Fura, bizarr és varázslatos helyeken fordulnak meg, s míg egyik állomástól a másikig érnek, néha egy-egy utas osztja meg velük a saját történetét.
Az anime tempója nagyon-nagyon lassú. A mozi majd' kétórás időtartama alatt alig pár helyszín és szereplő kap kiemelkedőbb helyet, a film azonban a legvégéig ki van töltve. Sokan talán unalmasnak, vontatottnak érezhetik, mivel a szereplők közt nagyon kevés dialógus hangzik el - engem például lassan, de biztosan kezdett irritálni Campanella kifejezéstelen arccal párosuló mély hallgatása. Viszont az anime magában hordozza a tempó másik, pozitívabb értelmezési lehetőségét is, azáltal, hogy adaptáció: vannak olyan feldolgozások, amik egyszerűen le sem tagadhatják könyvszerűségüket, s ahogy némán pásztázzuk tekintetünkkel a környezetet, szinte halljuk a fejünkben az író odapasszoló sorait, leírásait, akár még úgy is, hogy magát az eredeti művet nem olvastuk.
Ebbe a pozitív körbe tartozik még a részletesség is: szereplőink rutincselekedetei olyan szépen és körültekintően vannak kidolgozva, hogy egészen közel kerülnek hozzánk a történet minden szürrealitása ellenére és legalább annyira lebilincseli az arra fogékonyak figyelmét, mint mondjuk egy izgalmasabb vagy drámaibb fordulat.

A Night on the Galactic Railroad 1985-ös anime, ennek megfelelően a karakterdizájnon kicsit érzékelni az idő múlását, de összességében a grafika és a mozgásmechanizmus szép és folyamatos. Maximum a sötét képvilág nyomhatja rá a bélyegét a  film hangulatára, főleg a zenei aláfestések során, amelyek gyakran túlzóak és drámai eseményeket sugallnak: bevallom, nem egy résznél engem inkább nyomasztott, mint lenyűgözött volna a kettő összhatása.

Miyazawa Kenji története nem társtalan a világirodalomban: Saint-Exupéry műve, A kis herceg hasonló világélményt dolgoz fel. Giovanni és Campanella utazása bár kezdetben céltalannak tűnik, hőseink gondolatai az egyén és közösség boldogsága körül forognak. Ha maguk az egyes állomások és utasok közvetlenül nem is segítik őket közelebb az univerzum ezen rejtélyének megoldásához, kétségtelen, hogy a kaland mindkettejük számára sorsfordító véget ér.

Értékelés: 7,8

Link:
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)
Wikipedia

A két fiú történetét színdarabként és musicalként is bemutatták, illetve a mű időtlenségét jelzi, hogy mind a mai napig nem egy japán énekes, illetve manga és anime tesz róla említést vagy használja referenciaként. (Ilyen többek közt a nemrég tárgyalt Hantsuki is.)

Akárhogy is nézzük, egy kórház nem épp a legromantikusabb miliő, amit el tudunk képzelni egy első szerelem helyszínéül, a Hanbun no tsuki...-ban azonban mégis két olyan fiatallal ismerkedhetünk meg, akik betegek és betegségek között találnak egymásra.

Hétköznapi hősünk ezúttal a 17 éves Yuuichi, aki egy vírusos fertőzés miatt hónapok óta tengeti napjait a kórházban. Mivel a betegséget jól viseli és nincs ágyhoz kötve, úgy érzi az unalom előbb fel fogja őrölni, mint bármi más nyavalya, ezért rendszeresen kereket old az éjszaka közepén, a betegbarátnak alig nevezhető Akiko nővér nem kis bosszúságára. Egy átlagos napon aztán Yuuichi megpillant egy lányt a kórház túlsó felében, s némi egyezkedés árán Akiko hamarosan megteremti az első találkozás lehetőségét a lánnyal. Rika - ahogy az már csak lenni szokott - persze nem egyszerű eset: noha a Yuuichivel szembeni viselkedése is hagy maga után némi kívánnivalót, még nagyobb baj az, hogy olyan súlyos szívelégtelenséggel küzd, aminél soha sem lesz garantálható a teljes felépülés.

A két fiatal történetét egy hat részes sorozat mutatja be, ebből az első hármat Yuuichi és Rika jó pár zökkenővel tarkított, de végeredményben sikeres összecsiszolódásának szentelték, majd ezután fokozatosan előtérbe kerül Rika betegsége, illetve a mindent eldöntő operáció. Ennek megfelelően alakul az anime hangulata is: eleinte a könnyedebb hangvétel dominál, míg a későbbiekben együtt rágódhatunk az élet nagy dolgain főhősünkkel.
A két főszereplő egyszerre hétköznapi és reális: bár Rika jó pár megnyilvánulása számomra elég következetlennek hatott és néhány túlzása emlékeztet rá, hogy azért mégis csak egy animeszereplő, Yuuichivel együtt meglehetősen jól hozzák az érzelmileg még bizonytalan kamaszokat, és jó pár sztereotípiát alátámasztanak, amit az ilyen korú lányokról és fiúkról úgy általában gondolni szoktunk. Ettől függetlenül egyikük sem kiemelkedő karakter; akik igazán szórakoztatóak voltak, azok egyértelműen Akiko nővér és Tsukasa, Yuuichi osztálytársa, ők a tulajdonképpeni humorfelelősök. Akit még érdemes megemlíteni, az Rika kezelőorvosa, Natsume, talán a legösszetettebb és kiismerhetetlenebb személyiség  az animében - története és a belőle leszűrt tanulság azonban gyaníthatólag sokaknak ismerős, jópárszor lerágott, de még mindig jól beváló csont - hogy még mindig működik, az talán annak köszönhető, hogy egy 6 részes, nyugodt és harmonikus tempójú sorozattól nem is nagyon várhatunk többet.
A történetben hangsúlyos és szimbolikus helyet tölt be Rika könyvszeretete - azok a  finoman adagolt jelenetek, melyekben idézetek hangzanak el és kvázi ezek segítségével kommunikálnak szereplőink, az egyik legjobban megragadott és szimpatikusabb megoldás, amivel valaha találkoztam animében.

A Hantsukit 2006-ban vetítették a tévében, a grafikája pedig hozza az akkori évek színvonalát: Ise, a csendes kis vidéki város hangulatát jól visszaadják a helyszíni rajzok, a karakterdizájn pedig az apró ingadozások ellenére is szerethető. Ami a zenét illeti, nekem kicsit felejtős, bár tény, hogy mindegyiknek megvan a maga jól eltalált helye, legyen szó akár drámai felismerésről vagy egy újabb Zebra Mask-féle akcióról.

Mindent összevetve a Hantsuki egy kellemes-melankolikus darab, melynek nagy előnye a letisztultság és a hihető történet, szereplőgárda. Ezen kívül azonban maradandót, újdonságot nem fog nyújtani, de a romantikus dráma kedvelőinek bizonyára jó kis időtöltés lesz.

Értékelés: 7

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

Ritkán szoktam belevégni új sorozatokba, de amikor megláttam, hogy a Ristorante Paradiso egy kellemes olasz étteremmel és pár éltes úriemberrel kecsegtet, úgy éreztem, ez alkalommal muszáj lesz kivételt tenni, hisz a hangulatosság garantált lesz.

Főszereplőnk jelen esetben a huszas évei elején járó Nicoletta, aki nagy utat tesz meg Japánból Rómába, csak hogy felkutassa rég nem látott édesanyját, aki anno még egy szerelem kedvéért mondott le lánya neveléséről és ruccant ki, majd ragadt az olasz fővárosban. (Az anya, Olga választottja soha nem kezdett volna egy elvált asszonnyal, ezért hozza meg az erkölcsileg ennek ellenére továbbra is  megkérdőjelezhető döntését). Nicoletta  tehát teljesen felpaprikázva érkezik a Casetta Dell'orso nevű étterembe, melynek tulajdonosai soha nem látott mostohaapja és felesége, Olga. A fiatal lánynak feltett szándéka, hogy kitáláljon a férfi előtt és jól beolvasson anyjának, ám mielőtt ez megtörténhetne, Olga egy kis időt kér, cserébe pedig teljes ellátást biztosít Nicolettának. Nicoletta elfogadja az ideiglenes békeszerződést, ám továbbra sem tud mit kezdeni a helyzettel, hogy egy idegen országban van, különösebb (élet)célok nélkül, ráadásul az étterem egyik pincére, Claudio is mély benyomást tesz rá. Ennek megfelelően random módon, de legalább jön az ötlet, hogy csatlakozzon a Casetta Dell'orso stábjához, mint lelkes tanonc. Az élet azonban nem csak krumplipucolásból és panírozásból áll a konyhában sem, hisz minél több időt tölt el az ízlésesen titkozatos étterem idős dolgozói társaságában, annál inkább összeáll előtte a hely és Claudioék közös múltja, s választ kapunk olyan kérdésekre is, mint, hogy miért csak idős úriemberek dolgoznak az étteremben? Miért visel mindenki szemüveget? És mit tudnak ezek a férfiak, hogy a hely Róma egyik legzsúfoltabb falatozója minden este, melyet főleg a hasonló korú és egyedülálló hölgyek látogatnak?

Nicolettan kívül tehát a hat idős férfi életébe is bepillantást nyerhetünk: ahogy az lenni szokott, elviekben mindegyikük egy-egy típust testesítene meg, de szerencsére nem a hárem animékből ismert klisékkel tarkítva - a készítők törekedtek a valóságszerűségre, ezért a csapatban többek-közt nem fűnek-fának udvarló amarózót, hanem a korának megfelelően zsémbes öregembert láthatunk. A sorozat egyébként ezen a ponton saját farkába harap, hisz ahhoz képest, hogy a bácsik hatan vannak, csak egy-kettő személyisége tárul fel valamelyest jobban vagy különállóbban a többiekétől. Noha mindenkinek megvan a saját epizódja, amikor egy hangyányival jobban meg lehet őket ismerni, ez még mindig nagyon kevés. Idős emberekről van szó, s bár 11 részben nem tárulhatnak fel élettörténetek, én nem bántam volna, ha egy kicsit alaposabban a múltba nézünk.

Műfajilag joseiről beszélhetünk, ennek megfelelően a történetvezetés csöppet sem harsány, mondhatnánk azt is, hogy senki sem fog szívrohamot kapni az anime nézése közben. A sorozat egyik legfontosabb eszköze a hangulatteremtés, ami maximálisan át is jön, és nincs ember, aki a legvégén ne vágyakozna legalább egy nagyon kicsit Rómába -  gyakoriak az állóképek, amik a környezetrajzok esetében nem jelentenek problémát, hisz azok nagyon szépek, és az épületek, csak úgy mint a zene, hűen tükrözik az ódon és varázslatos európaiságot. Épp ezért szúr szemet a számítógépes grafika, ami -szó se róla, szép és jó és modern, de ebbe az animébe egyszerűen nem illik bele, ráadásul tökéletesen felesleges is. Azonban, hogy ne csak ezen bosszankodjunk, ott van még a karakterdizájn is, amit nyugodt szívvel lehet egyedinek nevezni, én viszont mégis maradnék a csúnyánál, főleg ami a női szereplőket illeti. A szögletes, markáns áll és a lepényszáj még csak-csak passzol az idős férfiakhoz, ám egy előkelő hölgy esetében ez már nagyonis kétséges:  bizonyos nézőpontból mutatva nem egy dívának beállított asszonyról jutott eszembe a gonosz nyugati boszorkány az Óz, a csodák csodájából.

Mindent összevetve a Ristorante Paradisot leginkább a sorozatban is látható, szépen tálalt fogások egyikéhez lehetne hasonlítani: egy röpke, hangulatos, borozgatós anime az intellektuális környezetváltozásra vágyók számára, amit csak az ment meg a középszerű semlegességtől, hogy nem a jól megszokott japán környezetben és egy sushi-bárban játszódik, hanem próbál valamit pedzegetni Európával.

Értékelés: 7

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Ha létezik a világon groteszk felállás, a Tokyo Godfathers szereplőgárdája mindenképp a 'legesleg' címmel büszkélkedhet ezügyben. Adott ugyanis három hajléktalan és egy kisbaba - ja hogy ez még nem nagy ügy?
Akkor menjünk kicsit tovább: adott egy hajdanán szebb napokat látott transzvesztita, egy iszákos  és kisstílű középkorú férfi és egy, a családi felelősségrevonás elől menekülő fiatal lány. Ja és persze a kisbaba, akire a biztos fagyhalál várna karácsony napján egy kiselejtezett holmikupac tetején, ha három antihősünk rá nem találna és döntene(?) úgy, hogy maguk kutatják fel a nyilván jobb sorsra érdemes kislány szüleit.

Satoshi Kon másfélórás mozifilmje 2003-ban készült és pár decembervégi nap eseményeit dolgozza fel onnantól kezdve, hogy a meleg Hanaban felébrednek vélt anyai ösztönei, s magával rángatja a nem kívánt kalandba két társát, Gint és Miyukit. A sebtében Kyokonak elkeresztelt csecsemő helyzete azonban sokkal bonyolultabb, mint az elsőre tűnik, s noha a nyomkeresés útja végig jó kis "hintekkel" van kikövezve, szereplőink minél közelebb jutnak a baba szüleihez, annál furcsább, olykor pedig kifejezetten veszélyes helyeken, szituációkban fordulnak meg. Míg az események pörögnek, Ginék múltjáról is lekerül a lepel, s a mozi végére maximálisan feltárul előttünk napjaink esendő emberének a korrajza, egy társadalom számtalan előítélettel szembesített rétegének a tablója. Vagy legalábbis egy szelete.
A filmben egymást váltogatják a karácsonyi csoda fantasztikus és a valóság félelmetesen jól elkapott elemei: mire kezdtem volna hitetlenkedni, hogy főszereplőink egy tipikus akciófilmhez illően megint az utolsó pillanatban kapják meg az újabb lökést a továbblépéshez, addig a következő jelenetben már olyan képsorokat nézhettem, amikről az ember tudja, hogy a szomorú és kegyetlen valóság részeit képezik és nincs ez másként egy nagyvárosi éjszakában sem. Az ezeket összekötő központi motívum azonban mégiscsak a humor, amely jól oldja a reálist az irreálissal, s ezt nagyban erősítik azok a tipikus gesztusok és mozdulatok, amelyek az anime végére karaktereink elengedhetetlen attribútumaivá válnak, mint például a folyamatos szipákolások vagy Hana kényeskedő, minden ízében nőket imitáló mozdulatai.

A grafikára tehát egyáltalán nem lehet panasz, s ahogy a történetvezetésben, úgy itt is helyett kapott a realisztikusabb ábrázolás, valamint bizonyos jelenetekben a kissé túlzó, kisebb gyerekeknek szánt rajzfilmek intenzív grimaszolásai.
A Tokyo Godfathersben végig jelen van e furcsa kettőség, mely azonban nem furcsább magánál az alaphelyzetnél vagy a szereplőknél sem. Mindezeknek az egyvelege pedig egy abszurd mozifilm, mely ugyan nem dönget falakat, de a sztori temperamentumával és kiszámíthatatlan fordulataival remekül helyt állt hasonló típusú, akár élőszereplős filmek között is.

Értékelés: 7,9

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Még mielőtt bármibe belekezdenénk, dekódoljuk a címet: a Pom Poko egy korszak, a tanukik pedig a Japánban élő nyestkutyák helyi megnevezése. A Ghibli Stúdió ezen alkotása, mely A Yamada családot is jegyző Isao Takahata nevéhez fűződik, ebben a majd' két órás műben egy kisebb, Tama-hegységbeli populáció nem akármilyen mindennapjait mutatja be nekünk.

Én magam csak a film megnézése után kezdtem el a tanukikról keresgélni információkat, s ahogy olvastam pár oldalt, világossá vált, hogy ezt a lépést jobb lett volna még a film előtt beiktatni. Bár a történetben minden fontosabb információt megtudhatunk az állatokat övező ősi legendákról (mint például, hogy alakváltók), de talán mégsem haszontalan, ha pár dologgal előre tisztában vagyunk és nem ér váratlanul minket. A kulturális hagyományok közti különbségek a tanukikat övező misztikum körül olyan derekasan megmutatkoznak, hogy amely jelenetnél én úgy éreztem, egy rajzolt Monty Python-filmet nézek és teljesen lefáraszt, az valószínűleg egy japán nézőnek olyan szokványos lett volna, hogy gondolkodás nélkül átsiklik felette. 

A koncepció, amelyre a történet épül, nem új: az emberek növekvő társadalmuk igényeit kielégítve egyre terjeszkedőbb életmódot folytatnak, mígnem az építkezések alkalmával elérik a tanukik egy részének lakhelyét, a Tama-hegységen húzódó erdőt. A kis állatok innentől kezdve egyre kétségbeesettebben harcolnak otthonuk megmentéséért, mely nem kevés erőfeszítést és áldozatot követel tőlük. Hogy mégsem egy hagyományos, a természet védelmét sugalmazó filmről van szó, az részben a tanukik varázslatos, ám néha elég esetlenül használt képességeinek, valamint olykor szórakoztató-szerethető, máskor pedig kifejezetten idegesítő személyiségüknek köszönhető. A vígjátéki elemek mellett gyakran tűnnek fel dokumentarista jellegű képsorok, számszerű adatok kíséretében - ugyanígy libikókázik a film az életkorok mentén is: míg magát az egész mozit inkább a fiatalabbaknak ajánlanám (ld. a karakterdizájnt a tanakik igazi alakjánál), addig a befejezés főleg a felnőttek számára lehet üzenetértékű - megint csak túlmutatva a várt  és eddig megszokott  végkifejleten, valamint következtetéseken.

A Pom Poko le sem tagadhatná, hogy Ghibli-szülemény, hisz magában hordozza azokat az értékrendeket, amiket a stúdió mindig is büszkén hirdetett: a természet és a japán tradíciók védelmét. Ugyanakkor míg mondjuk Miyazaki filmjeit nyugati viszonylatban a Disney klasszikusaihoz szoktuk hasonlítani, addig ez a mozi inkább emlékeztet Tapsi Hapsira és társaira. S utólag visszagondolva megmerném kockáztatni, hogy ebben lehetett némi szerepe az előzetes információk hiányának is.  

Értékelés: 7.2

Linkek:
AnimeAddicts
ANN
 

A Di Gi Charathoz részben egy spontán felindulásnak köszönhetően (hisz 16-szor 3 perc nem nagy erőfeszítés), részben pedig az ehhez kiadott, s a szereplőket az eredeti műhöz képest alternatív kontextusba helyező Winter Garden által jutottam el - mert hogy ez az anime igencsak népes családdal büszkélkedhet, annak ellenére, hogy eredetileg az akihabarai illetőségű Gamers üzletet volt hivatott reklámozni: számos special részt, egy movie-t, egy ova-t és a jelen kritikában tárgyalt történet egy hosszabb terjedelmű újradolgozását is piacra dobták az ezredforduló környékén.

A sima Di Gi Charat esetében összefüggő cselekményről nem nagyon beszélhetünk. Az alapszituáció szerint Dejiko, Puchiko és az "izé" fogalmát maximálisan (de a sorozatban nem egyedülálló módon) kimerítő Gema az űrből érkezve a Földön ragadnak. Szállásra persze hol máshol, mint egy Gamers üzletben találnak, ahol cserébe besegítenek és a vevőket szolgálják ki. Később persze több más szereplő is feltűnik, mind furcsábbnál furcsább természettel, de hát ez valahogy az egész sorozatra igaz: olyan kis idiótán fura.

Elvileg egy nagyobb gyerekeket megcélzó komédiáról van szó, de akárhányszor a besorolásra gondoltam egy-egy poén láttán, a kissrácok helyett valahogy mindig nagyobb testvéreik (akik egyben lelkes Gamers és hasonló jellegű boltok törzsvásárlói) egymásra kacsintgató képe jelent meg előttem. Nem véletlen, hisz a nyers humor legfőbb forrása inkább a kicsit idősebb korosztály számára követhető igazán. Ami viszont a nagyok agyára mehet, az az eszeveszett tempó, amit a sorozat diktál: a logika és a következetesség köszönő viszonyban sincs az eseményekkel, ahogy az egy meséhez illik. A Di Gi Charat teljesen kiszámíthatatlan, soha nem lehet tudni, hogy mi történik a következő percben. Minden esetre ha sikerül elcsípni a ritmust, nagy baj már nem érhet, bár ami azt illeti, bizonyos óvintézkedések még elkélnek ott a fül környékén, ami egyfelől dicsérheti a seyuuk munkáját, másfelől pedig felkergethet a háztetőre. Ráadásul Dejikoék sajnos nem csak a fülre, de a szemre is elég nagy veszélyt jelenthetnek, kivéve, ha előtte erősen ráállítjuk az agyunkat: amit látunk, az utolsó percig nem szabad komolyan venni, elvégre promóciónak indult, ugyanakkor tudatos munkáról van szó. A hátterek legtöbbször olyan szinten elnagyoltak, hogy a gyors képváltások ellenére is azonnal felmérhetjük, hány vonalból húzták meg az utcát, rajta a házakkal. Karakterdizájnt emlegetni pedig nincs is értelme, ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy a főbb szereplőkön kívül a legkedveltebb megoldás az emberek ábrázolására a kukacforma. Azért azt mindenképpen le kell szögezni, hogy ahogy telik az idő és jönnek ki az újabb Di Gi Charat részek, a grafika színvonala is egyre magasabb, s a hivatalos honlapon meg is lehet tekinteni: a karakterrajzok magasszintűek, modernek és erősen közelítenek a "tipikus shoujo" felé.

Valamennyi időre el lehet merülni ebben a rövid és gyors agymenésben, de mire én a végére értem, személy szerint annyira vágytam arra, hogy megnézzek valamit, ami "normális", hogy az elmondhatatlan. Minden gyorskúrától függetlenül azonban biztos vagyok benne, hogy így is szembe találkoztam most olyan jelenetekkel vagy figurákkal, amelyek jó időre maradandó (vizuális) nyomot hagynak majd bennem.

Értékelés: 7.1

Linkek:
AoiAnime
ANN
 

Robin Hood óta - ha többet nem is, de - egy fajtáját a tolvajoknak egészen biztos szeretjük: azokat, akik nem önös érdekből lopnak, hanem azért, hogy másokon segítsenek. És Robin Hood óta azt is tudjuk, hogy ez nem is olyan paradoxon gondolat.

A KST fő- és címszereplője a 14 éves Haneoka Meimi, aki nappal a helyi katolikus magániskola átlagos tanulója, viszont éjszakánként, kicsit ironikus, de ő a titokzatos tolvaj, Saint Tail, aki háztetőkön szökdelve járja Seika városát, nem teljesen céltalanul... Legjobb barátnője és bizalmasa Mimori Seira, a már említett iskola apácanövendéke, aki délutánonként a közeli kápolnában fogadja az oda betérőket egy közös ima és beszélgetés erejéig - rendszerint olyan emberekről van szó, akiknek a lelkét valamilyen gond nyomasztja: kifosztották, megzsarolták, becsapták, s ennek következtében anyagi veszteség érte őket. Innentől kezdve Seira megpróbálja a legtöbbet kideríteni az adott esetről, s információt megosztva Meimivel, a lány máris útra kelhet Saint Tailként, hogy visszaszerezze- és jutassa mindenkinek a jogos tulajdonát: egy egyszerű fényképtől kezdve egészen az évszázados múltra visszatekintő családi ereklyékig, apró ékkövektől az egészen monumentális szobrokig, élőtől élettelenig ebben a sorozatban minden kézről kézre jár. Az önjelölt jótevő akcióit azonban nem mindenki értékeli, s nem tekintve többnek egy közönséges bűnözőnél, egy külön rendőri csoport is Meimi, illetve Saint Tail nyomába szegődik - az elismert nyomozó fia, Asuka Jr. vezetésével, aki valamilyen különös oknál fogva teljesen megszállotjta a rejtélyes lány ügyének. Ezzel szemben kicsit sem meglepő, hogy jó shoujo hagyományokhoz híven a mit sem sejtő Asuka Jr. ráadásul nemcsak  osztálytársa, de egyben szíve válaszottja is Meiminek, s így ez a csavar már előre érdekes lehetőségekkel kecsegtet.

Hogy főhősünk története egész pontosan hol kezdődik, arról nem esik szó, de ha ez valakiben (mint ahogy bennem is) hiányérzetet keltene elsőre, teljesen megnyugodhat, mivel a későbbiek folyamán kiderül, hogy ha valaminek a tudása nem indokolt, akkor annyira nem is létszükséglet. Az viszont hamar egyértelművé válik, hogy Saint Tail nem egy hétköznapi tolvaj, főleg a családjának köszönhetően: édesanyjától örökölt remek atlétikai hajlamait kiválóan ötvözi bűvész édesapja új és látványos trükkjeivel, s így tulajdonképp nincs olyan helyzet, amiből így vagy úgy ne tudná kivágni magát. Ennek hála itt nem csak egy, jól bevett varázslatot láthatunk, mint a legtöbb magical girl animében: Saint Tail valóban a lehetőségeihez és tudásához mérten legszélesebb palettáról válogattja mutatványait, nem kímélve vele sem a bűnözőket, sem a rendőröket.

A KST-nek, miután az anime jelentős hányadában valóban illegális esetekről van szó, próbáltak valami krimiféle hangulatot kölcsönözni, de a jól megszokott  inkább lanyha kliséknél (beleértve az instrumentális zenét is) többet ne várjunk: az agresszió legdurvább formája egy  egyszeri bunkósbot általi lefegyverzésben kimerül, megoldandó rejtélyt pedig nincs is értelme nagyon keresni: a Seirát felkereső áldozatok nagyrészt szinte kivétel nélkül sejtik, hogy ki és miért károsította meg őket; a hogyanra pedig legtöbbször maguk a gazfickók adnak szájbarágós magyarázatot, gyökerében elfotjva bárminemű izgalmat. Nem szívesen osztogatok ezen kívül még fekete pontokat, de felet-felet még muszáj lesz, mert egy: nem sok, de egy-két motívum rövid időn belüli újrafelhasználása az első megjelenésre való utalás nélkül nem túl kreatív megoldás; kettő: a 43 epizód alatt néhány mellékszereplőre (pl. az arrogáns detektívnő vagy a másik rivális tolvaj alakjára) több részt is szánhattak volna, mert nem csak érdekesebb, fordulatokkal telibb lett volna az anime, de ezek a karakterek sem maradtak volna teljesen kihasználatlanok.

A fentieket leszámítva a sorozat szerintem teljesen rendben van, élvezhető darab, ha a "kellemesen jó" érzésnél többet nem akarunk kapni tőle. Sok újdonság nem hangzik el, sőt, a messianizmus itt még csak gondolatban sem merül fel, ellenben a komikus helyzetek, az apró, változatosságot garantáló tettek, metódusok (pl. Asuka Jr. szerencsétlenkedései, a fentebb már említett mutatványok vagy Saint Tail figyelmeztető üzenetei a következő célpontot illetően) mind olyan dolgok, amik miatt az ember az egyik végeztével már várja a soron következő epizódot. Abszolút becsülendő az is, hogy az animéből egy szép, kerek, egész történetet kerekítettek: még ha olykor a monotonság, kiszámíthatóság határait súrolták is, el nem érték, s végig korrekten adagolták az eseményéket, a szereplők közti kapcsolatok alakulását, valamint az utóbbi idők idióta befejezéseivel szemben, kicsit nosztalgikusan, de  meglepően normálisan tettek pontot az anime végére. Bár én nem tudhatom, de talán az egésznek az a titka, hogy a készítőknek, csak úgy mint karaktereiknek az animében, nem volt világmegváltó szándékuk és mindenki tette csak a maga dolgát. S ha mi sem támasztunk túlzottan magas elvárásokat ezzel a darabbal szemben, csalódást biztos nem fog okozni. Nem állítom, hogy a KST bevéste magát a kedvenceim közé, de valahogy mégis úgy érzem, hogy a maga műfaján belül egy becsülendő, érdemes munkáról van szó, s  bizony sikerült eszembe juttatnia, hogy miért is szeretek animéket nézni. Ennél több nekem egyelőre nem is kell.

Végszóként még említést tennék a grafikáról és a zenéről: bár 1995-1996-os animéről beszélünk, a karakterdizájn a kortársakhoz képest még elég erőteljesen átmeneti állapotban van, s a gyengébb jelenetek inkább a '80-as évek legvégét, '90-esek legelejét idézik, míg az erősebbek, akár egy egész epizód szintjén is kifejezetten modernek, szépek. Ezen kívül a hitelesség is a fenti minőségingadozás áldozata: hiába 14 évesek hőseink, az esetenkénti gyermeteg vonások olykor túlságosan sokat fiatalítanak rajtuk, s ez főleg azoknak lehet megtévesztő, akik csak bizonyos képek szintjén találkoznak ezzel az animével, s rögtön leírják kodomonak. A zenére azonban nincs kifogásom: soklemezes gyűjteményt bocsátott a stúdió a rajongók rendelkezésére, s természetesen maguk a szinkronszínészek is felénekeltek jó pár dalt. Ezek közül talán a Koi No Tear Blend a lefigyelemreméltóbb, hisz teljesen hűen tükrözi a két főszereplő, Meimi és Asuka Jr. közötti civódások hangulatát. Szóra érdemesek még az openingek és az endingek is, amik nem csak dallamukban, de szövegükben is remekül passzolnak az anime történetéhez és jellegéhez, valamint még érdekességként ott van az is, hogy az eredeti mangából - vélhetően korabeli pozitív fogadtatásának jeléül - musical is készült, szintén a főbb seiyuuk közreműködésével.

Értékelés: 7.6

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

Már a kezdés is sokat sejtet: két testvér halad egy kellemes hajóúton egyúttal új bentlakásos iskolájuk felé. Útjukat, és a hajót egy különös erővel rendelkező lányka vágja ketté, ezzel őket hatalmas bajba keverve, de végül az eset megoldódni látszik, és kezdődhet az iskolai élet. Főszereplőnk persze szinte azonnal ráébred saját képességeire, úgy, ahogy nemsokára másokéra is, és kezdetét veszi a lépkedés egy bizonytalan cél felé...

Egyszer régebben hallottam egy ismerősömet arról beszélni, hogy miért is nem néz már animét: "Kinőttem a világmegváltó történetekből, amikben a hősök iskoláslányok, akik semmit takaró ruhácskákban hatalmas fegyverekkel harcolnak, és persze meg is mentik a világot."
Hogy van-e ebben a véleményben valami, ami sehogy sem illik igazán oda, vagy éppen túl nevetséges? A kinőttem szó az. Persze a személyes vélemény az mindenkinek a magáé, de ha valaki felnő, vagy fel akar nőni, azzal általában sikertelenséget takar, vagy túl sokat ad mások véleményére.
Hogy miért is tértem ki erre a nüanszra? Az anime elég ok volt rá, hiszen az idézett vélemény többi része menthetetlenül igaz az animére, azaz erre is, merthogy számok nélkül lehetne sorolni még egy darabig ugyanezen animációkat. Itt Magyarországon pedig, a Sailor Moon óta az anime, mint múfaj nem tudja lerázni magáról a kicsit régies, kicsit túl cuki életképet, amivel a lányok annak idején mindenkit a falra kergettek, és azóta a hasonló témájú animékre nem tudunk nem legalább egy kicsit furán nézni.
Pedig néha megéri rájuk nézni, s erre egy jó példa a My HiME, a sajátos stílusával, amint a nagyon modern külsőt ötvözi az okkultizmusra jellemző, már-már gótikus háttérrel, a különböző megjelenő képességekkel, és az elvitathatatlanul komolyabb hangvételével, amit a szereplők akart vagy akaratlan egymás ellen fordítása okozott. A magániskolai élet, a furcsa legendák és sejtések a környék különös eseményeivel, a sejtett szervezet a háttérben, és végül a minden váratlanságból kibúvó főgonosz kellemes salátástálnak hat, persze mindennek megvan a maga határa, így az anime is beleesik néhány tipikusan animés hibába, japános túlzásba, a végjáték megint túl jól sikerül, és végül is nem haladtunk sehová.

Ahogy már említettem, a modernség érződik az animén, és ezt az animáció is alátámasztja, hiszen a képek minősége nagyon magas, a hátterek is legalább normálisan kidolgozottak, és a karakterek, illetve különlegességeik kiemelt figyelmet kaptak az animálás során. Az anime használ bőrtónusokat, sok hajszínt, de a színekkel egyébként is nagyon szabadon dolgozik.
Mindez a szinesség a szinkronról valahogy nem mondható el, habár a hangok passzolnak, sőt, elképzelni se lehetne jobbakat, mégis hiányzik valami a csapatból, amitől igazán élvezhető, élő lesz a karaktercsapat a képernyőn. A hangok a zenékkel együtt megtették a magukét, és varázsoltak nekünk egy magical girl animét, de többet igazából nem tudtak.

A My HiME zsánere adja magát, így a közönségét is, de figyelmeztetek mindenkit, Sailor Moon óta vannak változások, és a magical girl sem olyan mázas dolog, mint annak idején. Na jó, az csak a mai mázzal, de ha van egy jó darab, azt ki lehet próbálni. Itt a lehetőség.

Értékelés: 7,7

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Hőseink ezúttal egy kisebb dzsungelbe csöppennek, ami persze minden, csak nem kicsi, legalábbis nekik. Hamar kiderül ugyanis, hogy a szigetetet két óriás lakja, akik valamilyen régen elfeledett célért küzdenek egymással nap mint nap. Mintha ez nem lenne elég, máris feltűnik a Whiskey Peaken előre jósolt veszély, és minden végzetesen felkavarodik.
A Little Garden az első epizód, ahol az eddig még vajmi kevés szerepet kapott Usopp is javít a mérlegén, és Luffyról megint kiderül, hogy tatogat számunkra valamit, sőt kettejükben egy igen erős közös pont emelkedik hegymegasra, ugyanis mindketten csodálattal és tisztelettel néznek az óriásokra, akik számára a büszkeség maga a vastörvény, amit száz év sem törhet meg. Míg Luffy számára ez azonban adott, ösztönszerű, és természetes Usoppban úgy tűnik valami erőre kap, és az ügyetlen balfékből ezen a ponton kezdenek el előjönni azok a tulajdonságok, amik egy büszke harcosnak kellenek. Persze nem egyből, csak szépen lassan, olyan Usopposan, hogy még ő sem veszi észre. Ettől persze sokat nem halad a közösség, sem a fejlődés, mindenki villog egy kicsit, Zoro megint tud valami nagyon kúlt mutatni, a történet meg megy tovább. Na bumm.

Az eseménytelen is meg nem is történetszálat nem sok újdonság jellemzi, azonban érződik, hogy egy kicsivel többet dolgoztak rajta, talán a háttér gazdagsága miatt, ami persze csak elsőre lesz nagyon szokatlan. Hibák bezzeg akadnak, vagy inkább nevezzük spórolós szerkesztésnek, de az ismételt párkockás mozgásokról még mindig nem tudtak leszokni a készítők.
Sok az új seiyuu, és nem meglepő, már a sokadik évednár járunk, itt már alapból jó nevek tűnnek fel, és minden hang illik a karakterekhez, szerencsére.

Na ez az a rész, amire azt lehet mondani, egy a többi közül, csak az előzményt viszi, és a következményt hozza, de saját értéket nehéz neki teljes szívvel vallani. Nem baj, gondolhatjuk, ennél sokkal jobbak jönnek még, hiszen nem lehet minden állandóan a csúcson, van ami kicsit lentebb is lesz.

Értékelés: 7,8

Link: One Piece Wikia