Jellemző, hogy már csak akkor veszem észre az új Studio Ghibli rajzfilmet, amikor a Disney végre elhozza Japánból, és mindenki azon van felháborodva, hogy a 2010-es animére hogy lehet azt mondani hogy új. Amekkora Miyazaki rajongó vagyok persze egyből ugrottam letölteni (és hozzá kell tennem, nem kisebb lendülettel fogok ugrani megvenni ha nálunk is kijön), még úgy is, hogy rögtön az első feltűnő részlet, hogy nem is az öreg mester rendezte, hanem Hiromasa Yonebayashi, akiről csak annyit tudni hogy szintén régi Ghiblis motoros. Gyors egymásutánban kétszer is láttam már, először csak magamban, hogy a gyerekkompatibilitását vizsgáljam (nehogy olyan ijesztő dolgok legyenek benne mint mondjuk a Nausicaa-ban vagy a Mononoke Hime-ben), másodjára már nyugodt szívvel néztem a lányommal, ha nem is voltam annyira elvarázsolva tőle mint a Totoronál.

 Ahogy elvárható egy ennyire neves rajzfilmstúdiótól, egyáltalán nem a külcsíny miatt húzom a számat. A rajzok minősége, a szinkron és a Cécile Corbel által készített zenék teljesen rendben vannak, és már csak emiatt is érdemes egyszer megnézni ezt az animét. Feltűnő viszont, hogy szinte minden egyes jelenetet egyszer már láthattunk egy másik Ghibli rajzfilmben: Egy beteg kisfiú, Sho vidéki házba költözik, hogy nyugodt környezetben várja közelgő szívműtétjét (ld. Totoro, Chihiro). A házban egy "csenő manó" (szvsz iszonyat fordítás) család lakik, minek legfiatalabb tagja Arrietty lassan elég idős lesz hozzá, hogy egyedül merészkedjen be a nagyok világába (ld. Kiki). Sajnos a  kirándulás rosszul sül el, Sho észreveszi a pici emberkéket, akiknek emiatt el kell költözniük. A házinéni, Haru-san nyakoncsípi Arrietty mamáját mielőtt lelécelnének, így Arrietty Sho segítségét kéri (egy meglepően Totoro-szerű jelenetben) a megmentéséhez. Végül persze megmenekülnek, és mielőtt Arrietty végleg elhajózna a ház melletti patakon, a cicabusz (akarom mondani Neya) elintézi, hogy elköszönhessen Sho-tól.

 Néhány jelenetnél Nausicaa is visszaköszön Arrietty-ben, míg végül már nem tudjuk eldönteni, hogy ezt a kis best-of-Miyazaki egyveleget mint a régi animék előtti tisztelgés, az idősebbeknek szánt kikacsintás, vagy egyszerűen a storyboardok és framek újrafelhasználásaként kell értelmeznünk. A legnagyobb probléma, hogy ha egy csokorba szedjük az összes új jelenetet, nem nagyon jön ki belőlük egy tisztességes rajzfilmre való. Az anime legélvezetesebb része azt nézni, hogy miként alakították át a manók a nagyok világát a saját eszközeikké, és hogyan boldogulnak benne, főleg a nekik hatalmas tárgyak újrahasznosításában rejlő agytorna miatt, így az első fél óra nekem nagyságrendekkel jobban tetszett, mint a suta, minimális feszültséget hordozó konfliktus Haru-sannal, vagy Arrietty párbeszédei az elég logikátlanul viselkedő Sho-val.

 Ebben a kategóriában ez a sok sírás a részemről nagyjából annyit jelent, hogy az Arrietty inkább a Kiki mellé fog kerülni a polcon, amit évente csak egyszer nézünk meg családilag, ellenben mondjuk a Totoróval, amit szinte havonta, és a Mononoke-Nausicaa vonallal, amit azért kisgyereknek nem mutatnék meg. Ha a néző kellően fiatal, nem ötvenszer látta az összes Ghibli művet, akkor felhőtlen szórakozást biztosít számára a gyönyörű kivitelezés, a kis emberkék kalandjai, nameg az aranyos bogarak és általános természetszeretet.
 

Értékelés: 7,9

Linkek:

Wikipedia
ANN
AnimeAddicts

 A történetírás kelléktárában van egy régi, jól bevált és animék esetében ezerszer elpuffogtatott recept: végy egy emberektől minél távolabb álló lényt saját gondolkozásmóddal és különleges képességekkel, majd ereszd rá a mit sem sejtő világra. Minden jelenetre juthat egy gondolatkísérlet, melyben ezek a mindennapitól való eltérések adják a konfliktust, és ha ügyesen csináljuk, még egy kis mélységet is vihetünk a sorozatunkba, görbe tükröt tartva magunk elé a más nézőpontból szemlélődő karakter által (sajnos ez utóbbi meg sem fordult a hasonló című manga írójának fejében, helyette inkább a humor és a cukiság dominál). Arra is volt már példa, hogy egy egész sorozatot ezzel a technikával töltsenek fel, pl. Bottle Fairy, és ilyenkor ugyan nem számíthat a néző túl sok mondanivalóra, mégis főleg a fiatalabbak jól szórakozhatnak rajta.

 Jelen esetben a bonyodalmak okozója egy tintahal-lány, Ika Musume (="tintahal lány", arra se vették a fáradtságot hogy nevet adjanak neki), aki az óceánban élve megtapasztalhatta, hogy az emberek milyen szinten nem képesek a természtre vigyázni, és elhatározza, hogy átveszi az uralmat a világ felett hogy így kényszerítse őket jobb belátásra. Éppen egy kis vendéglő előtt ér partra, amit ki is nevez főhadiszállásnak - az egyetlen probléma, hogy a tulajdonos testvérpár öregebbik tagja valami furcsa harcművészettel rögtön helyre is rakja. Szegénynek a továbbiakban is meghiúsul minden világuralmi törekvése, úgyhogy nem is számíthatunk arra, hogy a japánok végre valami önkritikát gyakorolnak a széthalászott és szennyezett tengereik miatt. A természetvédelem mindössze annyiban jelenik meg, hogy Ika-chan egyszer-egyszer összeszedi a szemetet a tengerparton, ráadásul a sorozat végére ráébred, hogy úgyis a szárazföldön vannak a barátai, az óceán meg unalmas, miért is ne maradhatna. Izé, miket is beszélek itt ilyen komoly dolgokról, amikor a sorozat fő (és egyetlen) célja beismerten a szórakoztatás...

 A sok poénos hülyeség egymásra halmozásában eleinte jól is teljesít az anime, a folyamatos vigyorgás garantálva, Ika-chan is megfelelően cuki ahhoz, hogy jópár részt csak a kawaii-faktor miatt megnézzünk. A vége felé a sorozat viszont kezd ellaposodni és unalmassá válni, ami nagy szó ahhoz képest hogy csak 12 részes. Próbáltak újabb karaktereket beírni a történetbe, de nálam például az erőltetett angol kiejtéssel beszélő félbolond (és zseni) ufókutatók lecsapják a biztosítékot. Az utolsó részek alatt már csak a fansubberek tintahalas szóviccei tartották bennem a lelket, amiknek sajnos két repetitív poént leszámítva nyoma sincs az eredeti japán szövegben. Az Excel Saga óta tudjuk, hogy minden animében el kell jönni az utolsó egy-két résznek, amikor a történet komolyabbra fordul, na ez ebben az esetben nem így történik, bár az igaz hogy a sorozat kb. öt komoly perce közül talán kettő a 12. részben van.

 Többet akkor se tudnék a cselekményről írni ha megvernének, úgyhogy nézzük a technikai részleteket. Az opening és az ending szerintem elég fülbemászó ahhoz hogy párszor megnézzük, eleinte még azon kaptam magam hogy kávézás közben énekelgetem hogy "shinryaku, shinryaku Ika Musume!" de ezt is meg lehet unni és a vége felé már inkább áttekertem. A szinkronszínészek hozzák a megszokott japán átlagot, a rajzok pedig elfogadható minőségűek, igaz csak nagyon kevés helyszínnel dolgozik a sorozat úgyhogy jobban is kidolgozhatták volna őket. Néha egyes karakterek vagy tárgyak ijesztően rondán vannak megrajzolva, ez gondolom poén akart lenni, én nem nevettem (és európai szemmel nézve nem mutogatnám kisebb gyerekeknek sem).

Tudom, lehúztam kicsit, de azért nem rossz sorozat az Ika Musume. Nem szabad tőle túl sokat elvárni, csak egy kis kikapcsolódást és nevetést, talán inkább szól a fiatalabbaknak vagy az anime műfajjal éppen ismerkedőknek, mint azoknak akik már vagy negyven hasonlót láttak. Nem hosszú, és ha mégis megunod a felénél, nyugodtan kereshetsz más néznivalót, csak azért nem kell végigülnöd hogy megtudd mi a vége.

Értékelés: 7,2

Linkek:
Wikipedia
ANN

 A 2009-es év talán egyik legalulértékeltebb sorozataként is szokták emlegetni a Hanasakeru Seishounent - nem is annyira az elért pontok, hanem sokkal inkább a nézettsége kapcsán.
Tény és való, hogy Itsuki Natsumi mangája, mely 1987-ben került először forgalomba (tehát egy igazi veterán darabbal állunk szemben), több helyen is feszegeti a shoujok napjainkban megszokott és mostanság divatos műfaji határait és talán nem mindenkinek a tetszését nyeri el, hogy a kezdeti reflektorfényből kikerül a négy gazdag bishounen Kajika szívéért vívott versenye, átadva a helyet egészen másfajta harcoknak, melyek hátterében közel-keleti véres trónviszályok, vallási fanatizmus és sokszor szerencsétlen emberi sorsok felgöngyölítetlen múltja áll, amelyekről olykor talán jobb lenne nem is tudni.

Igazából rég láttam már olyan animét, aminek ennyire igényes, összetett története lett volna - sokkal inkább emlékeztetett a hagyományos, élőszereplős sorozatokra, amelyekben a cselekmény A-ból B-be tart és nem csak úgy lóg az áldott időtlenségben. Valószínűleg ennek az is az oka, hogy az animét jegyző gárdának egy kész, befejezett valamivel volt dolga, nem pedig egy olyan sztorival, aminek a kifutási vonalával még maga a mangaka sincs feltétlen tisztában, és ez azért nagyon sokat számít. 
Ami különösen tetszett az animében, az a számtalan nosztalgikus, shoujok hőskorát idéző elem, amely abszolút helyt állt a modernebb kivitelezés mellett is. Ez többnyire a grafikára jellemző, de történeti szinten megint csak érzékelhető valami a '90-es évekre jellemző fokozott érdeklődésből az egzotikus Közel-Kelet iránt mind a politika, mind a fantasztikum nézőpontjából. Így a nézők nemcsak térben tehetnek nagy képzeletbeli utazásokat, de időben is, hála a korhű és hangulatos jeleneteknek.
Pozitívum a szereplőgárda is - gyakorlatilag nincs olyan karakter, aki hidegen hagyná a nézőket, s személy szerint nem nagyon találkoztam még annyira ellenszenves "főgonosszal" animében, mint amilyet a HanaSeisho tudhat magáénak (itt említeném meg a seiyuu hátborzongatóan negédes és egyszerre remek munkáját, ami nem marad hatás nélkül). Ami a többieket illeti, tán már csak az én szeszélyemnek tudható be, hogy bár általában mindig szimpatizálok a főhősökkel, itt ez most nem feltétlen jött össze. Ebből kifolyólag nem mindig tudtam teljes beleéléssel és egyetértéssel követni az eseményeket, nagy fordulatokat, s a dolgomat az sem könnyítette különösebben, hogy a több szálon futó cselekmény vonulatai néha igen kuszán kapcsolódnak össze. A történések és szereplők közti kapcsok már-már a szappanoperák szövevényességével riogatják az embert, s én nem egy alkalommal szabályosan tartottam attól, hogy melyik szereplőről mi fog még kiderülni, ami esetleg átírhatja minden eddigi spekulációmat a végkifejletet illetően vagy addigi megítélésemet az adott karakterrel kapcsolatban. Ennek ugyanakkor megvan a maga pozitívuma is, hisz az anime gyakorlatilag a legvégéig képes izgalomban tartani a nézőt kinyírhatatlannak tűnő, de végzetüket megkerülni nem tudó szereplőivel.

Nem tudom, van-e konkrét válasz arra, miért dobták az emberek az első részek után az animét (talán a kerettörténetül szolgáló, romantikus élőszereplős társasjáték riasztotta el őket) vagy egyáltalán nem mernek/ mertek nagyon belvágni a sorozatba, amíg futott - a sugárzásra, subolásra való várakozás valószínűleg nagyban kicsinálja az élményt egy olyan hosszabb, összetett történetű animénél, mint amilyen ez is. Ugyanakkor az is biztos, hogy a sorozat, még ha nem is a legjobb, üdítő a sok egyformaság mellett és visszahoz egy csipetnyi klasszikusságot a modernitásba - már ezért megérdemelne egy próbát, máskülönben pedig tényleg szórakoztató darab a maga eredeti módján.

Értékelés: 7.4

Linkek:
AnimeAddicts
Wikipedia

 Horo, a nőstényfarkas-isten évszázadok óta egy kis falu melletti búzamezőkben éldegél, gondoskodva a föld termőképességéről és az aratás gazdagságáról. A falusiak hagyományaikban és ünnepeikben emlékeznek meg róla minden évben, de az idő múlásával, ahogy a vidék fejlődik, egyre inkább a saját képességeikre hagyatkoznak és mind kevésbé hisznek a legendáknak. Horo így hát elhatározza, hogy felkutatja messzi északi szülőföldjét, és fiatal lány alakjában utitársként hozzácsapódik egy utazó kereskedőhöz, Craft Lawrence-hez.

 Nem vonzanak különösebben az olyan lányok akiknek szőrös fülük, ne adj isten farkuk van - szerencsére a fanservice mint ötlet sem vetődik fel a sorozat folyamán -, ami elsőre felkeltette a figyelmem, az az anime témája. Gazdasági témájú rajzfilmet ugyanis nem volt még szerencsém látni, és hiába volt első gondolatom az, hogy manapság már bármiből készítenek animét csak hogy a szürke tömegből kitűnjön, a Spice and Wolf mégis magával ragadott.

 Mivel Lawrence kereskedő, a cselekmény nagy része arról szól, hogyan próbál meg boldogulni és lehetőleg minél nagyobb haszonra szert tenni a világban, miközben alkudozik, jó üzleteket keres, és ha valami pletykát hall, megpróbálja azt a saját hasznára fordítani - mindezt úgy, hogy mindvégig becsületes maradjon. Álma az, hogy egyszer elég lóvét gyűjtsön össze ahhoz, hogy letelepedjen, és egy boltot nyithasson valamelyik városban. Horo nem kevés színt visz unalmas vándorlással teli életébe, és miközben próbál úgy tenni, mintha a hasznon kívül más nem érdekelné, lassan de biztosan beleszeret a farkas-istenbe.

 Az anime egyes epizódjai nagyon nagy részt a dialógusokra épülnek, a történet csak lassan halad előre, miközben szereplőink egymással beszélgetnek, évődnek, viccelődnek, vagy a világ más karaktereivel teszik ugyanezt. Nagyon sok pluszt ad a sorozatnak, hogy a párbeszédek ötletesen vannak felépítve, sok intellektuális humorral, jól hozva Horo több száz éves személyiségét. Hátránya ennek a stílusnak az, hogy még megfelelő angol (esetleg japán) tudással is nehéz követni néha a szereplők tekervényes észjárását a szavaikon keresztül, illetve aki több akcióhoz van szokva, az hamar félbehagyhatja az animét.

 Rengeteg lehetőség adott tehát, hogy a Spice and Wolf ne egy átlagos anime legyen, és úgy érzem mégsem használtak ki mindent az alkotók, sok furcsa megoldás von le az élvezhetőségéből. Ilyen például, hogy nem ismerjük meg kellően a középkori világot, amiben játszódik, és bár érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel a középkori Európával, mégsem tudunk meg soha annyit, hogy együtt tudjunk gondolkozni a problémák megoldásáról a szereplőkkel, mindig csak passzív szemlélői lehetünk a cselekménynek. Gondolatébresztőként előkerülnek elég mély témák, például az emberek elszakadása a hagyományaiktól, a pénz harácsolásának értelme, vagy a halandó és a halhatatlan szerelme, de ezeket mind egy legyintéssel intézi el az anime, nem kapunk igazi válaszokat, vagy legalább érdekesebb eszmefuttatásokat. A második évadban ráadásul Horo személyisége érzelgősebb irányba megy el, és egyre inkább emberi játszmákat kezd vívni Lawrence-el, ami nagyon nem áll jól egy istennek, ráadásul egy embertől is nehéz elviselni. Így anélkül sikerül rombolnia a néző rokonszenvét, hogy cserébe valami drámát láthatnánk, vagy akár valamilyen katarzis visszaépíthetné.

 Ennyi kötekedést leszámítva a Spice and Wolf szerethető fantasy anime, a két évad külön-külön is megállja a helyét, bár a történet nincs lezárva. Az első széria endingje és a második openingje külön plussz pontot érdemel, de mindkét évad tele van nagyon eltalált, már-már hátborzongatóan hangulatos jelenetekkel. És hiába látjuk ritkán óriás farkas formájában, egy farkas-isten mégiscsak menő, úgyhogy már csak emiatt is érdemes egy esélyt adni a sorozatnak.  
 

Értékelés: 7,4

Linkek:
Wikipedia
ANN

 Egyfelől nagyon jó tulajdonsága a japán fantasy-knek, hogy szinte nincs két olyan anime, ami ugyanabban a világban játszódik, mert így sohase tudhatjuk, milyen meglepő dolgok fognak történni, mindíg átélhetjük a felfedezés örömét. Másfelől viszont sajnos nem minden szerző képes arra, hogy egy egészen új világot hozzon létre, néha jót tenne, ha csak a történetre kellene koncentrálniuk - legalábbis ez az érzés merült fel bennem a Seirei no Moribito nézése közben. Az animét egy novella sorozat első része alapján készítették, és állítólag az eredeti műhöz képest ki van bővítve, így sajnos addig amíg a novellákat nem olvastam, nehéz megítélni, hogy kinek a hibája az a sutaság, ami a sorozatot jellemzi.

 A történet főszereplője Balsa, a testőrnő, aki azt a megbízást kapja, hogy védje meg a királyi család két fia közül a kisebbet, Chagum-ot, akit megszállt valamilyen szellem, ezért a saját apja akarja megölni - egynek mert a királyi családról nem derülhet ki, hogy egyáltalán előfordulhat, hogy szellemek szállják meg őket, kettőnek, mert az ország alapításának legendájában egy hasonló szellemet győz le az alapító, aki így válik az első uralkodóvá.

 Balsa a herceggel a kezdetekben menekülőre fogja a dolgot a király elit bérgyilkosai elől, de később, ahogy egyre többet tudnak meg Chagum betegségéről, kiderül, hogy sem meggyógyítani, sem elpuszutítani nem lenne olyan triviális, ahogyan azt először gondolták. A herceg ugyanis az éppen újjászülető víz szellemének tojását hordozza, ami ha nem tud megszületni, hosszú aszály várna a birodalomra. Ráadásul egy párhuzamos dimenzióból, amit Nayug-nak neveznek, egy démon mindenképpen el fog jönni megenni a tojást még a kikelte előtt.

 A történet gondolom a fenti összefoglalóból is látszik, hogy kellően izgalmas és változatos, a karakterek is jól kidolgozottak és szerethetőek, csak sajnos Balsát kevés jelenetben láthatjuk igazából harcolni, ami mindenképpen kár, nem derül ki hogy mennyire is jó benne. Alapvető motívációja egyébként is az, hogy lehetőleg senkit ne öljön meg a rábízott élet megmentése közben, ami szép bár kicsit naív gondolat. A történet közepe felé hozzájut egy direkt a számára kovácsolt lándzsához, amivel elvileg elkerülheti, hogy megölje akivel harcol, de erre a speciális képességre aztán a későbbiekben nem sok fény derül.

 Sajnos nem ez az egyetlen rész, ahol kicsit összedobált a cselekmény, például a herceg bátyja különösebb ok nélkül meghal (bánatában), a király gyorsan visszahívja a bérgyilkosokat miután kiderül mi is szállta meg a fiát, de azért az udvarba nem viszik vissza, hagyják Balsáékkal kódorogni (ami egyébként jót tesz neki, legalább fejlődik a jelleme). Mondok zavaróbbat is: egy jelenetben Torogai sámán, Balsa egyik segítője megküzd Nayug világában egy tűzkígyóval, ami látszólag azért kergeti, mert túl sokat tud, meg is jegyzi, hogy kőbe kellene vésnie a tudását, nehogy elégjen. Mit ad isten, a birodalom alapításáról szóló legenda is gondosan kőbe van vésve, a néző ebből gyorsan levezeti, hogy hát persze, a Nayugban lakó tűz elem démonai akarják megenni a tojást, hogy leszámoljanak az ellenségükkel, a vízzel. Hát nem, mint kiderül, a démonok a föld elemhez köthetőek, aminek gyakorlatilag semmi értelme. Ráadásul végig nem lehet tudni, hogy akkor most megenni vagy éppen felszabadítani akarják a tojást - komolyan nem tudom hogy én vagyok elmegyenge vagy a sztori ennyire zavaros. Balsa háttértörténete is kicsit lyukasnak tűnik nekem, egy szeletét megismerhetjük a gyerekkorának illetve fiatal éveinek, de a jelenben már elmúlt harminc éves, és sose derül ki mivel tengette napjait.

 Ettől a néhány keveréstől azért könnyű eltekinteni, mert az anime készítői technikailag jó munkát végeztek: fülbemászó zenéket hallhatunk, a szinkronhangok meglepően jók (nekem főleg Balsa hangja tetszett), és a grafika is hibátlan, látszik hogy sokat dolgoztak 3d-s modellekkel is.

 Nem váltja meg a világot hát a Seirei no Moribito, nem feszeget határokat, nem több egy szépen kivitelezett, átlagos fantasy történetnél. Az összhatás miatt mégis érdemes megnézni egyszer, ha nem próbáljuk meg megfejteni lépten-nyomon, hogy mi miért történik, egy érdekes, kellemes hangulatú animéhez lesz szerencsénk.

Értékelés: 7,6

Linkek:
Wikipedia
ANN
Aoianime

"Akiről az ének szól"

Ha fordítani kellene, talán ez egy megfelelő cím lenne az animének, ezzel pedig érezhetővé válik, hogy a történet maga elrugaszkodik a valóságtól - de akár egy az egyben mondhatnám azt is, hogy egy olyan világban játszódik, amikhez csak az ősi dalok, a legendák és mítoszok foghatók.
Egy középkori japán világképben, ahol bármi megtörténhet, mert a világnak részei a misztikus lények és szellemek, a hatalom és az azzal együttjáró romlottság minden formája megmutatkozik, ahogy a szereplőink megmásszák egy világ megváltoztatásához kellő szakadékokat. Nem csak érzelmek és kétségek, de a stratégia, a moralitás, a vezetés és a kiválasztottság kérdései is gyakran felmerülnek, amelyek végül háttérbe is szorítják a cselekményt. Az eszméket vakon követésből elmélyült gondolkodás lesz, a büszkeségből folyamatos kétkedés, a tudásból pedig fegyver, ami minduntalan vissza-visszacsap, olykor nem is csak kétségbeesésként, vagy lelki-furdalásként.
Bizony ritkán jutok el arra a szintre, hogy sokkal többre tartsak egy animét annál, aminek látszik, mert ez a műfaj is, mint a legtöbb vizuális média első sorban a szemekre akar hatni, de az Utawarerumononak sikerül egy kicsit ezek alá is menni,  gondolatokat kelteni az élet sok nagy kérdésével kapcsolatban.

Habár azt írtam, hogy sokkal többet mond a sorozat, mint mutat, az nem csak azt jelenti, hogy valahogy dícsérni akartam. Nem, az animáció tiszta és szép, néhol különösen kidolgozott részleteket látunk elnagyolt foltok helyett. Kiemelkedő pontok nincsenek, viszont a jó minőség általános, így folyamatosan élvezhető, és nincsenek zavaró különbségek sem, ami hozzájárul az anime egyenletsségéhez.
Hang-ügyileg viszont már koránt sincs jó véleményem. A színészek nyújtják az elvárhatót, de az ismétlődés, a lassú és keveset változó történet vezetése nem emel ki  egyetlen hangjátékot sem teljesítményileg, és nem is támaszt túl nagy kihívást egyikük elé sem. Ezt pedig a zenék sem múlják felül - nincs sláger, sem komoly teljesítmény mögöttük, mindössze jó producer, aki bizonyára jól koncentrálta a bevételeket az adott helyekre...

A hosszú ének tehát, ami ritkán látott ötven fölötti epizódszámot produkál, egy nagyobb történet nélküli videojátékból lett animének, változatos teljesítménnyel nyújt valamit, amit az ember unos untalan csak hagyományosan Japánosnak hisz majd. Akár így van, akár nem, tény, hogy a nyugodt folyamot sokan elhúzott és vontatott erőltetésnek fogják látni, míg mások ebbe lesznek szerelmesek, mert más kiemelhető tulajdonság nem akad az animében.

Értékelés: 7,6

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
Animgo

Az Appleseed annak idején nagyot tudott mutatni, és most is megtette. Mutatott nekünk majdnem tökéletes CG-t, azaz számítógéppel generált grafikát, amitől feláll a hajunk. Persze ez megint valami, ami kicsit kérdéses lehet: tényleg olyan jó a hipermodern környezet az animének?

Röviden; szerintem nem. Nem éri meg, és láthatóan nem természetes. Sokkal könnyebb azonosununk a kicsivel sablonosabb, a nem ennyire aprólékos, és nem ennyire árnyalt, megmunkált világban. A történet, mivel az kellene, hogy legyen a húzóerő, elsőbbséget élvez az írásainkban, de itt egyszerűen nincs szükség rá. Van is történet, meg nincs. Van, mert valami viszi előre a történést, de ebben olyannyira nincs alkotott háttér, vagy karakterisztika, hogy egyenesen képes vagyok B kategóriásnak titulálni...
Holott az anime, mindenki tudhatja, egyáltalán nem lenne B kategória, mert felsorakoztatott rengeteg jó oldalt, jó kérdéseket tett fel, amiket folytat ebben az epizódban is, csakhogy, most minden pepitája az előzőnek - legalábbis erősen érződik így, és nem is egyszeri megtekintés után, még mindig nem tudom eldönteni, hogy a forgatókönyv született vajon először, vagy a grafikus tervek.

Merthogy a grafika tökéletes, talán még túlonnan is az. Minden úgy fénylik és árnyallik, mozog, és dobálózik a szélben, hogy csak na, a tájak és a városok lélegzetelállítóak, a sci-fi hangulat meg mindenhonnan árad, talán ez a legtökéletesebb és kielégítőbb dolog az egészben. Mindehez nagyon jól szerkesztett hangeffektek járnak, lassanként elhisszük, hogy kamerával jártak a helyszínen a készítők, de persze ebből is van hibádzó részlet; a szinkron egy csöppet idegen, az igazán megszokott és hibátlan Japán minőségből most nem sok maradt, mi meg csak nézünk, mint a moziban, amikor a dinamikus belépő után megszólal Marinéni a hangosbemondótól... (Szerk.: A költségvetés hátránya?)

Érezhető az íráson is, és azt hiszem nem kellene tovább taglalnom: az anime kettőssége bennem tovább nőtt - és ezzel annyira nem lopta magát a szívembe, mint például azt az elődje tette. Mit tehetünk, az animeiparban nincs, és nem is lesz benne a kezünk egyhamar. Nézzük ami jön, és reménykedünk, hogy jó lesz - ez is jó lett, de annyira mégsem...

Értékelés: 7,8

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Első gondolatom az volt, hogy áldozat vagyok... egy szörnyű átverés áldozata! Megpróbálom megmagyarázni. Régebben szemeztem már a Zero no Tsukaima-val, de elég hatásos visszatartó erő volt idáig az, hogy több helyen is "magical girl" besorolást kapott, ráadásul a Harry Potter óta igen felkapott varázslós témájú animéből is volt szerencsém néhány szörnyen rosszat kifogni. Ezért aztán Khaos kritikáját is csak elnéző félmosollyal olvastam, hogy hát ha ez tetszik neki, akkor lelke rajta.

Aztán az egész kiment a fejemből, és némi idő elteltével véletlenül, minden előítélettől mentesen néhány részt megnéztem belőle. Hát Khaos, bocsánat! Mostmár tudom, miért szeretted annyira.

Minden híresztelés ellenére ez nem magical girl (legfeljebb annyiban hogy varázslók vannak benne, akik egy része lány): sokkal kevesebb köze van a stílushoz, mint egyik legnagyobb kedvencemnek, a Full Moon wo Sagashite-nek. Ha tényleg meg kellene határozni a stílusát, akkor talán fantasy-nak mondanám, méghozzá a Full Metal Alchemist-el, a 12 Kokuki-val, vagy a Scrapped Princess-el egy lapon említhető fantasynak. Éppen elég furcsa csavar van benne ahhoz, hogy a világ frissnek hasson, hogy minden percet a felfedezés izgalmával nézhessünk, még ha alapvetően klisékre építkezik is. Első ránézésre az alaptörténetet, miszerint Hiraga Saito-kunt a mi világunk Japánjából véletlenül megidézi familiárisnak Zero Louise, a kétbalkezes varázslótanonc, csak azért alakították így, hogy jobban tudjunk azonosulni a fiúval. Viszont ahogy a történet előrehalad, a sorozat nagyon jól rájátszik arra az érzésre, hogy mi Saito-val együtt a közös világunk miatt már tudunk valamit, amiről a többi szereplőnek gőze sem lehet. Azok a jelenetek, amikor egyszercsak bekattan, hogy amit látunk, az tulajdonképpen egy rakétavető, vagy amikor a világháborús japán Zero vadászgép kicakkoz néhány sárkányt, annyira hátborzongatóan eltaláltak, hogy teljesen más kategóriájú animékben is megállnák a helyüket. Mert azért alapvetően a Zero no Tsukaima mégiscsak legnagyobbrészt egy romantikus vígjáték, kellően friss, de azért repetitív poénokkal, és elég összetett, szerethető, jól tervezett és megvalósított karakterekkel - legalábbis a főszereplők esetében.

Most joggal kérdezheted, hogy ha tényleg ennyire jó anime ez, akkor miért szerepel olyan rosszul más oldalakon?

Hát először is mert nincs vége, semmilyen értelemben sem. Amit eddig leírtam, sajnos mind-mind csak az első szériára érvényes. Egy év és egy rendezőváltás után ugyanis csináltak neki egy folytatást, sőt mióta legutóbb foglalkoztunk vele itt, az Animecommenten, egy újabb harmadik széria is kijött hozzá, a Princess no Rondo. Kötelességem írni ezekről is, és mindenkit figyelmeztetek, most következik a fekete leves.

Miközben az utolsó részeken szenvedtem, sokat gondolkoztam a világmegváltó "és ezt így hogy?" kérdésen, és arra jutottam, hogy valószínüleg a következő beszélgetés zajlott le a producer és a rendező között:

- Te figyelj már, kicsit pénzszűkében vagyunk, kéne valami folytatás amit sokan néznek.
- Hát, ott van a tavalyi Zero, annak nincs vége.
- Ja tudom, a lapos kiscsajjal. De sokan nézzék, érted, úgyhogy legyen benne még több csöcs, érted?
- Igen, eddig is volt benne, akkor teszünk többet meg nagyobbat. Történet mi legyen?
- Az nem kell, vagyis mittudomén, legyen valami gonosz és nézzen gonoszan, de azért senki ne haljon meg mert az rosszat tesz a nézettségnek...

Ezzel azt hiszem mindent elmondtam. Az új szériák tökéletesen megerőszakolják az ismert karakterek jellemét, a világot, a történetet, mindent: amit csak lehet feláldoznak a szent cél, a fanservice oltárán. Összesen talán öt percbe lehetne sűríteni a 24 rész alatt fellelhető jó jeleneteket. A szereplők jelleme képes egyik pillanatról a másikra megváltozni, aki véletlenül meghal legkésőbb öt rész múlva feltámad, és a főgonoszokról sohase tudjuk meg, hogy végülis kik ők és mit akarnak, egyszer-egyszer feltűnnek de gyorsan lerendezik őket. Hogy mekkora ökörség az egész, jól szemlélteti az az epizód, amikor a szereplők azon gondolkoznak, hogy az egyik szerencsétlen lánynak igaziak-e a dinnye méretű mellei... Könyörgöm, mi lenne, szilikon? Vagy fel lehet venni a varázsló akadémián tantárgynak a plasztikai sebészet-mágiát?

Nem szeretnék erre több szót pazarolni, mert rosszat tesz a vérnyomásomnak, és egészen biztos vagyok benne, hogy a hiba egy része bennem van, mert sokkal többet vártam az első 12 rész után. Ha valaki szereti, hogy kiszolgálják az izlését, és kellő mennyiségű limonádé valamint pattogatott kukorica áll a rendelkezésére, pár unalmas percet nyugodtan agyoncsaphat az utolsó két évaddal is - én nem vagyok ennek a célközönsége. Ha megfogott a világ, kíváncsi vagy a főszereplők közötti románc kibontakozására, vagy csak szimplán loli ösztönöktől vezérelve megtekintenéd Chibi Louise nem létező melleit, megnyugtatlak, emiatt nem kell végigszenvedned 24x24 percet. Sokkal jobban jársz, ha hátradőlsz a karosszékedben, becsukod a szemed, és elképzelsz egy neked tetsző befejezést - bármilyen rossz legyen is a fantáziád, nem tudod az utolsó szériák készítőit alulmúlni.

Jöjjenek a kötelező körök a technikai megvalósításról. Sajnos az opening és az ending sem lett kiemelkedő, talán csak az első szériában, de ez egyéni izlés kérdése. Az aláfestő zenék elég fülbemászóak, és a rajzok is hozzák az elvárt színvonalat, bár a második és a harmadik évadban akadnak furcsa jelenetek, mintha a minőségellenőr szabira ment volna és végre kiamatőrködhették volna magukat a rajzolók, persze szegényeknek nem róhatjuk fel azt a hibát, hogy bonyolultabb szögekből sokszor képtelenek ábrázolni az amúgy is lehetetlenül nagy melleket.

Mint arra az olvasó is rájött, kevés animére gondolok vissza ambivalensebb érzésekkel, mint a Zero no Tsukaima-ra. Szívem szerint külön pontoznám a három évadot, vagyis fenéket, legszivesebben az utolsó kettőt meg se néztem volna. De abban is teljesen biztos vagyok, hogy az első szériát nagy kár lett volna kihagyni, tele van olyan jelenetekkel, amiket azóta se tudok kiverni a fejemből. 



Értékelés: 7.1

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Animeaddicts 
ANN

Amikor nekikezdtem ennek az írásak, kissé el voltam tévedve, ugyanis azt hittem, hogy már írtunk a Love Hináról. Pedig, nem. Így köztünk megmondva ez éppenséggel olyasmi, amivel nem kérkednem kellene, hiszen amíg egy olyan oldal, mint a miénk nem írt a Love Hináról, addig nem is igazán animeoldal.

Bizony a Love Hina ennyire beitta magát a világ tudatába, bárhol járjunk is a neten, annak legeldugottabb sarkában is ismerni fogják a Love Hinát, és azonnal tudják majd azonosítani az animék színes csoportjával. Annak idején, amikor felütötte a fejét a nagy anime láz, amit már nem rajzfilm (cartoon) címkével láttak el, bizony a Love Hina az elsők között volt, amit mindenki felfedezhetett magának.
A történet, ami több sebből vérzik, soha sem tudni, hogy igazából vicces, vagy röhelyes, mégis megállta és megállja a helyét, és azóta tudjuk is, hogy mindez Japánban teljesen általános. Talán pont az elsősége volt az, ami miatt még mindig megemlíthető aime, hiszen a friss, már nem túlszofisztikált, nem csak nőknek készült romantikus történet, mindenkit megfogott magának.

A történet, ahogy azt egy igazi háremtől várhatjuk, bedobja a jobbára balek főszereplőt egy lányok által lakott, gyakorlatilag kollégiumként használt épületbe, egy feltétellel: amíg be nem kerül az egyetemre, addig ő lesz a háziúr - azaz ő csinál mindent a lányok helyett. Természetesen ez az időszak évekig tart, ezalatt az idő alatt pedig mindenki össze akarja hozni a Hinával, aki ezt, és a fiú szinte minden lépését egy égrengető rúgással vagy pofonnal honorálja, egészen amíg... Mindenki tudja, nem?

Nos, ehhez a tökéletesen átlátszó történethez a készítők tudtak megfelelő színavalkádot csinálni, tökéletesen visszaadni a karaktereket színekkel és megfelelő rajzolással, úgy, hogy még ma is teljesen újnak hat a képi világ. Az anime talán legerősebb oldala a mindig megfelelő minőség a képernyőn, ellenére a feltűnő buta és egyszerű pillanatoknak is.
A képekkel szemben a hangzás viszont nem ment annyira csodásan, a zenék teljes mértékben felejthetőek, talán az opening és az ending kivételével, amiket is leginkább a hozzájuk tartozó képsorok ragasztanak a fülünkbe. A szinkronhangok persze ettől még elegánsan veszik az akadályt, pár nagyobb név, ismerősebb hang szerepel, és nem lehet panasz a hangok játékára (itt sem).

Végeredményül pedig mit is kapunk? Egy, a köz emlékeibe sokkal inkább beivódott animét, mint gyakorlatilag bármelyik klasszis, amiket mi, itt az AnimeCommentnél 10 ponttal jutalmaztunk. Hogy miért? Ez aztán a rejtély a javából, beállítható a Dragon Ball és a Sailor Moon mellé, viszont innen is ki fog tűnni, nem is kicsit.

Értékelés: 7,8

Linkek:
Wikipedia
Ainmeaddicts
Aoianime

Fiúkat rávenni arra, hogy megnézzenek egy magical girl animét, első blikkre jócskán irreális vállalkozásnak tűnik, hacsak...
A nagy helyzet az, hogy már a korai '70-es években Go Nagai mangaka tudta, mitől döglik a légy, és milyen (jócskán övön aluli) eszközökkel lehet megszorongatni az évtizedekkel későbbi előítéleteket, amik ezt a műfajt övezik. Roppant egyszerű, ám annál hatásosabb taktikáját nyugodt szívvel nevezhetnénk akár a "fedetlen keblek hadműveletének" is, hisz a szexi android történetének pontosan ez a lényege: minél több bunyó, annál kevesebb ruha! Az eredeti manga számos két nagyon is eltérő feldolgozást és egy sequel-sztorit is megért, ezen kívül pedig büszkélkedhet egy-egy élőszereplős filmmel és live-action sorozattal. A Re:Cutie Honey ezek közül az utolsó előtti, 2004-es változat, színpompás és egy csöppet műanyagízű grafikával, mely nem pusztán remake, de méltó tisztelgés is az eredeti show jellegzetességei előtt is. Az alapfelállás hasonló, a bármilyen alakot felölteni képes hősnőnk és a Panther Clow nevezetű bűnszervezet közötti ádáz és végső harcot meséli el, igaz a szinopszis itt kicsit átalakul és 3 terjedelmesebb epizódra rövidül: míg az első animében a bűnözők démoni erejű pénzéhes gonosztevők voltak, addig itt a sötét oldal terveire csak fokozatosan derül fény, hogy aztán a legvégén belefussunk a szokásos dillemába: lehet-e több egy android, mint puszta bádogdoboz?

Kisaragi Honey mellett visszatér a kotnyeles fotóriporter, Seiji alakja, valamint Aki Natsuko is ott figyel a stáblistán, ám a korábbiaknak megfelelően ismét egy teljesen új karakter és személyiség fut a név alatt: ezúttal egy bevállalós rendőrről van szó, aki nő létére is a legtökösebb szereplő az összes többi között. Rajtuk kívül múltidéző még a grafika, ami egymás után ontja a retró stílusjegyeket, illetve az opening is, ami szintén maradt az eredeti, csak éppen a mai ízlésnek megfelelően áthangszerelve.

Magára a történetre nem érdemes sok szót fecsérelni, hozza a szokásos mahou shoujo-s fordulatokat, azok minden drámázásával, kérdéseivel és akciójeleneteivel együtt. A storyline éppen ezért sem hangsúlyos annyira, a szórakoztatás kulcsa ezúttal a karakterlátványban van: az OVA töménytelen mennyiségű fanservice-t vonultat fel, ez alatt a rövidke idő alatt annyi a meztelenkedés, mint égen a csillag, ráadásul a készítők még két erősen yuri-szagú jelenetet is ügyesen belecsempésztek az eseményék közepébe, a lehető legnaivabban és szükséges elemként tálalva... S csak hogy teljes legyen az élvezet, bár a Honeyval harcoló szörnyek egytől egyig a rusnya és a gagyi közötti skálán mozognak, megnyugodhatnak a nézők, egytől egyig mindegyiknek van melle és előszeretettel villogtatja őket. Ami a karakterdizájnt illeti, a főbb szereplők jól ki vannak dolgozva, Seiji tökéletes mása korai elődjének, a lányok pedig kecsesek és szépek A harcjeleneteknél ugyan az arányok nem szerencsések, sokszor elnagyoltak, a mozgások viszont mindenért kárpótolnak, nagyon eltalálták őket. A mellékszereplők (ez alatt kizárólagosan csak a hímneműeket szabad érteni) ábrázolásába nem sok energiát fektettek, némi túlzással állíthatom, hogy a pont-pont-vesszőcske kimeríti az ő megjelenésük fogalmát. A karakterdizájn egyes elemei, csakúgy, mint a hátterek jórésze sokszor a nyugati képregényvilág stílusát idézhetik fel előttünk - aki megnézni az openinget, egyből tudni fogja, mire gondolok. Ez a jól elkülöníthető, réteges felépítés főleg a sorozat első felében dominál, ahogy fordul a kocka a sztoriban, úgy térünk vissza a hagyományos animés környezetábrázoláshoz.
A hangzásvilág ezzel szemben maradéktalan, egy jelenet sincs szinte, ami kénytelen lenne nélkülözni az aláfestő zenét: ezek a számok többnyire pörgősek, jól passzolnak a sorozat dinamizmusához, az összhatás elérésében pedig szintén sok köszönet illeti a seiyuuk minőségi munkáját.

Summa summárum, a Re: Cutie Honey pusztán a jól megszokott dolgokat tudja felmutatni, egyetlen érdekessége pedig az ábrázolásmód nyíltsága, amire nem feltétlenül mindenki vevő. Ettől függetlenül könnyed és szórakoztató OVA egy kis szertelen bolondsággal megfűszerezve és némi törekedéssel arra, hogy valami történetféleséget felmutasson, s legalább ennyivel több legyen az ecchi-sorozatok jellegtelenebb darabjainál.

Értékelés: 7

Linkek:
AnimeAddicts
MyAnimeList