[Köszöntsétek szeretettel Morwent, az AnimeComment egyik új szerzőjét! Reméljük nektek is tetszeni fognak az írásai, és még sokáig erősíti a csapatunkat
- AnimeComment]
A délutáni sci-fi sorozatokat senkinek nem kell bemutatni. Ugyanígy a sci-fi témájú animéket sem. Egyrészt ott vannak a nagy klasszikusok, az Akira, a Ghost in the Shell, amik stabilan csücsülnek kiérdemelt trónjukon, és az animékkel szemben tartózkodóbbak is hajlandóak elismerni létjogosultságukat, pláne ha intézményes megerősítést kap véleményük, és a Kossuth moziban vagy a Toldiban leadják az Akirát, vagy a királyi csatornán szinkronosan élvezhetik az ominózus szellemet a „páncélban” (fordítói túlműködés). Aztán ott vannak a nálunk kevésbé ismert és elismert, de a messzi keleten nagy múltnak örvendő alapvető művek, mint mondjuk a Gundam sorozatok. Ezek is elég profin szórakoztatják az űrhajókra és robotokra éhes közönséget, és high tech akció mellett általában van valami komolyabb mondanivalójuk is. A skála alján pedig a tizenéveseket lelkesítő művek állnak, amiknél a sci-fi már csak abban nyilvánul meg, hogy vannak lézerek és robotok, és persze a jövőben játszódnak, de a történet már átcsúszik ecchibe (Divergence Eve), hárembe (Infinite Stratos), vagy csak utánozza valamelyik kultikussá vált művet (RahXephon és a többi NGE klón, amik között azért van ügyes utánzat is, vagyis utánzat ellenére ügyes). Időnként azonban megjelennek olyan animék is, amik hűen követik a sci-fi ősi hagyományait, nem csúsznak át valami japán bugyutaságba, ugyanakkor elő tudnak állni valami – az animék szintjén legalábbis – újdonsággal.
A Starship Operators alapötlete kettős. Egyrészt a középpontba nem a látványos robbanásokat és a „zajos” lézereket állítja, hanem az űrhajó legénységét, és a közöttük kialakuló-formálódó kapcsolatokat. Másrészt a sci-fi tartalmat realista módon próbálja ábrázolni. Mit jelent ez? Kezdjük azzal, hogy légüres térben nem tud terjedni a hang, ezért ha valami felrobban, azt nem halljuk. Másrészt a lézer nem úgy viselkedik, mint a Star Warsban, hanem tényleg fénysebességen működik, tehát nem lehet kitérni előle, a hangeffektekről meg ne is beszéljünk. Aztán ott a mechanika: a sorozatban szereplő több ezer tonnás űrhajó, az Amaterasu 310 méter hosszú, és 105 méter a legszélesebb pontján. Méretéből kifolyólag nem tud valami fürgén mozogni, legfeljebb 2 G-s gyorsulásra képes, nem a legénység miatt, hanem egyszerűen azért, mert nagyobb erőhatástól szétszakadna a törzse. Végül pedig az űrben kilőtt szilárd lövedékek a súrlódás hiánya miatt nem vesztenek sebességükből, ezért a hatótávjuk elméletileg végtelen. Így az űrcsaták nem pár száz méteres távolságban folynak le, hanem több száz kilóméterre egymástól fognak lövöldözni a több napos manővereket követően pozícióba került űrhajók. Ez így rémesen unalmasnak hangzik, és csak a vágás miatt nem tűnik annak. Végül is ez nem akciófilm, hanem sci-fi, és abban tényleg van valami életszerűség, hogy a csaták nagyrészt fejben dőlnek el a stratégiai tervezés során. Mikor már elég közel kerül egymáshoz a két űrhajó, onnantól általában egy lövés eldönti a csatát, ha nem, akkor lesz nagyobb szerepe a taktiknak, a kitérő manővereknek, megtévesztésnek, hogy legyen lehetőség egy második tüzelésre.
A történet is rendhagyó: az Amaterasu legénysége végzős diákokból áll, akik első útjukról hazatérve meglepve tapasztalják, hogy bolygójuk harc nélkül letette a fegyvert egy agresszíven terjeszkedő nemzet hadserege előtt. Miután a tisztek elhagyják a hajót, a diákok fellázadnak, és elkötik a legmodernebb technológiával felszerelt Amaterasut. A realizmus itt sem marad el, a romantikusan hangzó menekülés politikai alapokat kap, mikor a bolygó volt miniszterelnöke a hajóra lép, és onnantól számüzetésben lévő kormány lesz a besorolása a hajónak, a kevésbé szimpatikus kalózhajó cím helyett. Persze anyagi támogatásra is szükség van, ezt úgy szerzik meg, hogy a legnagyobb tévécsatornával szerződést kötnek egy valóságshowra, ami bemutatja a menekülő és harcoló Amaterasu legénységének mindennapjait. Remek kifogás arra, hogy a híd tele legyen a legénység fotogénebb hölgytagjaival.
Innentől kezdetét veszi a többnyire kisebb összetűzésekből, diplomáciából és politikai manőverekből álló vesszőfutás. Mindenki tudja, hogy egy hajó semmit nem tehet egy több bolygóval és hatalmas hadiflottával rendelkező birodalom ellen, valójában csak az időt huzzák, hogy a politikai színtéren elég szövettségest gyűjtsenek ahhoz, hogy bolygójuk elfoglalását törvénytelennek nyilvánítsák és közbeavatkozzanak. Közben pedig megy az élet a fedélzeten is, leginkább kisebb klikkekben. A hídon a krízishelyzetekben inkompetens, de egyenruhában jól festő kapitány, Kanzaki Cisca nagyban támaszkodik elsőtisztjére, a főszereplőnek is tekinthető Kouzuki Shinonra, aki ötleteivel újra meg újra sikeresen menti meg az Amaterasut. Rajtuk kívül viszont rengeteg mellékszereplő van, és szinte a teljes legénység szerepel valamennyit, sokan megkapják a kis tragikus vagy romantikus 2 percüket, mert mindenkinek kijárt a pár perc rivaldafény.
Mégsem megy át szappanoperába az anime, két dolog miatt. Egyrészt a sok szereplő 13 részben nem tud kibontakozni eléggé. Másrészt a nálunk megszokott valóságshowktól elétrően itt nem ülnek a sejhajukon egész nap és unatkoznak az emberek, hanem szinte állandóan dolgoznak. A sok munka meg stressz miatt pedig nem sok idő marad a romantikus jelenetekre, összeveszésekre, kiborulásokra, intrikára. Ráadásul a cselekmény is elég szoros időrendet követ, túl sok dolog történik túl gyorsan, mintsem hogy lazíthatna a legénység. Ez persze sokak számára biztosan jó, abból a szempontból mindenképpen, hogy sci-fi marad az anime, és nem valami űrhajón játszódó josei anime. Abból a szempontból viszont elszomorító, hogy felvet egy megvalósítható ötletet, amit nem bont ki rendesen, sok esetben pedig el is kapkod. Külön fájdalom, hogy 1-2 főbb szereplőn kívül nem nagyon ismerhetjük meg a legénység többi tagját, de annyi felvillanást azért kapnak, hogy érdekesnek tarthassuk őket. Ilyen téren van az animében egyfajta potenciál, amit jobban ki lehetett volna használni, ha 26 részben tárgyalják, és persze ha nem vágnak ki két napot, ami alatt két űrhajó lőtávolba próbál kerülni. Persze értjük, mindenki munkamániás a fedélzeten, de 2 nap eseménytelenségbe bőven bele lehetett volna sűríteni pár értelmes jelenetet, még a napi rutin feladatok mellett is.
Az egyedi megközelítés igencsak dícséretes, a Starship Operators mégis középszerű marad. A sci-fi animék terén persze egyedi, de megvalósításban nem tud kiemelkedőt felmutatni. A képi világ, és a zene is erősen átlagos, ilyen téren nem kísérleteztek semmi egyedivel az alkotók. A történet már sokkal jobban átgondolt, és láthatóan nem egy shounen animével van dolgunk, de ez is egy könnyed délutáni olvasmány szintjén ragad meg, amiben a politika bizonyos távolságtartással, idealista módon van ábrázolva,:intrikus, ármánykodó „gonosz” politikusokkal, és rokonszenves, önzetlen „jó” politikusokkal. A dramaturgia részlegen szintén elkélne egy kis segítség, mert az nem valami nagy dráma, mikor a csak sms-ben kommunikáló barátnők közül az egyik meghal, és a másik nem biztos benne, hogy most akkor jóban voltak vagy sem, de persze rosszul esik neki a legénység bármely tagjának halála. Fantázia azért van az egyes szereplőkben, de nincsenek olyan hatásos párbeszédek, jelenetek, és a jellemeket se bontják ki rendesen. A legjobb ponjta az animének igazából a sci-fi rész, az űrcsaták, a fizika realista megközelítése, de ezek inkább ötletek, legfeljebb a vázát adhatják egy animének. Tehát piros pont az alkotóknak, hogy elő mertek állni a koncepcióval, de két fekete pont a kivitelezésért, hogy nem tudtak valami jobbat kihozni belőle.
Értékelés: 7,7
[Frissítés: Ahogy látjátok, lassan bővül a szerzőink köre, de még mindig aktuális a felhívás! Ha be szeretnél küldeni egy kritikát a kedvenc animédről, vagy cikket a fandomról esetleg a japán kultúráról, ne habozz! - Animecomment]
Jellemző, hogy már csak akkor veszem észre az új Studio Ghibli rajzfilmet, amikor a Disney végre elhozza Japánból, és mindenki azon van felháborodva, hogy a 2010-es animére hogy lehet azt mondani hogy új. Amekkora Miyazaki rajongó vagyok persze egyből ugrottam letölteni (és hozzá kell tennem, nem kisebb lendülettel fogok ugrani megvenni ha nálunk is kijön), még úgy is, hogy rögtön az első feltűnő részlet, hogy nem is az öreg mester rendezte, hanem Hiromasa Yonebayashi, akiről csak annyit tudni hogy szintén régi Ghiblis motoros. Gyors egymásutánban kétszer is láttam már, először csak magamban, hogy a gyerekkompatibilitását vizsgáljam (nehogy olyan ijesztő dolgok legyenek benne mint mondjuk a Nausicaa-ban vagy a Mononoke Hime-ben), másodjára már nyugodt szívvel néztem a lányommal, ha nem is voltam annyira elvarázsolva tőle mint a Totoronál.
Ilyen rettenetesen sok idő után jelentkezünk ismét, ráadásul egyelőre csak egy reklámmal (de azért ne csüggedjetek, vannak terveink). Chizu kért meg minket, hogy tegyük ki a plakátját a november 19.-én Szombathelyen megrendezésre kerülő 
Lassan eljutok én is oda, hogy ha meghallom egy animéről, hogy light novel alapján készült, akkor első reakcióm a sikoltva menekülés. Nem akarok mélyebben belemenni a műfajról kibontakozó véleményemre, de kezd az az érzésem lenni, hogy ezeket animációba átültetni nem mindig triviális. A Bakemonogatari is rengeteg problémától szenved, mégis adtam neki egy esélyt, leginkább azért, mert a 
A történetírás kelléktárában van egy régi, jól bevált és animék esetében ezerszer elpuffogtatott recept: végy egy emberektől minél távolabb álló lényt saját gondolkozásmóddal és különleges képességekkel, majd ereszd rá a mit sem sejtő világra. Minden jelenetre juthat egy gondolatkísérlet, melyben ezek a mindennapitól való eltérések adják a konfliktust, és ha ügyesen csináljuk, még egy kis mélységet is vihetünk a sorozatunkba, görbe tükröt tartva magunk elé a más nézőpontból szemlélődő karakter által (sajnos ez utóbbi meg sem fordult a hasonló című manga írójának fejében, helyette inkább a humor és a cukiság dominál). Arra is volt már példa, hogy egy egész sorozatot ezzel a technikával töltsenek fel, pl. Bottle Fairy, és ilyenkor ugyan nem számíthat a néző túl sok mondanivalóra, mégis főleg a fiatalabbak jól szórakozhatnak rajta.
A 2009-es év talán egyik legalulértékeltebb sorozataként is szokták emlegetni a Hanasakeru Seishounent - nem is annyira az elért pontok, hanem sokkal inkább a nézettsége kapcsán.
Ha azt mondom, romantikus vígjáték, középiskolás lánnyal és fiúval, mindenki csak legyint, és előveszi a stílusnak fentartott skatulyát: ezekkel dunát lehet rekeszteni, ráadásul az etalon is megszületett már régebben a 
Shikizaki Kiki fegyverkovács mester élete fő műveként megalkotta a tizenkét Deviáns Pengeként elhíresült kardot, melyekről az a legenda kering, hogy ha valaki mindet birtokolja, egyesítheti velük a világot. Az éppen uralkodó sógunátus ugyan nem tart tőlük komolyan, de mégis hatalma megerősítése céljából megpróbálja összegyűjteni mind a tizenkettőt - csakhogy a próbálkozások kudarcba fulladnak. A kardok viselőinek lelkét ugyanis olyannyira megmérgezik a Deviáns Pengék, hogy semmi áron nem hajlandóak megválni a fegyverüktől, még a Maniwa Társaságként elhíresült nindzsák is a megbízóik ellen fordulnak, amikor sikerül egyet megszerezniük. A feladat teljesítésével megbízott Togame Stratéga így utolsó reményként Shichika Yasurihoz, a Kyotouryuu aktuális mesteréhez fordul, mivel a Kyotouryuu az egyetlen olyan kardvívó stílus, ami nem használhat kardot, így szüksége sincs rá. Persze az egész életét egy szigeten számüzetésben töltő Shichikának nem sok szüksége van világi javakra, Togame azt találja hát ki, hogy majd a fiú jól beleszeret, és önszántából fog neki segíteni.
Azért ennyi panaszkodást leszámítva be kell ismerjem, hosszú idő óta nem fogott úgy meg anime, mint ahogy a Katanagatari. Éjszaka sokszor kapom magam azon, hogy alvás helyett Togame és Shichika jár a fejemben, és érzem, hogy muszáj megnéznem mégegyszer a sorozatot, így, hogy már tudom mi a vége, nyugodtabban, és nagy képernyőn jobban élvezve a grafikát. Egy kicsit talán lejjebb adok az előítéleteimből azokkal az animékkel szemben is, amikből nem 23-24 rész egy évad, nem fél órás egy rész, és nem a megszokott képi világgal dolgoznak. Nézd meg te is magadnak, hátha sikerül egy picit téged is megváltoztatnia.