Még a nyár elején sikerült belefutnom ebbe az igazán hangulatos kis shoujoba. Többnyire mindenhonnan pozitív visszajelzéseket olvastam róla, ráadásul a trailer is igen kecsegtető volt, így belevágtam én is a dologba.

Főhősünk a szuperzárkózott Sawako-chan, akinek a mások számára teljesen szokványos mindennapi habitusok valóságos küzdelmet jelentenek, a szocializáció pedig a farkastörvény-tár szerint működik, hisz környezete az amúgy is halk szavú, „furcsa” lányt (mert ma már sajnos mindenki bogarasnak számít, aki nem harsog túl másokat) rendre egy hírhedt és biztos többetek által is látott japán horrorklasszis főszereplőjéhez hasonlítja, vagyis inkább már vele azonosítja…

Mivel Sawakonak amúgy sem erőssége a kommunikáció, a sorozatos félreértések tisztázására tett őszinte, de harmatgyenge próbálkozásai általában további félreértésekben végződnek. Ebbe a meglehetősen zárt, elszigetelt és érzelmileg lehangoló térbe nyit kiskaput a lány egyik osztálytársa, Kazehaya, aki egyre több érdeklődést mutat Sawako iránt, s kettejük barátkozása egyszerre kezdi kiszélesíteni nemcsak Sawako, de a többi ember perspektíváját is, hogy aztán új barátságok és kapcsolatok szülessenek, és mi nézők úgy érezzük, az élet önmagában, epic fightok nélkül is egy csodálatos, nagy kaland.

A történetünk tehát végtelenül egyszerű, ugyanakkor a forma, amiben tálalják legalább ennyire emberi, kedves. Nincs semmi sem elkapkodva, amit látunk, az valóban egy virágzási folyamat, aminek minden fázisát örömmel fogják figyelemmel kísérni a romantikára fogékonyak, az pedig plusz öröm, hogy a főszereplőink mellett mások is kiérdemelnek egy-két epizódnyi figyelmet a saját történetükkel.

A szentimentális közegen nagyon sokat dob a humor is, ami főleg abban jelentkezik, ahogy a legkülönbözőbb figurák a legkülönbözőbb módon rájátszanak Sawako ’a világgal még ismerkedő’ vagy épp ’horrorisztikusnak’ vélt énjére, de a fiatalok egymás közti bájos zavara, esetlensége is sokszor csalhat mosolyt az arcunkra. A sorozat legőrültebb karaktere mindenképp Pin sensei, aki előszeretettel teszi ki tanítványait érzelmi szadizmusnak, s ez meglehetősen érdekes egy alapvetően csendes, visszafogott történetben – de véleményem szerint már miatta is érdemes belekukkantani az epizódokba.

Ugyanakkor, ha már a humornál tartunk, van mégis egy kis visszás érzésem is… az egyik az eredetiséggel kapcsolatos (mindjárt kitérek rá, hogy jön össze a kettő). Koppintásnak nem nevezném semmi esetre sem: egyedi és önállóan megállni képes alkotás, ez kétségtelen - de bizonyos momentumokban érezni lehet a nagy elődök domináns hatását (főleg a Kare Kanoét, de nekem még a LoveCom is eszembe jutott helyenként). Ezzel természetesen semmi baj, de sajnos a remek humor, amit fentebb említettem még mindig nem éri el pl. a LoveCom szintjét, és a lelki mélység, komolyabb vonulat sem a KareKanoét. Épp ezért a számos potenciál ellenére, amit magában hordoz a sorozat, folyamatosan hiányérzetem volt valahogy, nem zavaró mértékben, csak éppen annyira, hogy érdemesnek érezzem megemlíteni itt.

Mindezek függvényében nekem a KimiTodo továbbra is egy nagyon kellemes élmény, most már emlék, ugyanakkor úgy látom, az emberek hajlamosak picit túlértékelni. Egy ismerősömmel beszélgettünk, s szerinte teljesen természetes, hogy időnként felkapjanak egy-egy shoujot is a sok shouta démonvadász és ecchi+hárem sorozat között, amik mostanában ellepték a piacot. Hát azt hiszem, igaza lehet. Végül, de nem utolsó sorban az én szubjektív ecsetelésem után jöjjön valami közérdekűbb is: Japánban a napokban kezdték el vetíteni a második szezont, ami garantáltan ott folytatja az eseményeket, ahol oly hirtelen el kellett búcsúznunk hőseinktől, úgyhogy lassan lehet kezdeni megint ráhangolódni a dolgokra.

Értékelés: 8.5

Linkek:
MyAnimeList
AnimeAddicts

 Juiz, van tíz milliárdom, csináljunk egy jó animét! - Aha, akkor már csak egy kis tehetség kellene...

 Így is születhetett volna az Eden of the East, ha csak az eredményt nézzük, ugyanis ennél csilivilibb animét nem sokat láttam még: tökéletes animáció, gyönyörű grafika, modern és menő opening, mely alatt az Oasis zenéje szól, és a Honey and Clover letisztult, különleges karakterdizájnja, nem is sorolom tovább. De vajon arany-e minden ami fénylik?

 Hát, ha művészetről van szó, ahogyan azt mi szeretnénk gondolni az animék esetében, azt már tudjuk, hogy a nagy költségvetés nem feltétel, lásd például: She and her cat. De nyilván nem is elég önmagában, ráadásul a jelen esetben pont azokról a helyekről hiányzik, amik nekem szubjektíven a legjobban fájnak, így aztán bevallom kínszenvedés volt végignézni a 11 (!) részt. (Készült még két mozifilm is, de állítólag túl sokat nem tesznek hozzá a sorozathoz, így megkímélném magam tőlük.)

 A háttértörténet sok lehetőséget rejt, így önmagában nem lenne rossz: egy a világból kiábrándult, nagy politikai hatalommal rendelkező milliárdos összeszed tizenegy embert, akiknek fejenként tízmilliárd yent ad, hogy rendbetegyék az országot. A pénzhez egy mobiltelefon segítségével férhetnek hozzá, mellyel felhívhatják Juiz-t, aki végrehajtja kívánságaikat. További szabálya a játéknak, hogy csak egy maradhat, vagyis aki nem váltja meg Japánt, vagy elfogy a pénze, az meghal - erről gondoskodik a 12. kiválasztott, a supporter (persze senki se tudja, a tizenkét játékos közül ki az). Elképzelhetjük a játékosok reakcióit, van aki egy régi álmát valósítja meg nem törődve azzal, hogy meg kell halnia, mások a játék szervezője ellen fognak össze, de abban nagyjából mindenki egyet ért, hogy nem hagyhatják senkinek hogy nyerjen, hiszen akkor a többiek meghalnak. Még akár olyan izgalmas is lehetett volna a sorozat, mint mondjuk a Gantz, ha ezeknek a gondolatoknak a kifejtésére öt percnél többet fecséreltek volna, de nem.

 Az anime ott kezdődik, hogy Takizawa Akira-kun ruhátlanul, amnéziától szenvedve, összesen egy telefonnal és egy pisztollyal a kezében magához tér Washingtonban, és megmenti Morimi Saki-t a rendőröktől. Ezek után körülbelül a kilencedik részig olyannyira rejtélyes lesz minden rész, hogy szinte halálra unjuk magunkat, annyira nem történik semmi. Az utolsó két részben ömlesztve, nagymonológokban kapjuk a választ a legtöbb kérdésre, miközben a fejünket fogjuk, annyira blődek a megoldások (ráadásul a fő poént a Code Geass-ban már egyszer elsütötték, ezerszer jobban). Példaként csak egyet írok: hatvan rakétát fognak kilőni japán városokra, és miután Akira előadja, hogy persze egyedül, segítők nélkül ő sem lehetne hős, megkér húszezer NEET-et, hogy küldjék el mailben az ötleteiket a rakéták megállítására, majd Juiz a legjobbakat végrehajtja. És a NEET horda sebesen gépelni kezd: há lőjük le őket rakétávaaal! És lőn, felszállnak a vadászgépek és durr.

 Mi a baj? Először is ez a hatalmas ötlet csak úgy nem juthatott volna Akira eszébe, ha értelmi fogyatékos lenne, persze ha hamarabb felhívja vele Juizt, nem lehetett volna látványos tüzijátékot rajzolni. Másodszor körülbelül negyven jobb, olcsóbb, érdekesebb ötletet tudok kitalálni a megoldásra onnan kezdve hogy változtassák meg az indítókódokat vagy ne élesítsék a kilőtt rakétákat stb. És így el is jutunk a harmadik hibához, mégpedig hogy az írónak fogalma se volt, mennyire engedje a kiválasztottakat egymás kívánságainak keresztbetenni. Egyébként megjegyzem, Juiz (még AI létére is) túl nagy hatalommal rendelkezik, furcsa módon néha a legdurvább kérések (pl. haljon meg ez az ember mellettem) pillanatok alatt megtörténnek, máskor a legegyszerűbbekre is fél órát kell várni (pl. hozz egy üveg pezsgőt), de ez a kötekedés csak hab a tortán.

 Amiről még nem írtam, azok a szereplők. Ennyire egysíkú, érzelem és háttér nélküli karaktereket elképzelni sem tudom, hogy sikerült létrehozni, látszik hogy teljesen másodlagosak voltak a történet után. Akira hatalmas és menő hőshöz méltó, enyhén vigyorgó fapofával csinál végig mindent, Saki belső vívódásaira pedig leginkább hallgatása és maga elé nézése vet fényt, a többieknek a nevét se érdemes megjegyezni. Az is kiderül, hogy a legtöbb NEET igazán tehetséges, mindenféle lehetetlenül bonyolult szoftvereket írnak saját szórakozásukra,  éppen csak nem akarnak dolgozni. Ugyan a szüleik tartják el őket, de a családokat egy fél jelenetben sem láthatjuk. Az utolsó rész közben felvetődik, hogy talán valami mélyebb mondanivalója is van a sorozatnak, de nem sok időt vesztegettek a kifejtésére, inkább mentegetőzés szinten tehették bele az alkotók.

 Összességében az Eden of the East nem több egy virtuóz audiovizuális maszturbációnál: HD minőségben, 40 colos tévén, egy tál popcornnal meg lehet nézni unalmas téli estéken, mert végülis látványos, csak semmi értelme. Akik ennél többre vágynak, dobják a süllyesztőbe, avagy ahogy az Oasis is énekli az openingben: "if you won't save me, please don't waste my time."

Értékelés: 5,8

Linkek:
Wikipedia
ANN

Boldog új évet kívánunk mindenkinek

sok új kedvenc animével és még több új élménnyel!

Boldog Karácsonyt kívánunk mindenkinek!

[Silvertea képével]

 Horo, a nőstényfarkas-isten évszázadok óta egy kis falu melletti búzamezőkben éldegél, gondoskodva a föld termőképességéről és az aratás gazdagságáról. A falusiak hagyományaikban és ünnepeikben emlékeznek meg róla minden évben, de az idő múlásával, ahogy a vidék fejlődik, egyre inkább a saját képességeikre hagyatkoznak és mind kevésbé hisznek a legendáknak. Horo így hát elhatározza, hogy felkutatja messzi északi szülőföldjét, és fiatal lány alakjában utitársként hozzácsapódik egy utazó kereskedőhöz, Craft Lawrence-hez.

 Nem vonzanak különösebben az olyan lányok akiknek szőrös fülük, ne adj isten farkuk van - szerencsére a fanservice mint ötlet sem vetődik fel a sorozat folyamán -, ami elsőre felkeltette a figyelmem, az az anime témája. Gazdasági témájú rajzfilmet ugyanis nem volt még szerencsém látni, és hiába volt első gondolatom az, hogy manapság már bármiből készítenek animét csak hogy a szürke tömegből kitűnjön, a Spice and Wolf mégis magával ragadott.

 Mivel Lawrence kereskedő, a cselekmény nagy része arról szól, hogyan próbál meg boldogulni és lehetőleg minél nagyobb haszonra szert tenni a világban, miközben alkudozik, jó üzleteket keres, és ha valami pletykát hall, megpróbálja azt a saját hasznára fordítani - mindezt úgy, hogy mindvégig becsületes maradjon. Álma az, hogy egyszer elég lóvét gyűjtsön össze ahhoz, hogy letelepedjen, és egy boltot nyithasson valamelyik városban. Horo nem kevés színt visz unalmas vándorlással teli életébe, és miközben próbál úgy tenni, mintha a hasznon kívül más nem érdekelné, lassan de biztosan beleszeret a farkas-istenbe.

 Az anime egyes epizódjai nagyon nagy részt a dialógusokra épülnek, a történet csak lassan halad előre, miközben szereplőink egymással beszélgetnek, évődnek, viccelődnek, vagy a világ más karaktereivel teszik ugyanezt. Nagyon sok pluszt ad a sorozatnak, hogy a párbeszédek ötletesen vannak felépítve, sok intellektuális humorral, jól hozva Horo több száz éves személyiségét. Hátránya ennek a stílusnak az, hogy még megfelelő angol (esetleg japán) tudással is nehéz követni néha a szereplők tekervényes észjárását a szavaikon keresztül, illetve aki több akcióhoz van szokva, az hamar félbehagyhatja az animét.

 Rengeteg lehetőség adott tehát, hogy a Spice and Wolf ne egy átlagos anime legyen, és úgy érzem mégsem használtak ki mindent az alkotók, sok furcsa megoldás von le az élvezhetőségéből. Ilyen például, hogy nem ismerjük meg kellően a középkori világot, amiben játszódik, és bár érdekes párhuzamokat fedezhetünk fel a középkori Európával, mégsem tudunk meg soha annyit, hogy együtt tudjunk gondolkozni a problémák megoldásáról a szereplőkkel, mindig csak passzív szemlélői lehetünk a cselekménynek. Gondolatébresztőként előkerülnek elég mély témák, például az emberek elszakadása a hagyományaiktól, a pénz harácsolásának értelme, vagy a halandó és a halhatatlan szerelme, de ezeket mind egy legyintéssel intézi el az anime, nem kapunk igazi válaszokat, vagy legalább érdekesebb eszmefuttatásokat. A második évadban ráadásul Horo személyisége érzelgősebb irányba megy el, és egyre inkább emberi játszmákat kezd vívni Lawrence-el, ami nagyon nem áll jól egy istennek, ráadásul egy embertől is nehéz elviselni. Így anélkül sikerül rombolnia a néző rokonszenvét, hogy cserébe valami drámát láthatnánk, vagy akár valamilyen katarzis visszaépíthetné.

 Ennyi kötekedést leszámítva a Spice and Wolf szerethető fantasy anime, a két évad külön-külön is megállja a helyét, bár a történet nincs lezárva. Az első széria endingje és a második openingje külön plussz pontot érdemel, de mindkét évad tele van nagyon eltalált, már-már hátborzongatóan hangulatos jelenetekkel. És hiába látjuk ritkán óriás farkas formájában, egy farkas-isten mégiscsak menő, úgyhogy már csak emiatt is érdemes egy esélyt adni a sorozatnak.  
 

Értékelés: 7,4

Linkek:
Wikipedia
ANN

 Egyfelől nagyon jó tulajdonsága a japán fantasy-knek, hogy szinte nincs két olyan anime, ami ugyanabban a világban játszódik, mert így sohase tudhatjuk, milyen meglepő dolgok fognak történni, mindíg átélhetjük a felfedezés örömét. Másfelől viszont sajnos nem minden szerző képes arra, hogy egy egészen új világot hozzon létre, néha jót tenne, ha csak a történetre kellene koncentrálniuk - legalábbis ez az érzés merült fel bennem a Seirei no Moribito nézése közben. Az animét egy novella sorozat első része alapján készítették, és állítólag az eredeti műhöz képest ki van bővítve, így sajnos addig amíg a novellákat nem olvastam, nehéz megítélni, hogy kinek a hibája az a sutaság, ami a sorozatot jellemzi.

 A történet főszereplője Balsa, a testőrnő, aki azt a megbízást kapja, hogy védje meg a királyi család két fia közül a kisebbet, Chagum-ot, akit megszállt valamilyen szellem, ezért a saját apja akarja megölni - egynek mert a királyi családról nem derülhet ki, hogy egyáltalán előfordulhat, hogy szellemek szállják meg őket, kettőnek, mert az ország alapításának legendájában egy hasonló szellemet győz le az alapító, aki így válik az első uralkodóvá.

 Balsa a herceggel a kezdetekben menekülőre fogja a dolgot a király elit bérgyilkosai elől, de később, ahogy egyre többet tudnak meg Chagum betegségéről, kiderül, hogy sem meggyógyítani, sem elpuszutítani nem lenne olyan triviális, ahogyan azt először gondolták. A herceg ugyanis az éppen újjászülető víz szellemének tojását hordozza, ami ha nem tud megszületni, hosszú aszály várna a birodalomra. Ráadásul egy párhuzamos dimenzióból, amit Nayug-nak neveznek, egy démon mindenképpen el fog jönni megenni a tojást még a kikelte előtt.

 A történet gondolom a fenti összefoglalóból is látszik, hogy kellően izgalmas és változatos, a karakterek is jól kidolgozottak és szerethetőek, csak sajnos Balsát kevés jelenetben láthatjuk igazából harcolni, ami mindenképpen kár, nem derül ki hogy mennyire is jó benne. Alapvető motívációja egyébként is az, hogy lehetőleg senkit ne öljön meg a rábízott élet megmentése közben, ami szép bár kicsit naív gondolat. A történet közepe felé hozzájut egy direkt a számára kovácsolt lándzsához, amivel elvileg elkerülheti, hogy megölje akivel harcol, de erre a speciális képességre aztán a későbbiekben nem sok fény derül.

 Sajnos nem ez az egyetlen rész, ahol kicsit összedobált a cselekmény, például a herceg bátyja különösebb ok nélkül meghal (bánatában), a király gyorsan visszahívja a bérgyilkosokat miután kiderül mi is szállta meg a fiát, de azért az udvarba nem viszik vissza, hagyják Balsáékkal kódorogni (ami egyébként jót tesz neki, legalább fejlődik a jelleme). Mondok zavaróbbat is: egy jelenetben Torogai sámán, Balsa egyik segítője megküzd Nayug világában egy tűzkígyóval, ami látszólag azért kergeti, mert túl sokat tud, meg is jegyzi, hogy kőbe kellene vésnie a tudását, nehogy elégjen. Mit ad isten, a birodalom alapításáról szóló legenda is gondosan kőbe van vésve, a néző ebből gyorsan levezeti, hogy hát persze, a Nayugban lakó tűz elem démonai akarják megenni a tojást, hogy leszámoljanak az ellenségükkel, a vízzel. Hát nem, mint kiderül, a démonok a föld elemhez köthetőek, aminek gyakorlatilag semmi értelme. Ráadásul végig nem lehet tudni, hogy akkor most megenni vagy éppen felszabadítani akarják a tojást - komolyan nem tudom hogy én vagyok elmegyenge vagy a sztori ennyire zavaros. Balsa háttértörténete is kicsit lyukasnak tűnik nekem, egy szeletét megismerhetjük a gyerekkorának illetve fiatal éveinek, de a jelenben már elmúlt harminc éves, és sose derül ki mivel tengette napjait.

 Ettől a néhány keveréstől azért könnyű eltekinteni, mert az anime készítői technikailag jó munkát végeztek: fülbemászó zenéket hallhatunk, a szinkronhangok meglepően jók (nekem főleg Balsa hangja tetszett), és a grafika is hibátlan, látszik hogy sokat dolgoztak 3d-s modellekkel is.

 Nem váltja meg a világot hát a Seirei no Moribito, nem feszeget határokat, nem több egy szépen kivitelezett, átlagos fantasy történetnél. Az összhatás miatt mégis érdemes megnézni egyszer, ha nem próbáljuk meg megfejteni lépten-nyomon, hogy mi miért történik, egy érdekes, kellemes hangulatú animéhez lesz szerencsénk.

Értékelés: 7,6

Linkek:
Wikipedia
ANN
Aoianime

 Csendben csorogni kezdett a nyálam, amikor megláttam, hogy újabb sport-anime kúszik felfele az Animenewsnetwork toplistáján, ráadásul baseball témával. Egyik nagy kedvencem még mindíg a Princess 9, ráadásul igazán jó sport-animét sem sikerült találnom a Hajime no Ippo folytatása óta, így elég nagy várakozásokkal ültem le a Cross Game elé, és meg kell mondanom, nem csalódtam.

 A baseball hálás téma, elég összetettek a szabályai, hogy változatos, érdekes meccseket lehessen rajzolni, és persze ne feledkezzünk meg a hatalmas ügyességet és taktikai érzéket kívánó, így a jó játékosokból könnyen sztárt csináló dobó és ütő pozíciókról sem. Az sem mellékes, hogy nálunk egyelőre nem túl elterjedt a sport, így az amatőr napokig el tudja böngészni a wikit, hogy vajon most ez vagy az miért történt...

 A Cross Game, annak ellenére, hogy központi témája a baseball, és jópár meccset izgulhatunk végig az ötven rész alatt, leginkább mégsem a sportról szól. Megszokhattuk már, hogy minden japán középiskolás baseball játékos álma, hogy a híres Koshien stadionban játszhasson egy meccset, amihez persze be kell jutnia a csapatnak a japán bajnokság döntőjébe. Nos, nincs ez másképp a Cross Game szereplőinek esetében sem, maga a döntő mégsem került bele az animébe. A sorozat központi eleme sokkal inkább egy drámai esemény, és maga az élet.

 A Tsukishima család - akik a helyi batting centre-t és egy kávézót vezetnek - négy lánygyermekkel büszkélkedhet, akik közül a legöregebbet kivéve mind ugyanabba a 12 osztályos iskolába járnak. A második legöregebb lány Wakaba, aki egy napon született legjobb barátjával, Kitamura Ko-val, ötödikes korában egy úszó táborban balesetben meghal. A szörnyű nap reggelén elmeséli álmát,  melyben Kitamurát, és másik barátját, Akaishit látta a Koshienben teltház előtt játszani, ezzel hosszú időre meghatározva kishuga Aoba és barátai mindennapjait.

 A sorozat erőssége egyértelműen a karakterekban rejlik, ennyire valóságos, élő, háttérrel rendelkező szereplőkkel talán még egy sorozatban sem találkozhattunk. Mindenkinek megismerhetjük nagy vonalakban a családját, és hogy mit dolgoznak, a szemünk előtt alakulnak kapcsolataik, és ezektől az apró nüanszoktól a Cross Game világa olyan lesz, mintha a valóság egy kis darabkáját látnánk. Így a drámát is teljesen át tudjuk érezni a karakterekkel együtt, és megérthetjük, miért szorult vissza a baseball a történetben a második helyre.

 Az anime (és a manga) grafikájára talán tíz évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy régies, manapság már sokkal inkább retrónak lehetne nevezni, azt hiszem jobban eltalálni a sportanime-hőskor stílusát nem is lehetett volna. Emellett a megvalósítás, az animáció teljesen hozza a jelen követelményeit. A zenéről nem tudok mit mondani, semmi kirívót nem találtam benne sem pozitív, sem negatív irányban. Az alkotók számára a grafika és a zene észrevehetően csak eszközök voltak a történetmesélésnek alárendelve, és jól is van ez így.

 Hogy az összkép milyen lett, azt mindenki döntse el maga. A nagyon hardcore sport rajongók felhördülhetnek, hogy hova tűnt a döntő? Most akkor nyertek vagy sem? A romantikát vagy a drámát keresők húzhatják a szájukat, hogy minek ez a rengeteg, részletesen lejátszott baseball meccs? Remélem, hogy a többség nem ezeket a szélsőségeket képviseli, és pont úgy fogja tudni élvezni egészében az animét, ahogyan én is.    

Értékelés: 9,0

Linkek:
Wikipedia
ANN
Aoianime

Ahogy azt talán meg is szokhattuk, az animáció világnapján a Debreceni Anime Egyesület és barátai animés napot csinálnak, amire szivesen fogadnak bárkit. Ez ezúttal is így van, és habár most összébb vonták az animekínálatot, egy másik teremben nyugatibb és 3D technikával készült animációk várják még a látogatióikat október 28-án a művészeteket támogató Medgyessy Gimnázium termeiben.

Lássunk ott mindenkit, aki a környéken lófrál!

 Nem is olyan régen volt egy időszak, amikor én is elgondolkoztam azon, hogy ki lehet-e öregedni az animenézésből. Leginkább az szomorít el és táplálja a kételyeimet, amikor már a hatodik sorozatot sem vagyok képes végignézni, unom, gyerekesnek, sablonosnak találom őket, és már a régi kedvenceken sem tudok úgy szórakozni, mint amikor legelőször néztem meg őket.

 Pedig elvileg animéből kinőni pont olyan lehetetlen, mint tévésorozatokból vagy mozifilmekből, legfeljebb a néző egy idő után hamarabb észreveszi a kliséket, megváltozik az izlése, vagy szimplán csak az animegyártó ipar alkotói válsága nyomán ritkábban születnek értékes alkotások. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a Kemono no Souja Erin, ami számomra szerelem volt első pillantásra, vagyis pontosabban az első opening első taktusának felzendülésétől kezdve.

 A sorozat egy japán fantasy regény alapján készült, persze aki látott már japán fantasy-t az sejti hogy orkokra, elfekre nem kell itt számítani - az összes, amiben a világ eltér a középkori földtől, az két élőlény: a touda, ami egy nagyranőtt szarvas krokodilra emlékeztet, és a szörny-úr (húha de rossz lefordítva, angolul beast lord volt), ami egy mégnagyobb szárnyas farkas és kínai sárkány keverék. Ebben a világban él kislányként és nő fel a sorozat előrehaladtával a szemünk láttára Erin. A sorozat első fele nagyrészt arról szól, hogy hogyan ismeri meg Erin a körülötte lévő világot, először az anyukáján keresztül, aki a falu touda doktora. Tőle veszi át azt a természetszerető szemléletet a kislány, ami a arra sarkalja, hogy maga is a mesebeli teremtmények gondozója és doktora legyen a későbbiekben.

  Ugyanekkor egy másik szálon sötét felhők gyülekeznek a birodalom felett. Az országban a királynő uralkodik, aki isteni származása miatt nem vesz részt a határok védelmének véres munkájában, ezt teljes egészében a nagyherceg és touda hadserege végzi. Emiatt az idők során a királynő emberei egyre inkább lenézéssel tekintenek a nagyherceg embereire, akik között viszont éppen emiatt kialakul egy, a nagyherceg trónra juttatását célzó titkos csoport. Mintha ez nem lenne elég zűrös, a nagyherceg két fia is egyre inkább egymás ellen fordul, egyikük a világ megváltoztatását, másikuk a királynő feltétlen védelmét tűzve ki maga elé, ráadásul a királyné unokaöccse is rosszban sántikál. A hegyekben lakó köd népében pedig szájról szájra jár egy ősi monda, szörnyű tanulsággal azokról, akik túl közeli barátságba kerülnek a touda-kkal vagy szörnyurakkal.

  A körülményekből látszik, hogy nem egy végtelenül békés és unalmas anime a Kemono no Souja, még ha a készítők mindent meg is tettek, hogy gyerekek is élvezhessék. Valahol pont ez az igyekezet ront az összképen, és felemás eredményt szül: a sorozat elején az erőszak leginkább stilizáltan kerül ábrázolásra, és a történéseket is sokszor foglalja össze kommentátor, majd később ezek a magyarázatok elmaradnak, és kicsit véresebb képek is többször előkerülnek. Emellett a cselekmény viszonylag lassan bontakozik ki, és bár nagy élmény, ahogy Erinnel együtt megismerhetjük a világot, sajnos a sorozat a harmincadik rész körül érezhetően leül. Nincs kizárva, hogy ötven rész helyett egy évadba is belesűríthettek volna mindent, az élvezeti érték csökkenése nélkül. Nagyon sok színt visz az animébe a karakterek jellemének és előéletének kidolgozottsága, és hogy nem csak a jó és a gonosz kategóriájában gondolkozott az író, ugyanakkor a jellemek többé-kevésbé statikusak, nem számíthatunk hatalmas fejlődésre vagy pszichológiai drámára.

 Újabban a legtöbb anime sorozat igyekszik valami különlegeset alkotni a képi világ terén, nem különbözik ettől a 2009-es Kemono no Souja Erin sem. A rajzok legtöbbször képeskönyvre emlékeztetnek, a háttereket zsírkréta szerű effektekkel kezelték meg, és az árnyékolás gyakran igen egyszerű. Ez az ábrázolásmód szerintem jól illik a történet és a világ hangulatához, és sokat dob az összképen a szereplők ruháinak, és az építészeti stílusoknak az egységessége is. A képeket fülbemászó zenék kísérik, a sorozat első felének openingje telitalálat (a második 25 rész nyitó zenéje ennek valami tradícionális módon előadott verziója, amivel viszont engem ki lehetne kergetni a világból), de sajnos  a készítők kevés, mindössze öt-hat dalt írtak, és ezekből egyet-egyet majdnem minden részben le is játszanak az aktuális hangulatnak megfelelően, így hosszú távon már kicsit unalmassá válnak.

 Le kell szögezni, hogy a kritizálás ellenére hosszú idő óta ez az első anime, amit gyakorlatilag együltő helyemben végignéztem, egyik részt indítva a másik után. Ha valaki szeret új világokat felfedezni, kedveli a japán fantasy-t, ezt ki ne hagyja. Annyit tennék még hozzá, hogy akik az első három rész alapján döntenek egy sorozat továbbnézését illetően, azok ebben az esetben tényleg várjanak a hetedikig, utána ítéljenek.
 

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
ANN

"Akiről az ének szól"

Ha fordítani kellene, talán ez egy megfelelő cím lenne az animének, ezzel pedig érezhetővé válik, hogy a történet maga elrugaszkodik a valóságtól - de akár egy az egyben mondhatnám azt is, hogy egy olyan világban játszódik, amikhez csak az ősi dalok, a legendák és mítoszok foghatók.
Egy középkori japán világképben, ahol bármi megtörténhet, mert a világnak részei a misztikus lények és szellemek, a hatalom és az azzal együttjáró romlottság minden formája megmutatkozik, ahogy a szereplőink megmásszák egy világ megváltoztatásához kellő szakadékokat. Nem csak érzelmek és kétségek, de a stratégia, a moralitás, a vezetés és a kiválasztottság kérdései is gyakran felmerülnek, amelyek végül háttérbe is szorítják a cselekményt. Az eszméket vakon követésből elmélyült gondolkodás lesz, a büszkeségből folyamatos kétkedés, a tudásból pedig fegyver, ami minduntalan vissza-visszacsap, olykor nem is csak kétségbeesésként, vagy lelki-furdalásként.
Bizony ritkán jutok el arra a szintre, hogy sokkal többre tartsak egy animét annál, aminek látszik, mert ez a műfaj is, mint a legtöbb vizuális média első sorban a szemekre akar hatni, de az Utawarerumononak sikerül egy kicsit ezek alá is menni,  gondolatokat kelteni az élet sok nagy kérdésével kapcsolatban.

Habár azt írtam, hogy sokkal többet mond a sorozat, mint mutat, az nem csak azt jelenti, hogy valahogy dícsérni akartam. Nem, az animáció tiszta és szép, néhol különösen kidolgozott részleteket látunk elnagyolt foltok helyett. Kiemelkedő pontok nincsenek, viszont a jó minőség általános, így folyamatosan élvezhető, és nincsenek zavaró különbségek sem, ami hozzájárul az anime egyenletsségéhez.
Hang-ügyileg viszont már koránt sincs jó véleményem. A színészek nyújtják az elvárhatót, de az ismétlődés, a lassú és keveset változó történet vezetése nem emel ki  egyetlen hangjátékot sem teljesítményileg, és nem is támaszt túl nagy kihívást egyikük elé sem. Ezt pedig a zenék sem múlják felül - nincs sláger, sem komoly teljesítmény mögöttük, mindössze jó producer, aki bizonyára jól koncentrálta a bevételeket az adott helyekre...

A hosszú ének tehát, ami ritkán látott ötven fölötti epizódszámot produkál, egy nagyobb történet nélküli videojátékból lett animének, változatos teljesítménnyel nyújt valamit, amit az ember unos untalan csak hagyományosan Japánosnak hisz majd. Akár így van, akár nem, tény, hogy a nyugodt folyamot sokan elhúzott és vontatott erőltetésnek fogják látni, míg mások ebbe lesznek szerelmesek, mert más kiemelhető tulajdonság nem akad az animében.

Értékelés: 7,6

Linkek:
Wikipedia
Aoianime
Animgo