A történetírás kelléktárában van egy régi, jól bevált és animék esetében ezerszer elpuffogtatott recept: végy egy emberektől minél távolabb álló lényt saját gondolkozásmóddal és különleges képességekkel, majd ereszd rá a mit sem sejtő világra. Minden jelenetre juthat egy gondolatkísérlet, melyben ezek a mindennapitól való eltérések adják a konfliktust, és ha ügyesen csináljuk, még egy kis mélységet is vihetünk a sorozatunkba, görbe tükröt tartva magunk elé a más nézőpontból szemlélődő karakter által (sajnos ez utóbbi meg sem fordult a hasonló című manga írójának fejében, helyette inkább a humor és a cukiság dominál). Arra is volt már példa, hogy egy egész sorozatot ezzel a technikával töltsenek fel, pl. Bottle Fairy, és ilyenkor ugyan nem számíthat a néző túl sok mondanivalóra, mégis főleg a fiatalabbak jól szórakozhatnak rajta.

 Jelen esetben a bonyodalmak okozója egy tintahal-lány, Ika Musume (="tintahal lány", arra se vették a fáradtságot hogy nevet adjanak neki), aki az óceánban élve megtapasztalhatta, hogy az emberek milyen szinten nem képesek a természtre vigyázni, és elhatározza, hogy átveszi az uralmat a világ felett hogy így kényszerítse őket jobb belátásra. Éppen egy kis vendéglő előtt ér partra, amit ki is nevez főhadiszállásnak - az egyetlen probléma, hogy a tulajdonos testvérpár öregebbik tagja valami furcsa harcművészettel rögtön helyre is rakja. Szegénynek a továbbiakban is meghiúsul minden világuralmi törekvése, úgyhogy nem is számíthatunk arra, hogy a japánok végre valami önkritikát gyakorolnak a széthalászott és szennyezett tengereik miatt. A természetvédelem mindössze annyiban jelenik meg, hogy Ika-chan egyszer-egyszer összeszedi a szemetet a tengerparton, ráadásul a sorozat végére ráébred, hogy úgyis a szárazföldön vannak a barátai, az óceán meg unalmas, miért is ne maradhatna. Izé, miket is beszélek itt ilyen komoly dolgokról, amikor a sorozat fő (és egyetlen) célja beismerten a szórakoztatás...

 A sok poénos hülyeség egymásra halmozásában eleinte jól is teljesít az anime, a folyamatos vigyorgás garantálva, Ika-chan is megfelelően cuki ahhoz, hogy jópár részt csak a kawaii-faktor miatt megnézzünk. A vége felé a sorozat viszont kezd ellaposodni és unalmassá válni, ami nagy szó ahhoz képest hogy csak 12 részes. Próbáltak újabb karaktereket beírni a történetbe, de nálam például az erőltetett angol kiejtéssel beszélő félbolond (és zseni) ufókutatók lecsapják a biztosítékot. Az utolsó részek alatt már csak a fansubberek tintahalas szóviccei tartották bennem a lelket, amiknek sajnos két repetitív poént leszámítva nyoma sincs az eredeti japán szövegben. Az Excel Saga óta tudjuk, hogy minden animében el kell jönni az utolsó egy-két résznek, amikor a történet komolyabbra fordul, na ez ebben az esetben nem így történik, bár az igaz hogy a sorozat kb. öt komoly perce közül talán kettő a 12. részben van.

 Többet akkor se tudnék a cselekményről írni ha megvernének, úgyhogy nézzük a technikai részleteket. Az opening és az ending szerintem elég fülbemászó ahhoz hogy párszor megnézzük, eleinte még azon kaptam magam hogy kávézás közben énekelgetem hogy "shinryaku, shinryaku Ika Musume!" de ezt is meg lehet unni és a vége felé már inkább áttekertem. A szinkronszínészek hozzák a megszokott japán átlagot, a rajzok pedig elfogadható minőségűek, igaz csak nagyon kevés helyszínnel dolgozik a sorozat úgyhogy jobban is kidolgozhatták volna őket. Néha egyes karakterek vagy tárgyak ijesztően rondán vannak megrajzolva, ez gondolom poén akart lenni, én nem nevettem (és európai szemmel nézve nem mutogatnám kisebb gyerekeknek sem).

Tudom, lehúztam kicsit, de azért nem rossz sorozat az Ika Musume. Nem szabad tőle túl sokat elvárni, csak egy kis kikapcsolódást és nevetést, talán inkább szól a fiatalabbaknak vagy az anime műfajjal éppen ismerkedőknek, mint azoknak akik már vagy negyven hasonlót láttak. Nem hosszú, és ha mégis megunod a felénél, nyugodtan kereshetsz más néznivalót, csak azért nem kell végigülnöd hogy megtudd mi a vége.

Értékelés: 7,2

Linkek:
Wikipedia
ANN