Shikizaki Kiki fegyverkovács mester élete fő műveként megalkotta a tizenkét Deviáns Pengeként elhíresült kardot, melyekről az a legenda kering, hogy ha valaki mindet birtokolja, egyesítheti velük a világot. Az éppen uralkodó sógunátus ugyan nem tart tőlük komolyan, de mégis hatalma megerősítése céljából megpróbálja összegyűjteni mind a tizenkettőt - csakhogy a próbálkozások kudarcba fulladnak. A kardok viselőinek lelkét ugyanis olyannyira megmérgezik a Deviáns Pengék, hogy semmi áron nem hajlandóak megválni a fegyverüktől, még a Maniwa Társaságként elhíresült nindzsák is a megbízóik ellen fordulnak, amikor sikerül egyet megszerezniük. A feladat teljesítésével megbízott Togame Stratéga így utolsó reményként Shichika Yasurihoz, a Kyotouryuu aktuális mesteréhez fordul, mivel a Kyotouryuu az egyetlen olyan kardvívó stílus, ami nem használhat kardot, így szüksége sincs rá. Persze az egész életét egy szigeten számüzetésben töltő Shichikának nem sok szüksége van világi javakra, Togame azt találja hát ki, hogy majd a fiú jól beleszeret, és önszántából fog neki segíteni.
Röviden ezzel a bevezetéssel indul a Katanagatari, és már itt levonhatunk rengeteg messzemenő következtetést a stílusáról, anélkül hogy az ANN felsorolását megnéznénk: történelem, harcművészet, dráma, romantika, és ezek mellett érdemes megemlíteni a humort, és még annyit, hogy újhullámos animéről van szó. Ez utóbbival arra a mostanában feltörekvő irányzatra gondolok, ami megpróbál szakítani az anime műfaj szokásos kereteivel és eszköztárával, csak sajnos általában a lázadásba több energiát fektetnek mint az ilyen úri huncutságokba hogy történet vagy karakterek. A Katanagatari is formabontó, tizenkét részből áll, melyek egyenként majdnem egy óra hosszúak, vizuális világában több stílus keveredik, a szereplők arca minimalistán került megrajzolásra, annál többet foglalkoztak a néha egészen meghökkentő ruhák és jelmezek kidolgozásával.
Az első egy óra után ez több okból sem fog már feltűnni a nézőnek: egyrészt a szemünk hozzászokik a furcsán ábrázolt, de karizmatikus és szerethető karakterekhez, másrészt teljesen magába szippant minket a cselekmény, ami annyira friss, kliséktől mentes (vagy épp azokat parodizáló) és meglepő fordulatokkal teli, hogy sohasem tudhatjuk a következő percben mi fog történni. Akcióban sincs hiány, bár a legtöbb harc nem tart túl sokáig, mégis kellően érdekesek, mert nem mindig az győz akire számítanánk. A szereplők és a tizenkét "kard" különleges képességei is elég ötletesek ahhoz, hogy az öregebb nézők se tartsák az egészet gyerekes hülyeségnek. A tortán csak hab az okosan megtervezett és kivitelezett helyzetek komikuma, vagy említhetném még a mesélőt, aki az ilyen történelmi animékben megszokott idősebb hölgy hangján és stílusában szól be néha olyanokat hogy a székről fordulunk le a röhögéstől. Ennek jó kontrasztot adnak a sorozatban feltűnő baljós előjelek, komolyabb epizódok, az utolsó két-három rész pedig egyszerre tud lenni megrendítő, elgondolkoztató és vicces: kiderül, hogy a főszereplő mindvégig maga volt a történelem, ami éppen olyan céltalanul és értelmetlenül, a mélyebb összefüggésekről mit sem sejtve, porszemként sodorja a szereplőket, ahogyan azt velünk is teszi. A rengeteg, valóságtól eléggé elrugaszkodott szálat is olyan jól sikerül elvarrniuk, hogy szinte már azon gondolkoztam, igazából is történhetett-e volna így.
Ez idáig tíz pont, akkor most beszéljünk kicsit az anime gyengéiről is. Először is nagyon örülök, hogy tudtak tizenkét különböző endinget rajzolni (még ha nem is túl mozgalmasak), grafikailag amúgy sem lehet fogást találni a Katanagatarin, de talán jobb lett volna ha valami rendes zenét sikerül keríteni hozzá (és az openinghez is). Tudom, ez elég szubjektív kategória, de bennem azon kívül hogy töttörő-töttörő nem sok maradt meg belőle, sőt néha azért kellett átlapoznom egy amúgy hangulatos endinget mert idegesített a zene. Az egyes részek közben szerencsére nem nagyon vehetők észre a háttérzenék, bár ott már inkább volt ami tetszett, főleg a tradícionálisabb hangulatúak (és a tradícionális alapú hip-hop sem volt rossz). A másik kicsit fájó pont, hogy az egy órás részeknek egy jelentős részét teszik ki a párbeszédek. Ezeket gondolom az eredeti novellából vehették át, tényleg általában elég színvonalasak, de néha már kicsit sok van belőlük. Egy hangjátéknál vagy esetleg egy könyvnél megértem, hogy mindent el kell mondani, de egy animénél ez már-már szájbarágósan hat - arról meg ne is beszéljünk, hogy ilyenkor a grafikusok is elunják magukat, nincs mit rajzolni, a szereplőknek csak a szája mozog vagy ugyanazt az egy állóképet pásztázza a kamera percekig. Aki akcióra vágyik, az emiatt egyértelműen panaszkodni fog, és én is sokkal jobban szeretem az indirektebb megoldásokat a "mindent elmondatunk a szereplőkkel" helyett.
Azért ennyi panaszkodást leszámítva be kell ismerjem, hosszú idő óta nem fogott úgy meg anime, mint ahogy a Katanagatari. Éjszaka sokszor kapom magam azon, hogy alvás helyett Togame és Shichika jár a fejemben, és érzem, hogy muszáj megnéznem mégegyszer a sorozatot, így, hogy már tudom mi a vége, nyugodtabban, és nagy képernyőn jobban élvezve a grafikát. Egy kicsit talán lejjebb adok az előítéleteimből azokkal az animékkel szemben is, amikből nem 23-24 rész egy évad, nem fél órás egy rész, és nem a megszokott képi világgal dolgoznak. Nézd meg te is magadnak, hátha sikerül egy picit téged is megváltoztatnia.
Értékelés: 9,3
Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts