Köszöntsétek nálunk szeretettel az Xanime csapatát, akik videóikkal remélhetőleg még sokáig fogják szinesíteni az Animecomment felhozatalát. Mostani ismertetőjükben a Medaka Box. c. mangát mutatják be.
Az Xanime blogja a következő címen érhető el:
Mahou Shoujo Madoka Magica
Szinte már hallom is a felmordulásokat és a sóhajokat az anime címe és a kép láttán. Igen, ez tényleg egy mahou shoujo anime, ez pedig egy kritika lesz róla. Ha ajánlani kellene az animét valakinek, akkor egyszerűen neveket kezdenék el sorolni: Shinbo Akiyuki, Kajiura Yuki, Urobuchi Gen, Aoki Ume. Aztán ha valaki erről a kis listáról egyet se ismer fel, akkor animenézési szokásaira talán leginkább az jellemző, hogy azt se tudja, mit néz. Nekik inkább egy leírást kellene olvasniuk az animéről az AA-n vagy az ANN-en (lásd linkeknél), amik szépen elmesélik a történetet, meg hogy egyáltalán miről van itten szó, és eldönthetik, meg szeretnék-e nézni. Én ehelyett főleg műfaji kérdésekről fogok írni.
Az animék műfajba sorolásának több gyakorlata is létezik, úgy mint tematikus, demográfiai, vagy a szokásos filmes műfajok szerinti felosztás. A mahou shoujo leginkább az első kategorizálási módszernek kedvez, abban lehet leginkább elhelyezni. Nem fogok most belemenni a sajátosságokba, legyen elég az, hogy a műfajba tartozó animék lányokról szólnak, akik egy jellegzetes átalakulás után varázslatos képességekre és feltűnő ruházatra tesznek szert, hogy legyőzzék az emberiséget fenyegető gonosz szörnyeket. Továbbá a főszereplő lányok közti barátság ábrázolása általában központi szerephez jut az ilyen animékben. Ez még mind rendben is van, a Madoka Magica teljesen meg is felel ezeknek a kritériumoknak, és még további más jellemzőket és gyakori kliséket is hoz (pl. varázslatos állatka, mint segítő vagy a hím nem jelenlétének és fő cselekményre gyakorolt szerepének redukálása). A bonyodalom ott kezdődik, hogy a japánok – néhányunk nagy örömére – bizony hajlamosak kísérletezni a műfajokkal, és pl. minden létező műfajba belecsempészik az ecchi vonást, néhány tipikus jelenet, sablonos karakter, alacsony kameraszögek és kivillanó fehérneműk által.
Ennél szerencsére valami sokkal értelmesebbet, ugyanakkor problematikusabbat tapasztalhatunk a kritikám tárgyának választott anime esetében. Valójában nem is műfajok keveredéséről van szó a Madoka Magica esetében, hanem egyfajta motívumgazdagítással, amennyiben olyan motívumokról beszélünk, amelyek idegenek a mahou shoujo műfajtól, de nem változtatják meg azt gyökeresen. Nyilván ezeknek az elemeknek a létjogosultsága vagy bármilyen műfajjal való kompatibilitása helyett az lesz a fontos, hogyan épülnek be az animébe. Egy ilyen kísérletet akkor nevezhetünk sikeresnek, ha az anime végig a választott műfajon belül marad, ugyanakkor integrálni tudja az idegen motívumokat úgy, hogy azok képesek legyenek meglepetést okozni kirívó jellegükkel, ugyanakkor ne érezzük nem odaillőnek vagy zavarónak őket. A sikeres kísérlet eredménye nem egy új, hibrid műfaj lesz, hanem egy egyedi, ugyanakkor hagyománykövető mahou shoujo anime. Aztán hogy ez mennyire sikerült Shinbo Akiyukinak és csapatának, azt az olvasóra bízom, hogy eldöntse. Én csak néhány kulcspontot szeretnék meghatározni, és persze az érveimet felsorakoztatni egy ilyen témájú vitában.
Mivel dobták fel az anime alkotói az általában tizenéves lányokat megcélzó műfajt, amit azért egyes középkorú férfiak is lelkesen néznek (főleg Japánban)? Ami már az első pillanatban is fel fog tűnni, az valójában nem is olyan meglepő, amennyiben ismerjük a rendező korábbi munkáit. A Sayonara Zetsubou Senseiből és a Bakemonogatariból megismert vizuális megoldások meghatározzák az anime képi világát. A geometrikus absztrakt a hátterekben, a kameraszögek és effektek (zoomolás), a vegyes animációs technika (gyakori a ceruzarajz, de ruhaanyagokkal is találkozhatunk már rögtön az első részben), de akár még egyes mozdulatokra vagy pózokra is ráismerhetünk (pl. Homura a 11. részben ugyanolyan mozdulattal hajtja hátra a fejét mint Senjougahara a Bakemonogatari 2. részében). Ebben az animében látszik kiteljesedni a rendező stílusa, hiszen szinte teljes eszköztárát beveti, amit a Soul Taker szürreális képei és mozaikablakai óta leshetünk Shinbo munkáiban. Az egyetlen dolog, amiben visszafogta magát, az a háttérben elrejtett szöveges üzenetek, és a rövid monokróm vágóképek, amik szintén rövid szövegeket tartalmaztak, és amiktől hemzsegett a Zetsubou Sensei és a Bakemonogatari. Ez viszont egyáltalán nem kár, hogy kimaradt, mivel ez az anime cselekményorientáltabb az említett kettőnél, nem nagyon hagy időt a kontemplálásra az egyes jeleneteknél. És persze mahou shoujo, nem az a kifejezetten intellektuális műfaj, ami elbírná a rengeteg utalást vagy szöveget, a hangsúly inkább a drámán kell legyen.
A karakterdizájn a Hidamari Sketch illusztrátora, Aoki Ume munkája, és szinte ugyanolyan testalkatú kislányokat kapunk ezúttal is. Ami a legfeltűnőbb újítás, azok a szemek, amik kaptak pár vonalat, amitől ceruzarajz-hatást keltenek. Ez teljesen illik a műfajhoz, és a rendező stílusától eltérően egy hagyományosabb feldolgozásra enged következtetni.
Rátérve a zenére, Kajiura Yuki képletesen fogalmazva olyan, mint egy joker lap. Bárminek csinálja a zenéjét, az karakteres stílusának köszönhetően fontos pillére lesz az animének, és nem utolsósorban maradandó élmény lesz. Amit csinál, az annyira egyedi és stílusos, hogy nehéz zenei terepen támadni – pláne olyasvalakinek, aki semmit nem ért a zenéhez, gondolok itt magamra is –, legfeljebb az lehet támadófelület, hogy mennyiben illik a zene az animéhez, nem tereli-e el a figyelmet a történet és az animáció hiányosságairól. Ilyen téren én kicsit zavarban voltam. Nem értettem, hogy eddig miért csak egy közös animéjük van Shinbo Akiyukival – Cossette no Shouzou – ami ráadásul egy rövid, három részes OVA. Hiszen lényegében nagyon hasonló dolgokat művelnek ezek ketten, különösen ebben az animében: különböző stílusú elemeket egymás mellé helyezve hoznak létre újat, azáltal, hogy az eltérő, sokszor össze nem illő elemek között párbeszédet hoznak létre, ami összetettebb az egyszerű ellentét-hasonlóság kategóriáknál. Most belekezdhetnék a kis misémbe a kortárs vizuális művészetekről, a mashup-ról, a montázs és kollázstechnikákról, de ennyire azért nem akarok kultúrsznob lenni. Röviden: tökéletes harmónia látvány és zene között.
Amit eddig elmondtam, az igazából még semmi egetrengető eretnekséghez nem vezetne, ha a műfaj elemzésénél maradunk. A alkotói csapat magjában azonban ott van a fekete bárány negyedik, Urobuchi Gen. Rutinos öregeknek eszükbe juthat a Requiem for the Phantom, aminek a forgatókönyvét írta, de ha ezen kívül még bedobom egy visual novel címét – Saya no Uta – akkor azért már lehet sejteni, milyen gonoszságokra lehet számítani, ha egy ilyen ember kezébe adjuk a történetet. A gyanakvó embereket azonban szépen el is altatták a olyan twitteres ígéretekkel, hogy a történet a barátságról fog szólni és happy end lesz. Aztán a harmadik rész után elkezdtek szállingózni a legkevésbé sem kedves levelek és felszólítások, hogy ilyet bizony nem lehet csinálni egy mahou shoujo sorozatban és jól becsapták a nézőket, akik most férfias könnyeket hullatnak. Nyilván nem lehet kizárólag őt okolni emiatt, de tény, hogy az általában alapvetően pozitív, optimista műfaj ezen darabja eltolódott a pszichológiai horror felé. Ennek a néző teljesen a részévé (áldozatává?) válik attól a ponttól fogva, hogy elvárásai vannak a műfajjal szemben. Ezeket az elvárásokat tapossák a földbe a harmadik résztől fogva. Még elvárásaink feladása után is maradhat bennünk egy kis félelem, vagy bizonytalanság, ami aztán végigkísér a sorozat folyamán. Ugye itt is feltámadnak a halott szereplők az utolsó részben, mint a Mai Hime végén is volt? Ugye nem fognak senkit megkínozni? Ugye nem fog a végén mindenki meghalni? Ugye nem lesz valami nagyon szemét csavar a történetben, hogy igazából a jók nem is jók és a rosszak nem rosszak? Nem mintha ezek olyan ritkák lennének, csak nem mahou shoujo animékben. Viszont ismerve Urobuchi korábbi munkáit, a harmadik rész után semmi nem elképzelhetetlen, és ez egyébként egy elég erős motiváció, hogy az ember végignézze a sorozatot – már ha a látvány és a zene nem lenne elég –, még ha kifejezetten rühelli is a varázslatos lánykákról szóló animéket.
Tehát a legnagyobb „perverzió”, amit a műfajjal elkövettek, a forgatókönyvben, vagyis a történetben keresendő. Én ilyen téren sem beszélnék arról, hogy keverékműfajt hoztak volna létre. Ha egy kirakati bábura ruhát adunk, attól még nem lesz élő ember, legfeljebb jobban hasonlít rá. A történet valóban végig a lányok közti barátságról szólt, ahogy annak lennie kell. Persze vannak, akik között nem alakulnak jól a dolgok, de azért ez még mindig messze van a realista kapcsolatábrázolástól, viszont közelebb a melodrámához. Ami a felszínen látszik, az persze a sok sírás és kiborulás – időnként ez már a drámai hatás rovására megy, nehezebben élvezhetővé teszi a dialógusokat –, illetve óvatos optimizmus. Ez nyilván reakció a történtekre a szereplők részéről, akik ha végig teljesen vidámak lennének, az már túl hiteltelen lenne. Igazából valami olyasmit kapunk, mintha egy mahou shoujo animében rosszra fordulnának a dolgok, illetve szokatlan módon látnánk a dolgok kevésbé vidám oldalát is, az idealizált, könnyen feldolgozható világkép helyett, amiben komolyabb meglepetés nem érhet minket. Félre ne értsétek, a Madoka Magica a legkevésbé sem realista, csak az ellentétes pólust túlozza el, mint amit mahou shoujo animéknél megszoktunk. Hangsúlyozza a barátság fontosságát, de a barátjáért küzdő lány, Homura Akemi szinte már mániákusnak tűnik, és felmerülhet az emberben a kérdés: miért nem keresel magadnak másik barátot? Ugyanilyen kifordítás megy végbe Sayaka esetében, aki teljesen optimistán áll hozzá a varázslatos-boszorkányvadászos dologhoz, kívánsága a színtiszta önzetlenség. Aztán a végén épp ez a naiv idealizmus okozza a vesztét, s ez a gesztus túlmutat a szereplőn, igazából a műfajnak szól. Paródiához viszont túl sötét, nélkülözi a humor bármilyen vonását, inkább arculcsapás, amit akkor érzünk igazán, ha elvonatkoztatunk a konkrét cselekménytől. Talán kezd érthető lenni, miért érezték sokan úgy, hogy gúnyt űznek a műfajból.
Mindent jóvá tesz azonban a befejezés. A végig háttérbe szoruló, cselekvésképtelen főszerepelőnk első és utolsó fontos döntésével legitimizálja mindazt, amiért társai eddig küzdöttek, és magát a világot állítja be rossznak. Mert egy olyan világ, amiben a mahou shoujo animék banális erkölcsisége nem működik, az csakis rossz lehet. De hát mi mást is várnánk egy tizenéves lánytól, egy anime szereplőjétől? Logikus tehát, hogy ha a világ rossz, meg kell változtatni. És mivel ez egy anime, ehhez elég egy kívánság is. Ennyi, készen is van a mahou shoujo anime. Minden, ami rossz, jóra fordul a végén. Madoka kívánsága szimbolikus tett, mely visszaállítja a világ rendjét, visszaadja a mahou shoujo műfaj becsületét, melyet az eddig történtek a földbe tiportak. Igazából értelmezhetjük az animét úgy is, hogy a legnagyobb konfliktus nem a szereplők között van, hanem Urobuchi Gen és Madoka Kaname között. Hogy ez jó vagy rossz, azt mindenkinek magának kell eldöntenie. Viszont ha bármikor is beszélhetünk műfaji bizonytalanságról, akkor ez az utolsó 20 perc lezárja ezt a kérdést a mahou shoujo műfaj javára.
Itt van tehát egy sorozat, ami kétségkívül kiemelkedő alkotás. Nemcsak a műfajában, hanem úgy általában a 2011-es animék között. Vitatkozni lehet róla, nagyon is sokat, és nem csak azok alapján, amiket most említettem. Az interneten több oldalon még most is folyik a vita, hogy a Magica Madoka volt a legjobb 2011-ben, vagy a Steins;Gate. Pár hónapja az Akihabarát ellepték a Kyubei figurák és plakátok, még az elektronikai termékeket is vele reklámozzák kis táblákon. És persze készül a film is, de ez gondolom senkit nem lep meg. Mégis, ha van anime, ami megérdemli ezt a nyilvánosságot, és hogy ennyit foglalkozzanak vele, akkor ez az. Még akkor is, ha alapjában véve tényleg csak egy mahou shoujo anime.
Értékelés : 9,4
Deadman Wonderland
Börtön. Nem egy gyakori helyszíne animéknek. Talán azért, mert ez az a hely, ahová nem szeretnénk bekerülni, és nyilván annak se örülnénk ha a gyerekeink jutnának oda. A régi buddhista tanítás szerint pedig ha nem hallom a rosszat, nem látom a rosszat és nem beszélek rosszat, akkor nem leszek rossz (vagy nyugaton ugyanez megfordítva: azzá válsz, amire nézel), így érthető ha ódzkodnak börtönben játszódó, börtönről szóló animéket készíteni. A Deadman Wonderland viszont ezzel próbálkozik, megspékelve egy jó adag shounen beütéssel, mint pl. szuperképességek vagy tizenéves átlagos főszereplő.
A Deadman Wonderland se vállakozik arra, hogy élethűen bemutassa, milyenek manapság a börtönök, társadalomkritika helyett inkább egy utópiát mutat, ami azért nem is annyira furcsa, és könnyen megeshet, hogy találkoztunk is már hasonló megoldással nyugati filmekben. Az animében szereplő börtön leginkább egy groteszk cirkuszra emlékeztet. A rabok jelmezekbe öltözve parádéznak, szórakoztatják a látogatókat, és különféle véres játékokon küzdenek meg egymással. Akit halálra ítéltek, azt se végzik ki rögtön, ehelyett a nyakörvén keresztül folyamatosan mérget juttatnak a szervezetébe, és az ellenmérget a különböző programokon való részvételért kapott pontokból veheti meg. Persze ezek a programok általában több rab látványos halálával végződnek.
Főszereplőnk, Igarashi Ganta, persze ártatlanul kerül a börtönbe. Kicsit azért elgondolkodtató, hogy kiskorú létére halálbüntetést kap, nem egy vidám jövőkép. Ganta hangjából a Bleach nézői rögtön ráismerhetnek Hitsugaya Toushiro-ra, az őt alakító Park Romi karakteres hangját nehéz nem felismerni. Börtönbe kerülése után Ganta hasonló élményeken megy keresztül. Első lépésben van valami normálisnak mondható tapasztalata, egy szociális interakció vagy egy észrevétel a börtön működésével kapcsolatban, ami által rendszert próbál találni az őt körülvevő világban. Aztán a második lépésben ez a tapasztalata felülíródik valami véresebb és kegyetlenebb tapasztalat által. Ez a csalódás általi tanulási folyamat ismétlődik fiatal hősünk hétköznapjaiban, és próbálja lerombolni naivitását, idealizmusát és bizalmát az emberekben. A néző persze már az első ilyen alkalom után gyanakszik mindenkire. Ganta is fejlődik idővel, legfeljebb eleinte tűnik túl gyerekesnek a hozzáállása.
Ha mindez még nem lenne elég, a mindannapi túlélésért vívott harc bonyolultabbá válik, mikor Ganta bekerül a börtön színfalai mögé, ahol szuperképességekkel rendelkező rabok harcolnak egymás ellen a gazdagabb nézők szórakoztatására. Emellett persze az épp csak talpára álló, helyzetét kiismerő fiúnak az ártatlanságát is bizonyítani kell valahogy, vagy legalábbis első lépésben megszöknie a börtönből. Ez viszont túl nagy feladatnak bizonyul ahhoz, hogy 12 részben elmeséljék, és idegesítő módon épp akkor szakad vége a sorozatnak, mikor már kezdjük jobban megérteni, mi folyik valójában a háttérben, kik irányítják a börtönt, és ki a titokzatos gyilkos, aki helyett Ganta került a börtönbe. Egy nagyobb lélegzetű sorozatban viszont benne rejlik a jobban végigvezetett jellemfejlődés ígérete is, aminek a végén Ganta igazi keményfiúvá válhat, vagy paranoiás idegbeteggé.
Az anime témájából adódóan érint erkölcsi és társadalmi problémákat. Azonban ezeket egy tizenéves fiún keresztül kapjuk kézhez, akinek azért fontosabb dolgai is vannak a töprengésnél. Meg persze a korához és a shounen műfajhoz illő pátosszal fejti ki, hogy amit megtapasztal, az mennyire nincs rendjén vagy egyenesen embertelen őrültség. Félretéve, hogy mennyiben van igaza, szociográfia helyett inkább a börtönök alapvető társadalmi szerepéről fogalmazódhatnak meg kérdések a nézőben. Miért kellenek egyáltalán börtönök? Mi a céljuk, mi a szerepük egy társadalomban? Mikor mondhatjuk, hogy jól működik egy börtön? Az anime ezeket a kérdéseket abból szemszögből mutatja be, ami a börtönök természetéből ered: a társadalom azokat az elemeket izolálja, amik képtelenek az integrációra, kárt tesznek más emberekben vagy tulajdonban. A börtönöknek az elzárás mellett a másik célja elvileg az kellene legyen, hogy lehetővé tegye ezeknek az elemeknek a visszailleszkedését a társadalomba (már ha hiszünk Focault-nak és a Felügyelet és büntetés c. könyvben leírt összefoglalójának az utóbbi 3 évszázad börtönpolitikájáról Európában). Paradox módon viszont egy börtön falai között nem érvényesek a társadalomban működő szabályok, hiszen a börtönben bűnözők vannak, akik képtelenek ezeknek a szabályoknak a betartására. Ez áll Ganta kezdeti kiakadásai mögött. A későbbiek mögött meg pusztán az, hogy bár shounen animében szerepel, ez valamivel szemetebb a legtöbbnél, és a csalódásokhoz általában fizikai fájdalom is társul. Horrorról viszont nem beszélhetünk, főhősünk túl fiatal ahhoz, hogy magáévá tudja tenni saját halálának tudatát, és a cselekmény is túl akciódús ahhoz, hogy hosszabb jeleneteken keresztül legyen ideje rettegni.
Lássuk be, ennél jobb már nem nagyon lehet. Inkább örüljünk neki, hogy most már van anime ilyen témában is, hogy egyáltalán hozzá mernek nyúlni a témához, ami miatt sok országban biztos nem fogják levetíteni. Persze hatásvadász, és persze ez is egy felnőtté válás történet valahol, mint a legtöbb shounen anime. Bár érdekes, hogy itt a megfelelő erkölcsi értékek már eleve megvannak a főszereplőben, nem a külvilág vezeti rá ezekre, sőt, inkább mindenki más rossz példát mutat, és a körülmények is amellett vannak, hogy jobb bűnözőnek lenni egy ilyen világban. Ilyen szempontból nem is annyira a tanulásról, mint inkább az alkalmazkodás és a önazanosság megőrzése közti egyensúlyozásról szól az anime, ennek viszont még csak sejteni se tudjuk a végpontját, olyan hamar szakítják félbe a történetet. Ha lesz folytatás, mindenképpen érdemes megnézni.
Értékelés: 7,8
Steins;Gate
Az időutazás nem idegen fogalom az animék világában. Ugyanígy az sem, hogy az értelmesebb történettel rendelkező visual novel játékokból animét csinálnak, ami aztán sokszor csalódás azoknak, akik játszottak a játékkal, jobb esetben pedig inspiráció a játék kipróbálására azoknak, akik nem. A szokásos, adaptációkkal kapcsolatos problémák, de a legtöbb anime már eleve adaptációja egy mangának, szóval tényleg semmi meglepő ilyen téren.
A Steins;Gate címében a szemfülesek rögtön felfigyelnek a szokatlan írásjelre, a pontosvesszőre. A magyar nyelvben is hanyagolt írásjel visszatérő eleme a Nitroplus játékainak, így a 2008-ban megjelent Chaos;Head-nek, amiből egy nem túl sikeres anime is készült. Láthatóan nem adták fel a reményt, mert a 2009-ben megjelent Steins;Gate is animeként végezte, és persze mangaként, és már készül a film is. Szerencsére a pontosvesszőn kívül a két animének semmi köze nincs egymáshoz.
Valójában hihetetlenül nehéz a Steins;Gate-ről írni, amennyiben átfogó képet szeretnénk alkotni. Olyan sokszínű az anime, olyan sok műfajt érint, hogy még egy rövid áttekintés is több oldalasra nyúlna. Emiatt a legtöbb ember általában csak bizonyos részeit vagy néhány vonását szereti, és mindig maradnak zavaró részek, amik viszont éppen másnak a kedvencei.
Egyrészt a Steins;Gate egy jól kigondolt időutazós sci-fi. Konkrét időutazás viszont csak két alkalommal fordul benne elő, a jól kidolgozott tudományos háttérből nyilvánvalóvá válik, hogy anyagot sokkal nehezebb mozgatni az időben, mint információt, elektromágneses hullámok formájában. Ezért sokkal egyszerűbb, és fizikailag elképzelhetőbb is, hogy sms-t küldjünk a múltba. Később az agyhullámokkal együtt a tudat visszaküldése, bár kicsit meredekebb, még mindig nem olyan hihetetlen, és persze már ma is folynak olyan irányú kutatások, hogy az agyhullámokat digitális jelekké alakítsuk. A többi pedig „népszerű kvantumfizika”, amit a délutáni sorozatokban és egyes animékben is látunk: pillangóeffektus, párhuzamos dimenziók, lehetséges világok, idővonalak, stb. Ezeknek komoly tudományos háttere van, és többnyire bizonyításra váró elméletek a fizikában, amik próbálnak egy átfogó modellt alkotni, amiben a fizika törvényei ugyanúgy érvényesek az égitestekre, mint az elemi részecskék alkotóelemeire. A Steins;Gate valamivel igényesebben kezeli ezeket az elméleteket (hát még a játék... konkrétan felsorolnak 11 elméletet ami a fizikában az időutazással foglalkozik), de így is rengeteg utánaolvasás vár arra, akit érdekel, mennyire helytállóak a sorozatban látottak.
Ezen kívül a Steins;Gate története alapvetően egy összeesküvés-elméleten alapul. Az LHC üzembe helyezésekor felröppenő pletykák, és vad találgatások között több is volt, ami világvégét jósolt, fekete lyukakat, átjárókat más dimenziókba, káros sugárzásokat stb. A Steins;Gate-ben szereplő SERN (utalás a CERN-re) titkos terve mintha egy lenne ezek közül, sőt, rengeteg valós elemet is tartalmaz, bár még így is elég hihetetlen. Ebből a szempontból is élethűen utánozza az összeesküvés-elméleteket, amik direkt úgy épülnek fel, hogy összezavarják az embert, és csak nehezen lehessen eldönteni róluk, mennyi a valós bennük. Én meglepődtem, mennyi fiktívnek gondolt elem alapul a valóságon az animében. Az olyan egyértelmű dolgokon kívül, mint az LHC, létezik IBN 5100 is, és John Titor alakját se az anime találta ki. Még a szereplők által használt fórum is egy létező japán oldal. A háttérnek ez a megteremtése is mutatja, hogy nem a tizenéves, látványos effektekhez, robotokhoz és lézerfegyverekhez szokott közönséget próbálták megfogni a sorozat készítői.
A Steins;Gate másrészt thriller is. A főszereplőt olyan helyzetekbe hozza, olyan döntésekre kényszeríti, amik idegileg lassan kikészítik. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a főszereplő nem a megszokott naiv, idealista tizenéves fiú, hanem egy alapvetően gondolkodó karakter, akinek a természetéhez tartozik, hogy talán kicsit túl sokat agyal a dolgokon. Egyes jelenetek nagyon hatásosak, és olyan hirtelenséggel történnek, hogy még fel sem ocsúdtunk, a békés társalgásból fél perc alatt túszdráma lesz, az idő lelassulni látszik és mintha valahogy szaggatottan múlna, a lámpa vibráló fénye hihetelenül élessé válik, fénye olyan hideggé, hogy úgy tűnik, mintha az összes szín a szürke valamelyik árnyalatába sápadna tőle. És ahogy egy remegő kezű nő mániákusan ismételget egy nevet, ujja lassan, esetlenül a pisztoly ravaszára simul. Még látjuk a főszereplő hitetlenkedő arcát hasonló közelségből, alsó nézetből, majd halljuk a lövést, egy zsebóra törötten hullik a földre, követi a lehanyatló test, még pár dühödt, értetlenkedő felkiáltás – mintha a saját hangunkat hallanánk: mi a fene történik?! – és vége a résznek. Igazából ez egyáltalán nem ritka, a legtöbb rész úgy ér véget, hogy tépjük a hajunkat és verjük az asztalt (lásd Youtube-on reakcióvideók, de csak óvatosan, a legtöbb spoilerveszélyes).
Ez a komolyabb történetszál viszont csak a sorozat közepe felé veszi kezdetét, az első pár rész arra helyez nagy hangsúlyt, hogy bemutassa a szereplők hétköznapjait, tehát mondhatjuk, hogy a Steins;Gate a humor és az életkép regiszterekkel is bír, sőt az első pár részben még ezek uralkodnak. Ez abból a szempontból fontos, hogy jobban megérthessük, miért küzd főhősünk, és a mellékszereplők ne csak mellékszereplők legyenek. Ezért nagyon könnyen megszerethető karakterekkel dolgozik az anime. A főszereplő Hououin Kyouma (polgári nevén Okabe Rintarou, vagy becenevén Okarin) egy elsős egyetemista, aki őrült tudósnak kiáltotta ki magát, és titkos labort működtet egy katódcsöves tévéket árusító bolt emeleti helyiségében. Őrült tudóshoz híven elég bogaras, sokszor zavarában kikapcsolt mobiljához beszél, és pompás gonosz nevetése van. Eleinte akár komikus karakternek is tűnhet, és ha nem lennének a zavaró kérdések már a kezdetektől fogva, akkor akár egy könnyedebb, humoros sci-fi sorozatról is írhatnék itt most. Ezt a vonalat erősíti őrült tudósunk „túsza” (valójában gyerekkori barát típusú karakter), Mayushii (polgári nevén Shiina Mayuri), az agyilag szőke (értsd: kawaii) cosplay jelmezeket készítő lány és Daru (polgári nevén Hashida Itaru), aki a sztereotipikus túlsúlyos otaku, és emellett „szuper hacker” is. Hármukhoz csatlakozik rövid idő múltán a laborban Makise Kurisu, az Amerikából hazatérő fizikus zseni, aki remek párost alkot őrült tudósunkkal, már csak azért is, mert mindketten alapvetően értelmiségi figurák. Párbeszédeik, vicces cívódásuk és szurkálódásaik amellett, hogy a sorozatban jelentős nevetésforrások, fontos hangulati tényezők is, és később segítenek visszahozni a hétköznapok légkörét, miközben persze Okarinnal együtt tudjuk, milyen elborult dolgok fognak történni a következő pár napban, amiket persze próbál megakadályozni főhősünk úgy, hogy visszaküldi a tudatát pár nappal a múltba, amiről viszont a többiek nem sejtenek semmit eleinte.
Az borzongáson, nagy nevetéseken, az agyaláson és az idegbajon kívül a jól megírt párbeszédek ragadhatnak meg a nézőben. Az Okarin és Kurisu között kibontakozó romantikus szálnál se vitték túlzásba a nyálat. Idő sem jut a sok romantikázásra, de az utolsó pár részben kapnak 2-3 jelenetet, ami egyrészt bőven elég egy sci-fi sorozatba, másrészt nem idegen a szereplők személyiségétől, beleillik a sorozatba, és ugyanakkor igényesen kivitelezett is. De becsúsznak még olyan jelenetek is, amiknél érezzük, hogy a játékban itt valószínűleg tovább fajulnak a dolgok, és az őrült nőszeméllyel való dulakodás nem áll meg pár pofonnál. Az animében viszont ez a jelenet is erősebb, egy kétségbeesett férfi és egy érzelmileg sérült nő közti primitív testi harc, ami során mindketten emberalatti ösztönlényként jelennek meg. Az ilyen jeleneteket érdemes animébe átültetni.
Az ügyesen megoldott részleteken, karaktereken és jeleneteken túl általában véve a történetvezetés keltheti fel a néző figyelmét. Egyrészt a párhuzamos világok miatt, és mert a semmissé vált jelenre csak Okarin emlékszik, a sorozat nagy részében egyfajta kettősség van. A néző tudja, mi minden történt vagy fog megtörténni egy párhuzamos világban, és azt is tudja, hogy bizonyos események elkerülhetetlenek. Az aktuális jelenben viszont Okarin nem oszthatja meg tervét a barátaival, ugyanazt az őrült tudós szerepet kell játszania, és gondjai ellenére van mikor tényleg képes meg is feledkezni róla, hogy akivel épp együtt nevet, pár nap múlva esetleg meghal, ahogy azt már többször is látta. Ez a megoldás anélkül elgondolkodtató és hatásos, hogy mindig külön szájbarágósan utalni kellene rá, éppen elég az, hogy gyorsan változnak a jelenetek és a hangulatok. Másrészt a sorozat nyomozós-összeesküvéses része is ad folyamatos gondolkodnivalót, a lassan kibontakozó rejtélyek és a hétköznapok látszólagos eseménytelensége egy jellegzetes tempót ad a sorozatnak. Az első fele az animének lassabbnak tűnhet, kevesebb benne az akció és megrázó jelenet, éppen ezért az erősebb ingerekre vágyók ezen nehezen jutnak túl. Igazából ez a 24 rész miatt van, a történet lassan bontakozik ki, és sok energiát fektet az alapozásba, hogy aztán a végén ne lássuk úgy, hogy voltak felesleges szereplők. A késleltető részek, amikben a mellékszereplőkre összpontosítanak szervesen kapcsolódnak a fő történetszálhoz, és sokszor előremozdítják a zsákutcába jutott Okarint. A főgonoszt pedig, aki a szálakat mozgatja soha nem láthatjuk, csak a neki dolgozó ügynökökkel találkozhatunk, akik ugyanúgy csak bábok egy nagyszabású játékban, ahogy a főszereplő is. Így mindig kiderülnek új dolgok, illetve mindig marad min töprengeni, mi fog történni a következő részben. Hétről hétre nézve persze ez elég idegesítő tud lenni.
Számomra a Steins;Gate volt 2011 legjobb animéje, az igényes történet, a csavarok, a vér és belső szervek nélkül is erős jelenetek, a poénok és a szereplők miatt, akik könnyen a néző szívéhez nőnek, végül pedig azért, mert ilyen sok mindent bele tudtak gyömöszölni egy sorozatba úgy, hogy egységes végeredményt kapjunk.
Értékelés: 9,6
Giant Killing
A focis animék a kiszámíthatóbb műfajok közé tartoznak az animék széles palettáján. Nem nagyon szokták keverni más műfajokkal, nem jelennek meg hirtelen robotok a pályán, nem derül ki egyik játékosról sem, hogy mágikus képességekkel rendelkezik, és egyébként nem is ember, hanem démon. Viszont garantált a szubjektív idő alkalamzása (2 perces monológok labdavezetés közben), az eltúlzott rúgómozdulatok, mozgásvonalak minden mennyiségben, és persze rivális csapat, játékos, akikkel folyik az egészséges versengés, az optimista kapitalizmus szellemében.
De van anime, ami többet foglalkozik a kispaddal, mint a pályán folyó akcióval? Nos, jelentem van. A Giant Killing egy másodosztályban tengődő focicsapat, az East Tokyo United edzőjéről szól, és különböző, garantáltan rendhagyó módszereiről, melyeknek segítségével gatyába rázza egykori csapatát, amiben csatárként játszott a dicső múltban. Takeshi Tatsumi nem hiszem hogy megfelelne az edzőkről kialakított nézeteinknek. Módszereiben leginkább Dr. House-ra, illetve Cal Lightman-re emlékeztet (Lie to me, nyomozós sorozat egy goromba, britt, két lábon járó hazugságvizsgálóval).
Első lépésben mindig csak megfigyeli a játékosokat, viselkedésüket a pályán. Nemcsak a személyiségükkel kalkulál, hanem a játékosok közti kapcsolatot is figyelembe veszi. Aztán előáll valami elég furcsán hangzó edzéstervvel, kezdő felállással, formációval vagy mond valami talányosat az egyik játékosnak, aki aztán ezen agyal egész edzés vagy meccs alatt. Csak az utolsó lépésben összpontosít az anime a játékosokra, ahogy meccs közben az említett belső monológok során megtalálják sok esetben jellemfejlesztő válaszukat, aminek a segítségével hatékonyabb tagjai lehetnek a csapatnak. Ennek a folyamatnak a variációival találkozhatunk végig az animében, időnként csoportpszichológiával és persze deviáns edzőnk humoros megnyilvánulásaival fűszerezve. Látszólag mi is tanulhatunk filozófiai mélységű dolgokat a fociról a játkosok fejével gondolkozva, például hogy a csatár kifejezetten jól teszi, ha önző, mert neki az a dolga, hogy ha megkapja a labdát, akkor berúgja, nem tétovázhat. Persze ez nyilván csak az adott játékosra, az adott formációnál érvényes, szóval aki azt állítja, sokat tanult a fociról az animéből, annak ne higgyünk.
Aki jobban kedveli az akciót a sportban, az viszont csalódni fog. Még a meccseknél sem a gólon, a cselezésen, a rúgásokon lesz a hangsúly, hanem a fejben eldőlő játékon, a stratégián, és a játékosok közti bizalmon és együttműködésen. Ha röviden össze szeretnénk foglalni az animét, azt mondhatjuk, hogy ez történik, mikor focis animét csinálnak az idősebbeknek, és a sorozatra valóban ráillik a seinen jelző. Aki inkább szuper magnumokra és láthatatlan labdákra vágyik, az maradjon meg a pár évente felbukkanó shounen típusú sportaniméknél, hátha megint fellángol a futball láz Japánban.
Értékelés: 7,7
Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb
Kimi ni Todoke 2. évad
Esküszöm, megpróbáltam mindenféle előítélet nélkül nekiülni a Kimi ni Todoke második évadjának, de azért fekete felhőként lebegett felettem, hogy mindössze 13 részt sikerült neki csinálni, ráadásul úgy, hogy látszólag az előző széria végétől kb. két-három epizódra való anyag maradt a sorozatban. Hiszen Kazehaya-kun és Sawako elég jó napot zártak az újévi templomlátogatással, minden sínen van, mi baj is történhetne?
Egyfelől szereplőink saját érzelmeik tudatára ébredve kezdik kínosan érezni magukat egymás társaságában, másfelől pedig Kurumi-chan és egy nem különösebben kidolgozott új szőke gyerek (aki Sawako-ba lesz szerelmes) megpróbálja elválasztani őket kisebb beszólásokkal. Ennek az eredménye az lesz, hogy Kazehaya és Sawako egymáshoz sem mer szólni a harmadik részig (közben kitavaszodik), a lány nem mer Valentin napi csokit adni a fiúnak (micsoda újítás a romantikus animék menetében), majd később hatalmas félreértés alakul ki a "suki" szó "kedvellek"-nek értéséből a "szeretlek" helyett, ami megint csak nem egy eredeti fejlemény például a LoveCom óta.
Nagyjából ennyi cselekmény van széthúzva az egész sorozatra, ettől persze nagyon lassú, szenvedős lesz. Ennél még sokkal fájdalmasabb, hogy a szereplők első szériában jól felépített jellemei semmivé foszlanak, és olyan pitiáner félreértéseket, amiket régebben öt perc alatt tisztáznak, most részeken keresztül húznak magukkal. Igazán kíváncsiak lehettünk volna a korábban megismert és viszonylag jól kifejtett mellékszereplők történeteire is, hát rájuk nem pazaroltak sok időt sajnos, ezek a szálak elvarratlanul maradnak. Ha ezeket eleve kevésbé hangsúlyosra veszik, és a fillereket megnyírják, az egész történet könnyen belefért volna egy évadba, így viszont csak a hiányérzet marad.
Ennyiből leszűrhetjük, hogy a második évadnak csak a címében van köze a Kimi ni Todoke-hez. A szereplőket véletlenül ugyanúgy hívják, ugyanúgy rajzolták meg, éppen csak minden mást dobtak a kukába a kedves készítők. Egy darabig úgy tűnt, ha valaki a tizedik résztől kezdi nézni az új szériát, nagyjából normális lezárást kap (azt leszámítva hogy mitől lett hirtelen nyár), de ráadásul utána még jön két értelmetlen filler epizód, úgyhogy ennyi időt is felesleges pazarolni rá. Felejtsük el ezt az egészet, és maradjunk annyiban, hogy a Kimi ni Todoke egy jó sorozat volt, csak kár hogy nincs vége.
Értékelés: 6,8
Linkek:
Overdrive
Aki azt hiszi, hogy a sportos animék csak küzdősportokról és labdajátékokról szólhatnak, az téved, ugyanis az Overdrive rendhagyó módon a biciklizésről szól. És nem pusztán hobbi szinten, hanem igazi több száz kilométeres versenyekről, mint a híres Tour de France, csak persze Japánban és kisebb léptékben.
A sorozat a szokásos módon indul: lúzer főszereplőnk, Shinozaki Mikoto nem tudja mihez kezdjen iskolás éveivel, meg úgy általában az életével, mígnem a lány akiért rajong, Fukuzawa Yuki ráveszi, hogy csatlakozzon a bátyjához, Yousukéhez, aki versenyszinten biciklizik, és a Koronázatlan Király gúnynévvel illetik, mivel eddig egy versenyt se tudott megnyerni kiemelkedő képességei ellenére. A sorozat felében az edzést, és a főszereplő fejlődését követhetjük nyomon, ami animékhez illő nagy sebességgel zajlik. Feltűnik egy rivális is Takeshi Yamato személyében, akinek a hegynek felfelé tekerés a specialitása, azonban a sportanimékben megszokott módon később ő is csapattag lesz a nagy versenyen, ami az anime második felében tart végig (a 12. résztől). Nem találkoztam még olyan animével, amiben egy verseny ennyi részen keresztül tartana (összesen 15). Amiben viszont hozza a „szintet”, az a főszereplő emberfeletti képességekkel felruházása. Bár nem vetették el annyira a sulykot, de elég nehéz elképzelni valakit, aki azután, hogy megtanul biciklizni, pár hónap múlva már versenyen indul, és be is tudja fejezni nagy szenvedések árán, közben pedig hegynek felfelé, és sík terepen sprintelésben is az élre verekedi magát pár percig. Ilyet egyébként se szoktak csinálni az életben, mert iszonyú nagy butaság, és sérülésveszélyes is. Ezt leszámítva szerencsére nincsenek színes aurák, vagy hangrobbanás és villámok a biciklik száguldása közben, bár mikor lefelé jönnek egy hegyről az elég veszélyesen néz ki, nem vagyok benne biztos, hogy a valóságban is ilyen intenzív és balesetveszélyes-e a dolog.
Ezt a sorozatot volt szerencsém „egy levegőre” végignézni, ezért talán erősebben hatottak rám azok a számtalanszor ismétlődő momentumok, mikor főhősünk félholt állapotban teker, de aztán újra összeszedi magát és az élre tör. A verseny nagy része ebből áll, fiatal barátunk van mikor saját belső tartalékaiból merít egy rövid belső monológ esetleg flashback során, van mikor segítőtársai is akadnak akik dialógusokkal „töltik fel” a fiatal versenyzőt, hogy az újra belehúzzon. Végül is ez egy sport témákjú anime, azokban tényleg minden fejben dől el. Intermezzoként a verseny közben a főszereplőket követő kocsiban párbeszédeket láthatunk Yuki és barátnői között, amiknek a lényege általában annak hangsúlyozása, hogy valamelyik versenyző mennyire menő és ügyes, meg tehetséges, tehát nem sokat tesznek hozzá a cselekményhez. Leginkább még Yuki reakciói érdekelhetik a nézőt, mert persze azt várjuk, hogy majd bele fog zúgni Mikotoba, miután látja ennyit szenvedni. A romantikus szál azonban itt sem teljesül be, mert a lényeg a biciklizés. A Yuki és Shinozaki közti kapcsolat inkább csak fillerszerepeket tölt be, illetve a kellőképpen távoli motiváció főhősünknek, mert az nem elég, hogy valaki simán meggondolatlan az életkora miatt. Igazából a szokásos „mindent lehet csak akarni kell” közhely öltözik dinamikus, fiatalos de már megszokottan banális köntösbe. Az ember meg csak csóválja a fejét, hogy az animékben nincs gyomorfekély meg sérv.
Értékelés: 6,8
Linkek:
AnimeAddicts
ANN
Wikipedia
Eve no Jikan
Egy könnyed, hat részes ONA az androidok közeli jövőben való elterjedéséről és a használatuk körül kialakuló társadalmi jelenségekről. A rendező Yoshiura Yasuhiro, aki jellemzően rövidebb művekkel szokott előállni, és sokaknak biztosan ismerősen cseng az általa rendezett Pale Cocoon című anime is.
Az Eve no Jikan egy kávézó neve, aminek a házi szabálya az, hogy nem szabad különbséget tenni emberek és androidok között. A hétköznapokban ez a különbségtétel elsősorban abban nyilvánul meg, hogy az androidok feje felett egy hologrammkarika lebeg, mint valami virtuális glória. Ezen kívül persze a viselkedésük is programozott, gépekként viselkednek. Nem úgy az Eve no Jikan területén. Robotokhoz híven betartják a szabályokat, és úgy viselkednek, mint az emberek. Olyannyira, hogy a néző sem képes megmondani róluk, hogy emberek vagy gépek. Ez már az első részben is érdekes helyzet elé állítja a nézőt, és valóban hatásos ötlet. Erre játszik rá az anime kameromozgást utánzó effektekkel: a kép időnként egy emberi szem nézőpontját veszi fel, ide-oda kapkodja a fókuszt, míg máskor ez a mozgás teljesen szögletes és darabos, mintha egy robot szemszögéből látnánk a jelenetet. Szintén gyakori a jelenetek végén a hirtelen eltávolodás, ilyenkor a kávézó egyik sarkából látjuk a jelenetet, mintha egy biztonsági kamera perspektívájából néznénk az eseményeket. Szerencsére ez nem hat annyira furán, talán sokaknak egyáltalán nem is szúr szemet.
A sztori kicsit patetikusnak hat, két főszereplőnk, Sakisaka Rikuo és Masaki Masakazu androidokhoz fűződő kapcsolatát követi nyomon, többnyire párbeszédek segítségével, amiket a kávéház többi vendégével folytatnak. Persze garantált az erkölcsi fejlődés, a végére főszereplőink morálisan magsabb szintre kerülnek android témában, nyitottabbak és toleránsabbak lesznek, ahogy azt kell. Inkább az a szórakoztató a műben, hogy a nézőt is hasonló helyzetbe hozza, mint amiben a főszerpelők vannak. Hozzájuk hasonlóan nekünk is találgatnunk kell, ki ember és ki android, és ugyanúgy véleményt kell formálnunk, ami persze nem biztos, hogy egyezik a főszereplőkével. Más animékben ehhez kapunk segítséget, általában többet tudunk a szereplőknél, látjuk azt is, amit ők nem, és persze vannak szócsövek is, akik megmondják mi a korrekt az adott helyzetben. Ebben az animében ilyenek nincsenek, a főszereplőkön kívül legfeljebb a kávéház vezetőjére támaszkodhatnánk, de ő ritkán mond véleményt, csak a házi szabály betartására buzdít mindenkit. A beszélgetések során aztán rajtunk áll, mit gondolunk a szerelmespárról, akik egymásról se tudják biztosan, hogy emberek vagy android-e, vagy a kisgyerek-nagypapa párosról, akiknél szintén nem egyértelmű a helyzet. Persze felvetődnek komolyabb kérdések is, de ezek csak a nézőben fogalmazódnak meg, fiatal főhőseink nem mélyülnek el az erkölcsfilozófiában, csak az egyes személyek megítélése fontos számukra. Utópiának ez így kevés, gondolatébresztésnek viszont megfelel. Nem túl csicsás, nem fekszi meg nagyon a gyomrot, a színvilágot is a világosabb árnyalatok uralják. A végén kibontakozó dráma kissé erőltetettnek tűnhet, de logikus következménye és lezárása a két főszereplő között felgyülemlő feszültségnek. A szenzációhajhász, agyonreklámozott animék világában kikapcsolódás megnézni egy ilyen világosabb, egyszerűbb, és alapvetően optimista kicsengésű animét.
Értékelés: 8,3
Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb
Vocaloid
Itt az új év, ami a maják szerint ráadásul az utolsó is. Próféciák és pánikkeltés helyett viszont inkább egy jövőbe mutató, jövőt fürkésző cikkel szeretném gazdagabbá tenni a blogot. Meglepve tapasztaltam, hogy az Animecommenten még nincs Vocaloid cikk, és úgy gondoltam ez sürgős orvoslásra szorul. Ha kicsit körbenéztek a neten rengeteg írást találhattok a témában, és kivételesen a Wikipédiás szócikket is tudom ajánlani (persze az angolt), a felhasználók és rajongók aktivitásának köszönhetően a szócikk közel kétszáz hivatkozással, és naprakész adatokkal rendelkezik. Ehhez képest én csak egy bemutató, kedvcsináló szösszenettel tudok szolgálni, ami leginkább a laikus olvasónak lesz hasznos, akinek nincs kedve helyből kisregényeket olvasni idegen nyelven. Na azért így se lesz rövid.
Függetlenül attól, ki hol találkozott a szóval, a kérdésre, hogy mi a Vocaloid adható egy egyszerű, konkrét válasz, ami az ilyen válaszok jellegéhez híven utólagos magyarázkodás nélkül mit sem ér. Nos, a rövid válasz: a Vocaloid egy Yamaha által kifejlesztett program, ami énekhangot képes szintetizálni. Valahogy úgy, ahogy a szintetizátor képes nekünk gitár, zongora, orgona stb hangokat megszólaltatni, ez a program is egy elektronikus hangszer funkcióját látja el. A program először 2003-ban jelent meg Angliában és Japánban szinte egy időben. Azóta a Vocaloid 2 is elkészült, a 3. verzió pedig már a fejlesztés végső szakaszaiban jár.
Egy kicsit a szoftver működéséről. A Yamaha csak a program motorját fejlesztette ki, ehhez még szükség van ún. hangkönyvtárakra, hogy énekhangot kapjunk. A hangkönyvtárakat más cégek készítik, Angliában a Power FX és a Zero-G, Japánban a Crypton Future Media a legismertebbek. Ezek a cégek felvételeket készítettek egy adott személy hangjáról, ebből lett a program hangja. A „hangdonoroknak” azonban nem kell énekeseknek lenniük, sőt, elég ritkán azok. Az énekhangot a digitalizált adatok alapján a program állítja elő, tehát a végeredményként megszülető hang, amivel aztán a felhasználó operálhat, már teljes mértékben mesterséges, nem felvett hangszegmensek összevágásából jön létre. A Vocaloid program mindig egy adott hanggal, hangkönyvtárral jelenik meg, és a bevett marketingstratégia az, hogy a dobozra egy virtuális énekes neve, esetleg rajzolt képe kerül. Ezt a rajzolt alakot is vocaloidnak nevezzük (köznév, kis betű), a szoftver neve már eleve egy szójáték (Vocal + Android = Vocaloid). Így beszélhetünk pl. az angol Zero-G cég termékéről, Leonról, a virtuális soul énekesről.
Mindez persze kevés ahhoz, hogy megértsük a Vocaloid szavacskát tartalmazó videókat a Youtube-on, amikből a cikk írása idején 412 ezer van. Valójában inkább egy médiajelenségről van szó, ami nem csak zenei, hanem vizuális vonatkozásokkal is bír. Sokan forradalomról szeretnek beszélni, ők ennek a kezdetét 2007. augusztus 31-re teszik, mikor a Crypton Future Media kiadta a Hatsune Miku néven megismert virtuális énekest, akinek a Vocaloid 2 adta a hangját. A CFM nagy újítása az volt, hogy hangdonorként egy seiyut, egy animéket szinkronizáló nőt választott, a kevésbé ismert Fujita Sakit. Így Hatsune Miku hangja is leginkább arra alkalmas, hogy animékbe illő popzenéket készítsenek vele. Már csak rajzolni kellett egy tizenévesnek kinéző lánykát anime stílusban, és máris szerzett az addig többnyire csak amatőr zenészek által használt program egy többmilliós rajongótábort.
Az otakuk, vagy más néven az animék, mangák (és csatolt műfajok, pl. light novel, eroge stb.) iránt rajongó szubkultúra egyik legjellemzőbb sajátossága az aktivitás. Nem csak animeconokon, és más élő rendezvényeken, hanem az interneten is. Ez az aktivitás felrázta az addig kevésbé népszerű programmal foglalkozó közösséget, és az interneten hamarosan sajátos kreatív közösségek alakultak ki. A saját alkotásaikat a netre feltöltő és ott megtárgyaló művészjelöltek és rajongók között van aki tud hangszeren játszani, de van aki a rajzoláshoz ért vagy a számítógépes grafikához, és az animációk készítéséhez használt programokhoz. Sokan csak felhasználói szinten, néhányan viszont munkájukból kifolyólag elég profi illusztrátorok, grafikusok, animátorok stb. Ne gondoljuk, hogy csak a tizenévesek néznek animéket és olvasnak mangákat. Ilyen csoportusolások együttműködésével jönnek létre ma is a videómegosztó oldalakon látható, sokszor AMV-szerű videóklippek, melyekben Hatsune Miku vagy más vocaloidok énekelnek és táncolnak. Az összetartóbb, több igényes művet is előállító csoportok, akiknek a videói akár több millió megtekintést is kaptak pár hónap alatt, nem kerülték el a lemezkiadó cégek figyelmét. Szerződést ajánlottak a zenekaroknak, akik között általában több az illusztrátor és grafikus, mint zenész, és így jelentek meg az első Vocaloid lemezek, amiknek a borítóján Hatsune Miku látható. Ilyen együttes pl. a Supercell. Még mindig dolgoznak a Vocaloid programmal, de más amatőr énekesekkel is készítenek lemezeket, és az együttes 11 állandó tagja közül egyik sem részesült iskolai zenei képzésben. Befutásuk óta olyan felkéréseket kaptak és teljesítettek, mint a Naruto Shippuden egyik endingje, a Bakemonogatari endingje, a most is futó Guilty Crown több zenéje is, és nem utolsósorban említeném meg, hogy egyik videóklippjük alapján (Black Rock Shooter) azonos címmel OVA készült, illetve nemsokára anime is lesz.
Látható, hogy a Vocaloid jelenség túlnő a zene korlátain. Animék és mangák készülnek vocaloidok ihletésével, más animékben pedig utalásokat találhatunk rájuk (pl. Lucky Star, Sayonara Zetsubou Sensei). Marketing téren még jobban kihasználják a program használóinak vagy inkább a programmal készített művek rajongóinak népes táborát, és például a Toyota a 2011-es Corolla modelljét is Hatsune Mikuval reklámozza. A jéghegy csúcsa mégis az élő koncertek megvalósulása volt. A különböző technikákat alkalmazó koncertek már Japánon kívül is megrendezésre kerülnek több ezer fős közönségek előtt, egyre gyakrabban. Talán a leglátványosabb az a megoldás, mikor egy átlátszó plexilapra vetítik a vocaloidokat, akik popsztárokat idéző mozgáskultúrát mutatnak be a koncert során. Táncolnak, énekelnek, bemutatják az őket kísérő zenekar tagjait, tapsra buzdítják a közönséget, a koncert végén elköszönnek, majd visszajönnek még egy szám erejéig. Persze mindezt egy előre megírt program alapján, aminek a koreográfiáján hónapokig dolgozott egy kis csapat. Viszont a számok, amiket előadnak, ugyanazok, amik az interneten lettek ismertek.
A Vocaloiddal kapcsolatos médiajelenség szép példa arra, hogy a populáris kultúra újratermeli önmagát. Pontosabban egy adott popzenei réteg rajongói saját maguk számára állítanak elő audio-vizuális tartalmakat, így a szórakoztató iparnak már csak a forgalmazás szerepe jut. Hatsune Miku pedig az ideális popsztár: örökké fiatal marad, nem keveredik botrányokba, nem lesz belőle kiégett drogfüggő vagy alkoholista tinédzser anyuka pár év hírnév után. Ráadásul elénekel bármilyen számot teljesen ingyen, bárkinek, bárhol, nincs levédetve a neve, a külalakját meg amúgy is szabadon variálják a rajongók alkotásaikban, csak nagyon kevés képi attribútum van, ami változatlan marad. Lényegében inkább egy márkanév, amihez minden konkrét tartalmat a márkanév fogyasztói tábora állít elő. Persze nem csak a szigorúan vett, tipikus japán popzenéről beszélhetünk, a rock, a metál, a dance, trance, hardcore, nightcore, jazz, és még számtalan más műfaj is képviselteti magát a 16 éves virtuális díva repertoárjában, ami több tízezer saját számot tartalmaz és még sokkal több feldolgozást, amik mögött még több alkotó áll, szerte a világon.
A Google Chrome egyik reklámjával szeretnék búcsúzni, ami remekül összefoglalja egyrészt a már említett kreatív közösségek működését, másrészt az üzenetemet az olvasóknak: fogjatok össze és alkossatok valami újat!
Redline
[Újabb kritika, újabb szerző? Megtáltosodtunk? Üdvözöljétek köreinkben Fenrirt!
- AnimeComment]
Mielőtt belekezdenék a fentebb írt egy részes anime film kivesézésébe, be kell vallanom nektek töredelmesen, hogy amióta nézek animéket, sose rajongtam semmilyen sport / autóversenyzős sorozatért, vagy filmért.
Alapjában véve semmilyen sporttal sincs bajom, sőt, kifejezetten tisztelem azokat, kik valamelyiket komolyan űzik, de számomra, mint média sosem volt szórakoztató, így lekötni se tudtam magamat még a nézésükkel sem. Talán ezért értek mostanában váratlanul engemet a változások, hogy elkezdtem az animéken belül olyan műfajokkal kísérletezni, melyektől ódzkodtam, mint vérfarkas az ezüstfegyvertől.
Nem, mostanra se békültem meg a sport animék műfajával, csupán tettem egy lépést a kapujuk fele, és benéztem a rácsokon keresztül, hogy megtudjam, van e fény odaát. Tisztelettel jelentem, van!
Amikor keresgéltem, nem volt kifejezettem célpontom a műfajon belül, de megpillantva a Redline nevet, valami rémleni kezdett. Némi keresgélés után az emlékeim között be is ugrott egy tavalyi, röpke egy-két perces trailer, melyben egy sárga, vádul száguldó, Mad Max filmeket idéző környezetben, és azon film járműveire hajazó sport autó hasított egy sivatagban. Az Elvis frizurás, bőrkabátos fickó, ki történetünk főhőse, JP, irgalmat nem ismerően nyomta a padlógázt, szinte azzal fenyegetve a pokol szülte masinát, hogy darabjaira hullik szét. Akkor még nem láttam meg a varázst teljes egészében, de örülök, hogy végül az utamba akadt ez a movie.
A történet a trailerben is szereplő versennyel kezdődik, a Yellow line-nal, mely aktív tíz perc adrenalin pumpáló versenyével kényszerítette alsó álkapcsomat a padlóra. Nem mondom kis híja volt, hogy megpofozgassam magamat révületemben, hogy ez a darab, hogy nem akadt eddig az utamba?
Az animáció, a környezet és a karakterek kinézete első osztályú, látszik, hogy vért, és verejtéket nem kímélve dolgoztak ezeken sok éven át, míg tökéletesre nem csiszolták. A látvány igen egyedi, és talán elsőre kicsit fakónak hatnak a színek, de kit érdekel, ha ilyen jól áll neki?
A zene remekül illeszkedik a jelenetekhez, a nyugodt rigmusok éreztetik a karakterek vágyakozását a célért, vagy mikor visszaemlékeznek a szomorkás múltra. A techno-s betétek ellenben elkezdik pörgetni a dolgokat, és addig fokozzák a jelenetekkel összedolgozva a hangulatot, hogy szinte már mi is kapaszkodunk székünk karfájába, és tapadunk a háttámlának, mintha magunk is legalább 300 km/h sebességgel hasítanánk a vörös vonal felé.
Ezzel el is érkeztünk a történet motivációs pontjához, a Redline-hoz. Valahol a távoli jövőben mikor már az emberiség elvegyült az űr mélységeiben a többi idegen fajjal, mikor űrhajók uralják az univerzum sztrádáit, mikor már mindenki legfeljebb gyaloglásként tekint a földi közlekedésre, van egy verseny, mely tiltott galaxis szerte. Ez a Redline.
A verseny grandiózus hosszúságú, és életveszélyes, ráadásul akkori felfogás szerint egy elavult technológiával vívják a pilóták csatájukat… a jó öreg robbanó motoros, négy kerék meghajtású (már amelyik négy) földi járgányokkal. A különbség annyi, hogy olyan borzalmas sebességgel száguldanak, hogy korunk nitrózott verdái is elbújhatnak mellettük.
Egy igazi halál futam, de a győztes a hatalmas pénzösszegen kívül bezsebeli azt a dicsőséget melyről minden autóversenyző álmodik, hogy a legjobbak között is ő legyen a legjobb, és legismertebb. A bajnok.
Spoilerezés nélkül nehéz lenne írni a történetről, vagy a karakterekről, így nem is teszem. Csak annyit mondok, hogy ne várjunk túl sokat ilyen téren. Ezzel nem azt akarom sejtetni, hogy nem érdekes jellemek, mert azok, sőt, sose vártam volna ennyit egy sport animétől, de mivel nem sorozat, ha nem egy movie, így a kicsivel több, mint másfél órás játékidő nem engedi a komolyabb megismerésüket. Ettől függetlenül jól eltaláltak, és változatosak. Még némi romantikát is belecsempésztek a készítők, mely nálam még egy plusz pontot jelentet.
Mikor végig pörgött a film, úgy álltam fel a gép elől, hogy ingattam a fejemet, és jól megfedtem magamat, amiért hanyagoltam ez a műfajt. A Redline nálam bekerült a képzeletbeli top 10-be, és maradandó emléket hagyott. Valószínűleg mivel ez volt az első tűzkeresztségem lehet kicsit erősebben is hatott rám a dolog, de miután megnéztem, láttam, hogy más kritikusok is igen pozitív véleményt alkottak róla. Egyesek mesterműként emlegették.
Talán ha nem is mestermű, de ez egy igen remek anime movie, melyet bátran ajánlok bárkinek. Így hát mást már nem is tudok mondani, mint: öveket becsatolni, és kapaszkodjatok!
Értékelés : 9,5
Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts