[Köszöntsétek szeretettel Morwent, az AnimeComment egyik új szerzőjét! Reméljük nektek is tetszeni fognak az írásai, és még sokáig erősíti a csapatunkat
- AnimeComment]

A délutáni sci-fi sorozatokat senkinek nem kell bemutatni. Ugyanígy a sci-fi témájú animéket sem. Egyrészt ott vannak a nagy klasszikusok, az Akira, a Ghost in the Shell, amik stabilan csücsülnek kiérdemelt trónjukon, és az animékkel szemben tartózkodóbbak is hajlandóak elismerni létjogosultságukat, pláne ha intézményes megerősítést kap véleményük, és a Kossuth moziban vagy a Toldiban leadják az Akirát, vagy a királyi csatornán szinkronosan élvezhetik az ominózus szellemet a „páncélban” (fordítói túlműködés). Aztán ott vannak a nálunk kevésbé ismert és elismert, de a messzi keleten nagy múltnak örvendő alapvető művek, mint mondjuk a Gundam sorozatok. Ezek is elég profin szórakoztatják az űrhajókra és robotokra éhes közönséget, és high tech akció mellett általában van valami komolyabb mondanivalójuk is. A skála alján pedig a tizenéveseket lelkesítő művek állnak, amiknél a sci-fi már csak abban nyilvánul meg, hogy vannak lézerek és robotok, és persze a jövőben játszódnak, de a történet már átcsúszik ecchibe (Divergence Eve), hárembe (Infinite Stratos), vagy csak utánozza valamelyik kultikussá vált művet (RahXephon és a többi NGE klón, amik között azért van ügyes utánzat is, vagyis utánzat ellenére ügyes). Időnként azonban megjelennek olyan animék is, amik hűen követik a sci-fi ősi hagyományait, nem csúsznak át valami japán bugyutaságba, ugyanakkor elő tudnak állni valami – az animék szintjén legalábbis – újdonsággal.

A Starship Operators alapötlete kettős. Egyrészt a középpontba nem a látványos robbanásokat és a „zajos” lézereket állítja, hanem az űrhajó legénységét, és a közöttük kialakuló-formálódó kapcsolatokat. Másrészt a sci-fi tartalmat realista módon próbálja ábrázolni. Mit jelent ez? Kezdjük azzal, hogy légüres térben nem tud terjedni a hang, ezért ha valami felrobban, azt nem halljuk. Másrészt a lézer nem úgy viselkedik, mint a Star Warsban, hanem tényleg fénysebességen működik, tehát nem lehet kitérni előle, a hangeffektekről meg ne is beszéljünk. Aztán ott a mechanika: a sorozatban szereplő több ezer tonnás űrhajó, az Amaterasu 310 méter hosszú, és 105 méter a legszélesebb pontján. Méretéből kifolyólag nem tud valami fürgén mozogni, legfeljebb 2 G-s gyorsulásra képes, nem a legénység miatt, hanem egyszerűen azért, mert nagyobb erőhatástól szétszakadna a törzse. Végül pedig az űrben kilőtt szilárd lövedékek a súrlódás hiánya miatt nem vesztenek sebességükből, ezért a hatótávjuk elméletileg végtelen. Így az űrcsaták nem pár száz méteres távolságban folynak le, hanem több száz kilóméterre egymástól fognak lövöldözni a több napos manővereket követően pozícióba került űrhajók. Ez így rémesen unalmasnak hangzik, és csak a vágás miatt nem tűnik annak. Végül is ez nem akciófilm, hanem sci-fi, és abban tényleg van valami életszerűség, hogy a csaták nagyrészt fejben dőlnek el a stratégiai tervezés során. Mikor már elég közel kerül egymáshoz a két űrhajó, onnantól általában egy lövés eldönti a csatát, ha nem, akkor lesz nagyobb szerepe a taktiknak, a kitérő manővereknek, megtévesztésnek, hogy legyen lehetőség egy második tüzelésre.

A történet is rendhagyó: az Amaterasu legénysége végzős diákokból áll, akik első útjukról hazatérve meglepve tapasztalják, hogy bolygójuk harc nélkül letette a fegyvert egy agresszíven terjeszkedő nemzet hadserege előtt. Miután a tisztek elhagyják a hajót, a diákok fellázadnak, és elkötik a legmodernebb technológiával felszerelt Amaterasut. A realizmus itt sem marad el, a romantikusan hangzó menekülés politikai alapokat kap, mikor a bolygó volt miniszterelnöke a hajóra lép, és onnantól számüzetésben lévő kormány lesz a besorolása a hajónak, a kevésbé szimpatikus kalózhajó cím helyett. Persze anyagi támogatásra is szükség van, ezt úgy szerzik meg, hogy a legnagyobb tévécsatornával szerződést kötnek egy valóságshowra, ami bemutatja a menekülő és harcoló Amaterasu legénységének mindennapjait. Remek kifogás arra, hogy a híd tele legyen a legénység fotogénebb hölgytagjaival.

Innentől kezdetét veszi a többnyire kisebb összetűzésekből, diplomáciából és politikai manőverekből álló vesszőfutás. Mindenki tudja, hogy egy hajó semmit nem tehet egy több bolygóval és hatalmas hadiflottával rendelkező birodalom ellen, valójában csak az időt huzzák, hogy a politikai színtéren elég szövettségest gyűjtsenek ahhoz, hogy bolygójuk elfoglalását törvénytelennek nyilvánítsák és közbeavatkozzanak. Közben pedig megy az élet a fedélzeten is, leginkább kisebb klikkekben. A hídon a krízishelyzetekben inkompetens, de egyenruhában jól festő kapitány, Kanzaki Cisca nagyban támaszkodik elsőtisztjére, a főszereplőnek is tekinthető Kouzuki Shinonra, aki ötleteivel újra meg újra sikeresen menti meg az Amaterasut. Rajtuk kívül viszont rengeteg mellékszereplő van, és szinte a teljes legénység szerepel valamennyit, sokan megkapják a kis tragikus vagy romantikus 2 percüket, mert mindenkinek kijárt a pár perc rivaldafény.

Mégsem megy át szappanoperába az anime, két dolog miatt. Egyrészt a sok szereplő 13 részben nem tud kibontakozni eléggé. Másrészt a nálunk megszokott valóságshowktól elétrően itt nem ülnek a sejhajukon egész nap és unatkoznak az emberek, hanem szinte állandóan dolgoznak. A sok munka meg stressz miatt pedig nem sok idő marad a romantikus jelenetekre, összeveszésekre, kiborulásokra, intrikára. Ráadásul a cselekmény is elég szoros időrendet követ, túl sok dolog történik túl gyorsan, mintsem hogy lazíthatna a legénység. Ez persze sokak számára biztosan jó, abból a szempontból mindenképpen, hogy sci-fi marad az anime, és nem valami űrhajón játszódó josei anime. Abból a szempontból viszont elszomorító, hogy felvet egy megvalósítható ötletet, amit nem bont ki rendesen, sok esetben pedig el is kapkod. Külön fájdalom, hogy 1-2 főbb szereplőn kívül nem nagyon ismerhetjük meg a legénység többi tagját, de annyi felvillanást azért kapnak, hogy érdekesnek tarthassuk őket. Ilyen téren van az animében egyfajta potenciál, amit jobban ki lehetett volna használni, ha 26 részben tárgyalják, és persze ha nem vágnak ki két napot, ami alatt két űrhajó lőtávolba próbál kerülni. Persze értjük, mindenki munkamániás a fedélzeten, de 2 nap eseménytelenségbe bőven bele lehetett volna sűríteni pár értelmes jelenetet, még a napi rutin feladatok mellett is.

Az egyedi megközelítés igencsak dícséretes, a Starship Operators mégis középszerű marad. A sci-fi animék terén persze egyedi, de megvalósításban nem tud kiemelkedőt felmutatni. A képi világ, és a zene is erősen átlagos, ilyen téren nem kísérleteztek semmi egyedivel az alkotók. A történet már sokkal jobban átgondolt, és láthatóan nem egy shounen animével van dolgunk, de ez is egy könnyed délutáni olvasmány szintjén ragad meg, amiben a politika bizonyos távolságtartással, idealista módon van ábrázolva,:intrikus, ármánykodó „gonosz” politikusokkal, és rokonszenves, önzetlen „jó” politikusokkal. A dramaturgia részlegen szintén elkélne egy kis segítség, mert az nem valami nagy dráma, mikor a csak sms-ben kommunikáló barátnők közül az egyik meghal, és a másik nem biztos benne, hogy most akkor jóban voltak vagy sem, de persze rosszul esik neki a legénység bármely tagjának halála. Fantázia azért van az egyes szereplőkben, de nincsenek olyan hatásos párbeszédek, jelenetek, és a jellemeket se bontják ki rendesen. A legjobb ponjta az animének igazából a sci-fi rész, az űrcsaták, a fizika realista megközelítése, de ezek inkább ötletek, legfeljebb a vázát adhatják egy animének. Tehát piros pont az alkotóknak, hogy elő mertek állni a koncepcióval, de két fekete pont a kivitelezésért, hogy nem tudtak valami jobbat kihozni belőle.

Értékelés: 7,7

Linkek:
Wikipedia
ANN
AnimeAddicts
Animeweb