A történet a XVI. században játszódik, a Nagy Felfedezések idején. Sok európai kalandor a gyors meggazdagodás reményében útnak indul az Újvilágba, hogy megtalálják a legendás Aranyvárost, Eldorádót. Történetünk főhősei is ezt a mesés várost keresik, de mindnyájan más-más indítékkal, s természetesen nem mindenkinél a kapzsiság érvényesül. Sok történettel ellentétben itt az egész sorozatban végig az Aranyváros keresése, avagy megtalálása motiválja az embereket, és egészen a film legvégéig kell várni, hogy hőseink végre beléphessenek Eldorádóba.

Nem csak azok számára lehet az, akik 15-20 évvel ezelőtt gyerekként láthatták, a sorozat magával ragadó, rengeteg új rajongója van, akik a közelmúltban "fedezték fel", mikor 2008 elején DVD-n kiadásra került. És hogy miért is érdekli az embereket még 20 év után is? Mert tele van izgalmas kalandokkal, vicces vagy éppen megható jelenetekkel, igaz barátságokkal, nem csak olyan elcsépelt "haversággal", ami mostanság jellemző -főleg amerikai- filmekre, sorozatokra, bájos gyerek-szerelemmel, gyönyörűen kidolgozott háttértörténettel, remekül eltalált karakterekkel. Szinte senkit se lehet ebben a filmben utálni, még a negatív szereplőket sem! Elragadó a hangulata, s mindezt a közép-amerikai indiánok ősi kultúrájával és rengeteg valós történelmi utalással spékelték meg.
Tipikus japán beütése, hogy a történet egy kisebb "akcióval" kezdődik, a sorozat végére azonban már az egész világot  kell megmenteni, s közben a szereplők is bizonyos jellemfejlődésen mennek keresztül... 
Ami nincs a filmben: brutalitás, csöpögős jelenetek, amelyek leginkább a fiúkat szokták kikergetni a képernyő elől, de engem is, fillerek, valamint idegesítő "flashback"-ek.
Amit kifogásolok, az a vér túlzott kicenzúrázása: ha megsérül valaki, csak beszélnek róla, vagy bekötözik a sebesültet, de semmi külsérelmi nyom nem látszik az illetőn, se egy karcolás, vagy lila folt a szem alatt... Rendben, ez egy olyan film, amit kisebb gyerekek is megnézhetnek, de azért a 12 éven aluliak sincsenek cukorból, minimális vérmennyiséget elbírt volna a film.
Ami a szereplőket illeti, annak ellenére, hogy a manapság divatos emo, vagy pszichopata beütéseket nélkülözik, mindenki találhat köztük kedvenceket. Minden szereplő végig megőrzi a karakterét a történet során, és egy idő után már lehet tudni, egy-egy szituációra mit fognak reagálni, de mégis, bizonyos jellemfejlődésen is átesnek, kinél kevésbé láthatóan, kinél feltűnőbben.

A rajzfilm  egy japán-francia koprodukció, és bár nagyon érződik rajta az európai hatás, besorolható az animék közé, hiszen az egyik rendezője, Hisayuki Toriumi, a figuratervezője, Toshiyasu Okada, és az animátorok jelentős többsége is japán. Televízióban először 1982-ben sugározták Japánban, majd Franciaországban. Hazánkba, jó magyar szokáshoz híven csak tíz évvel később, a kilencvenes évek elején jutott el. A film forgatókönyvét egyébként egy amerikai író, Scott O'Dell regényének a felhasználásával írták. A regény címe "The King's Fifth," sajnos még nem jelent meg magyar nyelven.

Bár a sorozat húsz évvel ezelőtt készült, felveheti a versenyt a mai, számítógéppel készített sorozatokkal is. A hátterek gyönyörűek, maga az animáció pedig tökéletes: nincsenek elügyetlenkedett mozdulatok, ami a mai sorozatokra, még az animékre is jellemző, elhanyagolt jelenetek. Persze bakik itt is akadnak, néha eltűnik egy-egy karperec, vagy medál, esetleg valami el lett színezve, de ezek csak apróságok és csak azok veszik észre, akik már legalább háromszor végignézték a filmet.
A film különlegessége, hogy míg a japánok és franciák szépen, összehangoltan dolgozták ki a film minden egyes részletét, az aláfestő zenéket külön-külön, egymástól függetlenül alkották meg tehát a japán és a francia változat is "eredeti." Japán kivételével az egész világon, így hazánkban is, a franciák zenéjével mutatták be a sorozatot, ami valljuk be, nagyon jó húzás volt, hiszen a közönség soraiban osztatlan sikert aratott. A japán változat zenei világa önmagában nem is rossz, bár első hallásra meglehetősen bántotta a fülemet. - Azt sem gondoltam, hogy japán zenére ilyet mondok valaha! - Azok a soundtrackek inkább egy első világháborús témájú repülőgépes-lövöldözős film betétjeként tudnám elképzelni.

Ha valakinek ismerősnek tűnik ez a rajzfilm, az nem a véletlen műve; körülbelül 15 évvel ezelőtt sugározta a Magyar Televízió 2-es csatornája, nem mellesleg elképesztően jó magyar szinkronnal. 2008-ban hirtelen újra "felkapták" ezt a sorozatot külföldön, és több országban kiadták. Ez nem véletlen, ugyanis a Titokzatos Aranyvárosok folytatása 2011-re várható!

Értékelés: 9,5

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Könnyed kis epizód ez a hosszú mesében, csakúgy, mint az előző, de fontosságában is legaláább annyira meghatározó, sőt. Mielőtt hőseink kihajóznak az öbölből, már részesei is annak a hatalmas folyamnak, ami az első, világot rengető eseményhez vezet majd, amiben felhangzik a nevük.

Persze a bevezetés itt is ugyanolyan, mint máshol, viszont az új körítés miatt - hiszen a Grand Line vizein vagyunk, ahol a kalózra a csendes vizeknél sokkalta több nyomás nehezedik - minden újnak hat. Megérkezünk a hangosan ünneplő városba, ami, ahogy várnánk, teljesen különbözik egy normális tengeri szigettől, és kis kalózcsapatunkkal együtt bulizunk, majd végignézhetjük legtöbbünk már régen legnagyobb kedvencét, amint bebizonyítja nekünk, a Grand Line sem akkora durrantás, mint amekkorát vártunk tőle (vagy ez a banda olyan erős már, mint egy túlevett szörnyeteg).
Nem is mindenki jut szerephez a mindössz három részben, de ennyi szereplés is elég ahhoz, hogy az igazi fangörl és fanboy a nyálát csorgassa, hiszen nem elég, hogy Zoro tombol nekünk egy stílusosat, mindenkinek rálép az orrára a kérdés, amit mindenki tudni akar, vajon ő vagy Luffy az erősebb...

A történet amibe belekezdünk ad egy újabb utitársat a legénységhez, azaz kettőt, amihez a kapitány csak vigyorog, hiszen ezzel a fordulattal a feje fölé emelte egy hatalmas ember árnyékát, mint Demoklész kardját. Ezt pedig mindenki a szokott módon fogadja, végül úgy sincs mit tenni, menni kell tovább.

"Izgalmasnak hangzik."

Értékelés: 8,5

Link: One Piece Wikia

Míg mi idehaza szemezgetünk az újabb és újabb animék között, addig más országok fiai sem tétlenkednek, már ami az igényes animációkészítést illeti. Nem kivétel ez alól a koreai illetőségű SamBakZa névre hallgató trió sem, akiknek a munkássága sokunk számára ismerős lehet. Az ő kezük alól került ki a mára már ötrészessé duzzadt, több díjat is bezsebelt klipp-füzér, a There she is!, mely egy szerelmespár, Doki és Nabi történetét dolgozza fel. Tulajdonképp a már jól ismert Romeo és Júlia-történettel állunk most is szemben, egy eléggé rendhagyó megközelítésben. Ebben az alternatív világban ugyanis Romeonk nem más, mint egy macska, míg Júlia egy roppant lelkes és rajongótermészetű nyuszilány. Miután saját csatájukat megvívják, szembe kell nézniük az ítélkező társadalom nyomásával is, mi pedig megláthatjuk, hogyan válik egy pár magánélete közüggyé.
A sorozat első darabja 2004-ben hagyta el a stúdiót, majd lassan, de annál biztosabban jöttek a folytatások is, míg a befejező klip nem is olyan rég, ebben a hónapban jelent meg.
Az egyes részek alatt szöveg nincs - modern, pörgös dalok szolgáltatják a zenei aláfestést, a grafika pedig inkább az egyszerűségre törekszik, ettől függetlenül a japán animációból ismert és szeretett mimikák és gesztusok hamar megtalálták az utat a nézők szíve felé. Akinek van egy kis ideje, nyugodtan vessen pillantást a klippekre, vagy valamelyik videómegosztó portálon vagy akár a SamBakZa csapat honlapján is!

Még egyszer: Onii-chan~

Még egyszer, és még sokszor. Japánban mindent szabad, és azt is minden szinten lehet űzni. Ez van, ha az ember egyre-másra botlik bele egy-egy loli-hentai műremekbe, és azok között ugrásnyi különbségek vannak. Merthogy ez a film is sok kislányról szól, és egy idősebb fiúról, aki kvázi mindegyiknek valamilyen úton a bátyja lesz, de sokkal befogadhatóbb és kevésbé erőltetettebb az egész, mint például az Imouto Jiru, korábban (meg)emlegetett darabja.
De sajnos ezen sem lehet túlon-túl nagyot lépni, mert ezúttal is benne leszünk egy másik problémában, ami pedig szimplán nem más, mint a Japán perverzitás egy tipikus és talán már nem is annyira nagyot ütő példája. Hogy nevesítsük e gyereket, arról a viselkedésről van szó, amit főhősünk művel a két rész során végig, szemérmesség és lelkiismeretfurdalás nélkül. Mondhatnánk, ez manapság "nem akkora probléma," de tekintve a lánykák átlagéletkorát és viselkedésüket, ezt inkább mégse jelenteném ki.
Már-már ortodox, legalábbis a mai liberális társadalomban, látásmódom bizonyára sokaknak túl régimódi lehet, de mégis hozzászólok a témához, ami megjelenik az animében. Azzal, hogy a műnek műfajából adódó kötöttségei vannak, még nem biztos, hogy feloldhatunk minden konvenciót a témában, és a történet mesélésében, tehát  nem feltétlenül kellene párosítani olyan karakterisztikákat egy pornóműfajjal, amik például ebben a hentaiban is megjelennek, nevezetesen a szerelmes lelkű ifjút, és a mindent elfogadó, szerelmes-vágyódó lányokat, amiből persze a minden este mással, és minden este őszintén-törődve szerelmező ifjú története sül ki (vagy el). És persze nem is kell mondanom, hogy az sem segít sokat ezen a beállításon, hogy az egyik legfontosabb lányka-főszereplő éppenséggel egy űrből érkezett humanoid, mert éppen ő az, aki csak jóindulattal néz ki tizenkettőnek, és ő az, akinél ifjúnk valamivel több érzelmet, vagy affélét mutatott.

Az anime látványát tekintve éri el a legtöbb pontot, ez kétségtelen, az animáció éppenséggel elég magas minőségben pompázik, mondhatni szép, a lányok pedig legalább jól kidolgozottak a legfontosabb jelenetek közben is.
A hangok, nos elég gyerekesek, mind minőségben, mind hihetőségben. Ez lehet akár pozitívum is, ha arról beszélünk, hogy mennyire kapjuk vissza a "szinte" gyerekek között folyó szexuális interakciót az akciók során (ami ugye egy lolipornónál nem utolsó szempont).

Ajánlás: csak ínyenceknek és megszállottaknak. Ki-ki ossza be magát adott csoportokba, kérdés, hogy melyik rosszabb. Persze vannak olyanok is, akik azért néznek ilyesmit, hogy írhassanak róla, nos nekik sok bátorságot a további lelkületromboláshoz.

Értékelés: 4,4

Linkek:
ANN
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)

Mámoros éjszakát, könnyű másnapot,
és boldog, sok jóban gazdag új évet kívánunk!

A magical girl-sorozatok kritikáit folytatva nem minden hátsó szándék nélkül kerítettem a Préteart a Happy Seven után: olyan animéről lesz most szó, ami megmutatja, 13 részben, viszonylag sok szereplővel és nem kevesebb varázslattal is lehet igazán jót alkotni ebben a műfajban.
Hősnőnk ezúttal Himeno, aki apja második házassága révén egy dúsgazdag, ám annál furcsább családba kerül. Nem elég, hogy a friss házasok olyan zavarbaejtően turbékolnak a ház körül, hogy azt bármelyik kamasz megirigyelné, de ott van még a két újdonsült mostohatestvér is, akikkel a lány sehogy sem bír zöld ágra vergődni: Mawata túlságosan is el van zárkózva a saját, inkább szomorkás álomvilágába, míg a felszínes Mayune gyerekes gonoszkodásaival teszi egyértelművé mindenki számára: nem hajlandó sem testvér-, sem emberszámba venni Himenot.
Az alapszituáció ugyan csak messziről, de valamelyest azért felidézheti előttünk bármely Grimm-mese szegény lánykából hercegnővé lett alakját, erre utal Himeno neve is (aminek a jelentése 'hercegnő'), illetve a hosszabb verziójú cím (Snow White`s Legend Pretear).

Míg tehát Himeno próbál megbékélni új életével, addig egy alternatív világban hét bishounen lovag igyekszik kétségbeesetten kiokoskodni egy mentőtervet, mivel a világuk harmonikus működését biztosító életenergia, a 'leaf' igencsak megcsappant az utóbbi időben, köszönhetően az ébredező Gonosznak. A lovagok közül mindegyik birtokol valamilyen (természeti) erőt, ám a leghatékonyabban akkor tudnak harcolni, ha egyesülnek a Prétearrel, akibe így átszáll az erejük és végső csapást mérhet a démonlárvákra. Innentől kezdve nem nagyon kell túlbonyolítani az eseményeket: miután a Leaf-lovagok felkerekednek, hogy megtalálják a valós világban az új Préteart, hamar összetalálkoznak Himenoval, aki egy balhorog és némi habozás után vállalja a különös tisztséget.Az ezt követő 12 részben aztán minden műfaji jellegzetességet megtalálhatunk: mindegyik lovag egy-egy karaktertípust testesít meg (ld. Fushigi Yuugi), de nem maradhatnak el a 'menetközben szövődő románcok' és a 'jófiú átpártolása a sötét oldalra' sem. A Prétear azonban nem csak válogatás- és észnélkül építkezik ezekből a sémákból, hanem megpróbál egy kicsit a dolgok mögé is nézni. A sorozat magvát ugyanis egy elég komoly és feszültségtől nem mentes kérdés adja: hamar világossá válik, hogy ebben az animében a hősnő élete nem a pozőr mozdulatokkal vagy beállásokkal teljesedik ki és attól még, hogy az oldalán harcol pár jóképű fiú, korántsem borítékolható előre a győzelem. A történelem ismétli önmagát, s csakúgy, mint az előző birtokosa esetében, a Prétear-cím ismét egy olyan lányhoz kerül, akiben kezdenek felülkerekedni az önmarcangoló kérdések és kételyek. Mi van, ha mégsem elég erős ahhoz, hogy megvédje a világot? Mi van, ha csak egy tévedés következtében lett ő a Prétear? S vajon képes így valaki győzedelmeskedni a Rossz felett, ha még a magába vetett hite sem elég erős, többek közt a még kiforratlan családi háttérnek is köszönhetően?

A fentiek alapján azért nem szabad elhamarkodottan ítélni, a Prétear sem egy melodráma természetesen, pusztán egy hangyányit tágabb értelmezési lehetőséget ad a műfajnak. A készítők szerencsére bőkezűek voltak, már ami a poénokat illeti, de inkább a sorozat első felében. Végül pár szóban a grafikáról: a környezetrajzok és a karakterdizájn is szép, igényes munka, ráadásul miután Himeno részenként más lovag erejét veszi át, a kosztümök is változatosak, de néha elgondolkodik az ember, hogy egy harcos amazonnak valóban a fidres-fodros ruha a legjobb maskara démonveréshez, de legalább ez is a már említett herceglány-kultuszt erősíti.

Összeségében a Prétear egy nagyon is szórakoztató alkotás, így bátran ajánlom az ilyen típusú sorozatok kedvelőinek, illetve azoknak, akik szeretnének valami hasonlót látni, de annyira nem, hogy egy hosszabb animébe belevágjanak.

Értékelés: 8.2

Linkek:
AoiAnime
AniDB
 

A főszereplő Amano iskolájának falain belül működik a Jó Szerencsét Kutatók Klubja, melynek 10 tagja még valamikor a történetünk kezdete előtt verbuválódhatott össze, hogy azokon segítsen, akik úgy érzik, életük mellékvágányra siklott vagy kilátástalannak tűnik jelenlegi helyzetük, jövőjük.
Természetesen nem egy egyszerű, önkéntes tinikből álló lelkisegélyszolgálat amatőr egyesületével állunk szemben: adott hét lány, akik át tudnak változni - ők alkotják a tényleges Happy Sevent. Segítőjük közé tartozik a rendkívül okos és jó műszerészi hajlamokkal megáldott Kuan, valamint a diáklány alakját felöltő kutyaisten Shoujo és a klub egyetlen fiú tagja, Kikunosuke, aki szintén képes az átváltozásra.
S hogy miért van szükség a hókuszpókuszra? Mert a balszerencse nem magától kísérti az epizódonként felbukkanó, gyanútlan és szomorú segítségkérőket. Minden baj forrása az áldozatok testébe költöző démonfaj, a magatsugamik. Sokan vannak és sokféle gondot okozhatnak: féltékenységet, betegséget, szerelmi bánatot. A háttérben pedig akik a szörnyeket utasítgatják, nem mások, mint a még iskolás Tomoya és boszorkánysegédje, Kokuanten, akik nem kisebb vállalkozásra, mint a Happy Seven és a világ elpusztítására törekednek. 

Sokatokban felmerülhet a kérdés, hogy hogyan keveredik mindebbe bele az írás elején említett Amano? Nos, magatsugami ide, magatsugami oda, ő magától is annyit bír szerencsétlenkedni, mint más még egész életében sem, de miután egy olyan rejtélyes erő tulajdonosa, amit még ő maga sem sejt, de a többi mágikus képeséggel rendelkező karakter igen, hamarosan a démontámadások célpontjává válik, illetve a Happy Seven védelmét élvezheti. Minden baj ellenére Amanonak, mint egy tipikus shoujo főszereplőnek a lelkesedése töretlen, ráadásul beleszeret Kikunosukebe, s hogy minél több időt tölthessen frissen szerzett barátaival, a klub menedzserének nevezi ki magát, s innentől kezdve együtt keresik a boldogtalan emberek számára a megoldást.

Az anime alaptörténete tehát nem túl bonyolult és megvan benne minden klisé, amit el lehet képzelni, ettől függetlenül a sztori kitalálói törekedtek arra, hogy a Happy Seven kicsit azért más legyen. Ennek egyik jó eszköze, hogy nem Amanot tették meg a szuperhősnők legszuperebbikének, illetve, hogy érezhetően több (de azért hasonló) korosztályból származó nézőt próbáltak meg leültetni a tévé képernyője elé (s gondolok itt a legidősebb klubtag, Miku-san enyhén kétértelmű kommentárjaira).
A változatosság egyik eszközének akarhatták azt is, hogy a 13 rész alatt rengeteg szereplőt vonultatnak fel, ami elég vakmerő vállalkozás, ha azt vesszük, hogy nem csak a neveket nehéz megjegyezni, de még olyan karaktert sem könnyű találni, akit igazán meg lehetne szeretni, mert mindenkire egységesen kevés idő jut, leheletnyi különbségekkel. Komoly gondot jelent bizonyos kérdések megválaszolatlansága is. Mert azt még csak-csak el lehetne kész tényként fogadni, hogy vannak fiatalok, akik varázslatos erőkkel rendelkeznek és kész - anélkül, hogy feltétlenül firtatnánk, hogyan és miért ők lettek azok (a hiányérzetet csak nehezen, de el lehet nyomni), de hogy az indok, ami alapján Tomoya bosszút esküdött a Happy Seven ellen, mennyire igaz, s mi történt valójában a múltban, meglehetősen ködös marad még a sorozat végére is. Emellett ott van még az is, hogy egyes szereplők az átváltozás után más, a valódi énjükkel teljesen szembehelyezkedő személyiségjegyeket mutatnak. Mi lehet ennek az oka és miért csak egy-kettő alakra jellemző ez?
A titokzatosság nem feltétlenül rossz dolog és ki lehet használni, hisz 13 részben nincs túl sok idő a vacakolásra, filozofálgatásra, de a mindenre kiterjedő homály maradjon csak a balladák jellegzetessége.

Műfajilag nem csak magical girl animéről van szó: az iskolai életbe való bepillantás mellett egy vérbeli hárem történetet is láthatunk, hisz ahány női szereplőt felvonultatnak a sorozatban, azok közül majdnem mindegyik (még Kokuanten is) beleszeret szerencsétlen Kikunosukebe. A legtöbb poén természetesen ebből fakad, s ha figyelembe vesszük ezt, plusz a sorozat közepe felé felbukkanó Lucky Three látványos megjelenését, akkor csak igazán nehezen tudom eldönteni, hogy egy paródiát nézek (aminek azért elég gyenge) vagy egy olyan sorozatot, ami komolyan veszi magát (s ennek még gyengébb lenne).
Néha az az érzése az embernek, hogy inkább a grafikára és a szó szerinti nézhetőségre fektettek több hangsúlyt, a karakterdizájn ugyanis elég jó, a kosztümök is szépek, hőseinket pedig a legtöbbször chibi-alakban láthatjuk.
Ha (még egy) jó pontot kéne keresni a Happy Sevenben, az maradéktalanul az alapvetően előzetes funkciót betöltő pár perces szösszenet lenne. Míg ugyanis a következő részből láthatunk az alsó sorokban jeleneteket, addig párhuzamosan Amano két barátnője készít interjút az egyes klubtagokkal, "nézői-rajongói levelek" alapján. Ezek többnyire valóban viccesek lettek, de 13-szor másfél perc és a szép figurák sajnos közel sem elegek ahhoz, hogy elvigyenek egy rövidebb sorozatot a hátukon. Ennek függvényében az sem meglepő, hogy bár 2005-ös sztoriról beszélünk, a Happy Seven nem tudott bekúszni az ismertség-ismeretlenség perifériájáról az animenézők tudatába.

Értékelés: 6.1

Linkek:
AniDB
(Magyar nyelven mi vagyunk az elsők.)

Egy legenda,
amiben legenda születik.

Akira, a titokzatos erő, az, amitől mindenki fél, hisz senki sem tudja mi az. A mozi őrült hajszáját, a nyolcvanas években, az animék igazi aranykorának küszöbén, láthatták először, a nézők és a film már akkor megkapta magának azt a helyet keleten, amit nyugaton például a Star Wars tudhat magáénak.
A legenda, amit az Akira-univerzuma kreál, a kor gondolkodását és félelmeit tükrözi, és mégis tud több lenni populáris kultúrcikknél. A Japán munkákban azóta is  nyomot hagyó pesszimista jövőkép megteremtése, a társadalom kiélezettsége, és egyszerre a tudományos határok feszegetése, mind jelen vannak az animében. Ahogyan az várható, a múltba nyúlik minden válasz akár a főszereplők kérdéseire, akár a felsejlő filozofikus, és társadalmi kérdésekre gondolunk.
A tudományos látásmód, az elmélet, miszerint egy mindeneket megalkotó akarat, erő létezik, és irányít minden élőt, tudattalanul, szerves részként, mindenkiben, s kiben-kiben aránytalanul megoszolva, és hogy ez az erő bármikor újra előtörhet, kísértetiesen hasonlít a háborúk árnyékára, mégis, a mögöttes tartalmak szöges ellentéte az, ami fekete-fehérré színezi a filmet. Az élet ezen princípiuma, mint megállíthatatlan, az ember számára pusztító szörnyeteg, rossz rémálomnak tűnik, és mégis túl könnyen hihetővé válik, egy jobbat és többet ígérő jövőben, ahol az utcákon nyílt háború folyik, és az emberiség semmit sem képes tenni.

Az ellentétek filmjét pedig a kor szabványához, sőt koron kívül esve készítették el az alkotók, olyan egyedülálló képi világot festve, amit nem lehet elfelejteni, és nem lehet eltéveszteni sem. Az alakok jól adják vissza a jövőkép hangulatát, a passzív őrületet, ami a szemünk előtt folyik, és a folyamatosan megjelenő elmosódó fények tökéletes kapcsolatai annak a világnak a mi rohanó útjainkkal. Az igény tökéletes mellőzése a képkockákon minden pillanatban igényesen és hiánytalanul a szemeink alá van rakva, a megváltozott horizont folyton felhívja a figyelmet a másságra, míg a régi szabályok, az egyenemberek jelenléte a jelenkor színeit viszik a képernyőre.
A hangzásvilág természetesen követi a természetellenest, hiányzik minden, ami egy mai városi hangorkánból hiányzik. Egyszerre csöndes a film a maga módján, és egyszerre halljuk a jövő elképzelt zajait, a jövőben élhető hangszínekkel és érzelmekkel. Erről lehet leginkább rádöbbenni, az ember mindegy hol, mindegy mikor, mindig is csak önmaga marad, nem tud túllépni saját korlátain.

Akira; Az anime. Sok ötlet és ihlet előfutára, egy biztos és állandó pont a Japán filmpiarban, s még sokszor fordul meg a víz ezen a földön, míg ez megváltozik. Az Akira egy olyan darabka kultúra, ami szinte kötelező, legalábbis elvárható azoktól, akik valamrevaló animeismerőnek mondják magukat, nem beszélve arról, hogy a populáris kultúra egyik alapköve is egyben. Nincs mese, ez sem az, de meg kell nézni. Pont.

Értékelés: 10

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Ha lehet egy animét túlértékelni, akkor a Rozen Maiden egy kiváló példa. Slampos történet, mesterkélt szereplők, és agyonhasznált sablonok.

Jun beilleszkedési problémákkal küszködő gyerek, nővérével él egy házban, idejét pedig netezéssel és interneten vásárlással mulatja. Egy nap különös csomagot kap egy beszélő és mozgó baba, Shinku képében. Nincs is nagyon idejük bemutatkozni egymásnak, egy másik baba megtámadja őket. Shinku arra kéri a fiút, adjon neki erőt, húzza fel a gyűrűjét. A csatát megnyerik, ám a gyűrű felhúzásával Jun a baba szolgája lett. Kezdetét veszi a kalandok sorozata a babákkal...

A sztori egyszerű, és ismert elemekből építkezik: harc valamilyen cél érdekében kevés szereplő között, szülők és anyagi problémák nincsenek, mert az csak bonyolítaná a történetet; a házból gyakorlatilag ki sem lépnek, mert az megintcsak bonyolult lenne; a csók a szerelem beteljesedése, de hát odáig nem jutunk el; a felnőtté válás első lépése, hogy szembenézünk a félelmeinkkel; stb, stb.

A sorozat újdonságerejét mindössze az adja, hogy a fenti zsánerek kicsit szokatlan párosításban szerepelnek, és a babás történet alapjában véve cuki lenne. Azonban a gonosz babával vívott "harc" nagyon esetlen és a szereplők motiváció gyakran teljesen érthetetlenek. Jun szerepe sem eléggé kidolgozott, szerencsétlen arra sem képes, hogy egyáltalán megfogalmazódjanak benne értelmes kérdések a körülötte zajló eseményekről. Az összképet további filler részek súlyosbítják, amelyek kizárólag otakuk számára élvezhetőek.

Ajánlást nem nagyon tudok tenni. Még mielőtt nagyon lehúznám, csak annyit, hogy a sorozat végülis nézhető, nem bűnrossz, de a hibáit még nem nagyon láttam leírva sehol.

Értékelés: 5,5

Linkek:

ANN

Aoianime

Karácsonykor mindig történik valami szép. Már az ébredés is sokkal jobb, mint máskor, ilyenkor anya kedvesen mosolyogva noszogat amíg fel nem kelek, és egész nap mindenki más, mint a rohanó mindennapokon. Nézegetjük a régi fényképeket, nézünk pár családi videót, anya sütit készít, apa meg itthon van egész nap, és mesél.
Szeretem hallgatni az át nem élt emlékeket nálam jóval idősebb évek távolságából, és jó belegondolni, hogy régen mennyivel lassabb és nyugodtabb volt minden.
Amióta munkám van, és írnom kell, igaz néha csak ott vagyok a kis sürgés közepén, dolgozok, de legalább van valamiféle családi hangulat.
Anya szól, a konyhában kell segíteni. Megyek. Felkelek. Robbanás...

Ahogy felrobbant, Ryuken még azt sem tudta megmondani, mi, de már ugrott. Álmában éppen feltápászkodva érte a meglepő támadás, ami már nem is volt olyan meglepő. A kegyetlen edzés egyik első kialakult reflexe a minden pillanatban, akár eszméletlenül is, robbanásszerű állapotváltás volt. Ugrásában, a támadója, az elhordott köpenyt viselő női alak alatt nyúlt ki gondolata a házikó elé, majd a pillanat tört része alatt a háztetőn huppant meg, csakhogy újra eltűnhessen, de a csúszásban látott kép elterelte a figyelmét, így szánalmas véget ért, induló orrvérzéséről elfeledkezett, amikor orra apró darabkákra tört a nő ökle nyomán, ő maga pedig a háztetőn keresztül  újra a koszos kis lyukban landolt, ezúttal saját testével képezve lenyomatot a talajban.
-Legközelebb jobb útvonalat válassz, akkor talán elismerem, hogy az első mozzanat jó volt valamire - szólt a nő a lyuk felett állva, és eltette a kardját. -Először a házat tedd rendbe, utána gyakorolj tovább.
Ryuken áldotta törött orrát. Az előbbi pillanattöredék után a mostani látvány bizonyára durvított volna helyzetén, ha nem vérzett volna romos állapotban levő orra amúgy is megállíthatatlanul. Az elhomályosuló világból még kihallotta a medveszerű halálisten hangját.
-Ezt is nekem kell rendbetenni...

Legalább kaptam valamit. Egy aprócska elismerést.

A fiú sebét tisztító halálisten felnézett az ajtón éppen betekintő, hatalmas, robotszerű alakra, majd értetlenkedve folytatta a foldozást.
-Ez meg minek mosolyog megint...

Folytatása következik...