Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én néha vágyom arra, hogy valami "vérbeli" mesét nézzek. Olyat, amit kicsiknek készítettek, ergo nem kell keresni benne semmiféle mögöttes tartalmat, rejtett utalást és hasonlókat. Rövid, könnyen emészthető epizodikus történetek, a végén esetleg némi egyszerű tanulsággal.

Na, a Kyoro- chan pont ilyen. A magyarul Kukucska kalandjai címen futó sorozatba valószínűleg sok Animax- néző belebotlott már a kora (de a csatorna műsorszerkesztési sajátosságából adódóan akár a késő) esti műsorsávban. Bár egy Death Note és egy Hellsing epizód között nézve meglehetősen érdekes utóízt hagyhat maga után, azért megvannak a maga jó oldalai.

De lássuk először a történetet: a cselekmény Angyalsziget lakóinak életébe enged bepillantást, akik mind különböző (sokszor megállapíthatatlan) fajtájú madarak. Közülük is négy fióka (Kukucska, Pitypalatty, Pintyő és Tojgli) játékkal és izgalmas kalandokkal teli mindennapjai bontakoznak ki a néző szemei előtt. A négy ifjú barát a kisgyermekek (bocs, fiókák) megszokott életét élné, ha Kukucskával nem történne midig valami elképesztő dolog. Az ifjú madár ugyanis pimasz és kíváncsi, nem tudja megállni, hogy ne üsse bele a csőrét midenbe, segítő szándéka pedig gyakran okoz kisebb- nagyobb galibákat (de ha mindezen okok nem játszanak, akkor is biztosra vehetjük, hogy valami furcsa dolog fog történni vele).

A negatívumokról szólva - bár a történetben az epizódok során tapasztalhatunk némi előrelépést - összefüggő cselekményszálak nincsenek, ahogy jellemfejlődés sincs. A szereplők statikus jellemek, általában egy- egy tulajdonság eltúlzott megtestesítői, de ez - kodomoról lévén szó - rendben is van. Nem tudom, a gyerekek vajon hogy élik meg, de kicsit idősebb fejjel az ember néha falnak rohanna Kukucska töménytelen fafejűségének láttán. Érdekességként említhetjük meg még azt is (legalábbis én eleinte meglepődtem rajta), hogy egy nyugati mesével összehasonlítva viszonylag gyakran felbukkan a szellentés témaköre - bár Japánban ez talán hasonló kulturális hagyomány, mint az ebéd utáni jóleső böfögés.

A különböző képi- és hanghatások tekintetében meg kell jegyezni, hogy (főleg a hangok) nagyon is alkalmasak a nyugalom megzavarására. Sajnos japán szinkronnal egyetlen kósza epizód erejéig sem sikerült összefutnom (ha valaki tudja, hol találhatnék ilyet, mindenképpen szóljon), de a magyarban volt alkalmam elmerülni. Arról a típusú meseszikronról beszélhetünk ebben az esetben, aminek hallatán a kedves szülők kétségbeesetten kapnak a mindennapi betevő saridonjuk után, és közben sűrűn imádkoznak, hogy gyermekük ne ezt kántálja a nap hátralevő részében. A képekkel kapcsolatban szerintem különösebb kivetnivalót nem találhatunk, a szereplők egyszerű rajzolása és színezése mellett meglepőek a szépen kidolgozott hátterek és tájképek.

A jó oldalakról szólva: szerethető karakterek, nem egy szerkezeti kaptafára készülő történetek, erkölcsi tanulság és fantázia. Egyike azon meséknek, amik elé nyugodt szívvel leültetném majdani gyerekeimet, sőt, talán még én is oda- odapislantanék főzés közben.

Mindent egybevetve a sorozat az olykor előforduló fárasztó és idegesítő elemek ellenére is szerethető, és kellemes kikapcsolódást nyújthat a gyermekeknek és a (hozzám hasonló) gyermeklelkű felnőtteknek egyaránt. Ha még mindehhez hozzászámítjuk azt is, hogy tulajdonképpen egy merchandise- animével van dolgunk, azt hiszem, igazán nem lehet ok panaszra.

Értékelés: 6,8

Linkek:
ANN
AnimeAddicts

Robin Hood óta - ha többet nem is, de - egy fajtáját a tolvajoknak egészen biztos szeretjük: azokat, akik nem önös érdekből lopnak, hanem azért, hogy másokon segítsenek. És Robin Hood óta azt is tudjuk, hogy ez nem is olyan paradoxon gondolat.

A KST fő- és címszereplője a 14 éves Haneoka Meimi, aki nappal a helyi katolikus magániskola átlagos tanulója, viszont éjszakánként, kicsit ironikus, de ő a titokzatos tolvaj, Saint Tail, aki háztetőkön szökdelve járja Seika városát, nem teljesen céltalanul... Legjobb barátnője és bizalmasa Mimori Seira, a már említett iskola apácanövendéke, aki délutánonként a közeli kápolnában fogadja az oda betérőket egy közös ima és beszélgetés erejéig - rendszerint olyan emberekről van szó, akiknek a lelkét valamilyen gond nyomasztja: kifosztották, megzsarolták, becsapták, s ennek következtében anyagi veszteség érte őket. Innentől kezdve Seira megpróbálja a legtöbbet kideríteni az adott esetről, s információt megosztva Meimivel, a lány máris útra kelhet Saint Tailként, hogy visszaszerezze- és jutassa mindenkinek a jogos tulajdonát: egy egyszerű fényképtől kezdve egészen az évszázados múltra visszatekintő családi ereklyékig, apró ékkövektől az egészen monumentális szobrokig, élőtől élettelenig ebben a sorozatban minden kézről kézre jár. Az önjelölt jótevő akcióit azonban nem mindenki értékeli, s nem tekintve többnek egy közönséges bűnözőnél, egy külön rendőri csoport is Meimi, illetve Saint Tail nyomába szegődik - az elismert nyomozó fia, Asuka Jr. vezetésével, aki valamilyen különös oknál fogva teljesen megszállotjta a rejtélyes lány ügyének. Ezzel szemben kicsit sem meglepő, hogy jó shoujo hagyományokhoz híven a mit sem sejtő Asuka Jr. ráadásul nemcsak  osztálytársa, de egyben szíve válaszottja is Meiminek, s így ez a csavar már előre érdekes lehetőségekkel kecsegtet.

Hogy főhősünk története egész pontosan hol kezdődik, arról nem esik szó, de ha ez valakiben (mint ahogy bennem is) hiányérzetet keltene elsőre, teljesen megnyugodhat, mivel a későbbiek folyamán kiderül, hogy ha valaminek a tudása nem indokolt, akkor annyira nem is létszükséglet. Az viszont hamar egyértelművé válik, hogy Saint Tail nem egy hétköznapi tolvaj, főleg a családjának köszönhetően: édesanyjától örökölt remek atlétikai hajlamait kiválóan ötvözi bűvész édesapja új és látványos trükkjeivel, s így tulajdonképp nincs olyan helyzet, amiből így vagy úgy ne tudná kivágni magát. Ennek hála itt nem csak egy, jól bevett varázslatot láthatunk, mint a legtöbb magical girl animében: Saint Tail valóban a lehetőségeihez és tudásához mérten legszélesebb palettáról válogattja mutatványait, nem kímélve vele sem a bűnözőket, sem a rendőröket.

A KST-nek, miután az anime jelentős hányadában valóban illegális esetekről van szó, próbáltak valami krimiféle hangulatot kölcsönözni, de a jól megszokott  inkább lanyha kliséknél (beleértve az instrumentális zenét is) többet ne várjunk: az agresszió legdurvább formája egy  egyszeri bunkósbot általi lefegyverzésben kimerül, megoldandó rejtélyt pedig nincs is értelme nagyon keresni: a Seirát felkereső áldozatok nagyrészt szinte kivétel nélkül sejtik, hogy ki és miért károsította meg őket; a hogyanra pedig legtöbbször maguk a gazfickók adnak szájbarágós magyarázatot, gyökerében elfotjva bárminemű izgalmat. Nem szívesen osztogatok ezen kívül még fekete pontokat, de felet-felet még muszáj lesz, mert egy: nem sok, de egy-két motívum rövid időn belüli újrafelhasználása az első megjelenésre való utalás nélkül nem túl kreatív megoldás; kettő: a 43 epizód alatt néhány mellékszereplőre (pl. az arrogáns detektívnő vagy a másik rivális tolvaj alakjára) több részt is szánhattak volna, mert nem csak érdekesebb, fordulatokkal telibb lett volna az anime, de ezek a karakterek sem maradtak volna teljesen kihasználatlanok.

A fentieket leszámítva a sorozat szerintem teljesen rendben van, élvezhető darab, ha a "kellemesen jó" érzésnél többet nem akarunk kapni tőle. Sok újdonság nem hangzik el, sőt, a messianizmus itt még csak gondolatban sem merül fel, ellenben a komikus helyzetek, az apró, változatosságot garantáló tettek, metódusok (pl. Asuka Jr. szerencsétlenkedései, a fentebb már említett mutatványok vagy Saint Tail figyelmeztető üzenetei a következő célpontot illetően) mind olyan dolgok, amik miatt az ember az egyik végeztével már várja a soron következő epizódot. Abszolút becsülendő az is, hogy az animéből egy szép, kerek, egész történetet kerekítettek: még ha olykor a monotonság, kiszámíthatóság határait súrolták is, el nem érték, s végig korrekten adagolták az eseményéket, a szereplők közti kapcsolatok alakulását, valamint az utóbbi idők idióta befejezéseivel szemben, kicsit nosztalgikusan, de  meglepően normálisan tettek pontot az anime végére. Bár én nem tudhatom, de talán az egésznek az a titka, hogy a készítőknek, csak úgy mint karaktereiknek az animében, nem volt világmegváltó szándékuk és mindenki tette csak a maga dolgát. S ha mi sem támasztunk túlzottan magas elvárásokat ezzel a darabbal szemben, csalódást biztos nem fog okozni. Nem állítom, hogy a KST bevéste magát a kedvenceim közé, de valahogy mégis úgy érzem, hogy a maga műfaján belül egy becsülendő, érdemes munkáról van szó, s  bizony sikerült eszembe juttatnia, hogy miért is szeretek animéket nézni. Ennél több nekem egyelőre nem is kell.

Végszóként még említést tennék a grafikáról és a zenéről: bár 1995-1996-os animéről beszélünk, a karakterdizájn a kortársakhoz képest még elég erőteljesen átmeneti állapotban van, s a gyengébb jelenetek inkább a '80-as évek legvégét, '90-esek legelejét idézik, míg az erősebbek, akár egy egész epizód szintjén is kifejezetten modernek, szépek. Ezen kívül a hitelesség is a fenti minőségingadozás áldozata: hiába 14 évesek hőseink, az esetenkénti gyermeteg vonások olykor túlságosan sokat fiatalítanak rajtuk, s ez főleg azoknak lehet megtévesztő, akik csak bizonyos képek szintjén találkoznak ezzel az animével, s rögtön leírják kodomonak. A zenére azonban nincs kifogásom: soklemezes gyűjteményt bocsátott a stúdió a rajongók rendelkezésére, s természetesen maguk a szinkronszínészek is felénekeltek jó pár dalt. Ezek közül talán a Koi No Tear Blend a lefigyelemreméltóbb, hisz teljesen hűen tükrözi a két főszereplő, Meimi és Asuka Jr. közötti civódások hangulatát. Szóra érdemesek még az openingek és az endingek is, amik nem csak dallamukban, de szövegükben is remekül passzolnak az anime történetéhez és jellegéhez, valamint még érdekességként ott van az is, hogy az eredeti mangából - vélhetően korabeli pozitív fogadtatásának jeléül - musical is készült, szintén a főbb seiyuuk közreműködésével.

Értékelés: 7.6

Linkek:
AnimeAddicts
AniDB

A szerelem szép, és ha már ezzel a címmel kezd egy hentai, az ember fia várakozássokkal kezd neki, hiszen szerelmet vár a képernyőről. És a dolog nem is várat magára, egy párocska jellemző pillanatára látunk rá, a fiú várja a lányt, majd valahol az iskola délutáni-elhagyatott szegletében egymáséi lesznek. Romatikus - azaz lenne, ha a srác nem azon gondolkodna szex közben, hogy ez nem szerelem, csak szex, mint a többi lánnyal.

A történet eléggé pólusos, és azok, akik az  ártatlan lányok kihasználásárai érzékenyek, valószínűleg viszkető kézzel nézik végig az első részt. Ugyan magyar szemmel valószínűleg hülyének nézzük a srácot, észben kell tartani, hogy ez egy Japán film, amiben az emberek érzelmi szintje és tudása általában kimerül a nagymonológokban, miután persze a nagymonológ előadója ássa le magát olajszintre a balfaszkodással. Nos itt se más a helyzet, sőt, a szex élvezhetősége össze is kapcsolódik az érzelmek mérésével: ha nem jó nem szerelem, ha jó szerelem.
Ettől eltekintve, mintha ez olyan könnyű lenne, a második rész teljesen új lendülettel már sokkal inkább hasonlít a beígért szerelmes filmre, és odaadja nekünk az illúziót, amitől mi már olvadunk is, miközben egy eszeveszett baromsággal epikus szintre emeli a hős szerelemesünk életét és szerelmét. A történet vége kifejezetten szép.

A grafika is szép, és az animáció sem halálbuta, a kis költségevetésű filmek átlagához lépest az anime jól teljesít, és még futja a karakterek különbségeire is, vannak eltérések testfelépítésben, mozgásban, még akció között is, érzékelhetően.
Már nem először gondolkodok el igen mélyen, hogy írjak-e egyáltalán a hangokról egy hentai filmnél, de pár frázis mindig eszembe jut, miket nem lehet kihagyni. Persze egyikük sem a zenékről szól, vagy a már régóta engem (is) furdalló hajszálvékony sikolyokról. Pasta machine, ez a mai jelszó, ami már régóta nem megy ki a fejemből, és bízom benne, senkinek sem kell magyarázni, miről is van szó.

Mindent összevetve a film tényleg adja a beígért szerelmes sztorit, sőt megkockáztatom, még a romantikus hangulat is beüt a végén. Engem csak egy dolog zavar. Ez a boldogság miért nem megy anélkül, hogy a háttérben egy másik lánynak kettétörték a szerelemről szóló illúzióját?

Értékelés: 6

Linkek:
ANN
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)

Már a kezdés is sokat sejtet: két testvér halad egy kellemes hajóúton egyúttal új bentlakásos iskolájuk felé. Útjukat, és a hajót egy különös erővel rendelkező lányka vágja ketté, ezzel őket hatalmas bajba keverve, de végül az eset megoldódni látszik, és kezdődhet az iskolai élet. Főszereplőnk persze szinte azonnal ráébred saját képességeire, úgy, ahogy nemsokára másokéra is, és kezdetét veszi a lépkedés egy bizonytalan cél felé...

Egyszer régebben hallottam egy ismerősömet arról beszélni, hogy miért is nem néz már animét: "Kinőttem a világmegváltó történetekből, amikben a hősök iskoláslányok, akik semmit takaró ruhácskákban hatalmas fegyverekkel harcolnak, és persze meg is mentik a világot."
Hogy van-e ebben a véleményben valami, ami sehogy sem illik igazán oda, vagy éppen túl nevetséges? A kinőttem szó az. Persze a személyes vélemény az mindenkinek a magáé, de ha valaki felnő, vagy fel akar nőni, azzal általában sikertelenséget takar, vagy túl sokat ad mások véleményére.
Hogy miért is tértem ki erre a nüanszra? Az anime elég ok volt rá, hiszen az idézett vélemény többi része menthetetlenül igaz az animére, azaz erre is, merthogy számok nélkül lehetne sorolni még egy darabig ugyanezen animációkat. Itt Magyarországon pedig, a Sailor Moon óta az anime, mint múfaj nem tudja lerázni magáról a kicsit régies, kicsit túl cuki életképet, amivel a lányok annak idején mindenkit a falra kergettek, és azóta a hasonló témájú animékre nem tudunk nem legalább egy kicsit furán nézni.
Pedig néha megéri rájuk nézni, s erre egy jó példa a My HiME, a sajátos stílusával, amint a nagyon modern külsőt ötvözi az okkultizmusra jellemző, már-már gótikus háttérrel, a különböző megjelenő képességekkel, és az elvitathatatlanul komolyabb hangvételével, amit a szereplők akart vagy akaratlan egymás ellen fordítása okozott. A magániskolai élet, a furcsa legendák és sejtések a környék különös eseményeivel, a sejtett szervezet a háttérben, és végül a minden váratlanságból kibúvó főgonosz kellemes salátástálnak hat, persze mindennek megvan a maga határa, így az anime is beleesik néhány tipikusan animés hibába, japános túlzásba, a végjáték megint túl jól sikerül, és végül is nem haladtunk sehová.

Ahogy már említettem, a modernség érződik az animén, és ezt az animáció is alátámasztja, hiszen a képek minősége nagyon magas, a hátterek is legalább normálisan kidolgozottak, és a karakterek, illetve különlegességeik kiemelt figyelmet kaptak az animálás során. Az anime használ bőrtónusokat, sok hajszínt, de a színekkel egyébként is nagyon szabadon dolgozik.
Mindez a szinesség a szinkronról valahogy nem mondható el, habár a hangok passzolnak, sőt, elképzelni se lehetne jobbakat, mégis hiányzik valami a csapatból, amitől igazán élvezhető, élő lesz a karaktercsapat a képernyőn. A hangok a zenékkel együtt megtették a magukét, és varázsoltak nekünk egy magical girl animét, de többet igazából nem tudtak.

A My HiME zsánere adja magát, így a közönségét is, de figyelmeztetek mindenkit, Sailor Moon óta vannak változások, és a magical girl sem olyan mázas dolog, mint annak idején. Na jó, az csak a mai mázzal, de ha van egy jó darab, azt ki lehet próbálni. Itt a lehetőség.

Értékelés: 7,7

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

Hőseink ezúttal egy kisebb dzsungelbe csöppennek, ami persze minden, csak nem kicsi, legalábbis nekik. Hamar kiderül ugyanis, hogy a szigetetet két óriás lakja, akik valamilyen régen elfeledett célért küzdenek egymással nap mint nap. Mintha ez nem lenne elég, máris feltűnik a Whiskey Peaken előre jósolt veszély, és minden végzetesen felkavarodik.
A Little Garden az első epizód, ahol az eddig még vajmi kevés szerepet kapott Usopp is javít a mérlegén, és Luffyról megint kiderül, hogy tatogat számunkra valamit, sőt kettejükben egy igen erős közös pont emelkedik hegymegasra, ugyanis mindketten csodálattal és tisztelettel néznek az óriásokra, akik számára a büszkeség maga a vastörvény, amit száz év sem törhet meg. Míg Luffy számára ez azonban adott, ösztönszerű, és természetes Usoppban úgy tűnik valami erőre kap, és az ügyetlen balfékből ezen a ponton kezdenek el előjönni azok a tulajdonságok, amik egy büszke harcosnak kellenek. Persze nem egyből, csak szépen lassan, olyan Usopposan, hogy még ő sem veszi észre. Ettől persze sokat nem halad a közösség, sem a fejlődés, mindenki villog egy kicsit, Zoro megint tud valami nagyon kúlt mutatni, a történet meg megy tovább. Na bumm.

Az eseménytelen is meg nem is történetszálat nem sok újdonság jellemzi, azonban érződik, hogy egy kicsivel többet dolgoztak rajta, talán a háttér gazdagsága miatt, ami persze csak elsőre lesz nagyon szokatlan. Hibák bezzeg akadnak, vagy inkább nevezzük spórolós szerkesztésnek, de az ismételt párkockás mozgásokról még mindig nem tudtak leszokni a készítők.
Sok az új seiyuu, és nem meglepő, már a sokadik évednár járunk, itt már alapból jó nevek tűnnek fel, és minden hang illik a karakterekhez, szerencsére.

Na ez az a rész, amire azt lehet mondani, egy a többi közül, csak az előzményt viszi, és a következményt hozza, de saját értéket nehéz neki teljes szívvel vallani. Nem baj, gondolhatjuk, ennél sokkal jobbak jönnek még, hiszen nem lehet minden állandóan a csúcson, van ami kicsit lentebb is lesz.

Értékelés: 7,8

Link: One Piece Wikia

Megint egy afféle ömlengés jön arról, hogy milyen is ez a blogbiznisz, és kik is tesznek érte, illetve kikből is áll az egész. Persze el lehetne intézni az egészet a cím mondanivalójával is, de akkor nem lenne okom filozofálni a sok marhaságról.

Tehát kritikusok. Kik is a kritikusok? Miért is nevezheti valaki önmagát kritikusnak, vagy miért neveznek valakit kritikusnak? Ugyebár sok gondolat születik bennünk a kritikusokról, mert ők vannak, és mindenbe belepofáznak. Biztos van nekik tudományosan elfogadott közösségük, és annak meghatározása, biztos van papír is kemény pénzért, hogy mások orra alá lehessen dugni, igen, Béla Barnabás kritikus. Mindezek viszont egy végterméknyit sem érnek, ha nincs hozzájuk legalább tehetség, jóravaló tudás, temérdek ismeret, és képességek halmaza, ami a jó íráshoz kell. Ezekkel már el lehet menni magazinhoz, újsághoz, pénzért vagy ingyen, kipróbálni mit tud a kritikus jószág, és éhen is lehet halni, de azt legalább már tisztességgel, és a tudattal, hogy történt valami. Még ez sem elég, ennél megint több kell. Ha az ember fia vagy lánya ír valahová, és kritizál, már félsiker, de ettől még névtelenül, sikerek nélkül tengődhet a horizonton, mint bárki más, hiszen páran elolvassák, a többiek pedig átsuhannak az írások fölött. Itt jön a stílus, és az érzék, amivel a kritikusnak rendelkeznie kell, ha van neki, akkor kelleni fog, előbb utóbb sikere lesz. Ha valakinék mégsincs szerencséje ezekhez a potenciálokhoz még mindig ott van a kitartás és az akarat, amivel lehet fejlődni, és tanulni mindazt, amit mások kisujjból ráznak, de a kettő között már nem lesz különbség: a kritikusok ezen a szinten már meghatároznak. Nem egyszerűen véleményeznek, egy mondatfordulat, egy szó, egy vessző elég lesz, hogy adjanak bármilyen jelentést az írásaikhoz, és a tömegek, akik olvassák, egyből mozdulnak, befolyásoltan, ráhatottan fognak hozzáálni a kritizált produktumhoz. Nem lényeg az sem, hogy milyen irányba hatnak ezek az apró jelek, és a mondanivaló, az a lényeg, hogy az emberünk megmozgat egy csoportot, aminek hagja, véleménye, szaga van, válaszokat, vitát generál, és mindeközben leginkább olyan helyzetben van, mint aki mindezeken felüláll, megteheti, hogy válaszol, és megteheti, hogy nem, lehet kedves és pofátlan, bármit tesz, azzal hatni fog. Na ebből a tehetségből van kevés, Magyarországon talán nincs is igazi kritikus, aki azért kritizál, mert ért valamihez, és van is hozzáértő véleménye. Vagy mégis van? Nem lehet, hogy azok az emberek, akik napokat, hónapokat, éveket ölnek valami hobbiba, és adják elő a maguk véleményét időt nem kímélve, ingyen vagy bagóért, kritikusok, akikre csak célcsoportjuk figyel, vagy még ők sem igazán? Lehetséges, de a lehettel nem érünk ki a takaró végén, nem keresünk pénzt, és csak álmodozunk egy jót, ami arra jó, hogy az éhségre meg a hidegre ne kelljen figyelni.

Persze ezek után ott van az a halmaz, aki kritikus akar lenni. Ez a halmaz keresi az utakat, hogy írhasson, küldözget írásokat ide és oda, dolgozik saját maga megjelentetésén, akár valahol áll a kritikussá válás útján, akár csak annyira jó az egész munkája, hogy billentyűt koptasson, egy közös, ezek az emberek a kritikusságnak azt a végét keresik, amivel hatni lehet, és ezáltal visszakapni elismerést, vagy bármilyen visszajelzést, és akkor boldog ha megkapja az "észrevettünk b@zmeg" üzenetet a világtól. Az internet egyik fele, a szubkultúrák köré csapódó oldalaké, hangos ezektől a srácoktól, írnak és folyamatosan tesznek valamit a többiek orra alá, és amikor elmész mellettük az utcán, akkor észre sem veszed őket. Persze ez a szénné használt fordulat sem jöhetett volna létre a világ viselkedése nélkül, mégis mond valamit nekünk. Ha a kritikus-wannabe áll a pultnál egy kocsmában, és egy barátja bemutatja valakinek, egy ismerős lesz a sok közül, de ha az illető megkérdi, hogy "az a bizonyos?" akkor egy kicsit változik a világ, és egy újabb kézfogás és egy beszélgetés után író hősünk el tudja könyvelni magának a véleményeket, a választ másoktól. És persze ilyenkor változik a legtöbbet. Ha valamit az emberek nem szeretnek azt mellőzni fogja, mert egy élő, egy hús és vér ember is megmondta, nem kell, illetve ha valami megy, ahhoz még több kedvet kap majd. És ezek után megint csak elmennek mellette az utcán, ő meg észre sem veszi ezt, sőt örül neki és élvezi. A tök normális ember, aki jól megvan, és közben legalább három helyre ír, és az imént egyetlen ember, aki ismeri az írásait, körülbelül fanatikus lelkesedést gerjesztett benne. Persze, tök jól, csak nehogy busz elé lépjen a nagy szemfedésben, mert másnapra még írnia kell.

A harmadik csoport lenne, akik minden fantázia nélkül akik nem címkét kaptak tőlem. Ők azok, akik nem akarnak kritikusok lenni, nem akarnak maguknak nevet, sem mindenféle pozíciókat, és egyébként sem érdekli őket, hogy hatnak-e vagy sem. Akkor minek írni? Minek kell éveket egy blog írásával tölteni, látszólag tartalom nélkül, de végülis tele ötletekkel, fenomenális meglátásokkal, hatalmas hangulatszövegekkel, igaz darabokban, elszórva, de kétségtelenül egyre és egyre sűrűbben, ahogy telik az idő, amíg már egy "Leszarlak titeket" kezdetű bejegyzés után is olyan pár sor keletkezik, amiért az olvasótábor szereti várni a következőt. Persze minderre ugyanúgy akad magyarázat, mint másokra; a népek jönnek és mennek, akinek megtetszik az marad, az nézi, és újságolja és pár év elég egy hangos csoport kialakulásához, ami úgy néz ki mint valamiféle közvélemény, mintha hatnánk valamit, de ez igazából nem az, amitől az ember kritikus lesz, vagy lehet. Persze ez csak "a load of bullshit", ahogy Joe bácsi mondaná, mert akármilyen kvázi is, csakúgy ahogyan a kritikus-wannabe, a bloghuszár is hat, az olvasói figyelnek rá, miatta néznek, vagy nem néznek meg valamit, mert azok a kis brilliáns csillámok a szövegben a sok kurvaélet ellenére is átjutnak, és elérik azt a hatást, amit egy kritikus véget nem érő szövegelése szokott kelteni. Tehát az egész "én nem akarok" biznisz büdös, az egész csak kifogás. Hogy miért? Hogy ne kelljen helyesen írni, hogy ne kelljen szépen fogalmazni, hogy ne kelljen stílusokat utánozni, hogy rendszert se kelljen tartani, hogy minden maradhasson úgy ahogy van, vagy éppen még ezer meg egy oka lehet. Egy biztos, a bloghuszár általában mindannyiunknál többet látott és többet is tud, ez látszik is, de felelősségre vonni senki sem fogja, mert ha akar akkor ír, ha meg nem akar, akkor szépen leanyáz mindenkit, és elvan pár napig a blogja nélkül. Mert ő megteheti.

Tessék, kiraktam elétek a terméket, lehet belőle szemezgetni, mint kacsa a moslékból, de komolyan most sem kell venni, mert nekem sincs papírom arról amit csinálok. Magamat sem sorolom be, mert az a ti dolgotok, és nem is fogok neveket sorolni, mert még a végén az az aljas rágalom érne, hogy hatni akarok rátok. Bármi féle egyezés és hasonlóság valós személyekkel és felhasználókkal természetesen a véletlen műve, ha bárki mégis magára ismer vegye magára nyugodtan, úgysem neki szántam.

Érdekes, pont az imént írtam valakiről, aki világhatalomra akar törni, például azért, mert akkor a világ összes nője  a lábai előtt hever majd.

A Photonnal is ez a helyzet, azt kivéve persze, hogy itt a negatív hőst vezérli az adott motiváció, rögös útján. És persze találkozik is azon egyetlen emberrel, nem is a világon, hanem az univerzumban, aki képes lesz vele felvenni a harcot, ha elszabadítja az univerzum legnagyobb erejét.
Kicsiny főszereplőnk ezúttal pedig Photon, a kőagyú szeretetéhes kissrác, aki mindig éhes, és mellesleg a kedvenc időtöltése a szeretett nő mellei között való pihizés. Elszökött testvérének hazavitele, és kalandos útja közben Photon találkozik valakivel, akinek mellei pont olyan jólesőek, mint régen érzett nővéréé, s így akad össze ugyanazzal a nővel, aki a kulcsa a világhatalomhoz vezető útnak, s ezzel az útjába kerül az előbb említett hataloméhes hímnek is.
A történet eredetiségéhez pedig hozzátartozik, hogy a mű nem az epikus szálért készült el igazán, habár a komikum mögül még az is kilátszik egy csöppet a történet végén. Az anime a napfényesebb, fekveröhögősebb, fanservicebb oldaláról nézi a kegyetlen és embertelen, vagy inkább túlontúl emberies, hatalomra törő gaz ember harcát a körülményekkel, és megmutatja nekünk, hogy a leggyengébb és ostobább, aranyos kis pöcs is képes bucira verni a nagy és erős, egyébként is perverz és pancser csúnyabácsit, ha az éppen bántani akarja a kedvenc fekhelyét, és mellesleg sötétségbe akarja borítani a világot, blabla...

A napfényes atmoszféra, világos szinek nem tesznek jót az epikus hangulatnak, ami egyébként nagyon elő sem bújik a történet legvégéig. A karakterek rajzolása is inkább hajaz a komikum kiélezésére, és minél furcsább megjelenésekre, ami persze rajta hagyja a bélyegét a látványvilágon. A legközelebb talán a chibi stílushoz levő rajzolásra jellemző, hogy kedvenc kis tompaagyú barátunkra leginkább egy rágcsálóféle jószág hasonlít, illetve a gömb, mint tökéletes forma, természetellenesen sokszor jelenik meg élőlényekkel kapcsolatban.
Hangokat, háttereket nem nagyon hallani az anime során, viszont ezért is bőven kárpótol minket a szinkron, ami kiemelkedően jó komikummal rendelkezik, és mivel minden karakternek karaktert formáló hang került a hátterébe, kicsit életszerűbb, nézőbarátabb a hat rész, mint a kor animéinek nagy része.

Photon, és kedves kis világa olyan naivitással lovagolják meg az animék már régesrégen jelen lévő sémáit, hogy nem lehet nem belepirulni a jó hangulatba és a nevetésbe miközben nézzük, de még így is távol van attól, ami egy komikus filmet igazán naggyá tesz, legalábbis így van ez mai szemmel nézve. Mindazonáltal a humor örök, és a humor tárgya, a klisék kiparodizálása még mindig tud hatni a rekeszizmokra, és ez az igazi lényeg, popcornt és kólát kérek.

Értékelés: 8,9

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts

Aki világhatalomra tör, csak mert unatkozik, annak bizony nehéz élete lehet. Mindenféle hősködő alakok léphetnek be az életébe, mindenféle fárasztó nézetekkel meg hitekkel, és megpróbálnak az életére törni. És persze ha egyszer sikerül is nekik valamilyen módon eltüntetni az útból, akkor sem lesz béke, mert mások fognak világuralomra törni, vagy ő tér vissza, mert az ilyen "hősök" mindig visszatérnek.

Mi sem lehetne természetesebb annál, hogy az utóbb említett helyzet áll fenn, amikor az anime bekapcsolódik a kis világ életébe: Bastard átveszi a hatalmat a fiú teste fölött, akibe elzárták, majd amint rájön, hogy mi történik, hatalmas arccal visszatér saját életének egyengetésébe, és persze különösképpen senkit sem vesz figyelembe.
Kifejezetten pozitívum, hogy az arogáns, beképzelt, kegyetlen és perverz karaktert a készítés nem hagyja az animék megszokott klisés helyzeteiben, és már a kezdetektől tudjuk, hogy ez a főhős más mint a többi. A világ ridegsége, az erősek betonnal biztosított elsőbbsége, mindennel és mindenkivel szemben, érezhető. Az emberek szám nélkül hullanak, a csatákat pedig, akár nagy számokban, akár kicsikben, nem az epikus hangulat hatja át, inkább a véresen komor ridegség, amivel vívják őket.

A ridegség, és a komorság persze másképpen is érződik, az animálás és a színkezelés gondoskodik róla, hogy a gótikus hatások rátelepedjenek a nézőre, és még a diadal pillanataiban sem szűnnek meg létezni. A karakterek vonásain is érződik kegyetlen, szoborszerű voltuk, a régies grafika pedig ezúttal sokat segít a történeten.
A hangzással viszont koránt sem értek el olyan nagy sikereket a készítők, az gyártás korára jellemző túl harsány, túl rikács betétek az érzékenyebb fülűeket zavarhatják, és az érzésre sem adnak annyit, hacsak nem pont a régies hangzás, a nosztalgia nem teszi őket kellemesebbé.

A Bastard élménynek tökély és egyedi, meghatározó is eléggé, hogy másokat lehessen hozzá viszonyítani. A legtöbb hasonló anime azóta sem alkot megközelítően erős hatásokat, sem hangulatvilágot, és nem is képes ennyire meglepni a nézőt, talán pont ezért emlékszünk még rá, és fogunk is, amíg az epikus horror és fantasy nem kap új fogalmakat, s addig ez az anime egy fogalom mindezek számára. Márpedig a fogalomszámba menő animéket látni kell.

Értékelés: 9,1

Linkek:
Wikipedia
Animeaddicts
Aoianime

A Bebop kis legénységének, a sármőr fejvadásznak, a zsörtölődő technikusnak az életébe pillanthatunk bele, egy rövidke szelet erejéig, s ez a szelet pont az, amelyikben két kis gyümölcsdarab is akad, a gyönyörű csaló, és a fiatal hacker-géniusz, akik megszínesítik, édesítik, és egy kicsit kesernyéssé is teszik az űrcowboyok fásult mindennapjait.
Persze a kinézet nem minden, és a sikertelen, gyakran amatőr módján, pénztelenül továbbálló csapatról kiderül, kiről előbb, kiről utóbb, mindegyikük legendás karakter, legalább olyannyira legendásan jó képességekkel rendelkezik, amennyire legendába illően rossz, és klisés, teljesen emberi tulajdonságokkal is. Nem kérdés, hőseink valamilyen mértékben bizonyosan tehernek érzik saját értékeiket, szivesen lennének teljesen átlagosak. Mindenki mögött ott ál a múlt, ami elől menekül, vagy nem menekülhet, és minden hiba végül kiömlik, és megoldódik a maga módján, koránt sem mindig a legjobb, legkellemesebb módokon.
Szó szót követhetne, de változni nem változna tőle semmi: a sorozatnak egyetlen jó pontja van, s ez adja mindenét: olyan mint az élet, kegyetlen, érthetetlen, fájdalommal teli, és legfőképpen emberi. Embereket látni a képernyőn, igazi életet a képzelet mögött, borzongani a két világ találkozásán, és megőrülni, amikor az ember hős lesz, és a hős mégis ember, halandó marad. Egy pont, egy olyan, ami filmnek, animének, művésznek olyan ritkán sikerül elérni, egy pont ami tíz másikat ér. Legalább.

A Cowboy Bebop univerzuma nem új, de nem is a szokványos; űrkaszinókat látunk villogni, űrkamionba szállunk és újra érezhetjük a kamionosok örökké belénk égett alakját, szinte pereg az ujjunk között a Föld krátereinek pora, nosztalgiázhatunk a mai kor épületeinek látványán. Mindezeket, és sokkal többet, szem és tudat figyelmét magára vonó képekkel, karakterekkel éri el az animáció, és egyszerűen nincs hiba, minden egyszerűség illik az egyszerű jelenethez, a bezártsághoz, a földhöz kötöttéghez és minden pont kell az ezernyi apró fényhez, amikor az űr végtelenjében veszünk el. A karakterek jellegzetességei megfogóak, mindenkinek ott lapul a sármja, csábereje valahol, mégis rejtve, már-már misztikus szintre emelve a rajzolás és animálás művészetét.
A film párbeszédeit meghangosító színészek tudnak gyomron vágó beleéltséget produkálni, a seiyuuk hangjai a karakterekéi is, az élet mászik és ugrál a füleinkbe, amikor éppen nem a zene veti el saját hangulatát a fejünkben. A zene, amelyre annyian utaltak a Cowboy Bebop esetén, a zene, ami zene, és más nem is lehetne, csakis igazi jazz és rock'n'roll.

"Diamonds don't make promises or deceive me
They don't lie all they do just shine like the sun
Stars up in the sky, I see them in your eyes
Can I see them now? Yes I see them now"

Le lehet-e írni a Cowboy Bebopot megfelelően? Talán, talán nem. Sokat gondolkodtam az írás elkezdésekor, írjak-e ismertetőt egy ilyen animéről, kell e az én szavaimmal leírni pont ezt a történetet, megint. Mégis, mi van, ha valamelyik olvasónk nem látta az animét? Ha valaki nem látta... Nos, neki meg kell néznie.

"Little diamonds don't you go away"

Értékelés: 10

Linkek:
Aoianime
Animeaddicts
Wikipedia

Ha már egy el[cenzúra] új év elé nézünk...

A japán elme kiszámíthatatlan, és ennek nem kell sok magyarázat, aki animéket néz tudja, érzi ezt jól. Ez a kiszámíthatatlanság az, ami olyan széppé teszi az epikus történeteket is, hiszen sosem tudhatjuk miféle csavart kapunk, és ettől lesz szép a romantika, hiszen mindig lesz valami, ami könnyeket csikar ki belőlünk, agónia és eszeveszett marhaság kiváltotta könnyeket. Az animének meg van az a szépsége, hogy az átlagos történeteket valahogy nagyon másként meséli el, és nincs ez másképpen a hentai esetén sem.
Ez a hentai, japán nevén Gibo, is tud kapcsolni abszolút szexuális megalázást és őrületet olyasmihez, mint az anyában való csalódás, és végül ebből tud úgy kitörni, hogy a megalázást szerelemmé váltja, s eztán erre is tud még egy kontrát. Sőt nem is egyet, a végső álmokfutás tud még kondulni, nekem a szemüvegemet is leverte a teljesen fölösleges, és már érthetetlen csavar a parkban, de azt legalább elmondhatjuk, a főszereplő legalább összejött, így vagy úgy, egy családján kívül eső hölggyel.
A téma, a nő megalázása, az őrület nőre való kivetítése és nem mellesleg a mindenféle rokonokkal való szexuálás, egyáltalán nem gyerekcipős, sőt, a szerkesztéséből ítélve a film maga egy fásultabb kategóriát képvisel, afféle tucattermés.

A szerkesztésről szólva, nos eléggé szegényesek a megoldások, és ugyanolyan képek többször, több nőnél is feltűnnek, a mozgás megoldása tud nagyon igénytelen lenni.  A képek összességükben is összeszedetlenek, az animáció pedig nagyon sötét atmoszférát akar kreálni, amiből annyi sikerül, hogy a képernyőbeállításokat ellenőrizzük, mert nem értjük, mitől olyan sötét a kép. Az összes hibáját listázva alig hihető, hogy a film 2000 után készült, különösebb figyelmet egyáltalán nem érdemel a szemeinktől, de ehhez nyugodtan, és minden további nélkül hozzávehetjük füleinket is.

A Stepmother's Sin, ezek után, aligha kelti majd fel bárki figyelmét, minden esetre a téma tud meglepő lenni: ilyen mértékű incesztuális tumultust ritkán találni, még Japánban is, márpedig ez nagy szó. Ámulatba ejtő Japánsűrűségén, és rétegelt pszichológiai gyakorlati jellegén kívül értéke nincs.

Értékelés: 3.5

Linkek:
Wikipedia
ANN
(Magyarul mi vagyunk az elsők.)